Mickey webnaplója

Ma kaptam egy esküvős párt ábrázoló fotót. Az a pár küldte, amelyiknek utoljára Bibliát
ajándékoztunk a nászmiséjüket követően.
Ma is kimentem a Könyvmegállóba, és hoztam egy Pikler Emmi könyvet: Mit tud már a baba?, egy Csáth Géza novelláskötetet (A varázsló halála), és J. Steinbeck könyvét, (Rosszkedvünk tele).
Ma fölfedeztem egy kötetet, melyet a kettős keresztelőn sógornőnk veje dedikált: egy kötetet, melyet történésztársával állítottak össze (Ungváry–Tabajdi: Bp. a diktatúrák árnyékában). Elég érdekes részletességgel veszik sorra és elemzik azokat a műtárgyakat, épületeket, melyekhez valamiféleképpen közük lett a diktatúráknak – számos adalékot nyújtva a helytörténeti ismeretek gyarapításához. Ahogy belelapoztam, meglehetősen kiegyensúlyozottnak ítéltem hangvételét. Érdekes könyv azoknak, akik egyébként ismerik az elemzett helyszíneket.
Ma felhív Tücsi, hogy rendelkezésére áll néhány könyv, melyeket elhoz, ha érdekel engem.
Igent mondtam egy növényhatározóra, egy József Attila kötetre, Régi Élet és Tudomány évkönyvekre, s még egy-két kötetre, köztük tán Raffaello album is szerepel.
Csak győzzem őket olvasni.
Van rá esélyem, hiszen mostantól egymagam őrzöm a négy falat. Mivel a Balatonra teljesen fölöslegesen cipeltem magammal Kakuk Marcit, vele kezdem, azután haladok szép sorjában. Még nem tudom a pontos folytatást, de szemet vetettem a Weöres 3 kötetes összegyűjtött verseket tartalmazó sorozatra is, melynek leginkább a 3. kötete ismeretlen előttem. Alighanem átrágom magamat azon is. Érdekel ez a nyelvzseni és nyelvzsonglőr.

Ma 11.15-kor kezdődött Tordon Ákos író (88) temetése Farkasréten a Makovecz-ravatalozóban. A lelki üdvéért tartott szentmise ugyancsak ma 17 órakor lesz a Bp.-i Rókus-kápolnában.   TÁ nyugodjék békében!

Régre megy vissza a köszöntőkkel való bíbelődésem. A piaristák egy életre emlékezetembe vésték anno, hogy nem illik levelezőlapot küldeni valakinek, és néhány üdvözlő szóval elintézni: „Itt nyaralok, üdv” stb. Ezeket a filléres hencegéseket kerülni kell. Ha valakinek írni akarok, az levél legyen, mondandóval.

S hogy rátérjek arra, amiért leültem írni, karácsonykor sem lehetett kellemes ünnepeket kívánva megúszni a témát, mert azonnal megkaptad a szerzetestől: „Kellemes a lábvíz. Ha köszöntőt mondasz, legyen személyes, legyen mondandója, formája, mélysége, hosszúsága.”
Kerültem is a felköszöntéseket.  
Felnőttkoromban aztán többnyire személyes köszöntések estek.
Utolsó munkahelyem évtizeden is túl az egyik jezsuita lapszerkesztőség lett. Itt megültük a név- és születésnapokat, amíg el nem laposodott a dolog. Valamiért általában engem kértek búcsúztató szövegek, ünnepi felköszöntők megfogalmazására. Ezek közül hozzám azok álltak közel, melyeket valamelyik nóta dallamára lehetett ráhúzni, mint egykor a zsoltárokat.
Így írtam a Már minálunk, babám… az jött a szokásba, és írtam az A horgosi csárda dallamára is felköszöntő csasztuskákat.
Egyszer pedig a móka kedvéért eszperente nyelven. Mire a felköszöntött visszanyelvelt: „Hú, de szép! Gyerekek, nekem ne rendetlenkedjetek, mert megverlek benneteket.”
Mint említettem, végül is ellaposodott a dolog. Nyűggé lett, ki minek örülne stb.
Így hát, javaslatomra fordítottunk a dolgon. „Ezentúl akinek jelentenivalója van (névnap, születésnap eredményes doktorátus stb.), hoz egy üveg bort, miegymást, jelenti, hogy miért fogunk enni-inni, mi meg kezet rázunk vele, megveregetjük a vállát, megöleljük, kinek mi jár.
Történt pedig egy alkalommal, hogy az egyik doyen jött kezében egy flaskóval. Körülnézett, lehettünk vagy hárman (fogytunk, fogytunk, amíg tartott belőlünk. Vö. létszámleépítés)… Tehát a doyen körülnézett, és megkérdezte, ki az ünnepi szónok? Én is körülnéztem – a másik kettőn, és magán az ünnepelten, aki természetesen nem lehetett az ünnepi szónok –, és kivágtam: Hát én. Ő rám mosolygott, én meg azt mondtam neki: Isten éltessen!
És passz. Sok ember – nagy beszéd, kevés ember, kis beszéd.
Hadd jegyzem még meg, egy alkalommal tréfáskedvű rímfaragó kollégánk megírta saját felköszöntő versét. Csakugyan mókás volt, amikor felolvasta: „Ünnepi dalomat zengem /
a Jóisten éltessen engem! ... Beosztásom mégis rangos, / Itt egy soproni Kékfrankos. /
Kiáltunk, hát mind, hogy: ÁCSI! / Éljen soká Jóska bácsi!”
Minden felköszöntőnél azonban jobban tetszett az a csaknem száz éves szamárság, melyet a Grätzer: SICC-ben találtam. (Már leközöltem posztban.) Ez egy csapongó képzavar, mely az izé izéjének izéjéről visszaizélő izé izéjén megizélő izéjéről izébe izélő izéjét izéli az izének. Minden szó mögött értelmes szó áll és ennél sokkal hosszabb a szóáradat. De nem ez a lényeg. A csapongás olyan fokú, hogy nosza. Most, hogy kézbevettem, elmosolyodtam azon, mit kezdene vele egy szinkrontolmács? Alighanem megbolondulna, ha át kellene tennie más nyelvre.
Ha nem volna ma olyan ünnepi az esemény, talán elmondanám.
Bár ki tudja?
Ha az eseményeket követő jókedvű ünneplés kereteit nem feszíti szét, még sor kerülhet rá, hogy kissé a helyzethez idomítva elolvassam.
Mert ma aranymiséjét mondja a Távlatok főszerkesztője, Szabó Ferenc SJ.
PS. Míg nem figyeltem oda, Szabó páter Prokop Péter-díjas is lett.
Nos, ma az ő arany miséjére tartok „ebben a nagy melegben”: a ventilátorok hűvöséből a 35 fokos belvárosba.    

A világ ott tart, ahol tart. Vagy még ott se.
Tegnap érkezett egy vita emailben, mely elítéli az egyik egyistenhiten lévők híveit, egy másikat követőkkel szemben. Nem felel meg az én szájízemnek ez az összehasonlítgatás. Mert rossz vért szül.
Mert az mondja, hogy a körte gyümölcsebb az almánál.
Azt mondja, hogy a helikopter közlekedési eszközebb az autónál. 
De ne mondja!
Kétezer éve a Mester így fogalmazott: Ne ítélj, hogy ne ítéltess!
Máshol: Hagyjátok, hadd nőjön a konkoly a búzával együtt az aratásig.
Megint máshol: Aki felebarátjának azt mondja, hogy féleszű, méltó a pokol tüzére.
Mesmeg másutt: Előbb vedd ki a saját szemedből a gerendát, aztán felebarátodéból a szálkát.
Nem is idézem őt tovább.
Legfeljebb megjegyzem: Szerette övéit, mindvégig szerette. Barátomnak nevezi az Őt éppen eláruló Júdást. És mindenkit szeretve elment a legvégsőkig: szeretetből halt kínhalált, nekünk pedig meghagyta, hogy vegyük fel keresztünket és úgy kövessük Őt.
De ha ez nem volna elég, mellé teszem, amit Marcell atyától idéztem, kb. egy hónapja.
„Az igazság szeretet nélkül pokol.” 
És még: „Ne legyen véleményem senkiről – csak szeretetem legyen.”
(Marha nehéz! Próbálom.)
És ha még ez sem volna kielégítő, Mirjana üzenetét idézem ide, melyet augusztus 2-án jegyzett fel. Mint vallja, Máriától kap üzeneteket havonta. (Nem kötelező hinni benne, mert magánkinyilatkoztatás, ám mindenképpen figyelemreméltó.)
„Drága gyermekek ! Veletek vagyok, és nem adom fel. Szeretnélek megismertetni benneteket Fiammal. Szeretném, hogy a gyermekeim velem legyenek az örök életben. Szeretném, hogy megérezzétek a béke örömét, és örök üdvösségetek legyen. Imádkozom azért, hogy legyőzzétek az emberi gyengeséget. Kérem Fiamat, hogy adjon nektek tiszta szívet. Drága gyermekeim, csak a tiszta szívűek tudják, hogyan hordozzák a keresztet, és hogyan hozzanak áldozatot a bűnösökért, akik megbántották a Mennyei Atyát, és akik ma is megsértik Őt, anélkül hogy megismerték volna. Imádkozom azért, hogy felismerjétek az igaz hit világosságát, amely csak a tiszta szív imájából fakad. Akkor mindazok, akik a közeletekben vannak, megérzik majd Fiam szeretetét. Imádkozzatok azokért, akiket Fiam kiválasztott, hogy az üdvösség útján vezessenek benneteket. Legyen zárva a szájatok minden ítéletre. Köszönöm nektek.”
Hadd emelem ki megismételve: Legyen zárva szájatok minden ítéletre !
Azt is megismétlem: Marha nehéz. 
Azért nem lehetetlen.

Elnémulva üldögélek a klaviatúra előtt, próbálok összeszedni valamiféle értelmes mondanivalót, de elég keservesen megy.  Ma kihajtottuk magunkat az asszonnyal.
Mindenki ismeri,
milyen magunk után hagyni egy bérelt nyaralót,
milyen hazacuccolni,
milyen itthon elrendezkedni.
Elég talán annyit említeni, hogy itt tizennyolcan voltunk, s arra is volt beállítva a lakás, ott szintén 10-18 fő között ugrált a létszám.
A számok magukért beszélnek.
A mai nap reggeli híre, hogy Ágostont a helyiek (Aszófő ifik) bevették a csapatukba, másodikak lettek, Gosti lőtt egy gólt. Kapott érmet. Gondolom, dagadó mellel utazott haza.
A mobilkapcsolatok jóvoltából már útközben értesültünk róla, hogy Éváék baj nélkül megérkeztek 10 óra környékén Fr. országba (tegnap este startoltak el). Ígérte, hogy felhív. Várjuk a telefonját (PS.: csakugyan felhívott.)
A mi hazafelé vezető utunk ripsz-ropsz megtörtént. Bp-en ugyan beleszaladtunk egy dugóba, de a sztrádán 130-140-nel tudtunk haladni. Így hát délben megérkeztünk. Még üdvözölhettük Elvirát, s tesóit, akik Leventével együtt utaztak percek múlva Szombathelyre.
Mica dolgoz.
Sokat.
A szigeten.
Szegény.
Nem véletlenül írtam kisbetűvel a szigetet.
Ma ugye szombat van, s keddig nem enyhül a szaharai hőség.
Az üzletközpontnál este hétkor 35 fok volt, és szórt fénnyel tűzött a nap. Ezt a szórt fényt az Afrikából érkező homokos szél juttatja a légkörbe. Mondom Tücsinek, egymás felett két nap van, pontosabban két központot mutat a nap elmosódott képe. Gondolom, a légköri tükröződés okozza.  (Hacsak nincs csakugyan két nap. A meleg utalna rá.)
Holnap még melegebb lesz. 37, majd hétfőn helyenként 40 fok. Keddre 34 fokot ígérnek.
A számok önmagukért beszélnek.
Elkezdtem röhögni (igen röhögni), amikor a kocsihoz vonszoltuk a vásárolt miegymást és magunkat. Nem a cucc volt sok és nehéz. A terhelést az adja, hogy T. elmúlt húsz éves, én meg már – kertelés nélkül kivágom – közelítek a hatvanhathoz.
A számok önmagukért beszélnek.
Gyorsan bevagdostam a fotókat a helyükre. A személytelen - éppen ezért a nagyobb nyilvánosságnak szánt - fotók száma meghaladja a 190-et.
Kb. ugyanennyi családi fotó készült a héten az én gépemmel. És legalább négyen fotóztunk.
Nézem a gépen tárolt digitális fényképek statisztikáját. Kb. 10 000 fotó van a számítógépem albumaiban. Ha valamikor ennyi papírképet készítettem volna, koldusbotra juttatott volna ez az elképesztő tömegű ábrázolat-anyag.
A számok önmagukért beszélnek.
Még az előbb összekészítettem a holnap beveendő orvosságadagokat.
Ez reggel öt, délben három, este hét pirula. Ezenkívül este Elocomot, reggel kétféle kenőcsöt kap az ekcémám.
A számok magukért beszélnek.
Egy pillantás a saját statisztikámra.
Három napja csendes jubileumot ült a blogom. Nem tudtam róla, de akkor írtam meg a 2500. posztot (A nyaralás logisztikája). Utólag veszem a lapot, hogy erre a 2500. posztra érkezett egy e-mail. KM írja: Nagyon jól írsz!:-) No comment. Mindenesetre nagyon jól esett.
Most mondjam azt, hogy ez a 2500-as szám is önmagáért beszél?

Egy házibuliról kétféleképpen lehet távozni. Angolosan és tömegese. Az angolos távozás csendes, és titokban történik. A tagok elbúcsúznak a házigazdától, és feltűnés nélkül távoznak. Kisebb csoport esetében ez nem okoz gondot, úgyszólván fel sem tűnik. Előnye, hogy a megmaradt társaság folytatja megkezdett szórakozását, csevegését, társasjátékát, anekdotázását, emlékezését arra, hogy hogy is volt az akkor régen.

Ám egy létszámon felül ez nem megy.
Mert hogy lehet titokban hazaindulni Franciaországba egy családnak?
És Ráckevére még két embernek?
Együtt nyolc embernek?
Sehogy.
Mivel a franciák rendes szokásuk szerint éjjel utaznak, a tervezés már egy nappal előbb elkezdődik.
Merre célszerű átlépni a határt,
hol érdemes tankolni,
össze van-e készítve minden cucc?
Mi legyen az utolsó nap programja,
érdemes-e még egy közös fotót készíteni? (Hiszen nagy totál eleve nem készült.)
Hogy tud Fr. eleget pihenni a hosszú út előtt?
Mennyi kaját készítsenek az útra a gyerekeknek?
Ki megy le a Balatonra és ki marad itt takarítani?
Ez a nap tehát nem olyan, mint a többi.
Kezdünk rádiót, híreket hallgatn:. Mit hoz a holnap, milyen időjárás vár ránk a fővárosban.
A kilátások nem túl jók: belátható ideig marad a hőség, a kánikula.     
A feszültség az indulási idő elérkeztéig nőttön nő, annál is inkább, mert nincs fix időpont. Kicsit úgy megy, mint a madarak esetében: Az egyik lúd valamiért felszáll a tóról, és vagy követik, vagy nem. Ha elég sokan követik, felkerekedik az egész libacsapat. Ha csak néhányan, ő maga is visszaereszkedik a tóra.
Mi meg jezsuita szokás szerint utánuk küldünk egy fohászt: Madonna della strada, ora pro vobis, óvd meg őket, hogy épségben hazaérkezzenek.
És ez minden hazamenőre vonatkozik.

Hasalok az ágyon. Megfelelő szellemi erőfeszítések nyomán sikerül befejezni a Fülesbagoly rejtvényeket.
Egy régi élményem tolakodik elő.
Ülök a HÉV-en, velem szemben egy pasi sudokut fejt. Írja elég jó tempóban a számokat, néha radíroz, majd új számjegyekkel kísérletezik. Néhány perc alatt kész az ábra, minden a helyén van. A pasi egy mozdulattal összegyűri a lapot, bele a táskájába, ahonnan új, kitöltetlen papírt húz elő, és kezdődik az egész elölről.
Olyan is ez, mint a hadiipar termelése. Elkészítik a robbanótölteteket, alig várják, hogy kilőjék őket, hogy újabbakat gyárthassanak. 
De nem akartam ilyen messzire menni. Ma – két nappal a nyaralás vége előtt – sikerült minden kockát kitölteni a megfelelő betűkkel. Fél perc múlva a szelektív zacskóban találta magát az újság. Kit érdekel a favicc poénja, kit a golyóstollal összevissza firkált sok négyzetrács. Kit érdekel, hogy néhány meghatározás olyan slampos, hogy ember legyen a talpán, aki helyes megoldást talál rá. Kit érdekel az a sok marhaság, ami mesterséges csőlátásra bírja a rejtvényfejtőt, ott tartva a figyelmét a világ legjelentéktelenebb valóságelemein, a legérdektelenebb szamárságokon.
Mentségemre szolgálhat, hogy reggel megjártuk (eddig minden reggel) a bevásárló központot, és alaposan feltarisznyázva tértünk meg. A görögdinnyén kívül hat zabostarisznyányi élelemmel. Mentségemre szolgálhat az is, hogy öt percig Flórával a nyakamban keringéltem. Majd pedig Tücsitől érdeklődtem meg (miután felaprította a két kiló általa megnyúzott krumplit), hogy mit segíthetnék neki. Ő lakonikusan csak ennyit felelt: semmit.
A szemem sarkából figyeltem, hogyan készül az ebéd. És elért egy olyan pontra, ahol leleményességemet fitogtathattam volna. Nincs kloffoló – így Tücsi. De van kisbalta – mondtam én. Nem volt szerencsém. Ötletemet azzal hárította, hogy rozsdás a balta. 
Végül is megoldotta valahogy a hússzeletek kilapítását, de akkor már nem figyeltem rá. Hogy is tehettem volna a 35 fokos melegben. Kint írok a verandán. Lassan haladok, de nem hajt a tatár. Utálom a laptopot, mert hosszú szövegeket kell törölnöm, amikor észrevétlenül nagybetűsre váltok. Az én gépemről otthon a caps lock billentyűt már régen kipattintottam bicskával. Ezen megvan az átkozott.
Fejem fölött szigetelt tető. Oldalt általunk kifeszített sűrű vászon. A nap közvetlenül nem ér sehonnan, tarkómon mégis forró a hajam. 
Most várjuk, hogy kész legyen a kaja, utána le a strandra, ott már csak arra kell várni, hogy a nap árnyékot vonjon a víz egy darabkájára, különben nem lehet sokáig elviselni a felülről-alulról érkező sugarakat. 
Mivel már csak jó két nap van hátra, kánikulában megyünk haza, akik még itt maradtunk. Éváék a 20 fokos Jurába, mi a 34 fokos Bp-re.
Irigyelem őket.

Egyik reggel érkezik, másik 3 óra, harmadik 5 óra múlva, a negyedik másnap valamikor.
Egyik strandolna, másik kirándulna, harmadik pihenne a házban.
Egyik paleo-étrenden él, másik tejmentesen, harmadik csak tésztát enne, a negyedik fagylaltot és csokoládét. Néhányan dinnyét, esetleg kukoricát.
Egyik hajnalban kel, másik reggel, harmadik fél tizenegykor.
Így reggelizik, amikor más tízóraizik, harmadik már az ebédet várja.
Egyik fent szeretne lakni, másik lent szeretne lakni, de már csak lent, vagy már csak fent van szabad hely.
Egyik szerdáig marad, másik péntek estig, harmadik szombat délelőttig.
Egyik beszélgetne, másik a számítógép előtt ülne, harmadik olvasna, negyedik keresztrejtvényt fejtene, ötödik altatna, ha volna hol.
Egyik eszik, de nem kéne neki, másik nem eszik, pedig nagyon is ráférne.
Egyik  TESCO-ban vásárolna, másik a Sparban, a harmadik az Aldiban, a negyedik a Lidlre esküszik.
Egyik vitaminokat szedeget, másik bio-termékekkel él, a harmadik magával hozza kertjében éppen érő zöldeket.
Egyik nagyon bírja a nyüzsgést, másiknak tök mindegy, a harmadik csendre vágyna.
Egyik a türelem mintaképe, másik jó színvonalon viseli a többiek másságát, a harmadik még nem nőtt bele életének korai szakaszában lévén.
Egyik karján hordoz valakit, másikat a karján hordozza az egyik.
Egyik az első gyerekkorban van, a másik már kinőtt belőle, a harmadik a második gyerekkorába lép.
Egyik kaszál, másik rostál, harmadik követ vág.    
Egyik magyarul tud, másik magyarul és franciául, harmadik csak franciául, negyedik angolul, az ötödik egy kicsit törökül is. 
Iskolába jár az egy, másik bocskort varrni megy, a harmadik itt a padon, a dudáját fújja nagyon, dana-dana-dan. De szép hangja van!
Ezt add össze!

Éjjel tücskök ciripeltek (nem kabócák, noha már azok is tanyáznak a környéken). Hangjuk valamiképpen a közeledő őszre utal. Más is történt éjszaka: fáztam a nyitott ablaknál. Ebben nemcsak a hidegfrontot véltem felfedezni, hanem a szezon végének a közeledtét. Augusztusban már rendre hűvösek az éjszakák, jól ismerem a jelenséget sátorozós koromból. Nos, lassan belemegyünk az augusztusba (eheu).
Reggel szokás szerint vásároltunk, és addig-addig múlattuk az időt, mígnem kiderült az égbolt. Újra hétágra sütött a nap, mire elhatároztuk, hogy bevesszük Nagyvázsonyt, a Kinizsi-várat. Nem gondoltam volna, hogy valaha megismétlem ezt a manővert. Ezelőtt 50 évvel gimnazistakoromban volt a várhoz első ízben szerencsém. Farmotoros Ikarus (Finta tervezés?) hozott bennünket (osztálykirándulás részeként) a várhoz. S büszkén tekeregtünk fel a csigalépcsőn a négyszögletes torony tetejére. Évekig nagy megelégedéssel töltött el, hogy milyen érdekes fotókat vagyok képes készíteni Altissa gépemmel: A lőrésből fotóztam ki a falura.
Megismétlődött a jelenet, azaz mégse. Minden szinten szinte minden alkalommal elidőztem fényképezni. Nem titok, ki kellett fújnom magamat, hogy továbbtekeregjek a csigalépcsőkön. Ha hiszitek, ha nem, megismétlődött a jelenet, kifotóztam a lőréseken. Merthogy megvoltak a lőrések, és meg a falu is.
Végül is ép bőrrel lekocogtam a toronyból, ahova ingyen mentem fel, mert újságíró-igazolványom ezt lehetővé teszi. A többiek meg azért, mert nekik nem teszi lehetővé. Fr. és övéi szabályosan jártak el. Ahogy kell.  
Így ért véget a mai vártúra.

Tudom, tartozom valamiféle beszámolóval, de olyannal, amely nem nyomja szét a blog  műfaj kereteit.
Jól vagyunk.
Hogy ez kevés? Kevés, de igaz.
Levente néhány sikeres kísérletet tett a napokban a hasra fordulásra. Angéla mosolygós. Tényleg Angelica. Flóra magabiztosan közlekedik, és mindhárman szeretik egymást. Mi is őket. Hat fiú kirándul, én meg Levente abszolút kisebbségben maradtunk, ám ha kinézek az udvarra, úgy vélem, jobb, hogy itthon maradtam. Megint hőség van.
Délben a kiránduló Ágoston elfáradt. Autós hazaszállítást kért és kapott. Erdőben bolyongtak apjával, és mobilon tartottuk a kapcsolatot, mígnem országútra leltek. A rájuk való várakozás közben megszabadítottam néhány jobb sorsra érdemes lelket a purgatóriumból, s elmondtam egy olvasót. Azután seperc alatt felszedtem őket. Útközben felfedeztek minket Kati és Robi is, akik elsöpörtek a kéglihez vezető út előtt. Csatlakoztak kocsinkhoz, felvezettem őket.
Délután strandoltunk.
Megunhatatlan.
Süthet a nap, fújhat a szél, szépséges a tó, szabad a strand, ingyenes a parkolás, megelégít az unokák jókedve, a szülők egymásra találása, gyermekként hancúrozása a tóban. Lángos és palacsinta minden mennyiségben. És sör.
És reggel lett majd este lett. A harmadik nap.
Egyelőre nincs senkinek semmi baja. Hála Istennek. Maradjon is így.
A készült fotókból Tücsi kedvére küldhet emailen a rokonságnak.
Ez legyen az ő gondja.
Az enyém a termelés.
Majd jövök.