Mickey webnaplója

Blogjában A. kitér a Mars-kutatásra is. Rámegyek a belinkelt cikkre. Itt olvasom: „A szél finom homokot hintett a kőre.” „A marsi mintaelemző (Sample Analyzer at Mars) tömeg-spektrométerével megmérte a légkör összetételét. Eszerint a légkör öt leggyakoribb összetevője a szén-dioxid (CO₂: 95,9%), az argon: (Ar 2,0%), a nitrogén (N₂: 1,9%), az oxigén (O₂: 0,14%) és a szén-monoxid (CO: 0,06%).” Nem túl barátságos. A bloghoz írt kommentemből idézek miután kissé kibővítettem: „A Mars-kutatás számomra azt a döbbenetet hozta, hogy minden égitest más természetű. (Mi az, hogy szél fúj a Marson? Minek fúj ott a szél?) Minden bolygón, minden csillagon más- és másféle történések vannak, anélkül hogy történelmükről szó eshetnék. Az égitesteknek nincs történelmük, legalábbis felőlünk nézve, mert a Teremtőjükön kívül senki nem volt, s ma sem tanúja az ottani eseményeknek. Milyen más és szerintem milyen valóságos is a Teremtő szemével rátekinteni a világegyetemre, mint a miénkkel. Mi csak lassacskán (és az esélytelenek nyugalmával) tapogatjuk ki azt, amit Ő apróra ismer, irányít.

Hát igen.
Itt van pl. a mi bolygónk az évszakváltásaival, a levegő és a vízháztartás történéseivel. A nappalok hosszának erőteljes változásaival. Legalábbis a mi térségünkben.
Reggel ötkor már kukorékolok. Indulok kávézni, drazsékat (drog, gyógyszer) bevenni. Még tök sötét van. Mondom a reggeli himnuszt: „Ragyogva fénylik már (de nem, még sokáig nem) a nap”… Javítom: „Ragyogva fénylik majd a nap, az Úrhoz szálljon énekünk, hogy minden ártót űzzön el, járjon ma mindenütt velünk.”
Az esti himnusz se precízebb: „Immár a nap leáldozott (Mi az hogy immár? legalább hat órája), teremtőnk kérünk Tégedet,  légy kegyes, és maradj velünk, őrizzed, óvjad népedet. A gonosz álmok fussanak és minden éji képzelet, az ellent kösse meg kezed, testünket hogy ne rontsa meg… etc.”
D.blogja Afganisztánt mutatja. Az ópiumtermelő ország hatalmas hegyvonulatok szövevénye. Most az úttalan utakon császkáló katonai terepjárók dagonyába döglött példányai tarkítják a tájat. Jogos a kérdés: Mit keresnek ott? Valójában a drogcsempészet jottányit se zsugorodott, a mák továbbra is szép virágokat nevel és ópiát tartalmú gubókat.
A mi tájaink szelídebbek. Lakásunk déli erkélyéről a Hármashatárhegy látszik. Ha üvegből volna, látnánk a mögötte megbúvó gercsei középkori kápolnát. Az északi oldalon, ahol posztolgatva üldögélek, a franciaerkély ládájában kétféle szelíd növény húzza meg magát.  A kövirózsa, mely alig igényel törődést, s a kiirthatatlan iszalag, mely nekibolondult s most is virágokat nevel.
Megpróbálom lencsevégre kapni. S azon túl, de még a kertünkben a nyír okkersárga lombját színhelyesen visszaadni. Nem tudom, mennyire fog sikerülni, ugyanis giccsesen kontrasztos a sárga a sötéttel, a gép pedig mintha szelídítené a színeket.
Mindjárt kiderül (2012.3 nyilvános album)

Egy napja várakozom egy lektorálandó szövegre. Elhatároztam, hogy várakozás helyett megírom a mai posztot, hiszen úgyis sorra kerül előbb-utóbb. Ám adódik, hogy az embernek semmiféle épkézláb gondolata nem támad. Ilyenkor segíthet, hogy előkapsz egy szótárt és felütöd. Ahová esik a tekinteted, arról hozol össze egy penzumot. Az én tekintetem a materializmus szóra esett, s elhatároztam, hogy nem írok róla. Nekem teljesen üres és értelmetlen a kategória. Majd tovább lapoztam … és még tovább. Azután befejeztem a keresgélést. Csaknem elnevettem magam, mert NP jezsuita vicce suhant át agyamon, mely így szól: Árpád apánk és kísérete éppen „honfoglal”. Elérkeznek egy alföldi helyre, ahol rengeteg kecske legel. Megszólal a honalapító: Legyen az itt megépítendő településnek a neve Kecskemét. Továbblovagolnak, és elérkeznek egy hegyes-dombos vidékre, ahol még több kecske legel. Megint megszólal Árpád. Urak, itt még több kecske legel, legyen hát az itt építendő város neve Balassagyarmat. Nos, ha már nem írok a szótárban feltalált fogalmak egyikéről se, legyen a mai témám a készségek.
A pszichológusok életem végéig sorolnák a példákat, melyik híres ember miféle készségéről tett tanúbizonyságot. Én nem vagyok pszichológus, ám néhány benyomásomat szívesen megosztom Veletek.
Nincs értelme rangsorolni a képességeket. Nem is teszem. Mondok rá eseteket, és kész. Itt van pl. Móra Ferenc. Nem foglalkozott az publicisztikával, ám úgy esett, hogy a szegedi lapok egyikének a munkatársa valamilyen oknál fogva nem tudta megírni az egyik temetésen elhangzott szónoklatot. A lényeg, hogy Móra fülébe jutott a dolog, és igen elcsodálkozott rajta. Egyben felajánlotta a szerkesztőségnek, hogy megírja ő, hiszen jelen volt a temetésen. Az egész beszéd a fejében volt. Megírta. Így indult el az újságírói pályán.
Mozart egyszer a milánói dómban hallgatott egy kb. háromnegyed órás kórusművet, mely nyolc-tíz szólamban hömpölygött. Megtetszett neki, és hogy el ne felejtse, hazaérve leírta magának az egészet. Emlékezetem szerint a Don Giovanni nyitánya a következőképpen született. Mozart nem kívánt felkelni ágyából a prágai bemutató napjának reggelén. A zenekar szólamainak tagjai elzarándokoltak hát a mesterhez, hogy írásra bírják, hiszen este előadás, és fogalmuk sincs, mit kellene játszaniuk. Mozart kért még puncsot, megrázta magát, és leírta az első hegedűs szólamát. Az elrohant vele, következett a másodhegedű, a brácsaszólam és sorba valamennyi. A fejében együtt állt a partitúra, csak ki kellett másolnia onnan.
Michelangelo a carrarai márványtömbbe belelátta a kész szobrot. Nem kevés fáradsággal a felesleget levéste róla, s maradt a kész remekmű.
Egyik kolleginám, ha egyszer-kétszer elolvasott egy verset, többé soha nem felejtette el. Rácsodálkoztam képességére, mert én pocsék nehezen jegyeztem meg a kötött szöveget. Aztán rájöttem: különös csak rá jellemző képességről van itt szó. Ugyanis én meg a dallamokkal vagyok így. Becslésem szerint kb. 5000 dallam motoszkál a fejemben. Ezeket nem tanultam, hanem rám ragadtak, mint bogáncs a szamárra. Levakarhatatlanul. Nem tettem értük semmit, csak megtetszettek, és befogadtam őket minden erőfeszítés nélkül.
A készségek adományok. A kitűnőek is és a lappangók is azok. Ám sose lesz zenevirtuóz a született botfülűből, legfeljebb átlagos zenész.
A készségeket másképpen talentumoknak is hívjuk. Róluk mondja a Mester, hogy nem elásni, hanem kamatoztatni kell őket. A készségek sokfélék, felsorolásuk is meghaladná a poszt kereteit. Mi értelme is volna, hiszen mindenki tudja, miféle kategória ez. Zárásképpen inkább elmesélem, hogy iskolás korunkban apánk érdekeltté kívánt tenni bennünket a jó jegyek szerzésében, ezért felajánlotta, hogy minden ötösért ad nekünk egy-egy forintot. A családunkban mindenkinek jó hallása volt. Ezért sorra hoztuk az ének ötösöket. Apánk nem kívánt koldusbotra jutni, ezért megállapodásunkat egyoldalúan ekképpen módosította: „Ének ötös nem ötös, és punktum.”
Nem kizárt, hogy más családokban pl. a „testnevelés ötös nem ötös” szabályozót kell alkalmazni.

Egyszer már írtam arról, hogy önkénteskedem egy vatikáni tévéműsor magyar szövegének a lektorálásával. A jezsuita.hu honlapon ez áll a műsorról: „A Római Riport a Rome Reports nevű nemzetközi egyházi hírszolgálat spanyol és angol nyelvű műsorának magyar változata, amelyben helyet kapnak a Vatikán belső történései és a világegyház különféle hírei, kulturális érdekességei. A műsor színességét az adja, hogy egyformán tájékoztat aktuális eseményekről, művészetről, valamint etikai és szociális kérdésekről szerte a világon.
A 23 perces műsornak az Echo tévé biztosít időt. Szombatonként 12.30-kor a híradó után kerül adásba, az ismétlés szombat éjfélkor, valamint vasárnap reggel 8 órakor van, illetve utólag is megtekinthető.
http://www.jezsuita.hu/mediatar/video?tid=167&title= 
Eddig az idézet.
Miről is van szó?
Aki ismeri a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásait, annak ismerős lesz a műsor hangvétele, ismerősök lesznek a felvetett kérdések és a válaszok. A néző megismerheti, hogy az egyes felvetésekről hogyan vélekedik az egyház, azaz a katolikus értékrenddel fog találkozni. A műsor valójában a pápa mindennapjait, kezdeményezéseit és fontosabb megnyilatkozásait mutatja be, de kitekint a világegyházra, s ahogy a fenti ismertetés is ígéri: foglalkozik a művészetekkel, a tudománnyal, s megmutatja valamelyest magát a Vatikánt. Az új adás többek között pl. a felújított Sixtus-kápolnáról fog szólni.  
Mivel hetente készül fordítás, lektorálás és a magyar szöveg alámondása, a munkák ütemezése úgy fest, hogy csütörtökön kapjuk meg a nyersfordítást. Itt ülök a PC előtt és várom, hogy a rám osztott szövegeket közérthető, pergő stílusúvá tegyem. Nem árulok el nagy titkot, ha idemásolom, amit az illetékeseknek írtam emailben új feladatom első tapasztalatai nyomán:
„Arra gondolok, hogy azonnal érthető, közismert szófordulatokat kell használni, mert a néző nem tudja újraolvasni-hallgatni a műsort. Ezt próbálom keresztülszuszakolni a nyugati szerkezetekkel szemben, hogy úgy érezze a néző: magyarul készült az eredeti szöveg, mert közérthető, és amennyire lehet, gördülékeny.
Ezért itt-ott el kell lopni egy-egy szót, toldani egy másikat, egyszerűsíteni a nyelvezetet,
oldani az idegen mondatszerkezeteket, kerülni a segédigéket, igék használatával pezsgővé tenni a mondandót, anélkül hogy a szöveg más értelmet kapna.
(A német pl. nagyon precíz, de törni kell körmondataikat, stb.) Hogy miből mikor mennyire van szükség, az változó. A neveket is helyre kell tenni: Pl. magyarul fonetikus az átírás a nem latin betűs nevek esetében, vagy pl. a franciák szentje csakugyan Xavier Szent Ferenc, de nálunk a Xavéri változat honosodott meg…
Nos csütörtök van, estébe hajlik a délután, s csakugyan itt ülök „jegyben-gyűrűben” s
„kérem a következőt”.

Mindenki ismeri a hideg-meleg gyermekjátékot. Egy tárgyat közösen eldugnak, s a kereső megindul megkeresni. A többiek vele együtt izgulnak, és orientálják attól függően, hogy a kereső merre fordul, halad. Ilyenek hangzanak el: Langyos, hideg, még az eszkimók is megfagynak, hideg, langyos, meleg, forró… Ezután elő szokott kerülni a tárgy. 
Egy éve tán annak, hogy tájnyelven írt anyagokat gyűjtöttem egy blogba. A dolog elindult, ami anyag odakerült, az kedves és szép, csak egyoldalú és kevés. A legjellegzetesebb, a Szeged környéki ő-ző nyelvjárásból sok anyagom van, a többiből még ízelítő is alig akad. Folytatni kellene, de én kevés vagyok hozzá, mert a főváros mekegő nyelvén beszélek, hiszen itt élek. Azok tudnák reprezentálni tájnyelvükön előadott anyaggal az ott élők nyelvi fordulatait, ízes magyarságát, akik a tájnyelvi közegben élnek. Addig az anyag keresése „langyoska”. Ugyancsak a témát érinti egy új Tinta kiadvány, a Tájszavak című, mely a magyar nyelvjárások szavaiból, szóalakjaiból ad ízelítőt. A gyűjtemény 950 szócikkének élén egy-egy közszó áll, amit azoknak a tájszavaknak, szóalakoknak a sora követ, melyeket a tájnyelvben használnak a köznyelvi címszó helyett; ezek száma 13 590.
http://www.tintakiado.hu/book_view.php?id=348 Ára: 1490 Ft.
Egy közbevetés: Ugyancsak megjelent az Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. A szótár 12 973 hagyományos magyar szónak adja meg 10 129 idegen, sznob megfelelőjét összesen 23 138 előfordulással.
http://www.tintakiado.hu/book_view.php?id=347 Ára: 1.990 Ft.
Hajdan apám mesélte, hogy egyik úrhatnám nagybátyám kutyanyelvekre írta, mit jelent a dehonesztál, az akadémikus vita, az úzus etc. Tesói megtalálták az asztalon felejtett kutyanyelvet, s ráírták: slejfni = kutya segge.
Apropó kutyanyelv. Karinthy is használta, s a kávéházakban alkotók közül még sokan. Az Ő ad nekem témát c. írásában említi, hogy az üres kutyanyelvek előtt ül, amikor vészesen közeledik felé egy hívatlan vendég. Ezért hogy ne zavarja amaz, gyorsan tollat ragad, és egy ötöst ír a lap tetejére, bekarikázza, és egy szót ír a lap tetejére. Mindezt azért, hogy a tolakodó fráter lássa, amaz már javában benne van az írásban, hiszen az ötödik lapot kezdi meg, tehát ne zavarja.
De vissza a langyoshoz.
József Attilának van egy botrányosan szép verse: a Tiszta szívvel című. A minap CzA megidézte utolsó két sorát: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. Úgy emlékeztem, hogy a vers témáját JA kölcsönözte, mégpedig a cigányoktól. Elkezdtem kutakodni a google keresőn. Ezt találtam: „Hermann Antal … írta a Pallas Nagy Lexikon cigány címszavát, és kárpáti dialektusban található ott egy dalszöveg: „Náj mán csi dád, nicsi déj, náj mán csi o thém muro”, ami szó szerinti fordításban: „Nincsen se apám, nincsen anyám sem, nincsen országom sem”. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy József Attila a szegedi egyetemen két szemeszteren keresztül hallgatott cigány nyelvet és kultúrát, éppen Hermann Antaltól, akkor nem lehet véletlen áthallásnak minősíteni a „Tiszta szívvel” című versét.
Eddig jeles, eddig a hideg felől kutakodásom a meleg felé tart, de a langyosnál megtorpant. Nem találtam meg a cigány ballada teljes szövegét a neten. Pedig érdekes volna összehasonlítani a további sorokat, hogy vajon mennyire hasonlítanak a József Attila által írottakkal.

Mivel negyven fölé ugrott a vérsűrűségem %-a, a szokásos havi ritmustól eltérően két hét elteltével hívtak vissza vérvételre a kórházba. Jelentem, két hét alatt vérem csaknem felére hígult a megemelt dózisú „patkányméreg”-től.
Kár volt visszahívniuk.
Megkérdezhettek volna, hogy újabban piálok-e, ami ellene dolgozik a vérhígítónak. Azt válaszoltam volna, hogy igen, esténként egy nyelet Unicumot bekapok [Zwack úr, mit ér ez  reklám Önnek?], mert a gyógyszerektől keserű a szám íze. S akkor akár telefonon rendelkezhettek volna a dózisról. Mindegy. Szabál, az szabál, meg kell mérni a változás mértékét, s úgy adagolni a pirulákat. Tanultam a leckéből, nincs Unicum, csak ritka alkalmanként. Végül is örömmel jelentem, hogy megint csak egy hónap múlva kell megszúratnom magamat.
Hanem a kórház.
Lassan úgy járok oda, mint aki hazamegy. Ismerős orvosok, ismerős ápolószemélyzet, ismerős takarítók közé. Utóbbi kora reggel ügyködik többmázsás gépével. Szokott mozdulatokkal csévéli a vagy 30 m-es kábelt, majd ezután ugyancsak szokott tempójában és mozdulatsorral osztja ketté a nyeles felmosóval a széles folyosót, hogy azután a maradék térfélen lendületesen haladva összekotorja mindazt, amit a gép otthagyott. Mindkét térféllel gyorsan végez.
Közben megérkezik a szemétszedésre specializált asszonyka. Külön zsákokba gyűjti a veszélyes hulladékokat, külön a vegyes szemetet. Ledobja őket a lift mellé, mert megint másvalaki gyűjti be emeletenként haladva a zsákokat. Hogy ne unatkozzunk, érkezik az éjszakás személyzet által használt és mosogatásra váró evőeszközök és tálakat szállító ember fémvázas kocsijával. Csörömpölve halad a lift felé. Az italautomatától érkező orvos udvariasan kikerüli őt kezében műanyagpohárral (benne a reggeli kávéval). Mi meg megjegyezzük az érkezési sorrendet, mert kora reggel még nincsenek kitéve a plasztik sorszámok. A nővér megérkeztével erre is sor kerül. Tiszteletben tartva az érkezési sorrendet, általában minden zavar nélkül veszegetjük el a sorszámokat. Az első páciens beáll az üvegajtó mögé, hogy meghallja, ha szólítják. Vérvétel után már ő figyelmezteti a soron következőt, hogy indulhat. Mint „hármaska” beállok én is az üvegajtó mögé hét óra előtt öt perccel. Ugyanis az ajtó fölött falióra ketyeg valamelyik gyógyszergyár jóvoltából. Pontosan jár, és kék számlapját jól megvilágítja a rövid neoncső, melynek armatúrája leszakadna, ha nem tartaná ott a hely stílusához illeszkedő leukoplaszt.
Bajban vagyok. Eddig úgy tudtam, hogy begörbített könyökkel várjam meg a szúrás helyének hegesedését. A mostani nővér pedig figyelmeztetet, hogy ne hajtsam be a karomat, hanem nyitott karral várjam meg a véralvadás öt percét.
Mint rendesen, felgyalogolok egy félemeletnyit, mert onnan szép kilátás esik a korareggeli Remetehegyre. Figyelem a Perényi lejtő autós forgalmát, majd boldogan távozom.
Persze ezzel nincs vége nyugdíjas programomnak. Déli egytől kezdve fél óra áll rendelkezésemre, hogy megismerjem és feljegyezzem a laboreredményemet. Addig hívom a központi számot, s hallgatom a gépember hangját, majd Mozart Kis éji zenéjét, mígnem próbálkozásaim sikerrel nem járnak. Ha nem ismertem volna gyerekorom óta ezt a muzsikát, az elmúlt hónapok során annyiszor hallottam már, hogy mára mindenképpen megtanultam volna.
Ám itt abbahagyom, mielőtt még írásomtól hospitalizálódnátok.

Valamikor megírtam egy rövid anyagot, mely arról szól, hogy a sok munkanélküli értelmiségi előbb-utóbb „szürke állományát” képezi a gazdaságnak. Otthon várja a jobb jövőt – olykor a kétségbeesés határán. Speciel az agy szinonimája is „szürkeállomány”. A két meghatározást kötöttem össze ötletemmel. Mi volna, ha kiadnánk egy lapot Szürke-állomány címmel, mely kifejezetten a munkanélküli értelmiség agyának megtornásztatását célozná meg. A világon számos pályázati kiírás található, mely egy-egy probléma megoldását vagy egy folyamat racionalizálását célozza. De megvalósításra váró ötleteket is várnak, melyek munkahelyet biztosítanak újabb embereknek, és a pálya szélére került értelmiségiek számára pedig mentőövet jelenthetnek a pályázat megnyerési esélyének a kilátásával kecsegtetve őket.  
Nekem is voltak ötleteim: reklámszövegek, de bizonyos új termékek kialakításán is gondolkoztam.
Csak ami kapásból eszembe jut. 
- Tegyünk reklámszöveget szgk-ra bérért. (Megvalósították mások.)
- A csavarhúzónak adjunk nagyobb nyomatékot vibrátor segítségével. (úgy tudom, mások megvalósították.)
- Szép ábrás desszertes dobozba helyezzük el a fedél színes képét puzzle formájában. A desszert elfogyasztása után a doboz fedelének a mintáját a dobozban lévő részekből kirakhatjuk.
Újabb időkben pedig az orvosoknak, gyógyszerészeknek, gyógyszer-gyártóknak egyszerűsíteném a tevékenységét.
- Az orvos helyben készítsen a notórius gyógyszerfogyasztóknak elektronikus kártyát, mely meghatározott időnként lehetővé tenné a betegeknek, hogy a patikában a szokásos gyógyszereiket megkapják.
- A patikusok a kártya adatait egy mozdulattal beolvassák egy célgépbe, mely kidobja a fizetendő összeget, és kész. (Nincs kétféle vonalkód, három aláírás, bélyegző, stb.)
- A gyógyszergyárak egyszer küldenének minden patikába a nagyérdemű számára hozzáférhető PC-t nyomtatóval. Aki a kockázatokra kíváncsi, nyomtasson magának. Én pl. olvasatlanul dobom ki a tíz év óta szedett gyógyszereim mellékhatásairól szóló papírlapot.
- A tévéből is kitiltanám a kockázatokról és mellékhatásokról szóló szómenést. Minden patika és minden háziorvosi rendelő falára kitenném ezt a felszólítást. És kész.
- Az ún. átnyomós blisztert (1 buborékban egy pirula) megszüntetném. Sose származott abból baj, ha a pirulák egymáshoz értek a tároló üvegcsében, ahogy korábban volt.
- De ha nem szüntetnék meg ezt az idétlen blisztert, akkor a kórházak osztályainak a gyártók kötelesek volnának csomagolásfajtánként kinyomó automatát biztosítani. Amikor az egészségügy állandó létszámhiánnyal küszködik, megengedhetetlen időpazarlás, hogy az éjszakás nővérek órákig nyomogassák a bliszterekből a pirulákat, hogy reggelre minden beteg hozzájusson a napi adagjához.
Más.
- A homokzsákolás kérdését egy e célra szerkesztett „kombájn”-nal oldanám meg. A zsáktöltő automata pillanatok alatt azonos adagokat töltene a homokzsákokba, raklapokra sorakoztatná, ráemelné a teherautókra, s máris indulhatnának velük a folyópartokra. Ott már csak jó tempóban rakni kellene a muníciót.  Az ár elvonulása után ugyanez a célgép ürítené ki a zsákokat jól kirázva tartalmukat, hogy legközelebb is felhasználhatók legyenek a zsákok.
- A körbetartozást zsetonokkal hidalnám át. ezek a zsetonok csak a körbetartozásra volnának használhatók. Végül a gordiuszi csomók elvágása után kikerülnének a forgalomból.
Ötleteim hasznából a szokásos nettó 1%-ra igényt tartanék.
Mára ennyit, mert szürkeállományom elfáradt.

Tegnap este találkozott a bandánk. Csak én hívom így a vagy fél évszázada összejáró regnumi csoportunkat.
– Tücsi felelevenítette azt az élményét, hogy anno a regnumi nagytábornak készített ebédet. Feltette már a gulyás alapját, amely ott rotyogott az üstben, kondérban vagy fazékban – már nem tudom, mit mondott – a leveshez való sok-sok vízre várva, csakhogy a slagon érkező vízellátás akadozott, a marmonok pedig üresen várták, hogy valaki megtöltse őket a forrás vagy a slag vizével. Más lehetősége híján imádkozni kezdett.
Miatyánk …  semmi …
üdvözlégy … semmi … s
amikor a dicsőséget elkezdte, megjött a víz, a mellette álló kamasz gyerek pedig nem győzött rajta csodálkozni.   
Ugyancsak tegnap este elmondtam, hogy mindent összevéve: a mi Istenünk meglehetősen rejtőzködő Isten. Ám ez nem mindig van így. Olykor fellebben az Őt takaró fátyol.
– L. elmesélte, hogy sose volt istenélménye, de egy alkalommal mintha az lett volna. Unokáját tartotta magához szorítva, amikor közöttük és az ég között valami foghatatlan harmóniát tapasztalt meg. Máig élteti és melengeti szívét ez az élmény.
– Az este vége felé rendesen szoktam nézni az órát, mert É. és L. busza félóránként közlekedik, és ha nem érjük el a 10 órásat, legközelebb fél tizenegykor indul a 153-as.
Tegnap az est végeztével megállapodtunk már abban is, hogy legközelebb nálunk találkozunk. „Mert „az jó közel van hozzánk” – mondtam, mint már oly sokszor. Ám a beszélgetés és mutogatás tovább folytatódott. Beszélgetés arról, hogy E. kapott egy e-pad-ot. Az olyan, mint a Tömörkény leírta háborús „fémszóró”: Aki tud hozzá, az mindent tud. A fémszóró ollyan, hogy azt csak fölizéli az ember, és akkor izél.” Nos, korunk mindent tudó gépet ujjacskáddal kell simogatni (izélni), és akkor feltárja titkait (izél).
Nincs egér!
Simogatás van.
Nos, hát elkezdték húzogatni ujjal a különféle fotóalbumok kép-ezreit. Majd utána tanulmányozni a gép egyéb tudományait. Én odaszóltam É.-nak, hogy féltíz bőven elmúlt, nincs értelme indulni, mert sokat kell várakozniuk a buszra Kelenföldön, a Bocskai-Fehérvári úti kereszteződésben.
É. úgy vélte, hogy nem tragédia, mégiscsak induljunk.
Én szóltam Tücsinek, hogy ne nézegessék tovább a csodamasinát, mert messze van még a születésnapja. Csakugyan abbahagyták. Elbúcsúztunk.
Beültünk a Coltba, és komótosan nekiengedtem Pacsirtatelepről a masinát az útnak.
Minek rohanni, hiszen 10-ig reménytelenül kevés időnk maradt. Megyünk-megyünk elég kihalt utakon, utóbb beérünk a Petőfi-hídhoz, átsöprünk rajta, még egy kanyar a Karinthy F. útnál jobbra. Ránézek a kocsi órájára. 10.01. Persze hozzávetőleges pontossággal mutatja az időt. Azért ekkor felcsillant bennem a remény.
Hátha.
S csakugyan, bent áll egy busz. É. úgy véli, hogy ez már a másik járat. Azért megnézzük közelebbről. 153-as. Elé gurulok. Fék. É. és L. kikeverednek a biztonsági övekből, kipattannak, fel a buszra. Az azonnal becsukja az ajtókat, indít, elstartol velük.
Nem értem egészen a dolgot.
Kitágult volna az idő, vagy összement az út?
Ki tudja?
Esetleg késett a sofőr órája?  Vagy ahogy a már idézett Tömörkény más helyen mondja: „Odafönt is laknak” … és intézkednek.
Van ilyen.

Tegnap a könyvmegállónál jártam. Vittem, hoztam könyveket. Némi hezitálás után otthagytam Cseres T.-t, bár gondolkoztam rajta, hogy novellafüzérét felkapom. Elhoztam Huxley Szép új világát a régi fordításban, mert nem emlékeztem rá, hogy maradt-e itthon a Szentmihályi Sz. P.-féle fordításból (kozmosz-könyvek). Most már olvashatom sztereóban a Brave New World-öt. Mi több, össze is hasonlíthatom a két fordítást egymással F. u. (Ford után) 65-ben. „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti.”   
Elhoztam Gábor Miklós 25 évesen írt háborús naplóját. Zsenge a stílusa a lelkemnek, olykor unalmas is, bár akad néhány eredeti megfogalmazása. Majd még Thurzó Gáborba kukkantok bele. A Napló helyett érdekes irodalmi csemegének ígérkezik. Feljegyzések az ő aspektusából. Úgy tekintek a könyvre, mint egy ős-blogra. 
Vittem is rendesen a saját könyveinkből, köztük a Druon-sorozat részeit. El-elszórtam a polcokon, s két helyen. Nehogy valaki nyakon csípje az egészet, és telerakja vele üres könyvespolcát. Nem vagyok csősze a könyvmegállónak, mégis érdekel: a kitett könyvek közül hánnyal találkozom legközelebb, és melyek azok. Elég jól cserélődnek még mindig a kötetek. Sok közöttük a régi „vonalas” írás, s akadnak szektát népszerűsítők. Olykor érdekes folyóiratokkal is találkozom. 
Magamra vonatkoztatom a sokak által megidézett, s erre a szituációra formált elvet: Törekszem nem azt nézni, hogy hány könyvet hozhatok el a köztérre kirakott választékból, hanem azt (is), hogy mennyit adhatok a köznek a sajátomból.
Egyelőre tart a készleteinkből, s kapunk nászomék állományából is sok-sok irodalmat. 
Nem kell szégyenkeznünk, ha hozunk is néhány nekünk tetsző művet, mert jól megrázott mértékkel mérünk a sajátunkból a köz javára. 
***
Azért fotózok is. Keresem a humort. Apropó humor. Olvasom, (tapasztalom is), hogy a humor a problémamegoldás és a rejtvények szeretete hasonlók, amennyiben a szempontcsere érvényesül mindnyájukban. Gondoljunk csak egy ilyen kiszólásra:
Az egypúpú tevét az különbözteti meg a kétpúpútól ... aki akarja.  Vagy amit Deskénél olvastam: 
Miért nem játszik a tűzoltózenekar betonon?  - Mert olyan hangszer nincs.
Mi lesz abból, ha két busz összeütközik?  - Két rombusz.
Tehát humoros fotók. Más fotóját tettem FB-oldalamra: Egy ceruza oldalán olvasható felirat: 2B or not 2B. 
Tegnap egy befőttes üveget fotóztam le: Rajta a címke: Cseresznye 2012. Tartalma azóta változott, feles diók látszanak benne. Szövegnek A tanú-ból idéztem Virág et-t: Pelikán, mit látott maga azzal a vaksi szemével.
Újra rájöttem, hogy Bacsó könyve a maga nemében zseniális.Nem lehet egy fotó címe túlságosan hosszú, de most a jelenetet ideidézem. Őze L. és Kállai Ferenc képe azonnal felmerül bennem, s a szöveget olvasva az ő „hangjukat hallom”: 
„Virág keserűen felnevet.   
– A saját szemével látta?! Ezen lovagol maga?! Amit a vaksi szemével lát, a botfülével hall, a tökfejével gondol? Hát az fontosabb, mint az igazság, amit a mi nagy céljaink elérésére alkalmazunk?” ... stb., stb.

Egy nagy ciklus végére értem.
Akik olvassák posztjaimat, emlékezhetnek rá, hogy a közelmúltban (szeptember- 21én) többek között ezt jegyeztem fel: „Eddig több mint 100 emberért mondtam el az irgalmasság rózsafüzérét, az irgalmasság órájában, a kegyelmek áradásának órájában, 15-16 között, amikor Krisztus Urunk meghalt.”  Ez egyszerű volt, mert a saját nagyobb családomról lista készült egykor, feltüntetve a nevek mellett kinek-kinek az elérhetőségét. A listámat bővítettem felmenőim neveivel, mindazokéval, akikre emlékeztem, akikről bármiféle benyomásom keletkezett a múltban. Bővült néhány váratlanul meghalt kedves ismerősével, azokéval, akik kérték, hogy értük is, majd pedig sorra került a párom ága, szintén meglehetősen terjedelmes névsorral. Nem állítom, hogy a rokoni szálak mindegyike, a leágazások széles skáláján elhelyezkedők valamennyije szerepelt eddig a névsoromban, de türelem, sorra kerülnek mindnyájan, akikre létezésük okán emlékezhetek. Mindenesetre a két család összes tagjáért elhangzott a sóhaj, hogy az irgalmas Isten tekintsen életükre, halálukra. Feljegyzéseim szerint ez kb. 160 ember.
Senki ne gondolja, hogy soraimmal saját magamat kívánom előtérbe állítani, hiúságomat legyezgetni. Értelmetlen volna, és szégyellném is magamat miatta. Inkább csak egy apró összegzése kíván lenni annak az útnak, amely a közelmúltban végigkísérte napjaimat.
Ritka kivétellel naponta sorra került az éppen soron következő emberem.
Azt viszont elmondhatom, hogy élethelyzetem alakulása sokszor csaknem meghiúsította, hogy 15 és 16 óra között elmondjam a kötött szövegű imasorozatot.
Hányszor jutott eszembe: „Rossz időpontban szenvedtél kínhalált, Uram!” Este 11 után már ritkábban zavarták volna a legkülönfélébb tényezők, hogy vállalt áldozatodra gondoljak.
Amennyire ismerem az imádságok sorsát, valamiféleképpen mind kegyelemközvetítők.
A legfurcsább, hogy ha valakiről lepattan a közbenjárás kérése, más kapja meg, azaz nem oszlik szét a kérés a nihilben.
Mint írtam, távol álljon tőlem a mellveregetés.
De hát akkor mi a csudának írok ilyen intimitásról?            
Egyetlen használható okból.
Azért, hogy kedvet teremtsek másoknak is ahhoz, hogy saját fel- és lemenőikért elelmélkedjék ezt az imacsokrot, vagy másfélét, ami belőlük szól: azokért, akikért a harang szól, akikért a harang szólt, vagy előbb-utóbb szólni fog.   
A teljesség kedvéért még megemlítem, hogy teljesen ismeretlen elhunyt lelkekért is szoktam naponta fohászkodni, hogy kerüljenek azonnal „jó helyre”.  A három bővített szövegű üdvözlégy után megszólítom őket: „Lélek, üdvözöllek a szentek birodalmában. Érezd jól magad!”
Komolyan gondolom.
Meg azt is, hogy az a minőség, ahogy én egyáltalán képes vagyok adorálni, csak azok számára elég, akik már elég közel vannak a célegyeneshez.
Ámbátor nem az én feladatom minősíteni: mi mennyi ebben a vonatkozásban.

Ha én nyelvész volnék, feltehetően másról írnék ma posztot. De hát nyelvészkedésem véget ért a gimnáziummal, és ott azt tanultuk, hogy a hangzók kétfélék: Magánhangzók és mássalhangzók. A magánhangzókat a szájállás és a hangszalag rezgése idézik elő, a mássalhangzók komplikáltabbak. Egyesek zöngétlenek, s valamiféle akadály leküzdése árán keletkeznek az ajkak, fogak, nyelv segítségével, tehát a szájűr valamely részének a felhasználásával. Ha ezekhez a hangszalag rezgése is hozzájárul, zöngés mássalhangzót kapunk, ha pedig nem, zöngétlen a szentem. Vannak különleges mássalhangzóink. Ilyen pl. a M, N, Ny és a R. Nincs zöngétlen párjuk, bár nem így a világon mindenütt. Tanárunk tudni vélte, hogy az afrikaiak beszédében létezik zöngétlen m hangzó is.
De mi nem vagyunk afrikaiak. Én mégis találtam egy teljesen új kategóriát. Lehet, hogy országunkban egyedül csak nekem új. Ez a suttogó hangzók csoportja. Úgy jöttem rá létezésére, hogy Leventének először (először? a fenét, vagy ezredszer) elénekeltem  a Csíp, csíp, csóka kezdetű dalocskát. Kedvezően reagált rá. Majd ezután a fülébe suttogtam dallam nélkül a szöveget. Hangosan felnevetett. Értette. Hallotta, hogy ez ugyanaz és mégse. Nagyon élvezte.
Én is. Rájöttem, hogy a suttogás valamiféle túlvilági hangzás, merthogy nincs benne semmi szerepe a hangszalagnak, mégis „megél”. Nincs különbség zöngés és zöngétlen képzése között, mert nem zeng a hangszalag. A szájállás formálja a hangokat, és más lesz a zöngés és más a zöngétlen, miközben csak leheletnyi suttogás jellegzi az egészet.
Hogy a nyelv miféle változatos kifejezőerővel rendelkezik, ahhoz elég megidézni a turgudsz irgigy bergeszérgélnirgi-féle játékokat. Ide mégis egy harmadik beszédváltozatot idézek, és ez a sitten való körbe-körbesétálás során alkalmazott mód. Az eljárást Darvas Ivántól kölcsönzöm, aki életéről szóló, Lábjegyzetek c. munkájában ír róla. Ennek az a lényege, hogy a beszélő résre nyitja száját, zárt fogak mögül képez olyan szavakat, melyek így egyáltalán képezhetők. Nincs az a fogdmeg, aki bizonyítani tudja, hogy ki beszélt a sorban. Nem állítom, hogy a színház világában általánosságban érvényesíteni lehetne ezt a beszédmódot, de működik. Most, hogy elképzeltük, a résnyire nyitott, s a fogak kerítése mögül indított beszédet, ilyesvalamiket kapunk:  Voszi, voszi, taaka, se füle se faaka…