Mickey webnaplója

Ha a tegnapi napom a várakozás jegyében telt el, a mai a begépelésében. Ám a mai technika ezúttal nem igazán támogatott abban, hogy haladjak is a munkával. Az MP3 hangfelvétel tökéletes, de túl sűrűn kell váltogatni a felvételindítás és –megállítást s eközben ugrálni az egérrel az MP3 és a szövegszerkesztő között.  Mivel a kívánt piktogramba beletalálni pontos egérmozgást igényel, erősen lelassítja a gépelési munkát. (Freudi elírás lehet, hogy másodszor írom mukának a munkát. Jóllehet oroszul, de kínt jelent a muka. És mintha ma tényleg kínná lett volna a munka.)
Ezért aztán visszatértem a diktafonra. Átjátszottam rá a hanganyagot. Rácsapok az állj gombra, és folytatom az írást, majd a következő „hangfalatot” hallgatom meg, hogy gépre vigyem.
Legjobban az készített ki, hogy ha mellélőttem az egérrel, a felvétel elején találtam magamat. A „Kedves Hölgyeim és Uraim”-ból annyira elegem lett, hogy a fentiek szerint változtattam. Még a másfél órás, felvételre fordított idő is megtérül a készülő anyag folyamatosabb elkészülése során.    
Mivel holnap egész nap távol leszünk, posztomat immár meg is szakítom. Sok a tennivalóm, besűrűsödött az idő.
Kívánok szép, derűs, indián nyarat holnapra kedves mindnyájatoknak.
PS.
Egy ma érkező e-levélre válaszoltam:
Kedves E!
A fordítások megfelelő színvonalúak, de arra gondolok,
hogy azonnal érthető, közismert szófordulatokban kell elmondani a nézőnek,
mert nem tudja újraolvasni-hallgatni a műsort. Ezt próbálom keresztülszuszakolni a nyugati
fordulatokkal szemben. Hogy úgy érezze a néző: magyarul készült a szöveg,
mert közérthető, és amennyire lehet, gördülékeny.
Ezért itt-ott el kell lopni egy-egy szót, toldani egy másikat, egyszerűsíteni a nyelvezetet,
oldani az idegen mondatszerkezetet, kerülni a segédigéket, igék használatával pezsgővé tenni a
mondandót, anélkül hogy a szöveg más értelmet kapna.
(Pl. a német nagyon precíz, de bevehetetlen a magyar gyomornak. Törni kell a körmondataikat stb.)
Hogy miből mikor mennyire van szükség, az változó.
A neveket is helyre kell tenni: Pl. Magyarul fonetikus az átírás a nem latin betűs neveknél (kopt pátriárka neve).
A franciában csakugyan Xavier a Szent Ferenc, de nálunk a Xavéri változat honosodott meg.
Nos, ez a dolgom, és csak azért emlegetem a részleteket, mert rákérdeztél.
Remélem, érdekelni fog a műsor egy réteget.
Ég áldjon!
M

27 C fok, humidity 50%, Ny-i szél 13,5 Km/h. erősen felhős ég, aligha szél nem lesz. (Dühöng a déli szél, / jó Budavár magas tornyán az érckakas csikorog élesen.)
Már esik.    
Este hat, a lektorálandó anyag még nem érkezett meg, a gépbe viendő igen.
Ifjabb Miklós megjött a munkából, igen fáradt.
Á. húgom hazakerült a kórházból.
Szombaton meg lesz tartva a családi találkozó.
Tücsivel megyünk, a fiatalok őrzik a házat.
A Mitsu valamikor a jövő héten hazagurítható állapotban lesz. 
Jobb lesz, mint volt. 
eltűnt róla sok folt,
s kész a tengelykapcsoló
is immár.
Szabó Feri elolvasta 40 éves házasságunk összefoglalóját, amelyet pályázatra küldtem. Véleményét emailban megküldte. („A 40 közös év szenzációs, manapság kevés ilyen beszámolót lehet olvasni.”) Kár, hogy nem ő volt a zsűri elnöke.
Ma Levente megtekintette a Dunát. Értékelte a hullámokat, és egy nagy hajót.
Szereti a szabad térségeket, szeret jó levegőn tartózkodni. Bár ezt nem ő mondta, csak ráutaló magatartásából következtetem.
Fürdetéskor újabb fürdőköpenyében jelent meg a nyilvánosságunk előtt.
Mint házi paparazzo gyorsan két képet készítettem róla egy spontánt és egy huncutot.
Tegnap kaptam egy olyan anyagot, melyet feltétlenül meg szeretnék osztani azzal, aki képes volt idáig követni beszámolómat. Csakugyan unikális felvételsorozat egy XXI. sz.-i kísérletről.

http://www.ted.com/talks/lang/hu/ramesh_raskar_a_camera_that_takes_one_trillion_frames_per_second.html

Öreg házasoknak kiírt pályázatra adtam be öt A/4-es terjedelemben dolgozatomat, mely a futottak kategóriába került (tegnap volt eredményhirdetés, de néma csend). Azért megosztom mindazokkal, akiket érdekel a téma, a sorsunk dióhéjban és azok a vezérelvek, amelyek mentén hajókáztunk. Íme:

40 évünkről keresőknek
„Kezdetben nem így volt…”

Alapozás

Kétfelől is nógattak, hogy írjam meg házasságunk kapaszkodóit, hiszen a minisztérium felhívása pályázatírásra éppen nekünk szól. Idén ültük házasságkötésünk 40. évfordulóját, és visszatekintve képes vagyok összefoglalni tapasztalatainkat. Azért használok többes számot, mert nemcsak házasok vagyunk immár csakugyan 40 éve, hanem azért, mert él az a regnumi közösségünk is, melynek tagjai legalább 50 éve csiszolják egymást, és amelynek körében nem szokás a válás. A végső lökést mégis a napi evangélium adta meg, mely ma (aug. 17-én) éppen a házasság felbonthatatlanságáról szól. Idézek belőle: „Jézust a farizeusok próbára akarták tenni. Ezt kérdezték: "El szabad a férfinek bármilyen okból bocsátania a feleségét?" Így felelt: "Nem olvastátok, hogy a Teremtő kezdetben férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért a férfi elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy test lesz a kettő? Most már többé nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét." De azok mondták: "Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet?" "Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket – felelte –, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." A tanítványok megjegyezték: "Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni." Erre így válaszolt: "Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!" (Mt 17,3skk)     
Az előzőeket érdemes egy kicsit kibontani. Aki hiszi, hogy az egész világ Krisztusért van, könnyű a helyzete, mert aláveti magát mindannak, amit a Mester megélt és kinyilatkoztatott. Márpedig ő tanítványainak – akik kétségbe vonták a házasodás értelmét (lám már több ezer éves a probléma) mondván, hogy ha felbonthatatlan a házasság férj és feleség között, akkor nem érdemes megházasodni – kifejti, hogy kezdetben ez nem így volt. Majd hozzáteszi: „Csak az fogja fel, akinek megadatott.”
Magyarul: Az élő Isten a szentségek, közöttük a házasság szentségének is a forrása. Kegyelem kérdése az élő Forrás kívánta életet élni – mindhalálig.
Mondják, hogy a házasok tovább élnek, mint a szinglik. Ez így pontatlan. A szerzetesek és papok is hosszú élettel szoktak megáldva lenni, pedig többnyire szinglik. A lényeg, ha a teremtő akaratával együttműködve éljük le életünket, házasságban vagy cölebszben, ennek a természetes jutalma lesz általában a hosszabb élet. Mert mindkét hivatás az Isten elgondolása szerinti, tehát egészséges.
Néhány alapelv
1. Egyszer regnumi társunktól megkérdezték: Mi a házasságban a hosszas együttélés titka? Lakonikusan ennyit válaszolt: Nyelni. Magyarán: elfogadni, hogy társam különbözik tőlem, s nemcsak elfogadni, hanem tiszteletben tartani, s megszeretni ezt a különbözőséget. Jól néznénk ki, ha klónozottak volnánk.
2. Gyökössy Bandi bácsitól pedig az iránt érdeklődtek: előfordult-e, hogy valaha is el akart volna válni a feleségétől? Mire ő így valahogy felelt: elválni sose akartam, de megfojtani többször is. Kicsit az előzőre hajaz a kijelentés. Nyelni, különbözőségünket elfogadni, eltűrni, elviselni, ha kell megmérgelődve, de egymással párbeszédben.
3. Legény voltam, mikor a rádióban hallottam Haydn Orlando Lovag c. művéből egy áriát, melynek a szövege visszatérően ezt recitálta: „Hogyha boldogságra vágyol, azt válaszd, ki téged választ.” Ettől nem tudtam soha többé elvonatkoztatni. Azt választottam, aki engem választott. De mivel többen akartak választani, mégis csak választanom kellett azok közül, akik engem választottak.     
4. Akadt egy társunk, aki kijelentette, hogy addig nem házasodik, ameddig fel nem építi saját otthonát. Így is tett. Nem állítom, hogy szamárság, ám azt igen, hogy regnumi csoportunkban ez általában másképpen alakult. A megismerkedéseket követően más szemmel kezdtek a fiatalok a fészekalapításra tekinteni, s ki-ki valahogyan megoldotta a kezdetben jelentkező problémákat. Mi pl. kezdetben feleségem nagyanyjánál húztuk meg magunkat. Mindenkinek más szituációval kellett számolnia, de utólag az Isten gondviselésének látom, hogy kinek háza lett, kinek lakása.
5. Az IGEN c. katolikus lapnak egyszer így foglaltam össze saját páros életünket. „Előbb udvaroltam, majd pitvaroltam, utóbb lakásosok lettünk. Saját házra sosem telt.”
6. Balczó Andrást nem kell bemutatnom. A vele készült interjúfilmben mondott egy nagyon fontos mondatot a jövőjére vonatkozóan, amikor még rendes állása sem volt: „Majd elrendezi az életünket az Isten.” Jelentem: elrendezte. Tíznél több gyermeket nevelt fel feleségével.
A mi házasságunkról
tudom, hogy részletező beszámolót vár a pályázat kiírója, arról, hogy „hogyan őriztük meg” egymásnak mini társadalmunkat, házasságunkat, családi közösségünket.
Pedig két mondatban elintézhető a kérdés. A katolikus egyház tanítása szerint próbáltunk élni mindvégig több-kevesebb hűséggel a kinyilatkoztatott igazságok szerint. Illetve – mivel nagyon különböző a természetünk – naponta megküzdöttünk tudatosan vagy ösztönösen azzal, hogy mégis megengedjük a másiknak, hogy a saját külön elképzeléseit élje meg. A szabadságnak és a kötöttségnek ez a különös kettőssége feszült bennünk több-kevesebb amplitúdóval, de mégis csak elengedtük egymás kezét, ha párunknak önmegvalósításához erre volt szüksége.
Közben születtek gyermekeink. Nagyjából öt év leforgása alatt három lányka, majd nyolc évvel később egy fiúcska. (Utólag bánjuk, hogy nem lett egy ötödik, hiszen a családunk egykéje lett, és mint akkoriban fogalmaztam: „négy anyja” volt, korosztályához tartozó tesója pedig egy se.)
Nevelésünk két pillérre épült:
1. Majdnem mindent szabad, de amit nem, azt sose.
2. A nevelés csaknem azonos a Konrad Lorenz-féle „követési effektus”-sal. (A tojásból kikelő kiskacsák követik – és anyjuknak tekintik – az első mozgó valamit. Ez általában a tojó, de nem kizárólag. K. L.-et is anyjukként fogadták el, aki híres kísérletében elindult előttük.) Próbálom érthetőbbé tenni az előzőeket. A gyermekek ösztönösen azt a példát fogják követni, amelyet az adott szituációkban apjuktól-anyjuktól láttak. Másképp fogalmazva: A szülők (és általában a felnőttek) a gyermekek számára élő modellek.
Ez fontos. Két példával igazolom. Barátom meséli, nővére füzetben gyűjtötte azokat a nevelési hibákat, melyeket szerinte anyja elkövetett. Majd anyaként a füzet ellenére ugyanazokat a hibákat követte el, amelyeket a füzetben felsorolt. A másik példát C. Lévi-Strausstól veszem, aki a tűzföldi, primitív életet élő indiánok életmódját elemezte. Könyvében (Szomorú trópusok) részletezi, miként indulnak a nagyobbacska fiúk apjukkal a mindennapos vadászatra, hogy az idősebb generáció valamennyi tapasztalatát átvegyék, és miként tartanak anyjukkal a bakfisok, hogy a gyűjtögetés módszereit elsajátíthassák.
Mikrokörnyezetünk, közösségeink
1. Feleségemmel együtt az illegalitásra kényszerített Regnum Marianum katolikus ifjúságnevelő közösség tagjaiként cseperedtünk fel. Ő ruházati eladó ipari tanuló lett, én a piarista gimnáziumba jártam. (Utóbb ő szakérettségizett, én meg keresk. főiskolát végeztem.)
A Regnum meghatározóvá lett mindkettőnk életében. Kiscsoportokat alkottunk. Heti rendszerességgel találkoztunk regnumi vezetőinkkel, hogy szellemileg töltekezzünk. Heti-kétheti rendszerességgel kirándultunk, éves rendszerességgel egy hetet álló- vagy mozgótáborban töltöttünk. Lelki életünk a hitünk szerint alakult, és bizonyos mértékig gettóba zárt lét lett osztályrészünk.    
A kirándulások összehoztak minket. Menetközben is játszottunk. A táborban alapjátékunk a méta lett, nagyokat nótáztunk a tábortüzek idején. Főleg népdalokat, de sok tréfás nótánk is volt (van).
Ebben a közösségben készültünk a felnőtt létre.
Pusztán azért hangsúlyozom a közösséget, mert atomizált társadalmunkban kizárólag a közösségeknek van megtartó erejük. Mi is sokat köszönhetünk neki.
2. Házasságkötésünk után alkalmi társakra is találtunk. Az ismerkedésre feleségem volt nyitottabb. Valahányszor beutalóval nyaralni mentünk – általában a Balatonra –, annyiszor ismerkedtünk meg korosztályunkhoz tartozó idegenekkel, akikkel azután nemritkán hosszasabb kapcsolatban is maradtunk.
3. Meg kell még említenem a helyi egyházközséget, ahol megpróbáltunk tehetségünk szerint szolgálni: felolvasásokban, énekkarban, agapé (misét követő kötetlen együttlét némi evés-ivással) szervezésével, lapszerkesztéssel, cikkek írásával, kisközösség létrehozásával.
4. Utoljára hagytam, de nem elhanyagolható területe életünknek, a szomszédok. Valahányszor költöztünk (négy alkalom), búcsúzni kellett a régi szomszédoktól, megismerkedni az újakkal. Egy kapu mindannyiszor bezárult, legalábbis csak résnyire maradt nyitva, és egy-egy újabb kapu megnyílt új adottságokkal, új kihívásokkal. Rosszul jártunk volna, ha azon kesergünk, hol maradtak a régi ismerősök, régi szokott helyek, kedves emberek. Új helyen új arcokkal kellett megismerkednünk, új lehetőségekben kellett helytállnunk, és mindenütt megtaláltuk az élhető körülményeket, éberen figyelve az adódó lehetőségekre.       
Mindezeket csak azért említem, mert a nyugati civilizációban egyre terjed az elmagányosodás. Nem fejtem ki itt az előidéző okokat, elég, ha mindenkit arra buzdítok, hogy ne maradjon egyedül. Ma már nagyon sokféle lehetőség adódik közösségteremtésre: hobbik, táncház, egyéb szabadidős elfoglaltságok. Minden erőnkkel fel kell vennünk a harcot elmagányosodásunk ellen.
Kettőnk közös élete
vargabetűvel indult. Úgy adódott, hogy feleségem, mint említettem a textilkereskedelemben helyezkedett el, én pedig kereskedelmi főiskolát végeztem, és szintén a kereskedelemben töltöttem évtizedeket. Volt ebben némi kényszerűség mindkettőnk részéről. Ő jó tornász volt, én az irodalomhoz húztam, de zenéltem, és általában humán érdeklődésűnek számítottam. Megismerkedésünk idején a Mátyás-templom ifjúsági kórusába jártunk. (Ezt a kórust a Szilas Imre komponálta Beat-mise hozta össze.) Mivel négy évvel idősebb vagyok páromnál, későbbi feleségemet is vittem kirándulni a regnumi lánycsapattal. Voltak tehát közös élményeink.
1969-ben alig kezdtem dolgozni, besoroztak. 25 hónapra bevonultam Pápára sorkatonai szolgálatra. Akkor már együtt jártunk. Ám felhatalmaztam a nagy Őt: amíg én katona vagyok, megfontolhatja, folytassuk-e viszonyunkat, vagy se. Szabad kezet kapott hát, hogy kitart-e mellettem, vagy se.
Kitartott.
1972-ben esküdtünk. Egy év múlva lányunk született, két évre rá egy másik, bő egy évre rá a harmadik. S mint említettem 8 évre rá egy fiúcska.
A lányok szorgalmatoskodtak az iskolában, és szépen írtak, mert ők úgy szoktak. Fiúcskánk pedig annyit tanult, amennyit muszáj volt, írása pedig az enyémhez hasonlóan alig elfogadható. Egy alkalommal bekukkantok fiam szobájába, ahol valamiféle kellemes dologgal foglalatoskodott. Tapasztalva a jelenséget ránéztem, és ezt mondtam: Neked úgy kell tanulnod, hogy amit most magadba töltesz, annak a segítségével egy családot kell felnőve eltartanod. Ezt elraktározta, és megrázta magát. Úgy kezdett tanulni, mint aki tudja, ettől függ megélhetése, és a jövőbeni értékeket szem előtt tartva összeszedetten látott munkához. Az élet pikantériája, hogy egy gyerekközösség lustaságra hajlamos tagjának elmesélte azt, ami közöttünk történt. Az illető gyerek szintén megváltozott. Más perspektívából kezdett nézni feladataira. Mindent megtanult, ami a boldogulásához szükséges lehet.
A fejezet elején vargabetűről írtam. S nem véletlenül. A kereskedelemben dolgoztunk mindketten, s messze kerültünk tőle életünk érett felnőtt szakaszában. A rendszerváltás kibillentett mindkettőnket korábbi stabilnak tűnő munkahelyéről. Én az újságírás felé, ő pedig a könyvkiadás felé orientálódott. Magyarán magam elvégeztem Czakó Gábor újságíró akadémiáját, és gondviselésszerűen (apróhirdetés alapján) a Miniszterelnöki Sajtóirodán találtam magamat. (Antall-idők). Utóbb pedig a jezsuita Távlatok folyóirat szerkesztője lettem. Innen mentem nyugdíjba tizenöt éves munkásság után. Feleségemet a Gondviselés szintén kiragadta a kereskedelemből, és előbb-utóbb az egyik könyvkiadó (SZIT) titkárságán találta magát. Ugyancsak itt érte a nyugdíjkor. Én írni, ő szervezni szeretett világéletében. Azt mondanám, hogy a helyünkre kerültünk mindketten. Sok-sok közös munkánk is adódott a sajtó különféle területein dolgozván. Két könyvet hoztunk össze házaspárként.
Azt tudom kettőnk közös sorsáról mondani, hogy az együtt töltött évek alatt sokat csiszolódtunk. Csakúgy mint két kavics. Közös életünk kezdetén különbözőségünk dominált, különféle egyéniségünk vitte a prímet, azután a közös élmények és gondok összecsiszoltak bennünket. Ma már több kompromisszumot kötünk.           
Egy általam látogatott tanfolyamon az előadó professzor asszony egy német kutatásra hivatkozva kijelentette, hogy házasságok során húsz év elteltével minden döntést a nők hoznak meg. Engem fejbekólintott ez a kijelentés, mert túl voltunk 25 közös éven. Hazajőve kijelentettem a feleségemnek, hogy nincs okom kétségbe vonni a tudományos felmérés eredményét, mindenesetre ragaszkodom 5%-hoz. Máig tartom. És ez elég. Ha valamit nagyon szeretnék, ő enged. Ha nem nagyon szeretnék valamit, én engedek. Tréfásan már több ízben megkérdeztem tőle vendégségbe menetelünk előtt, hogy mondja már meg, melyik ingemet szeretném felvenni. És ő mindannyiszor tudta, melyiket. Én meg felvettem. (Alakul a világ. Olvastam egy visszaemlékezésben, hogy száz évvel ezelőtt az egykori asszony férjének minden reggel kikészítette valamennyi ruháját a zoknitól a kalapjáig, s ő ezekben az összeállításokban indult munkába. Nálunk sose volt így, vagy alig.)
Gyermekeink.
Több-kevesebb sikerrel valahányan főiskolát-egyetemet végeztek. Nagyon elszéledtek. Egyik Franciaországban él, másik kettő vidéki városban, a negyedik most fog különköltözni tőlünk. Így hát nem a szokásos az életünk idősödő korunkban. Mégis úgy vélem, jól van ez így. Fiatal életük megpróbáltatásai, kihívásai megedzették őket, és megtalálták életük párját. Ki hamarabb, ki sokféle kaland után. Döntéseikben tőlünk bátorítást kaptak, olykor egy-egy határozott véleményt is. De nekik kellett megtalálni saját hivatásukat, párjukat. Mi pedig melléjük álltunk anyagilag is támogatva őket tehetségünk mértékében. Nem gyűjtöttünk vagyont, s világkörüli utakra se gondoltunk soha. Lett viszont eddig nyolc unokánk. Négy fiúcska és négy lányka.
Klántalálkozók
Így hívom évente szervezett közös nyaralásainkat. Ez azóta kapott kiemelt szerepet, mióta első fecskénk kirepült. Annak pedig idestova 16 éve. Korábban szakszervezeti beutalókkal nyaraltunk, mint említettem. Azután egy átmeneti időszak elteltével saját szervezésű nyaralásokba kezdtünk. Soha nem érdekelt, ki mennyivel száll be a buliba. Volt, hogy elfogadtunk némi pénzt, volt, hogy nem. A nyaralás egyik fő hőse a feleségem, aki rendre megszervezi ezeket az alkalmakat, és egy hétig főz immár 18 emberre, másik fő hősei a franciák, akik évente szívesen kocsikáznak hozzánk, hogy Budapesten és a Balatonnál eltöltsünk együtt egy hetet. A többiek is megteszik a tőlük telhetőt. Leginkább az időpont-egyeztetés nehéz. Nem kell magyaráznom, hogy milyen akadályai vannak annak, hogy öt család egy időpontban szabadságra induljon. Általában mégis sikerülni szokott a teljes körű részvétel.
Mire jók ezek a klán-találkozók? A szélesedő rokonság megismerésére, befogadására, a gyermekes anyáknak kikapcsolódásra, hiszen van, aki kirándultassa, van, aki felügyelje kisebb gyermekeiket. Főzniük sem kell a mama jóvoltából, így gyermekeink kedvükre kibeszélgethetik magukat a strandon ejtőzve, társasjátékozáskor, étkezések során, vagy a hintaágyra telepedve.
Kicserélik mindazokat az információkat, melyeket magukban hordoznak év közben, s fejlődésükben látják egymás gyermekeit. Az a tapasztalatom, hogy spontán sokat tanulnak egymástól, s erősíti őket sorsuk közös mivolta. Látják, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, de mindenütt akad életlehetőség, csak meg kell ragadni a helyi adottságokat. Mi meg érdeklődve figyeljük feleségemmel, mi várható a jövőben. Meddig tartható fenn az éves találkozó velünk, később nélkülünk… Mire lesz elég a kölcsönös keresztkomaság? Milyen közös nyelven fognak kommunikálni a franciákkal? Pillanatnyilag tört magyarsággal, tört angolsággal és franciául. Ahogy jön.
Mindenesetre máig szívügyüknek tekintik, hogy összejöjjünk erre az egy hétre, mert egy évig élnek az itt szerzett tapasztalatokból, élményekből, kölcsönhatásokból. 
A kövek kaviccsá csiszolódása rájuk is vonatkozik. Ma már egyre gördülékenyebben alkalmazkodnak a kezdeti különcségekhez képest. Már ők is tudomásul veszik, hogy nem egyformák, s próbálnak velünk együtt a különbözőségükben gyönyörködni.
Coda
Röviden elmondtam, hogyan éltük meg házasságunkat, milyen kapaszkodók mentén dolgoztunk azon, hogy jó színvonalú legyen életközösségünk. Adósnak érzem magamat még a kedvcsinálás kifejtésével. A kedvcsinálás számos párhuzamos lépés megtételét kívánja mindnyájunktól.
Miről is van szó?
Nem igaz, hogy az anyagi ínség áll a házasságok útjában. A szegény népek körében a házasság sokkal inkább létezik, mint a fogyasztói társadalomban. A gazdag németek házasulási hajlandósága rosszabb a miénknél is.
Amit ez ügyben fontosnak vélek, az a következő:
Ott házasodnak szívesen a fiatalok, ahol még élő a Gondviselésbe vetett hit. (Ő a forrás, az Ő képmásai vagyunk. Ez kötelez, egyben perspektívát ad!)
Ott, ahol szövetségnek és nem szerződésnek tekintik a házasságot.
Ott házasodnak az emberek szívesen, ahol tiszta modell él eme életszövetségről a fiatalokban.
Ott, ahol emelt fővel járhatnak az emberek saját országukban, ahol nem bozgorok, nem megalázott kisebbség. (Ahol mernek nagyok lenni!)
Ott, ahol kiszámítható a jövő, és ahol mindenki dolgozhat.
Ott, ahol nem rángatják a pénzügyi kondíciókat sűrűn, kiszámíthatatlanul és hisztérikusan.
Ott, ahol megfelelő a közbiztonság.
Ott, ahol szociális intézkedések segítik a nőket, hogy jó szívvel vállalhassanak gyermekeket.   
Ott, ahol a nagycsaládos lét nem gúny tárgya, hanem a jövő záloga.
Nem sorolom tovább a főképpen lélektani mozzanatokat, melyek a házasulási kedvet előmozdítják.
Ismeri ezeket mindenki.
Nekünk, időseknek az a tennivalónk, hogy jó modellek legyünk, hogy a stabilitást előmozdítsuk, hogy szolidárisak legyünk a fiatalokkal, hogy tehetségünk szerint támogassuk őket és bátorítsuk az életre szóló lépés megtételére. Az a dolgunk, hogy ameddig erőnkből futja, részt vállaljunk az ő nehézségeikből is, anélkül hogy tolakodókká válnánk. Ajánlkozzunk fel, s cselekedjünk, ha kérik, de addig ne. 

A Mester szavaival zárom beszámolómat: „Aki fel tudja fogni, az fogja föl.”
Imával gondolok azokra, akik elolvassák az előzőeket, hogy ragadja meg őket valamelyik kifejezés vagy mondat. Hátha hasznukra válik.

Szeptember 24., úgy látszik, a világegyházban továbbra is a Fogolykiváltó Boldogasszony emléknapja. Nálunk is az volt, 1946-ban, amikor születtem. Ma nem őt, hanem Szent Gellértet ünnepli – méltán – az egyház Magyarországban.
A fogolykiváltás javaslata Szűz Máriától származik, mégpedig az 1200-as évekből. A keresztes hadjáratok vezetése helyett ajánlotta, hogy a mórok fogságából váltsák ki az erre vállalkozó szerzetesek a keresztényeket. A kiváltás, megváltás többnyire pénzzel történt, de nem ritkán a szerzetesek ültek a gályapadra a kiváltottak helyett. Kemény dolog volt ez.(A fogolykiváltás gyakorlata a rabszolgasorsból mind a mai napig nem szűnt meg, még ha nem is szerzetesrend kebelén belül. Nálunk a kalapos király oszlatta fel a rendet, akik pl. Kiscellen éltek kolostorban, és mezőgazdálkodtak. Annak hasznait fordították a kiváltás céljaira.)
De ha belegondolunk: Szent Gellért is fogolykiváltással foglalkozott. Speciel elődeinket próbálta meg nagy-nagy türelemmel szeretettel és belátással a krisztuskövetésre rábírni. Ez is egyfajta kiváltás, kiemelés a pogányság értékrendjéből, és valami nagyobb karizma megmutatása: a Pál által emlegetett szereteté (1Kor 13).
Ilyenkor himnuszt énekelünk a misén. Éppen a 300. dalt az énekeskönyvből, melynek első strófája így indul: „Felmutat égre Szent Gellért keresztje…”. Az egyház sajátsága, hogy himnuszdallamokra többféle szöveget húz rá, mikor minek jön el az ideje, alkalma.
A 301-es nóta szövege Kapisztrán Szent Jánosról emlékezik meg, dallama ugyanaz: „Drága hazám, te nagyok termőföldje…”
Ám egykor (mintegy ötven éve) a piaristákhoz járván Kalazanci Szent Józsefről énekeltünk ugyanerre a dallamra. Az meg így kezdődött: „Szentje és atyja kegyes iskoláknak…”
Visszatérve a magam dolgára, ezen a napon szabadultam fel embrióminőségemből, és sóhajtottam egy jó nagyot. Lélegezni azóta sem felejtettem el. Szívem is mondja a magáét több-kevesebb vegyszeres nógatásra.
Hálával tartozom Istennek, aki a lelket lelkedzett testembe, apámnak, amiért én lettem, anyámnak, akinek a testéből ezen a napon kiszakadtam. Nem állíthatom, hogy azonnal szentté lettem, de egy bő hét elteltével igen.  30-án kereszteltek. Attól kezdve évekig ártatlan voltam. Ma ezt nem állíthatom magamról, még ha nem is adom fel.
Ha kérded: mi mennyi, akkor rossz magyarsággal válaszolhatom: hat van hat.

A Sehenswürdigkeiten szóköltemény a magyar „látnivalók”-at fedi. Látnivaló, hogy a magyar fogalom szótagokkal rövidebb. Viszont illett, hogy németül írjam a címben, mivelhogy tegnap hazamentünk Ausztriába, ahol is a Boldogasszony nevű község (ma: Frauenkirchen) kegytemplomát céloztuk meg busszal vagy ötvenen. Folytatásaképpen Lorettóba utaztunk, hogy még aznap eljussunk Kismartonba (Eisenstadt). Amennyire kacifántosabb a német nyelv a magyarnál, annyira kacifántosabbak a szép épületek a szomszédban.
Bizonyára mindenkit másképp érintett meg az út. Kinek az egyre újabb tájak alánk gördülése jelenthetett élményt a maga változatosságával, kinek a társaság, kinek az elhangzottak, kinek pedig a hatalmas pompa. A látottak – barokk-templomok lévén – tobzódtak az aranyban-mozgalmasságban, díszítésekben. És mivel van nekem egy engem sétáltató fényképezőgépem, hozzáfogtam  a részletek megörökítésének. Ámde a részletek nem haraphatók el úgyszólván sehol sem, mert a girlandok, virágcopfok és egyéb ornamensek szó szerint „egymásba érnek”, azaz ha szeretnék egy részletet elkapni, nem tehetem, mert folytatódik egy rá mutató kézben, vagy egy arany spirálban, amelyről óhatatlanul az orsótészta olasz neve, a „fusili” ugrik be. A kéttornyú templom minden négyzetcentimétere meg van munkálva. Nincs rajta ugaron hagyott felület, nincs kidíszítetlen tenyérnyi terület.  
Azon gondolkoztam, hogy ki, hogyan állhatott neki az épület összeállításához. Netán a kegyúr bekérette kora legjobbnak vélt vagy általa elismert mérnökemberét, és megbízta a feladattal, hogy ennyi, meg ennyi zacskó aranyért egy hatalmas és az ő nemesi rangjához illő templomot tervezzen. Az pedig vallásos ember lévén és ismerve a kor építészeti divatját, hozzáfogott a nemes úrhoz, s talán elsősorban is az Istenhez illő szentély megálmodásához.
A terveket kivitelezés követte. Milyen emberek lehettek azok az ezrek, akik előbb a közelből verbuváltattak, azután hamarosan a szomszédos népek olcsó munkaerejét célozva messzebb vidékekről is. Amennyire istenközelben éltek, annyira tekintették apostoli feladatnak a hitünket hirdetni kívánó épületen való munkálkodást. Bizonyára akadtak közöttük „keresők” is, akik egy része az előttük egyre magasodó, csinosodó épület, no meg a mellettük szívvel-lélekkel dolgozó társak hatására megtértek.
A festés és az aranyozás felöltöztette az áldozatbemutató helyet és a szobrokat, a püspök felszentelte a templomot, és elindult az áradat. Jöttek közelről, s ahogy terjedt a hír, jöttek egyre messzebbről is, hogy megsejtsenek valamit a láthatón túliból a színes üvegeken átsugárzó fény, az elhangzó beszédek, a drága aranyozású díszítések, szoboröltözetek által. A templom díszei és az ikonok díszei egyben hasonlítanak. A fehér és az arany a szentség, a tökéletesség és az örök élet színei. A perspektíva a végtelenre nyit. Miközben próbálom megfogalmazni az ikonológia részkérdéseit, a lexikonban egy utalásra találok Boldog II. János Páltól, aki ezt írja a Művészekhez kezdetű levelében: „A pontos teológiai és esztétikai szabályokhoz igazodó ikonfestészet a szentségek analógiájára a Megtestesülés valamelyik szempontját jeleníti meg. Florenszkijt is idézi a pápa:  Az ikon szépségét elsősorban templomon belül láthatjuk…, ahol megsejtetik a mennyet betöltő, földöntúli fényt.”                
Ami kicsiben az ikon, az  nagyban (épületben) a templom.
Felmerülhet a kérdés: Az Isten szeretet. Az Isten végtelenül egyszerű.
Kell-e annak a pompa, az arany tündöklése, aki mindezeket alkotta, s akinek a birtoka az egész föld mindenestül. Alighanem nem kell. De nekünk kellhet, hogy ráérezzünk az elképzelhetetlenre. Azért írom, hogy kellhet, mert a zsidóknak kellett a Salamon által levezényelt templomépítés gyönyörű eredménye, hogy ilyen módon is bizonyosságot kapjanak Istenük hatalmasságáról.
Ám, ha az ember elcsendesül a lelkében, ráébred, hogy az Isten egyszerű és tiszta vonalú házakban is tetten érhető, jelenléte megtapasztalható. Gondolok pl. saját templomunkra, amelynek a belseje olyan letisztult és egyszerű szent tér, hogy egyszer valaki megkérdezte: nem református templom ez? – Annyira nincs benne semmi cifraság.
Ma reggel a misén két témát fedeztem fel, melyek egy fotóst megihletnek: Az egyik egy virágköltemény: a papagájvirágok vörösének formáját követő nagyobb zöld levélháttér, mely egyszerűségében is tökéletes. A másik a ministránsok térdükön nyugtatott nyitott tenyere. Szétnyíló ujjaik éles kontrasztban állnak ruhájuk feketéjével. Valahogyan szolgálatuk jelképe ez a nyitott tenyér.
Tudom, minden az Istenért van, Aki így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetetten megragad cifra és bonyolultan mozgalmas drágaságban tobzódó térben, vagy a rá jellemző egyszerűségben.
Kegyelmének áradása kifürkészhetetlen.       
Egyebekben a napról készült kb. 250 képnek albumot nyitottam Frauenkirchen néven. A képek – remélem alátámasztják –, amit el akartam mondani.
Zárásképpen elmesélem, hogy néz ki az amerikai légycsapó. Úgy mint a magyar, csak a csapó, ami korábban egy bőrdarab volt fa nyélen, és most már műanyag, műanyagnyélen, tehát a széles műanyagcsapó közepén egy kör alakú nyílás található ezzel a köré írt szöveggel: Egy esély a légynek.
Nos. Sokféle meghívás érkezik az Úrtól, csak nyitott lélek kell hozzá, hogy meghalljuk. A zarándoklat egy ezek közül.
Egy esély a találkozásra.
Két szolgálati közlemény. QQ-tól hallom, hogy húgunk (Á) töréses balesetet szenvedett kirándulás közben. Sok szeretettel és fohásszal gondolok Rá. Feltehetően ma, legkésőbb reggel megműtik.
Éva  lánytól hallom: Kati lány és Robi szerencsésen megérkeztek hozzájuk a Jura hg.-be.

Nem szeretek köszörültetni. Tisztára kidobott pénz. Még annyit se kapok vissza, mint amennyit elvittem, mert lefaragnak késem, ollóm acéljából.
Első megjegyzésem évekkel ezelőtt arról szólt, hogy 312 Ft-ért egy hosszú kést éleztettem, majd fiam kezét megsebezte a pengeélességű kés. Nosza, vettem egy doboz Salvequicket. Éppen 312 ft-ba került.
Emlékezetem szerint utoljára 22 forint/cm-be került a kések megköszörülése ugyanannál a mesternél, akinél a mai ár 38Ft/cm. Hétszer tizenvalahány centi élű késért meg egy kisolló éleztetéséért 3510 Ft-ot kért (és kapott).
Átvettem a portékát, ugyanúgy újságpapírba csomagolva, mint korábban. Ám az új ár tartogatott egy meglepetést. A papír sarkához klamnizott a köszörűs egy méretes sebtapaszt, ha meglódulna a kés a kezünkben.
Van fejlődés.
PS. A köszörűs humora után jöjjön az élet fintora. Tegnap Mica ott felejtette az ujja legvégét a szike élességű kés előtt/alatt. Utána felhasznált öt salvequicket, mire megszűnt a kis sebből a vérzése. Most már csak szeparálás céljából tapasztja be az ujját. (M. felhatalmazott, hogy ezt a poént, mely véres valóság, közzétegyem.) 
Ugyan elmostam egy szivaccsal a kifent késeket, de azóta sem vágtam velük. Majd ha egy kicsit már elkoptak.

Kedves P!
Sok  imaórát hallgattam, de a Tiáltalatok a MR-ban vasárnap megimádkozott irgalmasság rózsafüzér volt számomra mind között a leghitelesebb. Egyszerű őszinteségével, az artikuláció tisztaságával, a hajléktalanok szövegmondásával.
Szívesen hallgatom újra és újra az archívumban. Légy szíves, tolmácsold gratulációmat közösségednek. Az Isten áldja a hajléktalanokat is, akik ebben Krisztusra emlékeztetnek (az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.)  
Egyben fogadjátok rövid gondolataimat erről a korábban nekem ellenszenvesnek tűnő imádságról:
Én nem tudtam meghallgatni az irgalmasság rózsafüzérét, mert egy szöveget ötször, egyet pedig ötször tízszer, azaz ötvenszer ismételnek. Az elsőt azért nem álltam, mert hogy jövök én ahhoz, hogy felajánljam az Atyának szeretett Fia, a mi Urunk testét és vérét, lelkét és istenségét engesztelésül bűneinkért. Méltatlan vagyok rá.
Aztán rájöttem: Úgy, hogy mindnyájan a királyi papság részei vagyunk. Márpedig a szolgálati pap a misében ugyanezt teszi. Az egyetlent és legnagyobbat, aki kedves az Atya előtt, azt ajánlja fel. Mi Jézus és Szent Fausztina nővér jóvoltából hasonlóképpen tehetünk. Nem a kenyérrel és borral, hanem a szavak elimádkozásával.
A másik a szakadatlan ismétlés: „Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk, és az egész világnak.”
Hát minek nézzük mi az Istent. Nem érti meg azonnal? 
Aztán eszembe jutott a leprás szíriai, Naámán esete, aki mérgében sarkon fordult. 
Minek mártózna meg hétszer a Jordánban?
Azért, mert ezt kérték tőle. 
Tőlünk pedig nem hétszer, de ötvenszer ismételt szöveget kér Jézus. 
Én úgy oldottam meg a dolgot, hogy a fájdalmas olvasó titkait látom bele a mondatba. 
A múlt-jelen-jövő világért való szenvedést előre látta a Mester. 
A vérrel verejtékezéshez jönnek a kínokat fokozó többiek, az ostorozás, a tövisekkel való kínzás, az alig élő istenember útja a kivégzőhelyig … a negatív erőknek való végső megfosztottsága és kiszolgáltatottsága. 
Nos, így már nem tűnik elviselhetetlen redundanciának.
Eddig több mint 100 emberért mondtam el az irgalmasság órájában, a kegyelmek áradásának órájában, 15-16 között, amikor Krisztus Urunk meghalt.”
Ég áldjon!
Barátsággal: 
M
2. Kedves M!
Megengeded, hogy elmélkedésedet felolvassam a hajléktalanok előtt, a vasárnap délutáni szentmisén? Tanítani kell őket, tanítani kell magunkat is a szentolvasó imára. Egyetlen gondolat: „minek nézzük mi az Istent"? Épp erről beszéltem vasárnap a szentmisén. Ha valaki meghallja, ők biztosan. Ahogyan Te is meghallottad az ő imájukon keresztül az Irgalmas Jézust.
Csak egy sor választ kérek!
Szeretettel:
P

3. Kedves P!
Megtiszteltetésnek tekintem. Az Ég segítsen Téged és munkádat tovább is!
M
PS.: Felhatalmazás hiányában a névrövidítéseket megváltoztattam.

Motto:

Meg kell a búzának érni,
Meg kell a búzának érni
Ha mindennap meleg éri.
Ha mindennap meleg éri
S meg kell szívemnek hasadni,
Ha mindennap bánat éri.

Bánat, bánat, bánat, bánat, de nehéz vagy,
De rég, hogy a szívemen vagy.
Bújj ki bánat a szívemből,
Elég volt már becsületből.
Sajlalala, lalalala.

De nem úgy van most, mint vót régen,
nem úgy van most, mint vót régen,
nem úgy van most, mint vót régen.
Nem az a nap süt az égen.
Nem az a Nap, nem az a Hód,
nem az a szeretőm, ki vót.

S aki vót már,
s aki vót már rég elhagyott.
Aki vót már rég elhagyott.
Szebbre vágyott, de nem kapott
még olyat se, mint én vagyok
sajlalala, lalalala.
Tényleg nem úgy van, mint vót régen.
Itt van pl. a tej.
Hej, nagyszüleim még más tejet hoztak a szomszédból, mint amit mi ittunk a városban. A szomszédjuktól melegen fejt tejet hozott öreganyám nagyon vigyázva, hogy a lábasból ki ne lötyögtesse a szín tejet (vastag tejszínnel a tetején). Máig orromban érzem annak a semmi mással össze nem téveszthető illatát.
Az én gyerekkoromban kannás tej dívott. A húszliteres alukannákat lelökték a tecsarnok elé, csakúgy zörgött. A főnök, aki egyben segédmunkás is volt, felnyitotta a leplombált bajonettzárakat, leszedte a papírtömítést a tetőről, egy likacsos tárcsával összezagyválta (homogenizálta) a kannás tejet. (Télen még több értelme volt a műveletnek, mert a jeget is össze kellett törnie.) Mi pedig bementünk a hosszúkás pult előtt sorban állni. A „személyzet” kannánkba mérte a kívánt mennyiséget hitelesített mércéjével. Volt időnk megnézni az üvegpult választékát. Ott vártak vevőre a különféle sajtok. A pálpusztaitól az óváriig, a hóvirágtól a Lajta-sajtig, a túró és a juhtúró, fadézsában. Volt ott még márványsajt (a naccságáknak rokfort) is.  A boltos felől tüll védte a legyektől, amik nem tudtak kijönni, ha már egyszer betévedtek a tüll mögé, a pultba. Érzitek a tejcsarnok sokféle termékéből áradó bukét?
Mi otthon felforraltuk a tejet, pasztőrözés ide, pasztőrözés oda, és a spájz hűvös kövén tároltuk, ameddig nagyon muszáj volt. Sokat nem bírt a tej, különösen nyáron. Ilyenkor aludttej járta, s ha nem fogyott, még mindig meg lehetett langyosítani, s lecsurgatni túrónak. Tejfölt főleg a piacon vásároltunk, mert lényegesen jobb állaga volt az őstermelőtől vett téfölnek, mint a boltinak.
Létezett azután az üveges tej, melyet viaszos papírfedő zárt a külső szennyeződésektől. Literes és félliteres üvegekben árulták a vasrekeszben csörömpölve érkező tejeket. Minden üvegen a maláta-reklám, egy magára tejet öntő kisgyerek reliefje látszott. A jegyes tej, gyerekek után járt, s fél litere 75 fillérbe került.
Később dívott a zacskós tej. Róla sok mondanivalóm nincsen. Volt 1,5-ös, 2,8-as és 3,6-os tej. Ügyesebb asszonyok felhasították a kiürült műanyagzacsit, és lábtörlőt horgoltak(?) belőle. A szerencsétlenek pedig megjárták, mert sérült zacskót vittek haza, telefolyatva a cekkerüket a ragadós fehérséggel. A kicsepegő tej elárulta, honnan hová vitték a tejet.
Térjünk immár a mostani, tejnek látszó tárgyra. Különféle hasáb alakú és rajzolatú dobozokban kerül forgalomba. A jobbak csavarral záródnak, a rosszabbakat a rajzolt perforációnál letéphetnéd, ha volna hozzá erőd. Jobb, ha élezett ollód van. A műanyagkupakban végződő doboz nyitása több esélyes. Férfiak általában gond nélkül kitekerik a csavart. Nők nem mindig. Férfiak se mindig, mert olykor leszakad az egész miskulancia, és akkor annyi a környezetednek. Takaríthatsz utána. Kiöntöd a tejnek látszó élelmiszeripari terméket. A dugókat elrakod egy zacskóba, mert egyes helyeken le lehet adni, ahol valahogyan betudják a mozgáskorlátozottak kerekesszékének az árába az átvett mennyiséget. Többet nem tudok róla. Mi gyűjtjük a zacskóban, a gyerekek meg beviszik a gyűjtőhelyre. A dobozt pedig a szelektív hulladékgyűjtőbe visszük. Ha lapos az alja a doboznak, akkor az alja mentén hajtjuk laposra felfelé haladva a papírnak mondott papír-, műanyag-, fémkombinációt. Ha alul két háromszöget találok, akkor felül is. ebben az esetben a négy fület kell a ragasztás mentén feltépni, hogy laposra hajthassuk a dobozt.
Na, mármost. A tejnek látszó terméket frissen érdemes meginni. Már csak azért is, mert nem megsavanyodik aludttejjé, hanem megkeseredik, melyből se aludttej, se túró nem gyártható. Öntheted a lefolyóba.
Más hétköznapi tárgyakról is tudnék írni, de minek. Hol van már a tollszár, a Mont Blanc töltőtoll stb., stb.
Mondom, hogy nem úgy van most, mint vót régen!

Most találtam ki.
1. Egyszer az ABC-ben vettem egy fél literes konyakot. Miközben lenyúltam érte az alsó polchoz, kiesett zsebemből és összetört az olvasószemüvegem lencséje. Annak idején megírtam: a fél liter St. Louis-konyak így kb. 5000 forintba jött, életem legdrágább, de nem a legjobb konyakjaként. Mint kiderült nem is konyak volt az, csak szeszesital. Így még drágábbnak tűnik.
2. Augusztus 9-én belém rohant egy furgon, noha elsőbbséget kellett volna kapnom. (Tudom, elsőbbsége annak van, akinek megadják.) Összetörte rendesen a kocsimat. Talán e hét végén, kb. másfél hónapra az eseményt követően lesz kész. Elég nagy árat fizettem hát jogaim érvényesítéséért. 
3. Lehet, hogy a legdrágább macska is a mienk volt. A gyerekeinket érte az a fene nagy meglepetés, hogy egy cirmos kismacskát nyerjenek osztálytársuk születésnapi tomboláján. A rafinált szülők ilyen alamuszi módon szabadultak meg fölösleges állatuktól. Mi persze lakótelepi otthonunkban pátyolgattuk a szobatisztátalan, de éjjel a függönyöket megmászó vendéget. Amikorra nagyon elegünk lett belőle, gazdát kerestek neki a lányok. A Balassagyarmathoz közeli Szügyben akadt befogadó gazda. Levittük Trabanttal. Már odafelé elkezdett zuhogni a hó. Visszafelé belecsúsztunk egy árokba. A javítás néhány ezer Ft-ba került. A macskát – úgy tudom – később egy kutya megette.
4. Volt egyszer egy kutyánk is. Lányom orra előtt dobta ki a gazdája a Duna-parton autójából. Az Albert névre (nem) hallgató kutya is sokba jött. A kötelező oltásokat megkapta. Mivel neveletlen kis kotorékeb volt, ösztöneire hallgatva szétszedte lányom kanapéját, mellesleg összevissza hugyozta a szőnyegpadlót, s végigvisította a napot, mivel senki sem tartózkodott a lakásunkban napközben. A kanapét ki kellett dobnunk, a szőnyegpadlót kicserélni. A kutyától is megszabadultunk. Menhelyre került.
5. Fivéremnek javasoltam, hogy kenje be pvc-padlóját Pilvax kétkomponensű padlólakkal. gyönyörű fényt kap a felület. Könnyebb a tisztántartása is. Nálunk nagyon bevált. Nála nem. Bekeverte, ahogy kell, felkente a padlót, ahogy kell, és várta, hogy felszáradjon. Na azt várhatta. egy nap alatt semmiféle hajlandóságot nem mutatott rá. Szegény kénytelen volt felvakarni spaklival az egész masszát, és valahogyan nyomtalanul eltakarítani. Sok energia- és pénzbefektetés után ugyanott tartott, mielőtt nekikezdett.          
Pedig sem ő, sem mi nem voltunk Hübelebalázsok. 
Tudod-e, hogy ki volt Hübelebalázs? 
Az Úidők c. lap ős-Garfieldje. Néhány képen bemutatta hősünk legújabb esetlenkedéseit. A látottak közül a legnevezetesebbnek a címe: Hübele Balázs megmenti az egy szem almát.
Első kép: Hübele Balázs jókedvűen ballag almával megrakott vesszőputtonnyal a hátán az eredményes szüret után. 
Második kép: Bekanyarodik egy patakon átívelő pallóra. 
Harmadik kép: Beleesik a vízbe egy alma, Hübele Balázs utána nyúl, megragadja, és eközben az összes többi alma belepottyan a patakban puttonyából. 
Akár Guinness-rekordot érhet el az, aki a legnagyobbat bukta egy-egy balsikerű életeseménye során.
Fenntartom a jogot arra, ha eszembe jut még valamiféle bukással végződött „sokba vót az nekünk” história, akkor visszatérjek erre a posztra kiegészíteni.
Tényleg?
Nektek minden mindig sikerült?

„Nagy a feje, búsuljon a ló”, mondja a nóta. Ám nemcsak a lónak nagy a feje, hanem olykor az enyém is. Legalábbis úgy érzem. Nagy, és semmire nem használható. Már a dunai hajókázás végén éreztem, hogy csüggeteg vagyok. Azért szépen hazataláltam, ld. ott. Fel is dolgoztam 200 képet, melyekből kb. 50-et eldobtam. Reggelre jobb közérzettel keltem, de délutánra bedurrant az agyam. Felszökött ugyanis a vérnyomásom. Tudtam ezt, és vártam, hogy bekapjam az esti gyógyszereket. Nem könnyítettek meg. Ekkor elszopogattam egy savanyú gyógyszert, a tenziomint. Mivel csak enyhített közérzetemen, a fejem meg piros volt, Tücsi enyhe hajthatatlansággal megmérte, mennyire magas a vny. 170/89-et mért normál pulzussal. Ekkor főztem két teáskanálnyi hibiszkuszteát erősen fogyó készletemből. Megiszogattam, és hamarosan elmúlt pirosságom, engedett fejem abroncsának a szorítása is.
Ma reggel vérvételre indultam azzal a szándékkal, hogy kezelőorvosommal beszélek a kellemetlenségeimről. (Lelki szemeim előtt megjelent az újabb beköltözés a kórházba, ahol idén januárban már megfordultam. Az is zavart, hogy tervezett heti kétheti programjait végig le kell mondanom.)  
De orvosom nem volt szolgálatban. Mindenesetre megemlítettem az engem szurkáló hölgynek, hogy mit éltem meg. Ő azt mondta, hogy nagyon nem érdemes foglalkozni a tünetekkel.
Frontos az idő, és ettől felszökhet a vérnyomása annak, aki hajlamos rá. Ilyenkor be kell venni további csökkentőket, és ha azok sem használnak, akkor van szükség másféle gyógykezelésre. Megnyugodtam, hazajöttem, egyelőre vannak készleteim a drogokból. A többit majd meglátjuk.
A frontok pedig monnyanak le.