Mickey webnaplója

Amit Jancsika nem tanult meg, azt János már nem fogja megtanulni. Ez az olvasásra nem igaz. 
Amit Miklóska nem olvasott, Miklós most elolvassa.
Jelenleg egy érettségim után kiadott válogatást olvasok a Mai magyar elbeszélők címmel. (19676, diákkönyvtár, Szépir. K.) Már a cím sem igaz. A kiadás éve előtt Gergely Sándor halott, Rideg Sándor halott, Sándor Kálmán 1962-ben hunyt el, Sarkadi Imre 1961-ben, Tamási Áron ugyancsak 66-ban.
Mondanom se kell, hogy a válogatás erősen célzatos és átpolitizált. Éljenek a felszabadítók, éljen a téeszesítés, le a kulákokkal, gyáva ez a népség (Októberi litánia) stb.
Ide csak két bizarr észrevételt hozok. Az egyik, hogy amit Illés Béla összehoz egy 1945-ös témájú novellájában az azért erős fantáziára vall. Röviden arról szól, hogy 1919-es kommunista szerepvállalásáért a főhős kimegy az országból, hogy majd az ukrán hadsereggel térjen vissza 45-ben. Bp-en maradt mamáját szeretné megtalálni, aki vagy él, vagy hal, mindenesetre sokszor költözött az évek során. A főszereplő kér és kap egy 12 fős ukrán különítményt, akik először csak valameddig, majd másodjára tovább, harmadjára vagy negyedjére eljutnak a Pozsonyi útra Kispestről. Minden alkalommal zsáknyi kenyereket osztanak szét az éhezőknek. Végül megtalálják az öregasszonyt egy pince legeldugottabb sarkában. Már alig van benne élet. Ám a rendelkezésére álló Morozov orvosezredes csodát művel. Vizsgálás után hatalmas kámfor és koffein injekciót ad a haldoklónak, a magával hozott gyorsforralón tejet melegít (volt még áramszolgáltatás? Előre sejtette, hogy gyorsforralóra szüksége lesz), belekever konyakot (én úgy hallottam, hogy az oroszok megitták a kölnit, annak szesztartalma miatt), és majd újabb injekciót ad be neki, és egy kávéskanálnyi mandarinlevet táplálva a nő szájába. (Honnan tekeredett elő a háború végén a támadott országban a mandarin? Mindezek elfogadásához fantasztikusan erős hit kell.)
Elképzeli ezt valaki normális ésszel arról az orosz hadseregről, amelyet saját maguk minket megszálló, „okkupáló” hadseregként aposztrofálnak még Putyin idejében is? Akiknek maguknak se volt semmijük, s azt ették, amit harácsoltak?
Csórikám! – mondaná Hofi.
A másik észrevételem  rövid lesz.
Az utolsó novella az emberiség őstörténetébe visz vissza. A címe is utal rá: KÁIN. Ebben azt írja többek között a szerző, hogy „az Úr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán … [majd] – Istennek hála – sóhajtott –, ezzel hát meglennénk.”
Az Isten magának hálálkodott volna?
Kétlem.

Ismerősöm és barátom meséli, hogy műtétje óta szédüléssel reagál a földrengésekre. Ma is erősen szédült. Mondom neki, amennyire tudom, most Kanadát érte egy súlyos földrengés, mely folyók áradását is hozta magával. Hát akkor erről van szó, mondja, ha Magyarországon 1,5-ös földrengés van, megérzem, jóllehet a csillárok se lengenek ki tőle, senki nem veszi észre legfeljebb a szeizmológusok árkusairól olvasható le a rengés ténye. Kérdezem tőle: Előre érzed a rengést, vagy csak a történés pillanatától fogva? Mire ő: csak a megvalósulással egy időben. Kár, mondom én, nagy kár, mert figyelmeztethetnéd a világot, hogy most valahol készülődik a morajlás, a föld mozgása. 
Igen különös ez a képesség, nem is mondanám fogyatékosságnak, inkább szuperérzékenységnek, ami megviseli azt, aki rendelkezik vele.
Sokkal többen vagyunk frontérzékenyek. Nem mondom, hogy megszédültem ma, de már tegnap óta rángat a meleg, utóbb a hidegfront betörés. Nem igazán alszom ilyenkor, inkább csak szunyókálok, a meleg fronttól szédelgek, a hidegfrontot előre jelzi fülem megerősödött zúgása, s nyilván vérnyomás emelkedés is.
Szívesen mondanám, hogy minden front „monnyon le” (a fiataloknak: a citátum Torgyán Józseftől származik, akit érdekelnek a részletek, azokat a Google-hoz utalom.), de mindhiába.
Mi mondunk le előbb-utóbb az ide-oda való rángatástól.

Reggel 3, 4, 5.30, amikor is a digitális óra kijelzőjét bambulom. Kimék ide s amoda, ezt és amazt a rutint elvégezni. Gyógyszerek, kávé, stb. Fél hétig álcáztam magam, mintha pihennék. Ekkor PC. kinyit, hírek elolvas, bezár, készülődés misére, üzletközpontba. Utóbbit marhára unom. Cuccok kocsiba, rendületlenül esik az eső, talán azért is voltam éjjel álmatlan.
Mindegy.
Reggel melegfront, este hidegfront. Aki kidől, annak annyi. Teres Guszti jezsuita (RIP) Norvégiából időnként hazalátogatott, de nem bírta sokáig a szakadatlanul váltakozó frontokat. Mondják, kb. 270/év. Vissza is vonult választott hazájába, ahol ilyenekkel nem idegesítette magát. Olyan az ő története, mint az orosz-finn vicc. Az öreg finn háza a háború utáni határrendezések alkalmával épp a határon feküdt. Deputáció ment hozzá, hogy döntse el, melyik országban kíván ezután élni. Az öreg ezt válaszolta a felvetésükre: Nézzék, nekem mindenem Russzia, de nem bírom már ezeket a hideg orosz teleket, inkább Finnországot választom hazámnak. 
Hát így valahogy.
Érdekelt is gyerekkoromban a front?
Annyira se, mint a rádió egykori közlése, miszerint „ma sem rendes, sem különleges világnap nincs”. Ma már nincsenek a rádióban ilyen érdekes műsorok, és mintha a „hajóvonták találkozásá”-nak a tiltását sem hallanám délután kettőkor az időjárás és vízállásjelentésben.
Már minden máshogy van. Én ugyan nem öregszem, csak az idő halad. Ezt azért írom, mert tilos arról írni, hogy eljár fölöttem(ünk) az idő.      
Hadd folytatom hát, hogy még mi történt eddig ma. Ebédig kétoldalas cikket írtam, a havi szokásosat, ebéd után porszívóztam, majd ejtőztem, mert nem lehet az ember mindig fitt. Most hajmosás és magam rendbe szedése következik, mert este vendégségbe megyünk öregnumi csoportunkba. Már ugyan nem figyel meg senki, mikor és hol találkozunk. Ettől azért még összejárunk.
Ma tehát újra elment egy nap, amikor nem csináltam semmit.

1. Tanárunk mesélte hajdan: Rég nem látott rokonait látogatta meg. Előszedte ékesszólását és hosszasan traktálta az asztaltársaságot mindenfélével, amik a bővebb családban történtek, amik vele történtek, amik a környezetében estek meg. Bő másfél órán keresztül próbálta szóra bírni a többieket, meg-megállva saját sztorijaiban.
Hátha…
De semmi.
Azok nem reflektáltak semmire, ő meg kifogyott a szóból. Kb. három percig ültek teljes némaságban, amikor is a házigazda imigyen szóla: Hát, Lacikám (Lászlónak hívták tanáromat), igazán mesélhetnél már nekünk valamit.  Ekkor állt fel az asztaltól Lacika erősen hangsúlyozva, hogy nagyon sajnálja, de csak ennyi ideje volt. Talán legközelebb… 
2. A pap későn ért haza. Tudta, hogy másnap találkozó lesz, amire sok fiatal katolikust várnak. Valamit aludt, majd gyakorlott mozdulatokkal szedte össze a „tyúkbeleket”, erősítőket, állványokat, szerszámokat, mikrofonokat, nagy hangfalakat, miegymást, hogy hajnalok hajnalán, mindenkit megelőzve a rendezvény színhelyén teremve összerakja a hangosítást, ahogy kell. Álmosan ült a volán mögé, szerencsésen megérkezett a településre, majd a hajnali szürkületben nekiállt a komplett rendszer összeállításának. Fürgén és rutinosan tette a dolgát, mégiscsak nagy sokára készült el. A stáb tagjai kezdtek szivárogni, és a meghívott első fecskék is megérkeztek már.
Rövid mikrofonpróbát tartott még. Biztos, ami biztos. Minden kifogástalanul működött.
Ekkor lépett hozzá egy kollégája, mondván neki: „Te is csinálhatnál valamit. Légy szíves, tartsd meg a reggeli elmélkedést!”
Megtartotta.
3. Ma már csaknem este hét van, és még nem csináltam semmit.      
Éhomra küldtem gratulációt,
reggeli,
mise,
unokázás,
gyógyszertárba recepttel,
kórházba K.-ért, hogy nálunk várja meg R.-t,
ebéd,
unokázás,
levelek lekérése,
K-val hosszabb beszélgetés,
email válaszok megírása,
beszélgetés K.-val, R.-val,
HÉV-hez T.-ért,
közös vacsora. 
És kész.
Nekem is mintha azt súgnák: „Csinálj már te is valamit!”
Csináltam.

Kata lányt látogattuk T. és én. Tegnap a Szt. János-kórházban az orrát birizgálták. Nem igazán tudtam, hogy mit találnak. Mára kiderült. Egy polip gyötörte jobbára. Ettől szabadították meg. Ma már humoránál volt. T. éppen mobilozott, és telefonba mondta, hogy K. orrában a tamponjával úgy néz ki, mint egy kismalac. Nem, mondtam én, törékeny, mint egy kis madár. Erre Kati: „Szárnyat igéz a malacnak”. 
Ő nyert.
Mondom, meg kellene tréfálni őt, hogy jobb kedve legyen. Neki az orra van bedugva tamponnal, s úgy kellene meglátogatni, hogy nekem meg a füleimből lógjanak ki tamponok.
Hát nem egészen így lett, mindenesetre kölcsönadott két gézcsomót, s T. lemobilozta duónkat az orr-, ill. fülkiegészítőkkel. Ráfértünk ketten egy képre.
Állapota azt sejteti, hogy holnap hazaengedik. Hogy mikor? Ki tudná azt megmondani. A vizit után. Annak meg akkor van vége, ha végeztek. De közben jöhet egy sürgős eset, stb., stb.  
A külső parkoló tarifája 320/h. Van bent a kórházban is parkolási lehetőség, vagy a csuda tudja. Majd holnap megkeresem a Diósárok utcai VII-es kaput.
Adásunkat megszakította egy hivatalos felkérés lektorálásra. Ez most már hetente így van.
Közben órák teltek el.  
Mielőtt zárom a posztomat, még megemlítem, hogy az ELMŰ valamiféle pályázatára minden árammal kapcsolatos érdekességgel lehet(ett) pályázni. Tegnap saját kitalációmat elküldtem nekik. „Óriásplakát hirdeti: »Ha áram van, minden van.« Nem igaz – így én. Pl. áramszünet egyáltalán nincs.” Hát ez marha jó, írták vissza, de már lezárult a határidő.
Nem számít. Csak a poén kedvéért küldtem el – válaszoltam.  
Jut eszembe, kellene egy automata, amely elgondolja, megfogalmazza és le is írja a napi penzumot. Úgy hívnám, hogy posztomata.

Én nem hiszem, hogy normális vagyok – énekelte Kibédi Ervin. Aki annyi kenyeret megevett már életében, mint én, annak a fülében cseng a nóta Kibédi akcentusával. Csakugyan nem vagyok normális.
Egyszer megtiszteltem magamat egy teszttel (megteszteltem magamat egy tiszttel, s hallgattam közben egy lemezt Liszttel), 154-es IQ-t mutatott.
Másszor engem teszteltek két adagban órákon át valamiféle kaliforniai sorozattal. A pszichológus nem árulta el, hogy mit hozott össze, csak azt kérdezte, hogy hogy bírom ki a sok félnótás főnökömet. Nehezen – válaszoltam lakonikusan, s visszakérdeztem: – Mit ajánl?
Mire ő némán széttárta a kezét.
Ma beleakadtam egy újabb tesztsorozatba, és nekiugrottam. A végén kaptam egy kódot, s egy ajánlatot, miszerint szerény összegért megmondják IQ-eredményemet, és kapok egy virtuális bizonyítványt róla. Na, mondom magamban, nézzük meg, mennyi a szerény összeg manapság. Odalapoztam. Így már tudom, és el is árulom mindenkinek: Ma a szerény összeg egy 30 tesztnyi anyagért 1250 Ft. (A tisztesség úgy kívánja, hogy ideírjam, utána kaphatnék egy sorozat kérdést „ingyér”.)  
Nos.
Elég jó eredményem lehetett, ismerve a tesztek felépítését, logikáját. De akármennyi ma az IQ-m, örök titok marad számomra, mert ugyan én nem hiszem, hogy normális vagyok, de annyira ostoba se, hogy kíváncsiságból leperkáljak 1250 pénzt egy tesztért, mely korábban ingyen volt. Inkább
szívok egy kis friss levegőt, az ma még ingyen van, és
iszom egy kis friss vizet,
rámosolygok hozzátartozóimra,
hallgatom a rádiót,
az még ma ingyen van…
Igyekeznem kell, mert nem tudni, mit hoz a holnap.

Ötvenhat évvel ez előtt volt 56.
Csak azok emlékeznek rá vissza, akiknek hosszú a szakálluk.
Ami bennem volt, több ízben megénekeltem.
Könnyű kikeresni őket.
Csaknem mind az évforduló körüli napokban keletkezett posztok voltak.
Ami még eddig sosem volt, az az, hogy immár két emberöltőnyire, ötvenhat évvel távolodtunk el 1956-tól.
Fordítsunk egyet a dolgon.
1956 előtt ötvenhat évvel 1900-at írtunk, relatíve békés, fejlődő, termelő időszak volt ez, a monarchia békés évei. A reformok, az ipari termelés, a jól dolgozó mezőgazdaság évei.
Apám csak 11 év múlva látta meg a napvilágot. Három éves, amikor kitör az első világháború. Gyanítom, hogy utóbb nevezték elsőnek, amikor már túl voltak a másodikon, vagy amikor belekezdtek. Ki tudja?
A harmadikra nem került sor. Csak hidegháború volt.
Ez a mostani időszak sem igazán béke. Idegháború. Feszültségektől repedezik a föld.
És, igen, közben megvívtuk az oroszokkal, a mi honvédő háborúnkat 1956-ban.
Arcok és harcok.
Pártok … nekik ártok.
Nem szeretem őket. Nem mert pacifista vagyok, hanem mert ízekre tépik a haza mozaikképét. Egy nemzetnek egyetlen célja csak tagjai boldogulása lehet: A javak arányos elosztása, a közjó részeinek arányos fejlesztése, a boldogulás előmozdítása. Értelmes célok kitűzése és következetes megvalósítása.
Együtt.        
A Fradi-drukkerek és az MTK szurkolói,
a deisták és ateisták,
az eddig egymás ellen fenekedők mind.
Fogjunk össze botfülűek és jó hallásúak,
tehetségesek és tehetetlenek,
vidámak és mérgesek,
hetykék, egykék és sokgyerekesek,
gazdagságban vagy szegénységben élők,
Fogjuk meg egymás kezét, ameddig tehetjük.
Itt az ideje felfedezni a másik ember valóságának egyedi szépségét.
Itt az ideje a közös építés feladataiban valós részvételnek,
az ártatlanság vélelmének mindenkire való kiterjesztésének, hacsak méltatlanná nem vált rá valaki.
Itt az ideje az összefogásnak, hogy tiszta legyen ez az ország materiálisan és mentálisan is.
Csak egyszer próbáljuk meg, hátha sikerül. (Ha úgy tetszik, lőjünk a sötétben, hátha [értelmes ] célba talál.) 
Nem mondom, hogy talpra, magyar, de azt igen, hogy
rázzuk már meg magunkat és tápászkodjunk!

Senki sem panaszkodhat, hogy hanyagolva volna. Két nappal ráckevei kiruccanásunkat követően ma a móváriakat is megcéloztuk. Minden úgy ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Zsu-ék a nyugati fronton is lecseréltették a korábbi ablakokat és az erélyajtót thermopan üvegesre. Ennyit a fejlesztésről. A további fejlesztési tervek alanya egy telek családi házzal, mielőbb.
A gyerekek fejlődéséről személyesen meggyőződtünk. Blankához ragaszkodnak ovis társai, mert mosolygós, határozott és pozitív gondolkozású. Ágostonnal hosszasan játszottunk szellemi játékokat, amelyeket együtt kreáltunk – ott és akkor. Némelyik szabálya olyan bonyolult volt, hogy alig értettem. Sokat nevettünk a poénokon. A legkisebb unokámat megszeretgettem, sétáltam vele a lakásban. Jól tűrte. Mi az, hogy tűrte! Érdeklődéssel járkált velem, megfogott mindent, megcsodált mindent, részt vett a családi együttlétekben, s ha anyjához vittem a konyhába, még „dorombolt” is hozzá, jelezve, hogy igen jó felé tartok vele.
A nap kísérletét tegnap készítettem elő. Négy erős és új cerkaakkut feltöltöttem, és ezúttal Mica gépét vittem magammal, mert nem akarom elhinni, hogy alig dolgozik a kamera.
Valóban kisebb a kapacitása az enyémnél, de gond nélkül készítettem vele 30 képet, és nem mutatta, hogy meg akarná magát adni a további munkavégzést elkerülendő. Az a benyomásom, hogy a gépnek kutyabaja sincs, az aksikat kell jól megválasztani. A kamera egyébként könnyen kezelhető és nagyon szépen „rajzol”. Sebtében feltettem a készült képeket a 2012.3 albumba.
Mivel a nap kissé hosszú volt, most mindenkinek „csóközön”.

A zseni nem lesz – annak születik, mondják, s van benne valami. Magam is csak annyival egészíteném ki, hogy valamennyien zsenik vagyunk a magunk módján. Ezen pedig azt értem, hogy egyedi isteni szikra adatott minden embernek, hogy az életnek nevezett valóságfolyamatot senki más által nem helyettesíthető tartalommal töltse meg. Minden további rajta áll! Ha megvalósítja a neki szánt projektet, már a felismerése miatt is lángész. Hátha még meg is valósítja!
„Eme szerény bevezetés után további beszélyemet további tizenkét czikkelyre bontám – mondta volt a váradi pap, miután másfél órát beszélt. (Ez után vette elő mindenki az elemózsiáját, és kezdett el nyugodt szívvel szalonnázni. Mindezt Medvigy Mihály piarista mesélte mosolyogva.)
Nos, eme szerény bevezetés után további gondolataimat megosztom veletek.
Tegnap este rámentem a netre, és Szilas Imre FaceBook-anyagai között találtam egy fotót: Ervin Nyiregyhazi felirattal – egy fémlapba vésve. Gondolom, síremlék fotója volt. Mivel Szilas elég sok fényképét végignéztem, csaknem kiment a fejemből az egész, ám később egy hirdetésen akadt meg a szemem, szintén a FB-on. A la femme hirdetése http://www.lafemme.hu/tehetseg volt ez, s benne felsorolva sok-sok magyar származású lángész, aki a Kárpát-medencéből indult. A legnagyobb meglepetésemre ott látok egy fiatalembert, akinek a neve a fenti, Ervin Nyiregyhazi. Rövid életrajzából kiderül, hogy Liszthez mérhető zongoristazseni, akinek a tehetségét nem menedzselte senki, egész életében tengett-lengett. Kikerült Amerikába, de ott sem járt nagyobb sikerrel. Közben részeges lett, közben tízszer házasodott, közben megvénült. 70 éves korában karolta fel valaki és támogatta pályázati pénzzel. Befutott. Lemezei jelentek meg, elismerték egyedülálló technikáját, mely Cziffra Györgyéhez hasonló minőségűnek bizonyult. Zenélése láttatott, a szerzők zenéjének a lelkét mutatta meg egyedülálló interpretációjával.
Zseni volt, mert egy élet nélkülözése árán is megmutatta, amit csak ő tudott.
Kicsit úgy, mint van Gogh.
Fiatalok 30 alatt. Akartok zsenik lenni? Most támogatja fejlesztéseteket a webhely mögött álló grémium.
Rajta!

Van nekünk négy gyermekünk és nyolc unokánk. Közülük a hetedik velünk él, mint ezt megírtam korábban. Naponta látom Levente fejlődését, mozgásigényét. Hetek óta látom küszködését azzal, hogy elinduljon. Forgolódik, és rák módjára hátrafelé tolja magát erős karjaival.
Nincsenek róla emlékeim, hogy bármelyik gyerekem feldühödött volna amiatt, hogy hátrafelé közlekedik. Tudomásul vették, hogy ez a közlekedés normális módja, noha nem láttak még kílbótos vagy skiffes evezősöket, akik ugyancsak útirányuknak háttal közlekednek-siklanak a vízen. Ám a kis hetedik sehogyan se tudott megbarátkozni azzal, hogy visszájára mozogjon ahhoz képest, amit szeretne. Egy percre se nyugodott bele, hogy az elérni kívánt céljától egyre messzebb kerül a legjobb törekvései ellenére. Hetek óta dörmög emiatt: hangos sírásra fakad, szája legörbül, és egyre mérgesebb. Anyám – gyerekkoromból előbukkanó – szavajárását ismételgettem neki: „Ne ríj, cocám!” Ám ő biz sokat rítt az utóbbi időkben. Sokszor nem is tudtuk, hogy a növő fogai miatt „rí”, vagy mert nem képes előrehaladni négykézláb (kibújt a második metszőfoga is felül).
Nem hagyott nyugodni a dolog: Több ízben négykézlábra álltam vén fejjel (mit meg nem tesz az öregapó az unokájáért), és megmutattam az orra előtt, hogy mit kellene művelnie annak az érdekében, hogy előbbre jusson.
Telt-múlt az idő, de eredmény semmi. Már-már kételkedtem benne, hogy jól mondja-e K. Lorenz, hogy a nevelés leginkább modellálás, „követési effektus”. Ámde:
Tegnapelőtt este a fiatalok levonultak a balatoni rezidenciájukra, hogy a hosszú hétvégét ott töltsék. Tegnap aztán felhívja fiunk a feleségemet, hogy megtört a jég. Levente összeszedte tudományát, és megindult négykézláb – előre. Azóta nem tud betelni a felfedezés örömével. Körbe-körbe mászkál a szobában, és örömében hangosan rikkantgat.
Megnyugodtam: Lorenznek igaza lehet. Levente valamire mégiscsak emlékezhetett. Ám azt se lehet egészen kizárni, hogy e-gy-e-d-ü-l sikerült neki a manőver, végtagjai mozgásának összerendezése.     
Gondolom, azóta is örömmel ébred, hogy felfedezze a mikrokozmoszt, mely körülveszi őt, őket.
Sejthetitek, mennyire örülök magam is.
Ezek az igazi történések, nem a tévében látottak.
Szolgálati közlemény: Ma Ráckevén jártuk. A készült 53 kép a 2012.3 albumban látható.