Mickey webnaplója

Ma jó kedvem van. Máskor is jó kedvem van. Akkor ma még jobb kedvem van. Mégis ilyen őrültséggel kezdem napi posztomat. Az üzletközpontban, ahová rendszeresen járunk, életem eddigi legidétlenebb karácsonyfadíszével találkoztam. Egy tűsarkú topánka hegyeskedett orrával lefelé. Azt hiszem, pezsgő nem volt orr-részében.
Túl vagyok ezen a szamár közlésen.  
Attól van jó kedvem, hogy reggel sejtelmes köd fogadott. Gyorsan lefotóztam. Közzétettem FB-omon. S elindult a kép nyomán az élcelődés. Naná. Hiszen közben kisütött a nap. Hatalmas fényözön tüntette el a reggeli sejtelmes párásságot. Azt is lefotóztam, pontosabban azt, hogy Levente unoka fehér-sárga játékait megsütötte a nap, s mindehhez fekete hátteret biztosított a komódjuk. Ez a kép Leventének nagyon tetszett, mosolyával lájkolta, mire őt is lefényképeztem apacs kendőjével.
Úgy elképzeltem, hogy milyen nagyszerű volna ma felmenni Dobogókőre. Hogy miért pont oda mindig? Talán mert útba esik a HÉV felé jövet-menet. De hát az ilyen manőverhez korán kell hozzákezdeni, amikor még nem tisztult ki az ég, amikor még elég idő van ahhoz, hogy megfelelő időt töltsek el a fák között az erdőben és időben vissza is induljak, mert már korán sötétedik. Lehet, hogy mindez azért merül fel, mert ösztönzést kaptam a sétálásra, a fotózásra.
A lustaságom győzött. Addig unokáztam, mígnem újra beborult az ég. Maradok hát itthon. Olvasom a Molnár-könyvet, meg Sándor Györgyét. Felváltva.
A politikát pedig egyre jobban kerülöm. Maga a pokol. Szeretnék mindenkit becsülni, méltóságát tiszteletben tartani, s az ilyenezésnek-olyanozásnak nem és nem akar vége szakadni. A csapból is egymásnak ellentmondó rasszista szövegek csöpögnek.
Nincs egy jó vízszerelő?
Én megtiltanám a képviselőknek, hogy egymással foglalkozzanak. Ha nem „a közügyről” akarnak megnyilvánulni, tegyék azt a bíróságon.
Én meg nem hagyom, hogy kizökkentsen bármiféle nyavalygás jókedvemből.
Elzárom a rasszista csapokat, kézi vezérléssel, távkapcsolóval, a szamár internetes anyagok el nem olvasásával.
Inkább a ki nem alvó reménnyel foglalkozom. Pl. a könyvmegállókat illetően. Ma egy kommentre válaszolva a következőket írtam: Kedves M.!
Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a miskolci kezdeményezésre. Végül is ugyanaz, mint a miénk, csak szellemesebb, mert nemhasznált telefonfülkéket alakítottak át, így nem kellett teljesen új beruházás. Meg kell mondanom azonban, hogy felettünk sem felhőtlen az ég, mert feltehetően nincstelenek fosztják ki a készleteket. A múltkori látogatásom során kb. 10%-os volt a telítettség. A nincsteleneket nem tudom elítélni, ha ilyen módon kívánnak pénzhez, élelemhez jutni. Ha csupán élősködők lopkodják felelőtlenül a könyvet az már nagyobb baj volna. A kezdeményezést eleve bátor lépésnek tekintettem. Navigare necesse est... Az a véleményem, hogy gondolkodó embereknek, ha tehetik, újra és újra telíteni kell a polcokat.  Az eljárás, mint az utcaseprőké: bár mindig szemetes az utca, ők mégis... Misszionárius változatban: közülük az elsőt megették a kannibálok, a másodikat elűzték, a harmadik meg megkeresztelte őket.
Látni kell, hogy a dolog csak hosszú távon eredményes. Addig áldozatos munkával, lehetőségeink szerint töltögetni kell a polcokat.
Lesz az jobb is.
Még két megjegyzés: A telefonfülkék nem biztos, hogy a legforgalmasabb helyeken vannak.
Anglia és Németország sokkal gazdagabbak nálunk. Ezért nem zsigerelik ki a polcokat. Persze fejlettebbnek vélem az ottani demokráciát is. Erről sem ők, sem mi nem tehetünk.
Építgetnünk kell erőnk szerint, s nem szabad belefáradnunk.
Neked írt monológomat megküldöm Mm-nek is.
Ég áldjon!
Mick
PS.: Hadd írjam ide gyorsan, már sok nekem tetsző kötetet guberáltam a meglehetősen hiányos feltöltöttségű polcokról, s vittem helyettük más, általunk már megtartani nem kívánt könyveket.
Fel a fejjel! 

Bírom Molnár Ferencet. Tud igen komoly kijelentéseket is tenni, de végtelen jó humor csillan meg leírt soraiban, ha olyan kedve szottyan. Példa az előbbire: „Igazi jótékonyság az, ha az államot arra szorítjuk, hogy a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon.” Ma mintha megfordult volna a helyzet. Az állam kívánja munkára szorítani a munkaképes embereket, hogy adhasson a munkaképteleneknek. Lám, a jótékony állam.
Példa az utóbbira: „ősz nagyapám, aki Isaszegnél esett el, de fölkelt, és most hosszú álszakálla révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozdító egyletben.”
Másutt így mesél: „Itt-ott üvegkörték függtek egy-egy csenevész villamos körtefán, mely az idén tizenhatos körtéket termett.”  Van mit tanulni tőle.Lehet, hogy még visszatérek hozzá.

Két Kati közvetlenül kerül ki körünkből. Azért kettő, mert a három szó h-ja nem allitertál:
Lányom Kati, húgom Kati, Kingáé a Katus.
De az általam ismert Katiknak kis túlzással „se szeri, se száma”. Túlzás nélkül pedig „szeri is és száma is”, de ilyen mondás nincs.
Nem kezdem el felsorolni őket. Azért nem, mert még kihagynék valakit, s az azonnal megsértődhetne.
Inkább gyorsan azt mondom: Isten éltesse a Katikat!
Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de a Katik neve előrevetíti gazdájának azt a tulajdonságát, hogy tűzről pattant menyecskék.
És ebben lehet is valami. A Katalin név pattogós, karakteres.
Gondoljunk csak a népdal szövegére:  
A bolhási kertek alatt – Kata,
De sok utak vannak arra  – Kata,
Minden legény egyet  csinál,
Akin a rózsájához jár – Kata.

Árok partján rakjál tüzet – Kata,
Forralj nála édes tejet – Kata,
Szeljél bele zsömlebelet,
Azzal kínálj meg engemet – Kata.
Halljátok: Kata… Mint ha dobon szólna: ta-tam.
Mondjátok, hogy hagyjam abba és én azonnal szót fogadok.
Inkább azt írom le, hogy mivel köszöntöttem lányom, húgom Katikat.
Mivel, mivel? Egy csomag virtuális kexszel.
Nem a levegőbe beszélek.  
Mindenkinek van családja, vagy legalábbis volt, különben nem tudná elolvasni ezt a posztot. Amikor én kissrác voltam, volt egy különösen is érdekes szám. Sem zenei előzménye, sem utózmánya nem keletkezett. Egyedülálló volt a maga nemében, mondjuk legalább annyira, mint a Rohan az idő.
Ennek a számnak a szerzője Debreczeni Mihály, előadója egy combo, a Kex együttes, mely efemernek bizonyult. A család c. szerzeményük viszont máig ható karriert futott be. Koncz Zsuzsa is énekelte.
A Katiknak – és ezúttal a nem Katiknak is – az eredeti hanganyagot csatolom a youtube jóvoltából.https://www.youtube.com/watch?v=SKQ1iVW6otg

Akinek nincs lehetősége meghallgatni a zenét, annak álljon itt a szövege, hogy meggyőződjék róla: csakugyan idilli nóta, amiről beszélek.

Emlékszem, régen volt
Mikor még együtt élt a család
Esténként anyám főzött
Nekünk vacsorát
Mi testvérek csak nevettünk
S élveztük a meleget
Volt aki többször kért
Mert nem evett még eleget
Illanó illatok szálltak föl az égbe
Szikrázó csillagok estek le helyébe

Bizony már régen volt
Mikor jó apám fölállt
Jel volt ez ki tudja
Kezdjük a muzsikát
Nôvérem,  Emese anyámmal
A zongorához ült
Rögtön mindkettô egy kottába
Lelkesen elmerült
Aztán felcsendült a zene
Boldogan repülnék ma én is vele
Váljék egészségetekre!

Közeledik az év vége.
Már találkoztam szja 1%-a felajánlását kérő hirdetésekkel. (Rám, nyuggerre nem vonatkozik).
- Vasárnap országos gyűjtést tart a katolikus egyház a karitász-szervezet javára. 
- Sorban érkeznek a csekkek, melyek a jövő évi tagdíjak rendezéséért állnak sorba.
- Piarista Öregdiákok Szövetsége,
- M. Kat. Újságírók Szöv.-e,
- Orsz. Nagycsaládosok egyesülete,
- Szájjal és lábbal festők egyesülete
- néhány heti és havilap gazdájának a jövő évi előfizetésre buzdító csekkje.
- Még nem jelentkezett, de fog, valamelyik gyermekkórháznak gyűjtő illető, és ugyanígy
- a krisnások képviselője, aki a karácsony tájt szokásos köztéri leves osztáshoz kér hozzájárulást.   
Hirtelenjében ezek jutottak eszembe, éspedig azért, mert reggel meglátogattuk a bevásárló központot. Két ténnyel szembesültünk a szokásos millió ingeren felül.
Az egyik, hogy tartós élelmiszereket gyűjtenek valakiknek, s a bejáratnál elhelyezett kosárba lehet beledobni a már kifizetett (t)ételeket. Rendben van, lehetséges. De azonnal felmerült a kérdés: Miért én adakozzak a nyugdíjamból, miért nem a bev. kp. adakozik, aki multiként huszonvalahány százalékos hasznot seper be? (Ha adakozna, nem tenné titokban, hanem első helyen reklámozná saját nagyszerűségét.)
A másik feltűnő valami a pettyes Túró Rudi kampánya volt. Ha most veszel két hatdarabos gyűjtőcsomag Rudit, választhatsz melléjük ingyen egy bögrét. A választás eleve csúsztatás: minden bögre azonos dekorral bírt, oldalán mindnek a „Pöttyös” termékreklámja.
Na, már most.
Miért velem fizettetik meg a reklámköltségeket? – kérdezhetném, de nem kérdezem, mert a reklámköltséget mindig abból a haszonból egyenlítik ki, amelyet tőlem, tőled bekasszíroztak. Nevezhetem még árukapcsolásnak is, hiszen édességet kívánok venni (tényleg kívánok?), s nem bögrét. Hozzáteszem, hogy az a bögre nem az én esetem. Sár nehéz. Hasonlók vannak már itthon.
A felsoroltak tehát a közhely szerint a javunkat akarják.  
És mi adjuk, vagy nem adjuk.
Egyiknek adjuk, másiknak nem adjuk. Mert egyesek csakugyan „a javunkat akarják”, mások pedig csak „a javunkat” akarják.
Hogy ki kap és ki nem, ennek az eldöntése ezek után már a mi felelősségünk.

Bekapcsolom a számítógépet. Windows-insert. Majd az Üdvözöljük-felirat következik. Az én áthallásomban: ÜDVÖZÜLJÜNK-ké alakul.
Nem szoktam újraolvasni könyveket. Néhány kivételtől eltekintve. Ezek közé tartozik a tegnapra újraolvasott Szép új világ (Huxley). Tini-koromban olvastam először. Akkor még nem ismertem Orwell 1984-ét, Állatfarmját, sem Szathmári S. Kazohiniáját, talán Karinthy F.-féle Utazás Faremidóban sem volt ismert előttem. Swift Gulliverjéről már volt fogalmam. Hasonlítanak ezek a művek egymásra, és különböznek is. A bemutatott utópisztikus társadalmi modellek különböznek egymástól (korfüggőek), megírásuk szükségessége azonban megkérdőjelezhető.
Hogy miért?     
Ugyanazért, amiért a krimiké is. Tippet adnak a korábban nem volt, de lehetséges őrültségekhez. Különösen is Orwell könyvei. Megjegyzem, nagyon nehéz megítélni hatásuk +/– voltát, hiszen attól is függ, hogy az olvasójuk mennyire érett gondolkozású felnőtt, avagy fiatal. Aki nem tud disztingválni, annak a számára  egyértelműen károsak. A kérdés már csak az, hogy kik olvassák többen: az ilyenek vagy az olyanok.
A. Huxley könyve másodszorra természetesen már nem hatott annyira az újdonság erejével. Mindenki megkapja a maga drilljét csecsemőkorától kezdve. Szabadságának az ára a kondicionált andalító és langyos középszer, melyből nincs mód kitörni. Nagy érdeme, hogy Swift könyvétől eltekintve (most hagyjuk figyelmen kívül Morus Utópiáját is) a témában úttörőnek számító mű.
Mindenesetre érdekes visszapillantani rá.
Hiszen a jövőre utaló (technikai, pszichológiai, létmódbeli) elképzelései részben teljesültek, mások egészen másképp alakultak. Könyve legáltalánosabban ismert szlogenje (Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti.) mintha követőkre talált volna. Így pl. a drogfogyasztás s a (tévé)reklámok, a fogyasztás keresztülszuszakolása a civilizált világon. Pedig a szóma nem segít, a drog se, a reklámok hazugságai se, sőt a fogyasztás felesleges mértékben való növelése sem.
Ami segít(ene), a figyelmesség, az emberi méltóság kölcsönös tiszteletben tartása, a türelem, a végtelen jóságba vetett hit, a jó végső győzelméről való szilárd meggyőződés, de már az önmérséklet, az empátia, a szolidaritás és a szubszidiaritás is. (Utóbbival először a kilencvenes években találkoztam a KDNP programjában. Arról szól, hogy mindent a társadalom azon legalacsonyabb fokán kell rendezni, amely képes saját hatáskörében érdemben intézkedni.) Aki ismeri a regényt, az nagyjából felismeri, hogy az általam utóbb felsoroltakat a Vadember képviseli, akit a föld legterméketlenebb régióira korlátozódó egyik rezervátumból hoznak be a szómás-agyontechnicizált „újvilág”-ba. Nem olyan meglepő, hogy az újvilág siserahada képtelen elviseli a még gondolkodó vadembert, eladdig, hogy öngyilkosságba hajszolják.
Én Vadembernek gondolom magamat, s mintha létezni kezdenének önszerveződő rezervátumok, az értékorientált, hasonló gondolkodásúak szigetei.
A kérdés csak az, hogy kiké lesz a föld.
A Mester szerint a szelídeké.

Naaa! Mi vaaan? – kérdezte az egykori kántor, amikor is mise előtt gyakorlásképpen elindított egy éneket gitáros bevezetővel, ám nem énekelt vele senki. Másodszorra azután bekapcsolódtak többen is a zengedezésbe.
Általában hét blogot szoktam megnyitni naponta egyszer-kétszer, hátha megtudok valamit a már oly sokszor olvasott bloggerektől. De ma még sehol semmi. Persze nincs az előírva, hogy mindenki köteles naponta posztolni, de hogy senki a hétből (én voltam a nyolcadik).
Rendben.
Ám most erőt veszek magamon, és írok. Ezt írom: Na, mi van?
Még nem ébredtetek fel?
Én már reggel elkéstem a miséről,
vásároltam az asszonnyal,
játszottam az unokával,
bekaptam a reggeli-déli drogokat,
pénzt vettem ki az automatából s
bekukkantottam a könyvmegállóba.
Jelentem a nyolc polcból egy polcon találtam könyveket. A többi tök üres.
T. szerint a csövesek viszik eladni, amit csak értékesnek gondolnak.
Lehet.  Én ezzel úgy vagyok, mint Churchill a tengeri hadműveletekkel. Anglia hajókonvojai naponta járták a tengereket a gyarmatáruk forgalma nem állhatott le. A németek pedig sokáig büntetlenül torpedózták meg a hajókat. És megőrjítette őket, hogy az angolokat mindez nem rettentette el. Újabb hajók újra konvojban haladtak a tengereken. Navigare necesse est, vivere non est necesse. [A radar vetett véget a német hegemóniának, és mért rájuk csapást az angol flotta.]  Mindezt azért részletezem, mert állítom, a könyvmegálló jó, és működnie kell. Nekünk van miből feltöltögetni, legalábbis több könyvet otthagyni, mint amennyit elhozni. Feltölteni szükséges, elhozni nem. Ebben ki fogok tartani.
Megint vittem három könyvet. Három Moldovát, és hoztam helyettük egy Molnár Ferenc karcolatgyűjteményt. A két író több vonatkozásban is hasonlít. Pl. Mol-szótaggal kezdődik a nevük, pl. törekednek poénosan, humorosan írni. Pl. magyarul írnak.
Én jártam jól, mert Molnár Ferenc nagy koponya volt. Egyszer azzal ugratták barátai, hogy készítsen névintarziát Konrad von Hötzendorf  nevéből. A feladattal hazament. Másnap hozta a megoldást. Figyeljetek, a történet a következő: Adva egy náthás, zend nemzetiségű katona, akinek jelentik, hogy látták: a menyasszonya várja a sarkon és közben munkálkodik is. Ámde a tiszt, akinél szolgál, ráparancsol, hogy rakjon a tűzre. Az előzőek kissé másképp kifejtve így hangzik: 
Arád vár a sarkon rád. Fon. Hőt!!!  – zend orrfúvóbajnok. Na így kell ezt csinálni, balekok! – toldotta még meg Molnár, majd kihúzta magát és távozott.     
Molnárt humoráért és elbeszélő stílusáért szeretem.  Nem tudom, hogy mi van a kiadási jogokkal, de régóta tapasztalom, hogy nehéz hozzáférésűek a művei.  Netán nyugati rokonai dollárt kérnek jogdíjként, s nem is keveset?
Valami oka csak van ennek a ritkamadárságnak.

Hányszor említettem már, hogy egyre ritkábban éri az embert olyan újdonság, amiben korábban sose volt része.
Ma új elemmel gazdagodtam.
Kezemben a szelektív papír zacsija, másikban a vegyes, s megyek a kukáéhoz. Kiöntöm a papírt, a göngyöleget apróra hajtva zsebre vágom.  Kiöntöm a vegyest, amikor is megszólal a kukában egy elektronikus hang, s nem is hagyja abba. Egy pillanatra megijedtem: netán valamelyik mobilunk került a szemétbe?
De nem.
Idegen kartondoboz szólalt meg.
Mindjárt a nyílásánál egy kazettás SONY walkman.
Jó helyen lakunk, ahol a szemétben kötnek ki az elektromos „csellentyűcskék”.
Lám, ilyen gazdagok vagyunk!
Érdekelt a dolog, annál is inkább, mert ha megszólalt az a valami, akkor működő elemek vagy akkuk vannak benne. Nem tévedtem. A walkman két akkuját most töltöm, a megszólaló valami egy nagyobbacska játékmozdony, mely a sípot, a váltókon való áthaladást, a zakatolást és a sistergést utánozza attól függően, hogy melyik gombot nyomod meg. Feltehetően fél perc elteltével magától abbahagyja.
Egyelőre se pianínót, se brácsát nem láttam a kuka mellé téve, de eljön annak is az ideje, csak ki kell várni.

Erzsébet. Ott áll az Újszövetség hajnalán Keresztelő Szent János anyjaként. 
Erzsébet nap van.
Igaz, hogy az Árpád-házi szent ünnepe, akit a németek Türingiainak, a világegyház Magyarországinak nevez. Mindegy is a minősítő jelző. Élete jó részét Németországban tölti. Ez a jó rész sem több húsz évnél, hiszen négyéves korában kerül ki az őrgrófságba, és 24, amikor elhunyt (már özvegyen és 3 gyermek anyjaként, a ferences rendhez kötötte életének utolsó rövidke szakaszát). Élete jól példázza, hogy a szentté levésnek nem kritériuma a hosszú élet (vö.pl.  Lisieux-i Szt. Teréz).
Miközben „Isten éltessen!”-t kívánok minden Erzsébet ismerősömnek (és szokásomhoz híven az ismeretleneknek is), szeretnék kitérni arra, hogy a keresztnevek divatja az idők során hogyan változott. Úgy, ahogyan az elvilágiasodás erőszakossága folytán már régen nem keresztnév a keresztnév, hanem utónév, sőt „második név”.
A keresztelés ellen felléptek a szocialisták, emlékezzünk csak a „névadó ünnepségek”-re. Meg is jegyezte hajdan a nyelvi fordulatokra érzékeny igazgatónk, hogy ugye van/volt a keresztszülő és a keresztgyereke. Most van a névadó szülő és … és a „névkapott” gyermeke? (Nem született rá kategória.)
Nem véletlenül hivatkoztam az elvilágiasodásra, divatos szóval a szekularizációra.
Az én gyerekkorom a Rákosi-rendszer nyomása (terrort akartam írni) ellenére vallásosabb volt. A gyerekek zöme ismert szentek nevét kapta. Tele voltunk Ilyenekkel: Pista Józsi, Jancsi, Mari, Erzsi, Margit... Nem sorolom.
Hol volt akkor a Klaudia, a Jennifer, a Jessica, Valentin stb. Ezeket se sorolom.
Két okot vélek a változás előidézőjének. Az egyik prózai. Vegyük csak a mai nap szentje nevét, az Erzsébetet. Hányféle becézése lehetséges. Az Utónévkönyv szerint a következők:   Béta, Betti, Bettus, Böbe, Böbécske, Bőce, Bőci, Börzse, Börzsi, Böske, Bözsi, Csöre, Csöri, Erzsa, Erzse, Erzsi(cske), Erzsó(k), Erzsóka, Erzsu(s), Eske, Irsa, Örsi, Örzse, Örzsi, Öske, Özse, Özsi, Pendzsi, Penzsi, Pere, Peri, Perka, Perke, Perzse, Perzsi, Peske, Pöndzsi, Pöre, Pöri, Pörke, Pörzse, Pörzsi, Pösze, Pöszi, Pöszke, Sebe, Véta, Vétácska, Zsébe, Zsébi, Zsizsi, Eliz, Eliza, Elza, Liza, Szavéta, Zsóka. (a legtöbbnek él a kicsinyítőképzős változata is.
Be kell látnunk, hogy akadnak közöttük igen különösek, jó és rossz hangzásúak vegyest, némelyek a fülnek igen különösek, s alig emlékeztetnek rá, mi is volt a név eredetije.  Ki szeretné, ha összevissza nevezhetnék Vétácskának vagy Perécskének azzal a felkiáltással, hogy teljesen szabályos és semmi tiszteletlen nincs benne. Ez az összevisszaság valószínűleg ellene dolgozik annak, hogy valakit Erzsébetnek kereszteljenek.      
A másik nyomós ok (valaha nyomosnak írták, joggal) az említett elvilágiasodás. Legfőbb ideológusunk a tévé, és újabban az internet. A celebek, a tévésorozatok „hősei” betörtek a névpiacra, és igen kapósak azok körében, akik olyanoknak szeretnék látni gyermekeiket, mint a tévében látottak. A legvadabb elképzelésekkel lepik meg az anyakönyvvezetőket a szülők. Tudomásom szerint katalógusba foglalták azt a több ezer lány- és fiúnevet, amelyek közül választhatnak a szülők. Ha benne van, OK, ha nincs, akkor nem adható. Megjegyzem még, hogy nem volt idő kialakítani azt a sok-sok torzítást, becenevet, mely a régieket jellemzi. A Jennifert legfeljebb Jenninek, a Jessicát, Jessinek becézik, és nincs tovább.
Ez is oka lehet annak, hogy könnyebben kedveltté válnak.

Mottó: 
„Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.
Egykor regnumi pótapám valakinek elmagyarázta, hogy a gyerekeknek nagyon fontos, hogy otthon valóban otthon érezzék magukat. Nem a regula betartása az elsődleges, hanem a gyermeki tudatban annak a rögzülése, hogy jó itt lenni. Így hát nem az a fontos, hogy patikális rend legyen a szobában (a konyhában morzsálunk!!!), hanem a lélek pozitív megerősítése, kötődése az otthonhoz.
Ezért aztán ne kifogásoljuk, ha a gyerek beeszi magát a szobába, leül a padlóra, hogy ott jókedvűen megegye a kenyeret, banánt, miegymást. Közben megtekinti birodalmát, szerető és bizalom teli pillantást vet hozzátartozóira, szüleire, és ha adódik: tesóira, nagyszüleire.
Elméláztam azon, hogy Levi unoka mennyire ette be magát a lakásba.
1. Utaztató kosárkája felkerült hálószobánk hintahorgára, a számítógépemre pedig kedvenc muzsikája: C. Saint Saëns Állatok farsangja. Ő maga szívesen négykézlábazik megvetett ágyunkon. Nem unja meg a falon sorakozó rokongyerekek, s szüleik portréinak a nézegetését. Újra és újra végig kell mondani neki, melyik képen ki található.
2. A közlekedőt tisztán kell tartanunk, mert örömmel húz keresztül a 11 méteres folyosón, melynek a közepén, (3) az étkezőben áll etetőszéke, aminek nagyon örül, mert közelünkben (l)ehet akkor is, amikor ebédelünk. Együtt eszünk.
4. A konyhaasztalon, tiszta textilen sorakoznak az általa használt edények, orrszívó, különféle cseppek és gyógyszerek, valamint bekeverésre váró mosdató krémje. Nem az övé, de érdeklődéssel kotorászik a konyha fiókjaiban. 5. 6. Szobáikról elég, ha megjegyzem, hogy a hálóban áll a kiságya, a dolgozóban a járókája.
7. A nagyszoba azonban napközi életének szokott terepe, a babakocsi őrzési helye. Nappal rendesen a nagyszőnyegre terített puha takarón elszórva játékai: plasztik képeskönyvek, műanyag ruhacsipeszek, Montessori-torony, három vasúti kocsi, labdák, állatkák. és ő maga – öt percig. Utána körbejár a szobában négykézláb, és keresi a konnektorokat. Mert az tilos, noha hatásos védelemmel láttuk el őket. 
Levente huncutka. Egyszer szobaajtajukban állva magamhoz akartam édesgetni a folyosóról: Gyere a nagypapához! Erre megindult az ellenkező irányba, s onnan mosolygott rám, hogy jól tette-e. Én se maradtam adós a válasszal: Levente! Tilos a nagypapához jönni! Öt másodperc alatt ott termett, és rám nevetett. Mondom én, hogy nagy huncut.
De vissza a nappaliba. Sok kedvenc foglalatosság vár ott rá. A számítógép képernyőjén esküvős képek, nyaraláson készült gyerekportrék. A legtöbb róla készült. Fel-felnevet, amikor meglátja magát. Az ablakban álldogálva neki is (miként Ágostonnak egykor) mesélem, hogy mit látunk. Kék autót, égnek a lámpái, bekanyarodott, elment. Vonatot, buszt, hosszú, piros, ill. kék, elbújt a ház mögött. Madarat. Ott repül, stb.
A zongorára tett szintetizátoron szívesen kalimpál. A felette lévő bólogató kutya is leköti figyelmét. A virágokat előszeretettel tépdesi. 
8. Az erkélyen olykor megcsendítjük a kolompokat, de legszívesebben a fémasztalon dobol. Egyedül a WC-ben (0) nincs (bili) dolga egyelőre. 
9. De a fürdőszobában polca van – csak az ő piperéjével. A szekrény tetején áll kis kádja, a mosógép mellett az a falemez, mely a kád peremére kerül kádja alá fürdetéskor. Itt abbahagyom. 
Ugye, találó a mottó. 
És ha valaki némi neheztelést vél kiolvasni az előzőekből, ki kell ábrándítanom. 
Már most szűkölök attól a gondolattól, hogy a jövő évben költöznek új lakásba, hatalmas űrt hagynak maguk után.
A címbeli kiskirályka nem túlzás. (Vö. Mécs László: A királyfi három bánata)