Mickey webnaplója

A minap Deske feltett egy képsorozatot, az  Orosz abszurd címűt. Volt ott kerítésbe falazott fatörzs, sehova se vezető lépcső, s ki tudja, még miféle képtelenségek, értelmetlenségek. Merthogy az abszurd az már csak ilyen.
A lakótelep abszurdja nem túl régi. A járólapokból képzett járdák egy része azt súgja, hogy őgyelegj összevissza, minek az a sietség. A parkok között vezető viszonylag egyenesen kitaposott ösvények pedig azt, hogy noha a HÉV-hez nem juthatsz egyenes úton, de lényegesen rövidebben igen. Mivel az egymásnak szemközti házakat kötik össze a járólapok, azt kell gondolnom, hogy a postásoknak építették őket, mert vezetésük a lakástulajdonosok mozgásirányától baromira eltér. Ők a tömegközlekedéshez, a postához, a közértekhez igyekeznének, de a járdák ezekre merőlegesen készültek. Sebaj, mondja a praktikus polgár. A kiinduló- és végpont közt legrövidebb út az egyenes, így hát amennyire a fák engedik, egyenes utat törtünk a parkokban.
(Legalább 30 éve írtam, hogy a volt NDK lakótelepein úgy készültek a járdák, hogy a beköltözők elindultak úti céljaik felé. Ezek az ösvények mintegy térkép rajzolódtak ki a talajon. Ezek kaptak azután szilárd burkolatot, s lettek járdává. Nálunk ez nem így van.)
A ltp. egyes részein csak úttest van, másutt az előbb leírt őrület.  Ma lefotóztam, egy madzagot táblával, mely szerint kéretik a járdán közlekedni. Tehát minden fehér ember járjon cikkcakkban, mert hülye az útvezetés. A madzagok mutatják, hogy melyik területre tilos betaposni. A nyomaték kedvéért egy pihent ember végigrakta a kitaposott ösvényt száraz gallyakkal. Úgy néz ki a természetes csapás, mint egy tankcsapda.
Várj még. Lehet ezt még tetézni. Nálunk a hülyeség csúcsra jár.
Tegnap egy szöcske vagy tücsök, vagy mi-a-fene locsolót tett az abszurdisztáni ipse a járdára. Hogy miért? Hát ott se járjál, mert ő most locsol. Menj körbe egy tömböt, mert járda nincs, ösvény nincs (fű sincs, hiszen akinek egy csöpp esze van, az ismeri a lombos erdők aljnövényzetének a sorsát.  Akármit machinálnak a fűvel, elpusztul, mert nem kap soha napot.) A kevéske fény legfeljebb mohatelepek kialakulásának kedvez, melyek jól megvannak az árnyékban, és sokkal erőteljesebben terjeszkednek a pázsitfűnél.
Ha tehetném, percenként átzavarnám a tökéletlen embert azon a járdán, melyet rendszeresen vízágyújával „tart tűz alatt”.
(ld. link: Fotóim: 2012.3 album)

Egyszer már leírtam: Egyik filmjében Chaplin zálogház tulajdonosa. Betér hozzá a proletár egyetlen kincsével, a vekkerével. Pénzt kérne. Chaplin átveszi, rázogatja, „nem szól”. Megpróbálja felbontani vésővel, kalapáccsal. Nem megy. A fiókból konzervnyitót húz elő, felbontja vele az órát. Sorra szedegeti ki belőle a részeket, keresve, melyik miatt nem jár. Kitépi utoljára a spirálrugót is, a fejét vakarja, hogy most már mi is legyen. Átnyúl a pulton, lekapja a proletár kalapját, belesöpri az óraroncs hulladékát, és átnyújtja neki: Sajnos nem vehetem be, mert nem működik.
Nemde így (is) viselkedünk szép teremtett világunkkal.
Az Édentől indultunk. Hol vannak már az édeni állapotok?
Krisztus életével, halálával feltámadásával, tanításával visszazökkentette a helyes kerékvágásba a föld szekerét. Élünk vele? Egy jó nevű jezsuita teológus fejtegette, hogy a politikába nem lehet bevinni a nyolc boldogság szellemét, mert teljesen ellentétes a létező trendekkel. Nem is erről a földről szól, hanem ama másik világról, ahol egyszer s mindenkorra letöröltetik mindenki szeméről a könny. Ám az említett boldogságok a hegyi beszédben hangzottak el.  A hegyi beszéd tanításai viszont kötelezőek, ha nem akarjuk, hogy a földet kibelezze az emberiség. Feladat: „Keressétek az Isten Országát, s minden szükségeset megkaptok hozzá.”  
Ehelyett kísérletezünk, mint a pancser becsüs az órával.
A szellemet többek között Huxley engedte ki a palackból. Szép új világ c. regénye hősei falansztert építenek, ahonnan a természetes életet élő törzsek kiszorulnak – rezervátumokba.  Orwell Állatfarmja és 1984 című regénye továbbviszi Huxley elképzelését. Megmutatja az utat, azt, hogy hogyan kell a diktatúrát megvalósítani „újbeszél”-lel, mely szótár kaotikussá teszi a szavak jelentését, állandóan változtatva azok értelmét, (vö. abesszin makaó). Megmutatja továbbá, hogy az államgépezet erőszakkal miként képes kiirtani az emberből mindazt, ami méltóságából fakadna és mindenkinek kijárna.
Akad egy szekta is, mely jó pénzért szétszedi az emberek pszichéjét, hatalmasat keres rajta, cserébe mindenféle álságos ösvényeken vezeti áldozatait, hogy a végén kiderüljön, ki-ki ott tart önmaga megismerésében, ahonnan elindult, immár koldusszegényen.
Nem akarok részletesen kitérni a hitelüket vesztett hitelintézetekre. Akik rábeszélték klienseiket, hogy bízzák rájuk magukat, és akik koldusszegénnyé tették a hitelkérőket a számukra kieszelt csapdákkal, egyoldalú szerződésmódosításokkal (vö. újra abesszin makaó).
Kísértetiesen hasonlók a képek. Társadalmi méretekben megvalósított tévutak, zsákutcák, mert pancserekre bízzuk magunkat, legalábbis sokan, akik romhalmazt adnak cserébe.  
Hát hogy is lehetne ez másként?
A Mester a hegyi beszédet egy kettős képpel zárja. Az okos ember képével, aki sziklára építi a házát, és a viharok nem képesek lerombolni. Élhető ez a ház, ez a megvalósuló Isten Országa.  Vele szemben az ostoba homokra építi házát, népbutítás, hamis Krisztusok, hamis reklámok, hamis ígéretek megtakarítások kilátásba helyezésével, hamis szekták, hamis politikai irányzatok és folytathatnám … által.
A vége: a homokra épített házból a viharok támadásai nyomán nagy romhalmaz lesz.
A beszédet záró coda még megjegyzi: Krisztus úgy tanított, mint akinek hatalma van, és nem úgy mint az írástudók.
A választás rajtunk is múlik. Mit követünk? A pancsereket, a tévtanítókat, a demagógokat, a hazugság fiait és lányait, vagy a Mester tanítását. Nekünk kell döntenünk.      
Azok, akik nem ismernék az abesszin makaót, olvassák tovább posztomat. Ez igen egyszerű, kétszemélyes játék. A játékot vezető felkéri társát: Mondjon egy számot. Az mondja: hat. A vezető erre hetet mond és kijelenti: Nyertem. Majd új játékba fognak. Újra felszólítja társát: Mondj egy számot. Az azt mondja: 55. Mire a játékvezető: 15, és hozzáteszi: Megint én nyertem. A társa kérdésére, hogy miért, így válaszol: Azért, mert megváltozott a szabály, most az nyer, aki alacsonyabb számot mond … és így sine fine ad libitum.

Ha egy norvég, egy orosz, egy angol és egy amerikai profi zenész vonósnégyest alkot, szép harmóniában együttműködve felülmúlja önmagát, amikor közös hangicsálásuk folytán megszólal egy klasszikus vonósnégyes. Közös nyelvük a zene, s mind értik üzenetét, maguk és közönségük pedig örömöt és szépséget talál zenélésükben.
Ha egy dél-koreai, egy észak-koreai, egy japán és egy kínai menő jazz-muzsikus összeáll combóba, és előadja Louis Armstrong egyik ismert számát, mindenki el lesz ragadtatva tőle, a zenészekkel együtt, akik kezet nyújtva, udvariasan egymásra fognak mutogatni, kifejezve, hogy ő volt a jobb, az ő érdeme és az értő közönségé is.
Ha egy lakatlan szigetet körbevevő tenger mélyén gazdag olajlelőhelyre bukkannak a kutatók, azonnal kizárólagos jogot formál a kitermelésére Norvégia, Oroszország, USA, Kanada, Anglia…
Ha a Japán és Ázsia közötti lakatlan szigetet körülnyaldosó tenger mélyén gazdag olajmezőt tárnak fel a kutatók, azonnal kizárólagos jogot formál a terültre Japán, a két Korea, Kína és talán Vietnam is.
Miért ez a féktelen mohóság?
Nemde csak egy Földünk van minden népek használatára?
Elképzelem a harmonikus megoldást. Leülnek a környező államok képviselői, megállapítják, hogy jelenleg mennyi olajat dolgoz fel az iparuk, ezt a mennyiséget súlyozzák az illető ország népességi adatával, és elég közel kerülnek ahhoz, hogy megállapodjanak: közösen fogják kitermelni és értékesíteni az olajat, elsősorban feldolgozóiparuk részére fognak szállítani, és saját népeik részére állítanak elő benzint stb. A feleslegeset adják el idegeneknek.
Ötletemért cserébe azt kérem, hogy maradjanak békében az olajleletektől mindmáig vérszemet kapó nemzetek, és örüljenek, hogy arányosan részesedhetnek a föld méhének kincseiből.
Más, de mégse.
Azt tanultam az iskolában, hogy a föld méhének a kincsei, magyarul valamennyi bányatermék állami monopólium részét képezi. A só, a vasérc, uram bocsá arany, stb.
Én a stb-hez veszem az ország vízvagyonát is, és meglepődve értesülök olykor-olykor, hogy valaki megvesz egy telket forrással, feltörő ásványvízzel, kúttal, hévvízzel.
Költői kérdésem:
Miért engedi meg az állam, hogy alapvető kincsei profitérdekeket szolgáljanak és ne a közjót, avagy ha igen, csak közvetve, a sáp lehúzását követően.

Ma reggel egy blog széléről próbáltam leolvasni Bp. hőmérsékletét. 17 fokot mutatott.
Megnéztem a köpönyeg weboldalon. Ott 20 fokon állt a hőmérő higanyszála. (Na, jó, digitális kijelző mutatta: a higany egyébként is ki van tiltva az Eu-ból, talán még a virtuális is.) Hogy lehet ekkora eltérés? Úgy vagyunk értékeléseinkkel, mint az újságolvasással. Háromféle napilapot elolvasunk, majd átlagolunk, átpasszírozzuk saját szellemünkön, és megpróbálunk a sorok között eligazodni. Nem mai a dolog, legalább száz éves múltra megy vissza (vö. kávéházak). Tehát emitt 17, amott 20. Mi az igazság. Kinéztem az erkélyre, 23 fokot jelzett a skála. Ejnye, a nemjóját, ez már hat fok különbség.
Bejöttem a szobába, itt meg 26 fokot találtam. Persze, a betonfalak nem tudtak kihűlni az éjszaka.     
Ma tényleg meleg lesz. Ezt előrevetítette, hogy egész éjjel ventilátorral fújattuk magunkra az izzadságpárologtató szelecskét. Reggelre kezdtük érezni, hogy enyhül a meleg.
Valaha az ország gazdaságáról mondták folyamatosan (tudom, megírtam már): elvtársak, még három nehéz év előtt állunk. Ma a kánikuláról mutatják az előrejelzések: Polgártársak, még három kemény, forró nap.
Nem panaszképpen írogatom ezeket, inkább tényként, azzal hogy akár enyhülhetne is, nem bánnám. Ami biztosnak látszik: januárban hűvösebb lesz.
Addig meg kétféle gyakorlatot követhetek.
1. Azért is sétálok hajnalonta egy-egy órácskát.
2. Itthon kuksolok, mert a hozzáértők óva intik a szívelégtelenséggel élőket és az időseket, hogy kidugják az orrukat az utcára kitéve szervezetüket a kánikula erős napsugárzásának.
Ma próbálom a kettőt egyszerre. Kimegyek, mert pék, mert posta, mert muszáj, s maradok minden további időszakban, mert idős, mert szívelégtelenség…
Árnyékolok és vedelek: vizet, teát, tejes kakaót, ami jön.
Megjegyzem, jobban szeretném énekelni a kb. ötven éve Ausztráliából importált öreg slágert:
Just Walking in the Rain.

Augusztus 9-én történt a káreset.
13-án a szemle.
Ma 21-e van.
Túl a hosszú hétvégén érdeklődtem a helyzet állása iránt. Csakugyan áll a dolog. Bár minden PC-n van, a törzskönyvről nem kaptak mellékletet. A kárbecslő kb. 20 fotót készített, a törzskönyvről elfelejtett lenyomatokat csinálni.
Emailben máris továbbítottam a kártya képét elölről-hátulról.
Az éléről nem készítettem felvételt.
Nehogy az legyen most a baj.
A biztosítási ügyintéző szerint a kárszakértő dolgozni kezd a kárösszeg megállapításán.
A biztosító malmai is lassan őrölnek.
A vaterán megnéztem az érdi ajánlatot.
Tegnap délután ugyanúgy megvolt, mint korábban.
Reménykedem és várok.
Várok a biztosító nyilatkozatára, hogy mi mennyi, hogy léphessek ebben a nagy melegben.
Ámbátor.
Lehet, hogy mire érdemben lépni lehet, addigra lehűl a levegő.

Ma elhangzott az a Széchényitől idézett mondat, hogy ne azt nézd, mit kapsz a hazától, hanem, hogy mit adhatsz te a hazának. A mondás ismerős: Antall József is elmondta a Várban egyik beszédében, de J. F. Kennedy is felvetette az amerikaiaknak annak idején. Honnan ered hát az idézet? A google-hez folyamodtam: mondta-e még valaki?
Igen. Petőfi parafrázisára hivatkozott valaki, s hasonló tartalmú mondat hangzik el Mikszáth Különös házasság c. regényében. Igazából azt szerettem volna megtudni, hogy az ókorban élt-e a mondat, ahonnan idézve annyian magukénak érzik. Nem találtam az ősforrást, bár meglehet, hogy nem is létezik, mert sokan gondolják ugyanígy, anélkül hogy egyvalakinek a nevéhez volna fűzhető.
Elgondolkoztató továbbá, hogy mi van előbb. A haza vagy én? (Vö. Kinek drágább rongy élete, mint haza becsülete…) Tesz-e hozzá valamit az EU, vagy inkább elvesz a hazafias érzésből?
Hitünk szerint két hazánk van.  Ez újabb kérdőjelekkel bombáz.
Mi való előbbre, a haza (mindenek előtt), vagy az öröklét? Ez általában nem ütközik, de olykor tán mégis.
Izajásnál ez áll: „Lám a nemzetek olyanok előtte, mint a vízcsepp a vödörben, csak annyit számítanak, mint porszem a mérlegen” (Iz 40,15).  Ám ennél is komplikáltabb a helyzet, mert Jézus több ízben megsiratja Jeruzsálem lakóit, tehát azt a közösséget, melyet sajátjának ismer. „Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek és nem hagynak benned, követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” (Lk 19, 44). El odáig, hogy a Golgotára menve, az őt sirató asszonyokat látva megáll, és hozzájuk fordul e szavakkal: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor unszolni fogják a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának.” (Lk 23,28skk)
Gondolataimat csak eggyel toldom meg.  Ahogyan a természet egyetlen fajának kipusztulása fáj, ugyanúgy fáj egyetlen kis törzsnek, nyelvnek, kultúrának az eltűnése a földről.   
Vigaszért megint csak a Mesterhez fordulhatunk: „Egyetlen hajszálatok sem vész el az Atya tudta nélkül.” (Lk 21,18)

Janikovszky Évának van egy könyve: A lemez két oldala. Nagyjából arról szól, hogy örülj, ha fiad, illetve örülj, ha lányod születik. Az egyiknek ezért, a másiknak azért. Pontosabban ezekért, vagy hát azokért.
Ma kaptam egy összeállítást, hogy miért volt jó nekünk, akik jó 60 éve születtünk.
Csakugyan jó volt.
De elgondoltam: vajon jobb volt-e nekünk, mint a maiaknak. Nem igazán tudom eldönteni. Azt hiszem, mindenkinek jó, ha felismeri a kor adta lehetőségeket, a környezete adta lehetőségeket – és él velük. Isten mindenki számára szép világot teremtett, s ránk bízta. Ezért lep meg a kereskedelmi reklámok hangoztatta: „békebeli” kifejezés.
Tessék mondani, melyik időszakot kell érteni rajta?
Mikor volt béke a világban?
Talán soha.
Ha másért nem, mert mindig akadtak helyi csetepaték, és mindig akadtak békétlen emberek, nyugtalanok, sérültek, akik a többiek életét – akár végzetesen is – megrontották. Ma is ez a helyzet.
Hacsak.
Hacsak a tönkre tett és melegedő klíma nem terheli jobban a ma élő embereket.
(Korábban a jégkorszakok terhelték, ha ez vigasztaló.)
A jó világ alapvetően belül van.
Bennünk.
A rossz világ is, ha…
Jó világa annak van, aki félig tele poharat lát, rossz világa pedig annak, aki félig ürest.
Jó világa annak van, aki harmóniában él Teremtőjével, saját magával, környezetével, és aki megtalálta, hogy mire van teremtve.
Rossz világa annak van, akiből ezek hiányoznak.
Nézzük csak, miért volt jó nekünk?
Több terünk volt játékra utcán, ez edzetté tett bennünket.
Nem óvtak bennünket biztonsági berendezések (orvosságos kupakok, fiókreteszek stb.).
Citromból készült a limonádé (igaz, hogy kátrányból a szénsavas üdítők).        
Ritkaságszámba ment a kerékpár, a telefon. (Hol volt akkor még a mobil?)
Nem ártott a csapvíz, nem ismertük a pollenallergiát.
Testi fenyítésben hamarabb részesültünk tanárainktól, szüleinktől.
Kötelességeinket is ismertették velünk, nemcsak a jogainkat.
Verekedhettünk szabadabban.
Zsíros kenyéren nőttünk fel. Reggeli italunk volt, nem kakaónk.
A WC-használat higiéniája messze mostohább volt a mainál.
Tévéadás lett időközben – hetente hatszor egy-két csatorna. Számítógép sehol.
A testi erőfölényünket érvényesíthettük.
Nagyjából ennyi.   
Szerintem ez a természetes kiválasztódást segítette, a várható életkorunkat pedig megrövidítette.
Ugyanazért szerettük a mi világunkat, csak más okokból, mint utódaink a mait.
Nem hiszek benne, hogy jobb volt, s abban se, hogy most jobb.
Egyetlen alapvető változás következett be: a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága.  
Emiatt – mindent egybevéve – mégiscsak a mai kort tekintem élhetőbbnek, emberibbnek, legalábbis a föld felénk eső fertályán.  
És most abbahagyom, mert ez nem tudományos igényű tanulmány, hanem csupán egy poszt.

Rekken Európa. 
Rekken, azaz fülledt melegtől hevül.
Lehet, hogy újra divatba hozom az elavult rekken szót?
Kóstolgassátok:
rekkenek, rekkensz, rekken,
rekkenünk, rekkentek, rekkennek.
Tárgyas megfelelője nincsen. Legalábbis manapság.
Pedig ez a mostani még csak nem is a kínos meleg. Inkább az az érdekes, hogy a kontinens jó részén 30 körüli a hőmérséklet.  A folytatás lesz forró. A jövő héten 37 is lehet.
Tegnap lefotóztam egy fűkaszáló gépet. Leginkább porolt, fű nemigen akadt útjába. Kiszikkadt a rét.
Csodálkozom rajta, hogy nem kavart nagy port a képem, melyen nagy port kavar a masina.
A kaszálás ma is folytatódott.
Gyorsan haladtak a maszkos legények (Szegények szilikózisveszélynek vannak kitéve, kivéve, ha maszkot viselnek. Akkor meg a légszomjnak, ebben a hőségben.), hiszen ahol sivatag van, ott fű nem terem. S afelé megyünk.
Tegnap meg ma bejelentették, hogy a Duna alacsony vízállása miatt lehetséges, hogy a teherhajó-forgalmat leállítják.
A Balatonról továbbított tv-felvételeken is jól látszott, hogy száz méterekig be lehet menni a zöldalgában dús pocsolyába. Egyesek szerint elképzelhető a tó kiszáradása.
Ha nem is rövidtávon.
De ha már itt tartunk.
Nem volt mindig Balaton. A térkép hátulján szereplő ismertetőben az áll, hogy 25 000 évvel ezelőtt még nem volt itt tó. Márpedig 25 000 év a földtörténetben nudli.
Mindegy.
Mi megfürödtünk benne, Estelle-ke lerajzolta színes filccel több példányban az ő nyári örömeit a vízben és a strand zöld füvén ugyanúgy, mint a játszótér hintáján és a kiterített fürdőlepedőkön.
Öröme önfeledt gyermeki öröm volt, tanúsíthatom.
Azt meg Éva tanúsítja,
hogy hazatérve egész nap arról beszélt, hogy milyen jó volt a nyaralás a Balatonnál.
Hogy milyen szép volt minden.
Én is úgy akarom látni, ahogyan ő.
Végül is igaza van.
***
Két általam is ismert pap kapott állami kitüntetést. Varga Laci és Vértesaljai Laci. Előbbinek emailt írtam, de utóbbinak is gratulálok innen. Gratulációm őszinte, miközben meggyőződéssel vallom azt is, amit a Mester mondott tanítványainak sikereik láttán: „...de ti ne ennek örüljetek, hanem annak, hogy nevetek fel van írva a mennyben...”
Össze sem hasonlítható a két elismerés.
***
Ebédnél arról is beszélgettem Tücsivel, hogy akik misztikus élményben részesültek, közzétehetnék. Megmondta VI. Pál: nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szükség. Ha akkor így volt, ma még inkább igaz. Erősíteni kellene az emberekben a Szeretet élő valóságának a tudatát.

Ez a címe egy az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kitűzött pályázatnak. Mivel többen is szuttyongattak, hogy így, meg úgy, és legalább 40 éves házasoknak írták ki a versenyt, tehát pont nekünk kell itt nyilatkozni, s barátságossá tenni a házasság intézményét, de mert a mai evangélium is a házasságról szóló krisztusi tanítás, no meg aztán augusztus 21. a leadási határidő, így hát megnéztem, hogy hány oldal lehet maximum, és mekkora legyen a sortávolság. ezen előkészületek után levertem, amit lényegesnek gondoltam a témával kapcsolatban. Hét oldal lett, tehát én fogom megnyerni a pályázatot. Hiszen 1,5-es sortávolsággal írtam, és előre megadtam a bankszámlaszámomat, hogy hová kérem a bruttó főnyereményt. Ismerem már a Reader’s Digestből a mókát. A gyerekeim agitáltak, hogy okvetlenül fizessek elő rá, mert nyertem egy autót, küldték is a slusszkulcsot a borítékban, és hangsúlyosan gratuláltak előre, miszerint T. Gyorgyovich úr, ÖN NYERT EGY AUTÓT!
Kérésünk, hogy fizessen elő lapunkra.  A brosúra utolsó lapján kerestem a kulcsmondatot a mellékelt kulcshoz. Ön nyert, írták filigrán törpe betűkkel, amennyiben a nyereménysorsolás során az Ön számát húzzák ki. Gyerekeim még ekkor is hitetlenkedtek.
Most sincsenek illúzióim, mert mitől lennének. Nem látom az apró betűket, így nem is készülhetek fel arra, hogy értelmezzem őket.  
Leírásom elég logikusra sikerült, benne van saját sorsunk lényege, de hogy kedvet csinál-e a házasuláshoz, azt nem tudom.
Azt hiszem, egy bekezdés hiányzik. A kedvcsináló.
Volna még bőven lehetőségem kifejteni, miért kéne másoknak is nyakukat a házasság édes igája alá tenni .
A Codával
vagyok adós:
Miről is van szó?
Nem igaz, hogy az anyagi ínség áll a házasságok útjában. A szegény népek körében a házasság sokkal inkább létezik, mint a fogyasztói társadalomban. A gazdag németek házasulási hajlandósága rosszabb a miénknél is.
Amit ez ügyben fontosnak vélek, az a következő:
Ott házasodnak szívesen a fiatalok, ahol még élő a Gondviselésbe vetett hit. (Ő a forrás, az Ő képmásai vagyunk. Ez kötelez, egyben perspektívát ad!)
Ott, ahol szövetségnek és nem szerződésnek tekintik a házasságot.
Ott házasodnak az emberek szívesen, ahol tiszta modell él eme életszövetségről a fiatalokban.
Ott, ahol emelt fővel járhatnak az emberek saját országukban, ahol nem bozgorok, nem megalázott kisebbség. (Ahol mernek nagyok lenni!)
Ott, ahol kiszámítható a jövő, és ahol mindenki dolgozhat.
Ott, ahol nem rángatják a pénzügyi kondíciókat sűrűn, kiszámíthatatlanul és hisztérikusan.
Ott, ahol megfelelő a közbiztonság.
Ott, ahol szociális intézkedések segítik a nőket, hogy jó szívvel vállalhassanak gyermekeket.    
Ott, ahol a nagycsaládos lét nem gúny tárgya, hanem a jövő záloga.
Nem sorolom tovább a főképpen lélektani mozzanatokat, melyek a házasulási kedvet előmozdítják.
Ismeri ezeket mindenki.
Nekünk, időseknek az a tennivalónk, hogy jó modellek legyünk, hogy a stabilitást előmozdítsuk, hogy szolidárisak legyünk a fiatalokkal, hogy tehetségünk szerint támogassuk őket és bátorítsuk az életre szóló lépés megtételére. Az a dolgunk, hogy ameddig erőnkből futja, részt vállaljunk az ő nehézségeikből is, anélkül hogy tolakodókká válnánk. Ajánlkozzunk fel, s cselekedjünk, ha kérik, de addig ne.  
A Mester szavaival zárom beszámolómat: „Aki fel tudja fogni, az fogja föl.”
Imával gondolok azokra, akik elolvassák az előzőeket, hogy ragadja meg őket valamelyik kifejezés vagy mondat.
Hátha hasznukra válik.

1. Évekkel ezelőtt együtt nyaralt a Gyorgyovich família két bérelt házban Alsóörsön. Elég sokat zuhogott az eső, s a csapatlétszámra való tekintettel sűrűn jártunk kocsival vásárolni. A tapolcai üzletközpontot céloztuk meg rendszeresen, mert ott egy helyen …
Ágoston is velünk jött egy ízben. Odafelé és visszafelé is hatalmas záporesőt kaptunk. Alig láttunk valamit, dobolt az eső a kocsi tetején, dobolt a szélvédőn is. Önkéntelenül idéztem Bajor Imrét, aki valamelyik kabaréjelenetben ismételgette, amikor begerjedt egy félőrült szereplő: „Már megint kezdi, már megint kezdiiii!”  
Ez beragadt az unokánknak. Már akkor jót mulatott rajta, tán ezzel is leplezve szorongását, hogy itt csattog-villámlik, ömlik, porzik, mi meg úton vagyunk a zárt kocsiban.
Azóta is, ha hasonlóan ismétlődő dilivel találkozunk, elég megjegyezni: már megint kezdi … és Gostival értjük egymást.       
2. Blanka nálunk tölt néhány napot. Előveszem a gagyi műanyag darts-készletet, melyet olcsón vettünk az üzletközpontban. Korántsem számítottam rá, hogy sikere lesz. Pedig lett. Szorgalmasan próbálkoztak a gyerekek a célba dobálással. A műanyag hegyű nyilakat sokszor nem fogadta a tábla, sűrűn lepattantak róla.
Ekkor cselhez folyamodtam. Miközben cselekedtem, konferáltam is: „Odamegyek, beleszúrom a tízesbe, és kész.”
Hát ez Blansinak nagyon megtetszett. Nagyon is egyetértett abban, hogy módszerem sokkal célravezetőbb (szó szerint az), eredményesebb, mint minden más. Odament, beleszúrta, és kész. Tízszer, százszor. Nem akarta megunni.
Azóta is idézi, amikor alkalom adódik rá: Odamegyek, beleszúrom és kész. Odamegyek, megigazítom és kész. Odamegyek…
3. Tegnap Zsuzsával beszéltem mobilon. Alighanem kezében tartotta közben Angélát, aki már négy hónapos múlt. És aki elkérte Zsuzsától a telefont. Elég hosszan telefonált velem. Időnként én is beleszóltam, ez őt nem igazán izgatta, modta-mondta egyvégtében. Ne kérdezzétek, hogy miről beszélgettünk.
4. És egy mai hír. Levente unokánkról eleddig jó hatszáz fotó készült. A házi zsűri az én felvételemet ítélte a legleventésebbnek. Nagyon kihúzom magamat. Nem mindig kellenek szavak a kommunikációhoz. Sokszor egy kép többet mond, mint száz oldal szöveg.
Apropó. Ma „megtörtem a jeget”. Sétáltam által a hídon. A készült fotók a legújabb albumomban. Tudjátok: Fotóim link: 2012.3 album.