Mickey webnaplója

Ma erős embernek bizonyultam. Kínai bőrfotelom fémnek látszó műanyagkarját sikerült elnyírnom. Mivel a műanyag karfa (A karfa itt nem a karácsonyfát rövidíti) rögzíti a háttámlát az ülőkéhez, a felkínált hátradőlés előbb-utóbb elnyírja a műanyagot. (Micsoda képzavar: fémszerű műanyag karfa, olyan, mint a vas-beton-talpfa.)
Ez történt. 
Elefánt ne üldögéljen a porcelánbolt kirakatában. 
Visszagondolva az általam tönkretett székek listáján ez kb. az ötödik. 
Egyre ráültem a jezsuiták által Kanadából hazamentett és szétszáradt falécekből álló székre, mely a másodperc töredéke alatt szálkákra esett szét. Én pedig hálából felrúgtam a folyóirattartó állványzatot. Valósággal szétrobbant alattam a szék. Máig nem emlékszem a részletekre, olyan hirtelen történt mindez. 
A szerkesztőségben megörököltem egy öt lábon forgó hegesztett fémvázas széket, mely amerikai kényelmet nyújtott. Bizonyos mértékig hintázni lehetett rajta előre-hátra. Az amerikaiak szeretik feltenni az asztalra a lábukat. Én ezt nem tettem, csak hintáztam olykor magam is. Évekig szolgált ez a hegesztett fém- és bőrkombinációjú ülőalkalmatosság, mígnem egyszer munka közben megtréfált.   Újra csak a parkettán találtam magamat, amikor egyik lábán elengedett a hegesztés, és a maradék négy kifutott ülőművem alól.  Sose hegesztették meg egyébként masszív székemet, ment a selejtbe. 
Ezt követte egy ócskább forgószék, mely hasonló okokból elég gyorsan tönkrement. 
Legtovább egy silány minőségű műanyagszék szolgált. Rá lehetett ülni. Fémlábai nem tették alkalmassá a hintázásra. Meg se kíséreltem. Azt hagytam magam után, mikor leülve a számomra elrendelt éveket, végképpen nyugdíjba vonultam.
És itt van ez a tízezrekbe került gyönyörűség. Már összerakása után félve telepedtem rá.  Láttam, hogyan csatlakozik alattam egy hosszú fémrúd egy hüvelyszerű részbe (a pneumatikus emelő).  Elgondoltam, ha anyaghibás, ez a szék engem szabályosan karóba húz. Nos, erre nem került sor, ám mától csak takarékon használható. 
Ugyanaz a hibája, mint az ugyancsak bőr háttámlájú hintaszéknek: Csak soványaknak!
Jut eszembe, amit a korpulens Slezák Leó operaénekes fejéhez vágtak egykor: Hja, kérem, mamutméretre nem vagyunk berendezkedve.         
Van egy másik mai történés is: visszairatkoztam a kvízpart c. játékra. Nem volt egyszerű. Ha velük kapcsolatot akarok, akkor újfajta mail-rendszert kellene telepítenem a gépre. Ettől persze mereven elzárkózom. A valamikori drótpostagalamb e-mailemen valósi bejelentkezésemet tudomásul vették, és jelszót küldtek a dpg-re. Hol van már ez a rendszer is? Régóta gmail-es vagyok. Így hát be kellett újra iratkoznom – játékra jelentkeznem. 
Jót szórakoztam, mindjárt a nap játékosai közül a 4. lettem 100-ból. Gyorsan abba is hagytam, mielőtt rabjává válnék a kvíz-kérdéseknek. Megjegyzem: vannak kételyeim az egyes válaszok helyességét illetően. De hát, emberek rakják össze a kérdéseket és a válaszokat egyaránt.  Ők pedig tévedhetnek.
Murphy szerint meg is teszik.

Ha minden igaz, ma két húgomnak, és egy nagy társaságnak neves Pilis-kutató magyarázza a helyi érdekességeket.
Másik két húgom családostul indul Krk szigetre,
bátyám Horányba.
Öcsémék szerda óta New Jersey-ben vannak. (Lányuk ME, gondolom Rióban: Ma 26. Isten éltesse!)
Eddig hat. Mi testvérek hét-fő vagyunk.
Én mint hetedik fő Óbudán jártam. Előbb feleséggel misén, majd az üzletközpontban, ahol előbb meglátogattuk a hogyishíjják osztályt, mert kellett néhány hogyishíjják, majd utána a minekishíjják osztályt, mert kellett még néhány minekishíjják, közben megfenyegettem őfeleségemet, hogy ha így megy tovább, veszek néhány elemlámpát. Ez hatott. Nem sokra rá eltűnt a textilosztályon, én meg elindultam bárhová, mert állni sehol sem szeretek. Jobban fáraszt, mint a menés. Toltam a bevásárló kocsit bőszen, hogy ráakadjak a szúnyogirtófolyadékutántöltőre, mert „nincs Balaton szúnyog nélkül”.   Majd bevásároltuk a szokásos élelmiszereket. Boldogan mentünk haza: Óbudáról Óbudára.
Ezt követően levittem Levit sétálni.
Én sétáltam, ő kocsikázott.
A nap sütött, (szólnce szvétyit hóladna, Die Sonne scheint warm, und so weiter) Levi hunyorgott. Én meg huzigáltam a kas ernyőjét a nap támadásait kivédendő. Jól elvoltunk egy félórányit. Teljesen megértem Leventét, hogy ezt követően kikéredzkedett a babakocsi kosarából. Tücsi résen volt, felkapta a kocsit és felvitte. Mi maradtunk a ház árnyékos oldalán. Hol a fakerítésen üldögéltem uncsikával, hol egy betontalapzaton, s onnan nézegettük, hogy mások mit csinálnak. A jó fél óra alatt kb. száz autót figyelhettünk meg mozgásban kies lakónegyedünkben. Gyerekek kergetőztek a fák alatt. Leolvastam Levente arcáról, hogy szívesen közéjük állt volna. Talán később. És nem közéjük. Hol lesz már akkor ez a korosztály. Hosszasan figyeltünk egy bácsit, aki lankadatlan szorgalommal kopácsolt egy hosszabb falécen. Úgy vélem, vájatot kívánt belemélyeszteni csavarhúzóval és kalapáccsal. Remélem, hogy csak szórakozott, mert munkájának hatékonysága elég pocséknak tűnt. A koma csak kalapált és kalapált, Mica és Elvi közben megérkeztek a piacról, s velük kiegészülve együtt kocogtunk fel az emeletre. Nemrég készítettem egy fotót, talán idebiggyesztem, hogy tudjátok, többek között kikről is beszéltem.

Nem csípem, hogy szurkálnak. 
Pedig ma is, és életem végéig havonta. 
Sej, kora reggel délelőtt … elzarándokoltam a tetthelyre. 
Várakoztak már a liftnél. Én is beszálltam. 
Kifelé megfordult a sorrend. Én érkeztem először a IV. emeleti ambulanciára, ott is a sorszámokat tartalmazó pikszishez.
Utánam, aki előttem szállt a liftbe. Átnyújtottam neki az őt megillető 1-es sorszámot, a 2-est megtartottam magamnak. 
Rosszabbodik a helyzet? 
Korábban több tollat találtunk egy tartóban, hogy kitöltsük az adatainkat. Ma egy se volt kitéve. Töltse ki ki-ki otthon a saját tollával, tintájával. Takarékosság. Egyelőre a telefonvonal működik, egy és fél kettő között lehet érdeklődni az eredmény iránt.
Olyan meglepő, hogy ha egy ismert személy elhalálozik, a közmédiák közlik hivatalból elsőnek a halálhírt. Majd megírom néhány nap múlva, hogy mire (kire) gondolok.
Egy bloggerina írja: …nagyon pazarlóan bánik ez a nemzet tagjaival.
Válaszom: Minden nemzet ismert és ismeretlen fiai (és lányai) meghaltak eddig. Ki előbb, ki később. A nemzet tagjai egyet tehetnek. Közösségekben élve ápolják egymás lelkét (+ testét) kölcsönösen, szolidaritásban. Jó volna ennek erősödnie atomizálódásra hajlamos civilizációnkban. (A világ valamennyi civilizációjára gondoltam). Később hozzátettem: Ki-ki hatásköre (akciórádiusza) szerint teheti ezt: Ameddig elér a keze (és a szíve).  
Egy mondat a mai perikópából: A Mester jövendöli: „Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért.” Olykor tapasztalhatjuk. A tökéletességet kéri számon rajtunk sok képmutató. És ennek nem, illetve csak töredékesen tudunk megfelelni.

Kb. tíz napja megígértem, hogy nem témázok a kánikuláról. Nem egészen sikerült, noha törekedtem rá. Próbáltam elfogadni a hosszas hőséget, s alkalmazkodni az idült forrósághoz. De mint mindennek, ennek is vége szakad egyszer, hosszabb-rövidebb időre.  Amit múlt szerdára ígértek, tegnap este nyolcra vártuk: meg is érkezett éjfél előtt egy órával. (Vannak, akik mindig elkésnek.)
Úgy érkezett, ahogy kell. Nem túlságos vehemenciával, de következetesen erős áramlással. A fák sóhajtoztak és hajladoztak, megtisztultak sok száraz águktól, rájuk kötött guanótól, a rajtuk megkapaszkodó portól. Idén a környezetünkben egyetlen fa sem fordult ki gyökerestül a földből.
Nem először fordul meg a fejemben, hogy hány millió ventilátor együttes erejét jeleníti meg a hidegfront mindent átjáró szele. Legalább ötmilliót vált ki az országban, és akkor a légkondikról még nem is beszéltem. Kiváltja őket, leállíttatja velünk őket, kikergeti a poshadt meleget, mint a vörös ingeseket a Pál utcaiak a grundról.
Érdekes, hogy a napilapok egyike sem szokott megemlékezni arról, hogy a hidegfront betörés hány milliárd forint hasznot hajt a nemzetgazdaságnak. Pedig kétségtelenül hasznos.
Az én elemem a szél. A lenge szellőtől a zúgó viharig minden megnyilvánulása érdekel. Alighanem léghűtéses vagyok. Mondanom se kell, hogy tegnap késő este élvezkedtem.  Kint vártam a szél érkezését. Sokáig üldögéltem teraszunkon, kitéve magamat a hűsítő elemnek. Majd kitártuk az ablakokat, ajtókat, hogy a lakás átszellőzzön, kitámasztottuk, amiket kellett, hogy el ne repüljenek az ablaktáblák-keretek, kikapcsoltuk a még nyüzsgő ventilátorokat és „ingyen lehűltünk”.
Élvezem a kereszthuzatot is. Lakásunk észak-déli tájolású, a front pedig nyugatról érkezett. Érdekes volt megtapasztalni ikszedszer, hogy hol északról délre húz át egy-egy pöff a kéglin, vagy fordítva. Mintha a szél nem tudná eldönteni, melyik irányból járja át a belső teret. Mindenesetre elnyúltam az ágyon, és átadtam magamat a szél simogatásának. Igen, simogatott. Finoman, kedvesen, körbeölelőn.
Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában (egy atyát könnyű elképzelni, ha nem volna az, a tékozló fiú története segít megjeleníteni a jóságos apát); a Fiúban, akinek számos ábrázolása keletkezett az idők során a Fekete Krisztustól, Gauguin Sárga Krisztusáig, Henry Moore Glenkini keresztjétől Boldog Faustyna Kovalska irgalmas Jézusáig; és a Szentlélekben – szól hitvallásunk. Utóbbit galambbal s a pünkösdi lángnyelvekkel szokták jelképezni. Nekem kedvesebb az ugyancsak pünkösdhöz kötődő szélzúgás. (Erős szélzúgás támadt…) Igen. Ő a Szentlélek, a Szent Szellem, a Krisztus és az Atya Lelke, a jóságos, mindent kitakarító szél. A mocskot elfújó szél. A pocsék levegőt kiebrudaló szél, a mindent átjáró éltető szél. Az éltető elem, melyben szélfürdőt vehetek. Mely áldottan körbevesz, éltető oxigént hoz, mint ingyenes ajándékot. Nagyon becsülöm a szelet, s nem bánom, hogy vihart arat, aki szelet vet.
Kell már nagyon a mindent és mindenkit megtisztító vihar, melyet a Mester is sürgetett. „Tüzet gyújtani jöttem, mennyire szeretném, ha már föllobbanna” (Lk 12,49). A szeretet tűzviharáról beszél, melyet élete, halála és feltámadása gerjeszt, s melyet a Lélek terjeszt azután mind a mai napig.

Alighanem közismert, hogy a latin kánikula kis kutya értelmű, és a csillagzatok elnevezésével függ össze, oda visszavezethető fogalom. 
Mindegy is. 
Most magyaráznom kell a bizonyítványomat. 
Másfél évtizede egy szívgyógyász azt tanácsolta, hogy szerezzek egy kutyát, az majd levisz naponta sétálni. Esetleg többször is. 
Nem így történt. 
Racionális agyamban az fogamzódott meg, hogy kutyát tartani panelben nem az én formám, a kutya állandó kiadással jár, oltatni kell, eszik, ürítkezik, beteg lesz, helyet kell szorítani neki stb.
Inkább egy kamerát viszek magammal, és azzal sétálgatok naponta, kedvemre fotózgatva. 
Mivel a három napra ígért hőségriadó másfél hétig tartott, és ebben a pillanatban is tart, fittyet hányva lefújásának, behúzódtam a szobáink félhomályába, és úgy küszködöm folyamatosan a meleg ellen, ahogy körülményeim megengedik. 
Félárbocra engedett redőny alól figyelem, hogy a kutyalegeltetők hol öten, hol tízen-tizenöten jönnek össze a réten, no, nem saját ebüket sétáltatni, hanem traccsolni, miközben Fifi ugrabugrál, Bundás meg Pötyivel ismerkedik, a többiek kergetőznek. Mégis a kardiológus figyelmeztetését idézik fel bennem: Vegyél egy kutyát, az majd levisz sétálni! 
Felvetődhet mentségemre, hogy a közmédia óva inti az idős, keringési rendellenességgel birkózókat attól, hogy kihívják maguk ellen a szélsőségesen meleg időjárás haragját. 
Jelentem: Megfogadtam tanácsukat, és egy másodpercet sem tartózkodom fölöslegesen a flaszteren, és egy centit se teszek meg rajta fölöslegesen, mert én „nem vagyok szívbajos”. 
Kérem szépen, én valamennyire a kockázatnak kitett korosztály tagja és a keringési problémákkal küszködők fajtáját képviselem.  
Egyelőre tehát lépés stopot tartok érvényben magamra vonatkozóan. 
A lakáson belül rovom a köröket, a frigó és a tusoló között. 

Fotós a görbetükör előtt

Idős házaspár üldögél házuk verandáján. Megszólal az öregúr:
– Most előveszek egy nagy adag fagylaltot a hűtőből. Kérsz te is?
– Én csak egy kis adagot – válaszolja a felesége –, de önts rá csokoládészirupot! Nem akarod felírni? Tudod, milyen feledékeny vagy.
– Dehogyis! Észben tartom. Kis adag csokoládésziruppal.
– Igen, és dióreszelékkel. Nem felejted el?
– Persze, hogy nem.
– És tegyél egy szem cseresznyét a tetejére! Biztos vagy benne, hogy nem felejted el?
– Dehogyis, Márta!
Az elkövetkező tíz percben kihallatszik a verandára, hogy a férj ügyködik a konyhában. Végül megjelenik két tányér sonkás tojással.
– Ugye megmondtam, hogy írd fel! – sóhajt az asszony. – Hát nem elfelejtetted a pirítóst?
***
A vicc pendantja Malvinról szól, akit meglátogatnak aggastyán korú barátnői. Malvin feledékeny, ezért felírja: Megkínálni őket kávéval. Megérkezik a társaság. Malvin ránéz a cédulára: Megkínálni kávéval. Felteszi a feketelevest, tálalja, beviszi, megisszák. Fél óra múlva kimegy a konyhába, hátha van, amivel kínálja a társaságot. Cédulát talál: Megkínálni őket kávéval.  Főzi, beviszi, megisszák, eltelik egy óra, a jelenet megismétlődik, el kettő, a jelenet megint megismétlődik. Végül búcsúznak.
A távozó öregasszonyok az utcán a fejüket csóválják: 
– Jó volt Malvinnál, persze, jó volt. De azért megkínálhatott volna minket egy kávéval.  Mire az egyik barátnő:
– Malvinnál??? Ki az a Malvin?  
***
Nem vicc az öregedés. Természetes folyamat. 
Ha nem jut eszedbe valami, gondolj arra, hogy biztosan nem is volt olyan fontos. (Bizonyosra mehetsz. Csakugyan alig akad valami, ami nagyon fontos volna.)   
Ha nem jut eszedbe, hogy miért mentél a konyhából a szobába, menj vissza a konyhába, és nagy valószínűséggel eszedbe fog jutni. Fordítva is működik:
Ha a szobából mentél a konyhába, és nem jut eszedbe kijöveteled oka, menj vissza a szobába, és beugrik.

Egyre többen idegesek a nem szűnő kánikulától.  Most már a soványak is. Mert mi kövérek „mint a háj, majd elolvadunk”, de ők meg, mint a kóró, elszáradnak ebben a nagy melegben. Igen, mert kend olyan kövér asszony, és igen, mert kend meg olyan sovány asszony. (Nem jobb a helyzet a kövér [sovány] férfiakkal sem.
Kövesd az arab módszert. Igyál jó forró teát!
Kövesd a tuareg módszert. Burkolóddzál be növényi indigóval sötétlilára festett vászonköpönyegedbe. Igaz, hogy ez a nap sugarait begyűjti, mégsem fogsz izzadni az ily módon készített hacukában. Az indigó lilára festés teszi.     
A Föld egyelőre még sok helyütt lakható. Pl. nagyon északon és nagyon délen.
De ha nincs módotok (nekem sincs) lakhelyet változtatni, szóba jöhet az ideiglenes lakhelyváltoztatás. Egy hűsítő túra külföldre.
És ha ez se megy, akkor se jó kétségbeesni, mert számos módszer akad a hőség kivédésére.
Bevásárlás üzletközpontban, gyógyszertárban, egyebütt.
Utazás railjet-en, légkondis buszon.
Elvira említi: jó lehetőség barlangtúrákon részt venni. 
Lehűti a testet a langyos-hűvös zuhanyozás.
Lehűti lábadat, ha belemártod egy lavórnyi hidegvízbe.
Lehűti a nyaki ereket, csuklóidat a rátett vizes borogatás.
Ha kevés, akkor a langyos vízzel átitatott trikóba bújás.  
Lehűti továbbá a kinintartalmú tonik. A nagyobb mennyiségben elfogyasztott víz.
Egy jó ülőfürdő a kádban, fürdés a tavakban, strandokon.
A lakást pedig árnyékolókkal,
a helyiségek külvilágtól való szeparálásával, redőnyök lehúzásával lehet óvni a külső hőségtől.
Viszonylag elérhető mindenki számára a több fokozatú oszcillátoros ventilátor.
Ha kevés volna, és a pénztárcád engedi, számba jöhet a légkondicionálás.
Addig pedig, ha van kerted, és szeretsz locsolni, órákat tölthetsz veszély nélkül a szabad levegőn – árnyékos helyen! –, s ha meleged volna, a locsolótömlőt felfelé irányítod, s máris kapsz egy hűsítő zuhanyt.
Már csak három esély maradt a lehűlésre, amit még nem említettem: a locsoló autó, az időnként és helyenként feltámadó szél, a felbukkanó és enyhítő hatású záporeső, és a remény, hogy
ha rákoncentrálsz, ha nem, egyszer úgyis vége szakad a hőségnek.   
Tényleg felsoroltam a lehűlési lehetőségeket?
Biztos, hogy nem. Pl. nem említettem, hogy lehűti lelkesedésedet egy elutasított pályázat.
Ez kicsit morbidra sikerült.
Helyettesítsd be mással!

A hőség marad egyelőre. (Segít rajt a hideg lőre.)
Ami változik, az a létszámunk. Mica megtér az ifi táborból, Elvi és Levi megtér Szombathelyről, nászomék hozzák őket, s viszik a táborból szintén megtérő Ilcsit.
Mióta ismerem őket, sokat fejlődtem logisztikában, máig bámulom ésszerű szervezéseiket. Mindennek, és mindenkinek hasznos funkciója van, két kocsival mennek Lébényig, egyet hoznak fel Pestre, melybe Lébénytől átül F., aki a másik autót leadja. Nálunk kiteszik Elvit és Levit, felveszik Ilcsit és visszatérnek Sz.helyre.  Akármeddig törhetem a fejemet, ezeket a fázisokat ésszerűbben nem lehet megszervezni.
Valaha attól tanultam logisztikát, aki országunkban meghonosította egykoron. Ő azt mondta: Mindennek a közepe a logisztika. Nincs olyan műveletsor, melynek legcélszerűbb lépéseit ne lehetne és ne volna érdemes meghatározni. Ez az a célszerűség, mely lerövidíti az utakat, a szükséges időt, az átrakodások számát, stb.
Biztos, hogy igaza volt. Még akkor is, ha vannak egyéb szempontok is:
Borsos Miklós írja egyik könyvében, hogy általában személyvonattal közlekedve járta be az országot, hogy megismerje. Jó időben leült a lépcsőjén, és élvezte a jó levegőt, a szép tájakat közvetlen közelről, s ha hosszasan álltak egy éppen érő szilvafa előtt, odaballagott, hogy szakítson néhány csorgó levű gyümölcsöt. Nem foglalkozott azzal, hogy mikor ér hová.
Van azután egy megint más hangsúlyokat érvényesítő rendszer. Nem akarnám a felmenőimet befeketíteni, csak a példa kedvéért említem, hogy apai nagyapám kadétiskolát végzett, aki valamikor – az első háború alatt és azt követően – nevelgette apámékat. Apám mesélte, hogy egy alkalommal így szólt hozzá:
– Funca! Hozd ide a pipámat. Funca odahozta.
– Most hozd ide a dohányzacskómat is. Odahozta.
– Keresd meg a pipaszurkálót. Megkereste, odavitte.
– Most hozzál gyufát.
Funca a zsebéből előkapta a gyufát. Apja pedig nyakon csapta, s azt mondta neki: Nem azt kértem az imént, hogy a szurkálót és a gyufát hozd ide, hanem csak a szurkálót.
Funca pedig az apám volt, aki elébe akart menni a további egzecíroztatásának, sőt ha úgy tetszik, már 1920-ban logisztikus módon gondolkozott.
Azt hiszem, igaza volt. De hát más korok, más szokások, más emberek…   
Meg kell értenünk, hogy mások voltak, sőt (és most magamat plagizálom) meg is kell nekik bocsátani, hogy tőlünk különböztek, s ha elég hősiesek vagyunk, még meg is köszönhetjük a Teremtőnek, hogy nem teremtett minket egyformáknak.

Évtizedekkel ezelőtti párbeszédem a líbiaival, aki lakásunkat bérelte és összekoszolta. Mutat a tapétára: babír nem jó. Mondom, csakugyan nem jó, mert a gyerekeid az olajos kezüket abban törölgették. Change! –biztat az arab, nem jó babír! Rám néz: Jó or nemjó. Abban maradtunk, hogy nem jó. De akkor ő elmegy innen. Ebben is megegyeztünk. Elment(ek).
Más.
Francois: Igén, dé még nem most – mondja, s ezzel érthetővé teszi magát, és nem kell megtanulnia ezer szót, csak ötszázat. Kihagyhatja a csak később, majd egyszer, nemsokára stb. variációkat. Értem: Nem most, tehát majd valamikor ezután. Lehet, hogy kevéssé árnyalt a tagadó szóval kifejezett kijelentés, de érthető, és csakugyan megspórolható vele az idegen szókincs egyik fele.
Nézem a köpönyeg időjárási előrejelzését. Lehűlést jelez, de még nem most. Csak holnaptól. Mindig csak holnaptól.
Ezt már ismerem: Lyonban a meteo ugyanígy tolta maga előtt a 40 fok 28 fokra váltását.
Demain. Toujours demain.
Legalább két héttel később jött a lehűlés, mint ahogyan az időjósok azt elképzelték.
Még nem most.
Kb. a hatvanas évek végétől hallottam a rendszerváltásig: „Elvtársak, még három kemény év vár ránk, de majd aztán...” Ebben telt el az életem.
S ha belegondolok, hogy ma hány kemény évet kellene prófétálni, extrapolálni…
Inkább nem gondolok bele.
Beleborzongok, még mielőtt belegondolnék.  
Nem a rendszerváltásról írta Arany (koszorús költőnk)
Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.
(Régi panasz, részlet)

Június 30.-i posztom (Fibanocci) óta egyfolytában foglalkoztat a közös őseink kérdése, merthogy messzemenő következtetéseket lehet levonni ennek a tényéből.
Ma olvasom az interneten, hogy egy Olson nevű valaki társaival szuperszámítógépekkel kutatva arra a következtetésre jutott, hogy nem is túlságosan régen létezett egy, mindenkinek közös őse. Ugyanazzal kezdte, amivel én: kiszámította, hogy 40 generációnyira van a mától őseink száma már ezermilliárd (billió) körül mozog. Idézem:
„Hogyan lehetséges, hogy valakinek ezermilliárd őse legyen a 9. században? A válasz az, hogy sehogy. Képzeljük el, hogy élt egy férfi, 1200 évvel ezelőtt, akinek a lánya a mi anyukánknak volt a 36. üknagymamája, és akinek a fia pedig az apukánk 36. üknagypapája. Ez már mindkét őst kétszer szerepeltetné a családfánkon, egyszer az apai, egyszer pedig az anyai ágon. Az igazság az, hogy azok az emberek, akik 1200 éve éltek, nem kétszer, hanem legalább ezerszer fordulnak elő mindenkinek a családfáján, mivel abban az időben 200 millió embernél nem élt több a földön. (Az ezermilliárd már emiatt sem volna lehetséges). Egyszerű osztással rájöhetünk (ezermilliárd osztva 200 millióval), hogy egy akkori átlagember 5 ezerszer szerepel minden egyes ma élő személy családfáján.” Idézetnek vége.
Pontosan fogalmazott Jézus, amikor egymás felebarátainak nevezte az embereket (atyafiaknak, ma pedig sokan embertársnak). Pontosan fogalmaz a főparancs második fele is: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. (Noha feltáratlan múlttal, de annál bizonyosabban rokonai vagyunk egymásnak: A hóhér áldozatával, a szervkereskedő a kényszerűségből donorrá válttal, a rabszolgatartó rabszolgájával, a felperes az alperessel, az erőszaktevő az erőszakolttal, a bokszoló ellenfelével, az egymással farkasszemet néző hadsereg tagjai egymásnak, bármelyik oldalon állnak is. A fehér a négernek, az indián a sárgabőrűnek…)
Rokonai, de vajon felebarátai vagyunk-e egymásnak? A Mester erre is pontos választ ad az irgalmas szamaritánus néven ismert példabeszédében.
Ugye rablók (rokonai a vándornak) véresre vernek egy embert, kirabolják s otthagyják az út mellett. Arra jön egy pap (rokon) továbbment; egy levita (szintén rokon), szintén továbbmegy. Végül arra jött egy szamaritánus (rokon) megesett rajta a szíve. Egy fogadóba vitte, a fogadósnak (rokon) pénzt adott, hogy lássa el.
Lukács így fejezi be a történetet. Krisztus megkérdi: „»Mit gondolsz, a három [rokon] közül melyik a felebarátja annak (a rokonnak), aki a rablók (rokonok) kezére került«? »Aki irgalmasságot cselekedett vele« – felelte a kérdezett. Jézus így szólt hozzá: »Menj, és tégy hasonlóképpen.«” (Vö. Lk 9,30–37)    
Hej, feleim az Úrban, így kellene egymásra néznünk, nekünk, rokonoknak, és így is kellene cselekednünk. Merthogy érdemes elgondolkoznod rajta, aki olvasod ezt a szösszenetet: Te és én – rokonok vagyunk. Látod a hasonlóságunkat?  
Érdekes hír! Ne vedd zokon!
Üdvözöllek, Kedves Rokon!

Villámként hasít belém a felismerés!
:)