Mickey webnaplója

Van néhány szoliter játék, amelyet elég kitartóan űzök. Az egyik a tripeaks nevű. Egyfajta pasziánsz. A kirakósdi elvileg tétre megy. A tét attól az, hogy nem pontot szerzek a játék során, hanem dollárt nyerek vagy veszítek. A játékon beállítható, hogy számolja a játék állását, mely 23 lépésből áll. (Ennyi húzásból kell kihoznom a maximumot.) Számolja a nyert vagy vesztett összeget, számolja a lejátszott játékok számát. Így jól megismertem saját képességemet. Átlagban egy meccsen 10-11 dollárt nyertem. Ma ez nem így van. Ha azt kérdezed, ostobább lettem-e, a leghatározottabban tiltakozom. (Azt ismerem el csupán, hogy játékkal tölteni az időm egy részét, az ostobaság lehet. Ámbátor…) Tehát formám a régi, mégsem sikerül játékonként átlagban csak egy-két dollárt besöpörni. Azt képzelem el, hogy a játék úgy van megszerkesztve, hogy egyre nehezebbé váljon a nyerés?!
A másik játék azért szoliter, mert nem többedmagammal oldom meg a keresztrejtvényeket, hanem egyedül. Régóta az Olaszmódra c. rejtvényekkel bajlódom.
Közbevetés.
A mozi (h)őskorából származik az a felismerés, hogy a mozi a világ legjobb bulija. Még azt se tudod, hogy mit fogsz látni, de már leperkáltad érte a beugrót. Nem hallottam róla, hogy a világon bárki visszakapta volna a mozijegye árát azzal az indoklással, hogy nem tetszett neki a film. Aki megállapította, hogy mekkora buli a film, nem sokat tévedett. De ha ugyanezt mondta volna a keresztrejtvényekről, akkor se tévedett volna sokat.
Hogy miért?
Megveszem a lapot. Fizetek érte néhány száz forintot, azután elkezdem a fejtést. Nagyon sokáig nem is volt ezzel semmi bajom. Adva a meghatározás, keresem a szinonimát, a hasonló szót, azt, amely alkalmas arra, hogy létrejöjjön egy vertikálisan és horizontálisan értelmes kitöltőcske. Majd a jól végzett szellemi teljesítmény örömével a lelkemben megpihenek, és megelégedetten nyújtózom egyet: íme, agyam nem tompult el, felismerem a lehetséges összefüggéseket.
Ámde.
Az a hír járja, hogy a keresztrejtvény-gyárosok számítógépes programot eszkábáltak össze, s a rácsos ábra meghatározásait pillanatok alatt legyártja a gép. Lehet, hogy nem igaz ez a feltételezés (bár miért is ne, és utóbbi esetben vajon tisztességes-e a rejtvénykészítésért járó honort ugyanúgy bekasszírozni, mintha szellemi fáradozással járt volna összeállítása). Miért gondolom a gépi készítést? Azért, mert egyre több századrangú szamárságot kellene tudnom ahhoz, hogy egy rejtvényt megoldjak. A fejem viszont nem erre kultúráltatott. Nézzünk néhányat kapásból az újabb anyagok között:
Spanyol város Leon közelében, Almati régebbi neve, cseh történeti festő, francia könyvillusztrátor, a milanói Meazza stadion neve 1990 előtt, angol etnológus, akkád istennő. Amikor ezekből keresztben és hosszában több összejön, akkor kezdek kételkedni benne, hogy vajon normális vagyok-e? Normális vagyok-e, amikor nem tudom a helyes választ, olykor még meglévő betűk segítségével se? Normális vagyok-e, amiért olyasmin töröm a fejem, amit, ha tudnék, akkor se volna jó eme tudásom semmire se.   
És most jön az igazi kérdés? Normális vagyok-e, amikor a megfejtés igényével szembesülök egy rejtvénnyel, melynek meghatározásait folyamatosan adják, még annyi segítséget sem adva, hogy megadnák: innen kezdve már a függőleges meghatározások jönnek.  Normális vagyok-e, amikor egy rejtvényábra elé ülök, és ezt olvasom: a vízszintes és a függőleges meghatározásokat megkeverve közöljük.
Amennyire gyerekkorom meséjére visszaemlékezem, Hamupipőkének rosszindulatú mostohája a lányka ellehetetlenítése céljából adta feladatául, hogy különféle magokat válogasson fajtánként külön kupacokba. Tudta, hogy a kásaheggyel aligha lehet rövid időn belül megbirkózni.
De, kedves feleim az Úrban! Ezért a rejtvényújságért – mint említettem volt – pénzt fizettem. Normális vagyok-e tehát, ha azért fizetek, hogy büntessen meg a lapgazda egy kásahegynyi értelmetlenséggel?  És mit gondoljak arról a rejtvényszerkesztőről, aki feltehetőleg hülyének néz engem, és józanésszel elképzeli, hogy majd rendet teremtek az általa mesterségesen teremtett zagyvaságban.
Azt hiszem, nem veszek több keresztrejtvénylapot.

Elég sokat mérgelődtem azon, hogy a picasa programmal kezelt képeimet hiába változtatom kedvemre, azok megjelenítéskor nyers formájukban jönnek elő. Mintha hozzájuk se nyúltam volna. Pl. ma reggel fotóztam egy faácsolat keretezte, őszt idéző, lombja vesztett vadgesztenye-ágat, és szerettem volna a képkivágást módosítani. megtettem a szükséges lépéseket, rakom fel a FB-ra, és látom, hogy a képen rajta van újra a fél utca.  Van, amit megőrzött a változtatások során. Pl. képeim szignóját. Másokat meg nem. Most mentettem az egész albumot, az összes benne szereplő kép változtatásait, és úgy látszik, a gép végre is hajtotta a parancsot. Most – újra feltéve a Fb-ra ugyanazt a képet – már csak az általam kívánt részletet mutatta meg a nagyérdeműnek.
Viszont a T.-től kapott levelemre válaszoltam, és válaszom megjelent egy közösségi lista teljes állományán. Nincsenek titkaim, mégis…  Valami nem stimmel, valamelyik gépen valamiféle kapcsoló nem utal arra, hogy válaszomat minden listatag olvasni fogja (akár érdekli őket, akár nem).
Jobb híján – merthogy valamire nem jöttem rá – utoljára azt írtam T-nek, hogy ezután leveleire nem reagálok.
Jó lesz így? – fejeztem ki magam a PC-ken megszokott szófordulattal.

Egy témát be kell dobnom mindjárt jókor reggel, egy témát, amellyel egy internetes hirdetés formájában találkoztam. „Vajon eléri-e az arany ára a 2000 dollárt 2012-ben? IGEN – NEM” – olvasom az okos kérdést a neten. (A gombok megnyomásával lehet erősíteni az egyik vagy a másik oldal szavazatait.) Persze válaszom az, hogy nem tudom, sőt nem is érdekel, de gyanítom, hogy az afrikai aranybányászok bére változatlanul 1dollár/nap, akik 1200m-es mélységből kaparásszák össze a nemesfémet hatalmas hőségben. Ez sokkal inkább foglalkoztat. Soha nem szeretnék aranytárgyat birtokolni. Nincs ugyanis ínyemre ez a végtelen aránytalanság, a kiszolgáltatottak és a kiszipolyozók között.
Mindenszentek idején
Másodszor fordul elő, hogy kommentemet törli a gép. A hiba nyilván bennem keresendő (vagy egyik  számítógép beállításán). Mindegy is. A poszt a halálról és az életről szólt. (Melyik poszt nem ezekről szól?)
Válaszomat Madách-idézettel kezdtem:  – Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!  mondatja Ádámmal  a szerző (Az ember tr., XV.).
Igen.
A vég felfoghatatlan, és az emberi fehérje lebomlásának a valósága nem igazán utal a folytatásra . De bezzeg a frissen támadt élet. Gyönyörű kezdeményeivel, ígéretes mivoltával, bontakozó értelmességével, igen gyors tempójú fejlődésével hamar levesz a lábunkról. Azonnal átlátjuk értelmét, valósuló szépségét.
Nagyon „életszerű”. J
Ha mégis érteni akarom az élet túlsó végét, nem érdemes immanens oldalról közelíteni hozzá.  A túlvilág felől jó rátekinteni. Csakúgy, ahogyan az anya testében bontakozó életet kívülről érzékeljük, örömmel várjuk érkezését, körbevesszük szeretetünkkel, törődésünkkel, figyelmünkkel és érdeklődésünkkel, ugyanezen analógiára kell(ene) a holtak beérkezésére gondolnunk. Akikre a korábban elhunytak érdeklődő szeretete vár, akiket élők fogadnak be egy olyan dimenziósorban, amely dimenziók számunkra elképzelhetetlenek. Embriókorunkban se tudtuk, hogy milyen lesz az e világi lét.
Ha hisszük, ha nem, kiteljesedés vár ránk, vagy ha úgy jobban tetszik, sorsunk beteljesedése.   
Isten irgalmas szeretetéből következik ez.
Mivel pedig kommentként nem sikerült elsütnöm, marad az, hogy posztommá lett.

Ma azzal ajándékoztam meg magamat, hogy körülnézzek egy kicsit a könyvmegállóban. Mivel Éva hazaszállította a Druon-sorozatot, a Csendes Dont, és Reymont: Parasztokat, ezekkel fegyverkeztem fel, meg még néhány korábban elhozott folyóirattal, miegyébbel, hogy a lepukkant választékot valamelyest felturbózzam.
Nem túlzás, a legjobb könyveket ma én vittem a bodegába, sőt az egész választékban nem akadtam rendes olvasnivalóra egy Nagyvilágon kívül.
Fagyajev nem az enyém.
Ez van.
Nem részletezem, hogy miket találtam ott.
Minek.
Akit érdekel, megnézi. Én kicsit sajnáltam, hogy a gyönyörű, langymeleg és fényes naptól megvilágított sárguló lombok élvezete helyett könyvekkel mászkáltam. Kamerámat kellett volna cipelni. No meg jolly joker-mód használható SZIG-emet.
Ezzel a kártyával nagyjából ingyen körbeutazhatom Magyarországot.
Nem vágyom nagyon messzire, de pl. ma Dobogókő gyönyörűséges lehet – és elérhető.
Avagy a Szurdok, esetleg a Holdvilágárok, noha mégse. Esett, és az árok mindig sáros ilyenkor.     
Mi tagadás, itthon nyújtózni sem utolsó, ha meggondolom, hogy tegnap ilyenkor még öttel többen voltunk, s a létszámcsökkenést követően porszívózásba, lakás átmozgatásba kezdtünk, majd saját magunk rendbetételére.
Ma kiülhetünk az erkélyre, odasüt a langymeleg nap, olvasgathatunk kedvünkre, hogy azután délután elkezdjük várni Micáékat, akik ma felkeresik hazafelé jöttükben Móváron Zsuzsáékat (Elvira még nem látta, hol laknak sógorai), s náluk valamelyest időzve indulnak hármasban haza, hozzánk. Közénk.
PS.: Madonna della strada! Gratias ago! Épségben,szépségben megérkeztek: MEL.

Ma megjelent a picasa web albumom kedvelői között egy angol. Valahol ráakadt, s megtetszettek a képeim. Mivel azonban ő a google+ szolgáltatónál jegyzi magát, nem tudom kideríteni, ki is ő valójában. Egyébként ma nagyon kellemes ködös tájak fotózására nyílt volna lehetőség, ha…
Ha sétálgatnék még mostanság is. Ha már eddig is le nem kaptam volna számos ködös tájat, fát, erdőrészletet, utakat. Persze a természet nem ismétli önmagát, és mindig akad mondandót hordozó téma bőven. Ezek felmutatása, kivágása eredeti közegükből érdekes lehet, s tán esztétikus is, ameddig bele nem fárad nézőjük a sokféle esztétikum, sűrített mondandókat megmutató képek nézegetésébe.  Igen sokszor kaptam magamat azon, hogy „bezzeg, ha nálam volna a fényképezőgép…”
Utóbb nem nagyon bánom, hogy nincs velem. Az emberek zöme nem kamerával járja a világot. Magának „lefényképezi” a látnivalókat, s kedves emlékképpen bensejét gazdagítják az egyszer látottak.  Ezek találkozások a látvánnyal, és megmaradnak az ember intim szférájában. Csak saját magukat gazdagítják. „az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.”  / (Arany: Epilogus)  
Nem önzés ez, hanem az élet valóságelemeinek egyszeri és megismételhetetlen voltában való gyönyörködés.
És néhány mai aktualitás.
Itt szuszog mellettem a hintán legkisebbik unokánk. Még. Ma Tomi és Zsuzsa a családdal tovább autóznak fiatal barátaikat meglátogatni. Holnap Micáékkal tervezik összefutni Móváron, saját otthonukban.
Ma a parlamentben volt főnököm immár Mindszenty-díjat vesz át ezekben a percekben. Nemrégen lett Vár-díjas, majd Prokop-díjas. Gratulálok ezen az úton, mint volt munkatársa, aki nyug-díjas.
Az Echo tévében most fut a Roma-reports legújabb adása, melynek magyarításában részt veszek, s melyet kétszer megismételnek, egyszer ma este, majd holnap reggel. Később is megnézhetők a lefutott adások nyilvános archívumukban.

Szerettem focizni, ők most is szeretnek.
Én 66, ők együtt ketten sincsenek annyi.
Rajtam „a cipőm”, rajtuk sportcipő és stoplis cipő.
Én elfáradok komiszul, ők nem.
Én alig futok, ők sokat és kitartóan.
Én kérem, hogy szóljanak, mielőtt hazamegyünk, hogy erőt gyűjtsek.
Nem várom meg, míg elfáradnak, elindulok haza.
Kíméletesek hozzám, magam is próbálok kíméletes maradni magamhoz.
Igazából csak lötyögés volt, nekik egy kicsi testmozgás.   
Nagyon örülök annak, hogy combnyaktörés nélkül megúsztam a cicázást.
Holnap nagyanyjuk megy velük fogócskázni.

Csoda gondolná, hogy fontos lehet egy babakocsi. Nekünk sose volt. Egyikünknek se. Nem is tudom, hogyan közlekedtek velünk aprókorunkban.  Nem tudom, de sejtem. Anyánk karjába kapta azt, akit baleset ért és el kellett sietni vele az orvoshoz. Ezt váltotta fel a tyotogós korszak, amikor szüleink eldönthették, hogy karjukban cipelnek vagy kivárják, amíg csigatempóban A-ból B-be jutunk. Biciklizni lehetett volna velünk, mert megültük mi a vázat is, mint egykor a nők a lovat – oldalvást.
Az egész nem nagy ügy. Csakhogy a garázsban levő zsufi miatt kérésre visszavittem a kölcsönkért mélykocsit. Itt maradt ugyan egy ülős sportosabb darab, de aki még nem tud ülni, annak ebben a kocsiban sem lehetséges.
Gyanítom, Zsuzsáék azért hagyták otthon a maguk darabját, hogy elférjen a család az autójukban. Mindenesetre ma érzékelhető volt eme közlekedési eszköz hiánya. A család egy lépést se tudott sétálni együtt. Előbb Zsuzsa ballagott Blankával a Duna-partra, majd megérkezésük után Tomi focizott egyet Gostival a réten. Angélácska pedig egyik kézről a másikba közlekedett, hintának felakasztott kosárból a pokrócba, onnan kézbe elég gyorsan, majd eltűntek étkezni anyjával szimbiózisban, s a kör kezdődött elölről.
Ámbár, amilyen hűvöskés és esőre hajló az idő, sokat nem időztek volna az utcán együtt.
Mégis.
Valahogyan hiányzott a nap eseményeinek a palettájáról az a szín, hogy a család együtt sétál.
Kísérletezhettünk volna még azzal, hogy az autós kosárkát két oldalról elkapjuk, felkapjuk, és egymást váltva cipeljük a legkisebb uncsikát.  Ez miattam sem jöhetett számításba. Hetek óta ínhüvelygyulladásban van a jobb könyököm. Teniszkönyökkel pedig nem célszerű.
Még megjegyzem, hogy Blanka is keményen ellenállt a délutáni újabb sétának. Pedig megígértem neki, ha lemegy sétálni, kap kréker kekszet. De ha nem megy le, akkor is.
Utóbbit választotta.
(Ez volt a 2600. poszt)

Kritikusok kritikusa
Említettem, hogy Marcell atya megjegyzi magáról: Nincs véleményem, szeretetem van.
A kritikusnak van véleménye. Egyik ma élő híres festő megjegyzi – látván a mostani impresszionisták műveiből nyitott kiállítást –, hogy korábbi véleményével ellentétben, miszerint P. Cézanne harmad rendű festő, most megmásítja véleményét: csak ötöd rangú. A nagy öreg művészetéről különös véleményem nem alakult ki. Nagy úttörő volt a maga korában, hozta formáját, ami tőle tellett.  Elég, ha pl. kritikusa színtévesztő, hogy saját szemüvegén keresztül herótnak lássa a képeket. Nem értek hozzá. Én szeretem Cézanne képeit.
Ugyancsak minap hallottam, hogy egy most kiadott verseskönyv illusztrációi csapnivalók. Nem erősítenek rá a versekre, köszönőviszonyban sem állnak velük. Magam úgy vélem, hogy ha egy versillusztráció hangsúlyosabb, mint maga a vers, akkor dől a dominó. Akkor az illusztrációkhoz szolgáltat hangulatot a ritmusos szöveg, s nem fordítva. Létezik a műfaj egyébként, Gyurkovics T. hozta létre. Több kötetnyi, általa valamiért kedvelt kép színes reprodukcióját próbálta kiegészíteni azokkal a benyomásokkal, melyeket a kép nézegetése ébresztett benne. Ennek is megvan a helye, de elég ritka lehet a műforma. 
Óhatatlanul arra gondol az ember, hogy valamiért saját kifinomult érzékenységét helyezi előtérbe a kritikus, aki lehet, hogy közel sem tudna hasonló műveket előállítani. Fontos ez?
Valahol hallottam, hogy Yehudi Menuhin vonóváltása a kápánál rendszeresen túl energikusra sikerült, s kissé nyekkent, megtörve az interpretált dallamívet. Mondjátok hát meg, de őszintén: Egyáltalán – tudott hegedülni Menuhin? Vagy a tépett szerelésben magát mutogató Nigel Kennedy?
Meleg csákányváltás
A hosszú hétvégére Micáék hárman Szombathelyre indultak, s Zsuzsáék öten délutáni érkezéssel ugyancsak a hosszú hétvégére bejelentkeztek hozzánk.
Ez már tényleg olyan, mint amit húsz éve fogalmaztam: „Gyula szabira ment, vele ellentétben Szabi Gyulára indult nyaralni”.

Ernst Haeckel óta tudjuk, hogy az ontogenezis megismétli a filogenezist. Azaz az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést. Én meg azért jártam ezelőtt fél évszázada gimibe, hogy tudjam ezt a tételt sok másikkal együtt.
A szülők legnagyobb élménye lehet, fölfedezni gyerekük fejlődését, és elképzelni, hogy az emberiség ugyanilyen módon, lépésről lépésre, lépcsőfokonként emelkedett arra a szintre, ahol tart. Így van ez kicsi unokánkkal is, aki immár elhagyta életkéjének 9. hónapját. Sok mindent megtanult, és sok mindent még meg kell tanulnia ezután. Gondolok ilyenekre, mint pl. úgy elesni, hogy ne nagyon vágja be a kis kobakját, stb.
Talán meséltem, hogy egy hete megindult négykézláb – előre. Forog, halad, sebességet vált, ha kell hátramenetet is produkál.
Nemrégiben fedeztem fel, hogy a papa, mama, baba szavakon kívül használ még egyet. Ez az ő találmánya. Akkor használja, amikor valahol elakad, valami nincs tetszésére, valamit nagyon nem szeretne. A fiú nem néger, de az alkalmazott szócska szuahélire emlékeztet. Mássalhangzó-torlódással fejezi ki, hogy itt aztán nincs tovább.
Ez az ismételten használt terminus leventicus a MBA.
Útban van a szőnyeg, MBA,
nem sikerült megkaparintani a magasra tett tárgyat, MBA,
forró az étel, nem tudom megenni: MBA.
Elfáradtam a játékban: MBA.
Nyűgös vagyok: MBA.
Vegyél fel: MBA.
Nem tudom, hogy mi volt az oka mai elkeseredésének. Mindenesetre fizikai sérülésnek nem tette ki magát, túl éhes sem lehetett, talán a pelusban volt valami, egyszóval a három itthon lévő felnőtt egyike sem találta el a baját. Magam is próbálkoztam a fejét simogatni, a tarkója alá nyúlni, hogy puhán essen fekvése, de semmi. Csak sírt tovább keservesen. Ekkor a szemébe néztem, és azt mondtam hangosan: MBA.
Mintha elvágták volna rosszkedvét. Azonnal megnyugodott.
Végre megérti valaki!
Drága csöppség! Dehogy értelek, csupán elképzelem, hogy valami nem gömbölyű az életedben, tehát MBA. Te pedig megnyugodtál attól, hogy veszem a lapot, és MBA-nak nevezem azt, ami kellemetlen, csakugyan valamiféle MBA.

Tegnap esett egy kis latyakos hó, mely egy percre sem maradt meg. Ma nem esett, s holnaptól meg melegszik az idő. Mivel kánikulától nem igazán kell tartani, átkocogtam a szomszéd gumishoz azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a téligumi-cserét helyben megoldja.  Feltűnt azonban, hogy állnak ott más kocsik is. S csakugyan. Nézegette az előjegyzési naptárját és november 8-n fogad fél háromkor. Csaknem hihetetlen, hogy addig nonstop el van látva munkával. Bár, ki tudja. Sokan szeretik.
Világunk már csak ilyen előjegyzéses.  
Tücsinek volt egy kialkudott időpontja a szomszédban dolgozó fogásznál, de nem került rá a sor. Tegnap aztán megtört a jég. Ha nem is hamar, de fogadta.
Nekem is van időpontom: vérvétel nov. 13. Nem örülök neki. Nem régen voltam. Mi a problémájuk?
Telefonon rendeztük ezt a dátumot. Én automatikusan írtam, amit hallottam a készülékben. Csak utóbb esett le, hogy a szokásos bő hónap helyett épp csak két hét telik el megszipolyoztatásaim között. Ennyire azért nem szeretem a vérvételt.
De hogy kedveset is írjak, tegnap felhívott Éva Franciaországból. Többek között elmesélte, hogy a másfél éves Flóra baba mögé kuporodott, amikor a nyári fotókat nézegette a számítógépen. Mikor meglátott egyik fényképen felkiáltott: Pappapa! Majd néhány felvétellel később Tücsi fejét meglátva: Mammama.
Jelentem, még nem egészen francia, hiszen akkor én az ő szemében pépé volnék.