Mickey webnaplója

Tegnap babakocsikba botlottam, ma trailerekbe. Úgy látszik, minden vonz engem, ami mozog. Az első trailer új autókat cipelt a hátán, hogy valamelyik depó eladásra kínálja őket. Nemsokára ennek felbukkanását követően jött egy másik, egy „autómentő”, mely szintén egy kocsit cipelt gúzsba kötve, hogy el ne szálljon. Ez azonban egy későbbi fázis munkáját végezte. A már megvett, ámde rossz helyen parkoló autókat gyűjti össze a fővárosból (mint egykor a sintér a gazdáját vesztett vagy aggkori érelmeszesedése miatt haza nem találó kutyákat), és jó pénzért lehetővé teszi gazdáinak a kiváltást.
Innen figyelmeztetem a leendő autótulajdonosokat, hogy többféle trailer van. Az autómentő pl. igen hasznos munkát végez. Javítani viszi a mozgássérült autókat. Ma ilyennel nem találkoztam.
Szokásos sétámhoz szokásosan néhány torokfrissítő negrót dugtam zsebembe. A Duna-parton eszembe ötlött, hogy kikotorjak egyet a zsebemből. Ám ez nem is olyan  egyszerű. Merthogy zsebemet sokan lakják. Néhány kulcs és kulcscsomó, aprópénz, a kiváltott gyógyszerek tasakostul, papír zsebkendők. Már benne vagyok a zsebembe könyökig, de a negrónak csak nem akaródzik előkerülni. Ilyen nincs – mormogok –, de mégis van, dünnyögi a jobbik eszem. Hiszen kereshetem itt napestig, s mindhiába.
Hogyan is találhatnám meg a cukorkát a jobb zsebemben, amikor a balba tettem!

A mai olvasmány (is) Sirák fia könyvéből való:
„Hadd emlékezzem meg az Úr műveiről, hadd beszéljem el azt, amit a szememmel láttam! Az Úr szava hozta létre a műveit, s a teremtett világ teljesíti akaratát. Miként a tündöklő nap beragyogja a mindenséget, az Úr keze műve telve dicsőséggel. Isten szentjei nem győzik hirdetni az ő csodás tetteit. Az Úr, a Mindenható jó alapot vetett, hogy a mindenség szilárdan álljon dicsősége előtt. A tenger mélyét és a szívet egyaránt átkutatja, ismeri minden álnokságuk. A Magasságbeli ismer mindeneket, s világosan látja az idők jeleit. Ismeri a múltat és az eljövendőt, és fölfedi a jól elrejtett titkokat. Egyetlen gondolat sem titok előtte, nincs egyetlen szó sem, amit ne hallana. 
Az, aki öröktől fogva van, bölcsessége által a világot oly remekműnek alkotta, hogy nincs mit hozzátenni, sem elvenni belőle.
Ő nem szorul senki tanácsára. És Mindezek élnek, és mindig megmaradnak, és bármikor szükséges, mindegyik szót fogad neki. Egyik a másiktól különbözik, de semmit sem alkotott, ami elégtelen lenne, hiszen mindent jónak teremtett. Ki győzne betelni dicsőségének a látásával?” (Sir 42,15–26)
Lám érdemes az egészet elolvasni, noha a ma reggeli látvány leginkább a következő verset nyomatékozza: milyen gyönyörű minden alkotása! Pedig csak szikrányi, amit látni lehet.
Amit itt elmond az ószövetségi szerző, azt a spirituálé szövege így összegezi: „Az ég, a föld, a világ mind az Ő szent kezén…”
Március 3-ra virradóra esett néhány centi hó, hogy nap közben elolvadjon, mert már pluszok vannak. Azért sebtében készítettem az efemer szépségről egy sorozat képet. Nem mentem érte messzire. Ezek mind az ablakainkból látszanak.
Ez egy ilyen nap.
Csupa fehérség, a fákon egyelőre tartja magát a hóbunda.

Ma négy babakocsival találkoztam.
Az elsőt egy hajlékatalannak látszó öregecske nő tolta, feltehetően benne hevert összes ingósága (ingatlant legalábbis nem fedeztem fel köztük). 
A második egy elhagyatott placcon hevert gyerekek és kerekek híján. Mintha meg akartak volna szabadulni tőle.
A harmadikat egy öregúr tolta, benne - gondolom - az unokája.
A negyedik tűnt legmeggyőzőbbnek. Egy mama utaztatta benne kicsikéjét.
Meglehet a bölcsődéből hozta vagy lehozta levegőzni.
A csuda tudja. Ahol jártam, az óbudai kft.-k telephelyei lepukkant utak és lepukkant telephelyek voltak néhány üdítő kivételtől eltérően. Olyan helyenek tűnt, ahol termelik a zsozsót, de köpnek a környezetükre. Mindenütt kiborított sitt, szemét és „égig érő gizgazok”, és dudva, muhar.
nem volt kedvem fotózni. Összesen egy képet kreáltam.

Igaz, hogy a baloldala volna az alja, de a lényeg így is látszik. Ez egy kiskapu azoknak, akik nem szeretnek a nagykapukon közlekedni.

A buszon előttem ülnek ketten. A tinilány szóval tartja a tinifiút. Nemigen foglalkoztat hadarása, meg aztán nem is nekem szól. Mégis felkapom a fejemet egy kitételére: „Á, én nem bírom az öregeket. Már húszmillió éve áll a busz a megállóban, s éppen indulna, amikor a vénségnek eszébe jut, hogy le szeretne szállni.”
Hát én nem tudom, hogy bírom-e magamat. Még nem gondolkoztam rajta. De amik történnek velem az utóbbi időkben – az újdonság erejével hatnak. Kezdem nehezen előbányászni fejemből a neveket. Mint a viccben, amikor az öreg a barátjától kérdezi meg, mi is az a kora tavaszi lila virág, amely illatos. Á, Ibolya? Erre kiszól a feleségének: „Ibolya, lécci…”
Ezzel még nincs vége. Fiamnál a forgalmi, de én fogom a kocsit használni. Szólok neki: Add már ide, lécci a forgalmit, hadd viszem le a kocsiba.
Adja.
Zsebre vágom.
Leviszem. Rakom a szokott helyére.
Másnap rendet rakok a zsebeimben.
Nálam van a forgalmi.
Hát az hogy lehet?
Pontosan emlékszem, hogy levittem, és a mozdulatra is, amivel helyére tettem.
Keresem a bérletemet.
Nincs a zsebemben.
Érthetetlen.
Azaz dehogyis az.
Kitalálhattátok már, hogy mi történt. Előkaptam a kis műanyagtasakot és a helyére tettem, csak éppen nem azt a tasakot, amelyiket akartam.
Érdekes lett volna igazoltatásnál a bérletemet felmutatni, hogy nézzék csak, érvényes az engedélyem.
Mint ahogyan érdekes lett volna fordítva is: a BKV járatain az ellenőröknek kezemben lobogtatva a forgalmit bizonygatnom, hogy megvettem a 100 napra szóló bérletszelvényt. Rá is írtam arcképes igazolványom számát. Nézzék csak meg!
Bevenném a bilobilt, melyet több ezer forintért vásároltam a patikában. De nem teszem, mert a Reader’s Digest nemrégiben megírta, hogy nem igaz az a híresztelés, miszerint a bilobil segít az agyi érelmeszesedés oldásában. A tudományos kutatás nem igazolta hatásosságát.
Placebo az, a páfrányfenyőnek tulajdonított gyógyhatás ugyanis nem igazolható.
Mit tegyek? Van húszmillió tonna bilobilom.
Az évek múlnak, és én itt állok gyógyhatás nélkül.

Akinek elég hosszú szakálla van, ráismerhet a poszt címében Moldova könyvcímére (Akit a mozdony füstje megcsapott).
Nem tehetek róla, de engem a szabadság szele csapott meg. Ez hatalmas érzés, és csak az ismeri, aki kötöttségek között töltötte életét. Ezek közé tartozom. Korábban pl., ha megérkezett a Pafi, akár volt kedvem hozzá, akár nem, akár jól éreztem magam, akár nem, akár volt más programom, akár nem, a mintegy 67 db bükkfanyelven megírt A/4-es lapot végig kellett olvasnom valamennyi pénzért. Megvették az egész délutánomat kb.7500 ft-ért. Ma már úgy érzem, nem vagyok eladó, mert megtehetem.
Azt írok, és úgy, ahogyan nekem tetszik, és ahogyan belőlem jön:
Nem pénzért, nem hírnévért és nem határidőre.
Mindig is igyekszem diplomatikusan fogalmazni, de lehetőleg a legőszintébben adom magamat írásaimban.
Mást senki ne várjon már tőlem.
Töprengések után érlelődött  meg bennem, hogy ma reggel talán utolsó cikkemet írtam felkérésre.
Ars poeticám ilyenekből áll össze:
– Egy írás akkor ér valamit, ha élményből fakad, és ezért élményt ad– Terjedelmét a téma szabja meg, és nem a rovatban rendelkezésére álló hely– Egy recenzió terjedelme utal az olvasott mű fontosságára is  
– Az írás szerkezete szintén a témából következik, felépítésébe bele lehet szólni, de a beleszólások folytán egytípusú anyagok születnek, melyek óhatatlanul unalmasakká lesznek kaptafajellegük miatt
– Az ihlet belülről tör utat magának, ha publikálják, ha nem
– Ha egy írás rossz, akkor is rossz, ha fizetnek érte.
– Ha pedig jó, akkor érdemes a publikálásra. Semmiképpen nem szerencsés, ha az író fizet a megjelenésért.
Aki igába hajtja a fejét, többé nem élhet a fent megfogalmazottakkal.
Ezért ezután csak jókedvemből írok, és úgy és annyit, amennyit gondolok.
A pénz, a hírnév, a határidők nem érdekelnek.
Belefáradtam.
Talán már említettem, hogy kérésre a korrektúrázás melléktermékeként megírom az olvasott, javítgatott könyvről rövid összefoglaló véleményemet, akár ajánlás formájában. Így történt ez a közelmúltban is. Röviden írtam egy könyvről, mely maga is elég rövid. Udvariasságból elhagytam néhány gondolatomat, mert megmosolyognivaló részekre is találtam a munkában.
Rövidre meg azért fogtam, mert nem érdemelt több figyelmet. Felkérésre sem érdemel több figyelmet. Azaz lehet, hogy mégis, de nem tőlem.
Mostani elfoglaltságaimmal meg vagyok elégedve. Én szabom meg időbeosztásomat, cenzúra nélkül véleményezem az elém kerülő írásokat, nagy önállósággal alkothatok, s többnyire örömömre dolgozhatok.
Mi kell még?

Van néhány hozzám köthető kijelentés, melyeket életem tapasztalataiból szürcsöltem le. Az egyik ilyen: Az e világi lét nem tökéletes, nem is lesz az soha. A másik életem tapasztalatain alapuló megfigyelés, kiterjesztése egy szakmára.
Nincs tökéletes könyv, legalábbis én még sose láttam ilyet.  
Ad 1) A Mester azt tanítja: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Ez a cél. Ám e világon aligha sikerülhet megvalósítani. A nagy szentek közelítik az eszményt, de el ők sem érik (csak többé-kevésbé aszimptotái az eszménynek, hogy áttévedjek ezúttal a trigonometria területére). Olyannyira így van ez, hogy János apostol igyekszik hozzáfűzni: Aki azt mondja, hogy bűn nélkül való: hazudik.
A második állításom igazából axióma. A tétel nem bizonyítható, de az életem során foglalkozásszerűen olvasott kötetek mindegyikében találtam hibát. Akár kerestem, akár csak megakadt rajta a szemem.
A hiperkorrektor állíthatja magáról, hogy sasszemmel csap le a hibákra. De bármibe lefogadom, hogy az ő korrektúrájában is marad valami delikatesz, amin átsiklott a szeme, ahol kihagyott a figyelme.
Mostanság fejeztem be egy tekintélyes kötet vizsgálatát. Alaposan átnézett mű. Én meg telerajzoltam a benne hagyott és oda nem való „gaz”-okra való utalásokkal. Mielőtt nagyképűnek tartanál, sietek kijelenteni, hogy bármiben lefogadom, hogy az általam kijavított könyvben is maradt hiba. Nem is egy. (Vö. fenti axióma.)
Nemrég kaptam egy tanulmánykötetet, melynek én voltam a szerkesztője és korrektora is. T. azonnal a „rozmárnál nyitotta ki” – mint Karinthy tankönyvét az antikvárus –, és konstatálta, hogy egy vers utolsó három betűje hiányzik. Elismertem, csakugyan. A dolog pikantériája, hogy az általam visszaküldött korrektúrában még benne volt. A tördelő gondolt egyet vagy rákönyökölt valamelyik billentyűre, és rosszra csinálta azt, ami egészen addig jó volt.
Mint mondtam: Nincs tökéletes könyv…
A napokban meg egy füzetke került a kezembe. Alig 30-40 lap. Versek sorakoznak benne.
Ahogy átpörgettem az ujjaim között, megakadt a szemem az egyik verscímen. Annak is az utolsó szavából hiányzik egy értelemzavaró betű.
Mondjam újra?
Nincs tökéletes könyv…

Kicsiben…
Rézsút vágok át az Auchan parkolóján, mely igen tágas. Legalább ezer autó parkolhatna, ha szükség volna rá. Az áruháztól távolabb, a placc közepén pótkocsis teherautó vesztegel. Egyszer csak látom, hogy nem áll árván a szerelvény, a sofőr felmászik a lisztszállító kocsi tetejére. El nem tudom képzelni, mi romolhatott el, amiért messzebb kell megállnia az épület oldalától, ahol is rendes körülmények között a kocsik tartalmát csövön leszívják a pékség raktára részére. A sofőr megtekeri a légmentesen záró tetőszerkezetet, megnyitja és a magával hozott műanyagzsákocskát kezdi megtölteni liszttel. Hogy azután a saját szükségletére emel ki vagy öt kiló lisztet, vagy ennyi a megvesztegetési ráta mértéke, ki tudja?
A jól végzett munka megelégedettségével dobja be a zsákocskát a vezetőfülkébe, gázt ad és odaáll az áruház oldalához.   
…és nagyban.
Marxnál olvasom a következő hosszabb sztorit, melyet megpróbálok rövidebbre fogni. Zambia 15 millió dollárral tartozott Romániának. A Donegal 3 millióért megvásárolta R.-tól ezt az adósságot. A keselyű Donegal eredetileg 55 millió dollárt szeretett volna besöpörni, de 2007-ben az illetékes londoni bíróság Zambiát csak 17 millió dollár megfizetésére kötelezte, mert megtudta, hogy a Donegal a zambiai elnököt 1 mó dollár „adománnyal” rávette, hogy az államadósságot ún. másodlagos piacon az állam értékesíthesse. Zambia a föld egyik legszegényebb országa. 12 mó ember él itt, 64%-uk napi 1dollárnyi összegből. Az ország szoc. és oktatási keretének a terhére törleszt, melynek köv.-ben az írástudatlanság felszámolása ellehetetlenül, és mintegy 100 000 beteg ellátása is (a zambiai gyerekek 20%-a HIV-árva).
Amikor a BBC riportere a „keselyű alap” Donegal alapítóját, Michael Sheehant arról faggatta, hogy nincs-e lelkiismeret-furdalása, amikor belegondol abba, hogy meggazdagodásának kárvallottjai a szegények legszegényebbjei, nyugodtan azt válaszolta: „Ez nem az én hibám. Akadt egy kiváló befektetési lehetőségem, és egyszerűen éltem vele.” (R. Marx: A tőke, 119. o.)    
No comment.

A mai nap az irodalom jegyében telt el. Kommentárt írtam az Echóba, és bevezetőt mondtam Szabó Feri születésnapi összejövetelén. A hangulatos megemlékezés alkalmával többen odajöttek, hogy megismerjenek, s gratuláltak összeszedett gondolataimhoz. Persze az embernek jól esik az ilyesmi, de óhatatlanul beugrik egy ide is érthető(?) újszövetségi hely: De ti ne ennek örüljetek, hanem  annak, hogy nevetek fel van írva a mennyekben.
Ezt remélem.
Remélem, hogy nem alaptalanul remélem. A mérce ugyanis igen magas.
A beszédem pikantériája, hogy a róla készült írást a palacktartó tasakkal együtt Feri valakinek odaadta, mert rengeteg italt kapott. Így valaki megkapta, aki nem kérte, akinek pedig dukált, az lemaradt róla. Ám nem végleg. Miután rám telefonált, visszakerestem a gépben és email-ben elküldtem neki.
Menyem, Elvira meséli, hogy tegnap az irodában Rita említette neki: „Elvira, apósodnak holnap jelenése lesz a Liteában Szabó Feri köszöntése alkalmával.”
Vannak az ember életében még mindig újdonságok. Talán Francois már próbált aposkanak hívni tört magyarsággal. De más nem. Mindenkinek Dí-dá-dú nagyapa lettem Ágoston jóvoltából, akinek hetvenhétszer elmondtam a Lementem a pincébe… mondókát.
Most újfent szembesültem a ténnyel. Apósa vagyok valakinek, valakiknek. Vagy ha úgy tetszik: ipa.
Végül, hogy valami tartalmas is legyen a rövid összefoglalón kívül bemutatom Nektek is a lapot, melynél dolgoztam. Ezt az anyagot olvastam fel a megemlékezésen: 
Bevezető a Távlatok nevében
Kedves ünnepelt, kedves barátaim, hölgyeim és uraim.
Engedjék meg nekem, hogy a mai ünnepi megemlékezéseket egy rövid visszatekintéssel vezessem fel. Visszatekintéssel a Távlatokra, a szerkesztőségre, a Szabó Ferivel és Nagy Ferivel eltöltött időszakra.
A Távlatok közel húsz év alatt megfutotta  a magáét. Ha pontos akarok lenni, nem 88, hanem 90 száma jelent meg, hiszen a lap utolsó összevont száma a Szabó Feri és Molnár Antal összeállításában megjelent Bangha-kötet. A lapelőd Szolgálatnak jelent meg 88 száma. Mindjárt hozzáteszem, hogy a Távlatoknak egyelőre csak a nyomtatott változata szűnt meg. Az interneten tovább él.
A Szolgálatból nőtt ki, de tematikájában elvált tőle. Míg amaz elsősorban a lelkipásztorok számára készült, a Távlatok az értelmiségieket, a keresőket és mindenkit szolgált, aki  nyitott teológiára, a filozófiára, a természettudományokra és a művészetekre, elsősorban az irodalomra.
Témamerítési lehetősége igen széles körű, tekintve, hogy a jezsuita rend behálózza az egész világot, s hogy a rend sajtótermékeit rendszeresen megküldte a szerkesztőségünknek.
Ennyi idő alatt számos kolléga megfordult a szerkesztőbizottságban, akiknek hálával tartozunk. Fogadják köszönetünket értékes munkájukért. Nem kezdem el felsorolni őket, csupán azokat említem, akik már nincsenek közöttünk: Kovács István, a doki, Dékány Endre költő, Tüskés Tibor író. Nyugodjanak békében!
A bizottságban dolgoztak híres közéleti szereplők, mint pl. Nemeskürty tanár úr és hirtelenek, mint pl. jómagam.
Nem számoltam össze, hogy hány cikkírót tudhat magáénak ez elmúlt két évtized. Mindenesetre igazán élvonalbeli szakíróink voltak. Szabó Feri érdeme, hogy folyamatos munkával építette a kapcsolatot azokkal a szakemberekkel, akik olyan sokoldalúan gazdagították lapunkat. Utólag mindenkinek kifejezem innen köszönetünket értékes munkáikért.
Anélkül hogy megszámláltam volna a publikált anyagok számát, egyértelmű, hogy a legtöbb írás a főszerkesztőtől származott. Őt Nemeshegyi Péter követi a sorban, és minden valószínűség szerint Nagy Feri a harmadik legszorgalmasabb alkotó. Tartozom még megemlíteni a cenzorokat. Elsőször is az elhunyt Pálos Antal nevét emelem ki, Isten nyugosztalja! De Hevenesi Jánosnak, Benkő Antalnak is köszönet jár munkájáért és a nagyon hosszú ideje főmunkatársként is dolgozó Nemeshegyi Péternek.
Nagy Feri érdeme, hogy a lap 31 számához készült mellékletként a Magyar Papi Egység.         
Szabó Feri nevéhez kötődik a Távlatok könyvkiadása. Erről sem készítettem statisztikát. Mégis el kell fogadnotok tőlem, hogy az elmúlt évek során a szerkesztőségben közel 100 kisebb-nagyobb lélegzetű kiadvány megálmodása, korrektúrája nyomdai előkészítése folyt. Legjelentősebbek ezek közül Feri könyvsorozatai és a Prohászka-kutatás anyagai.
Köszönettel tartozom a szerkesztőség állandó munkatársainak: a tördelésért, Gergó Áginak, az adminisztrációs tevékenységért Mogyoróssyné, Fogarassy Julikának, és mindenkinek, aki bármilyen módon segítette a Távlatokat.
Hogy magam mennyire fontosnak tartottam azt munkásságot, melyet a Távlatok kifejtett, az igazolja, hogy megjelenésének utolsó évében valamennyi korábbi számot digitalizáltunk. Ezt a munkát hárman végeztük el. Felsővályi Ákosé az érdem a korai időszak számainak a szkenneléséért, Gergó Ágié a tördelésért. Magam a szöveggondozást végeztem. Meg vagyok róla győződve, hogy a digitalizált változatot szívesen használják fel további munkáikhoz maguk a cikkírók, de az érdeklődők, s a különféle témák kutatói is.
Kedves ünneplők. A Távlatok nyomtatott változata a lap ereje teljében szűnt meg. És ez nem baj. Azt tanultam megboldogult piarista osztályfőnökömtől, Vízvári Lászlótól, hogy a házibuliról akkor kell távozni, amikor a hangulat a csúcson van. Így maradandóan pozitív élményként marad bennünk. Így van ez a Távlatokkal is. A topon hagytuk abba. Ezért fogunk mindnyájan, adja Isten, hogy sokáig, jó szívvel emlékezni az együtt töltött évekre, a közös munkákra.  
Kedves Meghívottak, kedves ünnepeltek.
A többes szám nem véletlen, hiszen januárban Nagy Feri volt 80 éves, őt is Isten éltesse!
És Isten éltesse Szabó Ferit, akinek a neve után a Távlatok impresszumában mindig ez állt: teológus, író, főszerkesztő. De a lista korántsem teljes, mert Feri műfordító és jó tollú költő, esszéista, tehetséges szervező, jó énekes, igazi közösségi ember, aki a Vatikáni Rádió munkatársaitól a jóságos titulust kapta. Feri többszörösen kitüntetett, a közéletben rangos helyet betöltő személy, kuratóriumok munkatársa, egyetemi-főiskolai oktató, akivel másfél évtizedet dolgoztam szoros együttműködésben. Sokat köszönök neki.
Nem akarom elvenni a többi megemlékezők kenyerét, itt csak azt említem, hogy Feri sokoldalúsága azonnal szembetűnt nekem. Munkásságát két fő vonulatba rendeztem magamban. Nagyot és sokat alkotott az epikában (tanulmányok, esszék, interjúk, verselemzések, recenziók stb. – és lírában. Utóbbiak a versei, melyek minden sora segíti Feri arcképének, egyéniségének, lelke rezdüléseinek a megismerését. Feri igen termékeny alkotó. Legalább 40 kötete jelent meg, és több száz tanulmánya. Nagyon remélem, hogy Pázmány-kutatásai is hamarosan napvilágot látnak, de azt is, hogy még számos verssel gazdagítja az irodalmat. Ehhez kívánok jó egészséget, töretlen alkotókedvet és erőt. Ad multos annos!  Isten éltessen, Feri!

Ma is az Óbudai szigeten mászkáltam. „Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.”
Ezekről nem volt kedvem fotót csinálni, ugyanúgy nem, mint a spiccnek immár az apály miatt száraz fövenyén látott fél kutyáról sem, mely némi hátsólábdarabokkal volt kiegészítve. Nem jókedvében hullhatott el. Vicsorgott.
Megették-e a többiek?
Nem tudom.
Hála Istennek, ottjártamkor csak pórázon vezetett ebekkel akadt dolgom.    
Így hát egy nádbugánál tanyáztam le, hogy lekapjam. Szellőben az sem egyszerű. Kisétál a képmezőből, így a kontrasztként sötétlő mögöttes fatörzs képét veszi élesre az automata. Két kép készült, s hogy stílszerű maradjak, egy népdalból merítettem címüket. „Még a nád is ingadozik…”
Megpróbáltam az emberi méltóság mindenkinek kijáró egyenlőségéről gondolkozni. Állítólag az ENSZ Alapokmányba annak a súgása révén került bele ez a kitétel (Roncalli), aki később XXIII. János néven lett pápa. A most olvasott Marx-könyv persze kitér rá, hogy az egyenlő méltóság egyáltalán nem jelent egyenlő esélyeket is. Azt hiszem, a mai társadalmi valóság ismeretében nem kell magyaráznom, hogy miért.
Viszont a most elolvasott fejezetcím kemény kijelentés. (Szt. Ágostontól veszi, aki a De civitate Deiben fogalmazza meg):
Igazságosság nélkül az államok rablóbandákhoz hasonlítanak.
Tapasztaljuk. Két gondolatát meg kell osztanom:
1. „Hihetetlennek tűnik, de igaz: míg a nemzetközi államközösség azon töri a fejét, hogyan lehetne megoldani a fejlődő országok adósságproblémáit, a tisztességtelen spekulánsok ezekkel az adósságokkal való üzletelésre szakosodtak.” (118.)
2. „Napjaink megszállottam habzsoló és lelkiismeretlen spekulánsainak nem kívánom azt a sorsot, melyet Jeremiás próféta Jojakimnak jósolt; azonban tántoríthatatlanul hiszem, hogy az ilyen »befektetők« és a velük együttműködő bankárok és jogászaik egykor számot adnak az általuk elkövetett jogtalanságokért. Nem hiszem, hogy a joghézagokra való hivatkozás segíteni fog majd nekik. Isten törvényei nem ismernek kiskapukat, melyeken átcsúszhatnak azok, akik más baján és nyomorán tettek szert óriási vagyonra. (120.)”  
Persze ez minket sem ment fel semmi alól, hogy segítsünk a méltánytalan különbségek eltakarításában tehetségünk és tehetősségünk arányában – mondom én.

Átlelkesülés –átlelkesítés
Igen kiváló könyvet olvasok. Nem túl könnyű, de gondolatgazdag, és a valóság lényeges összefüggéseit ragadja meg. Reinhard Marx: A tőke c. könyve ez, mely polemizál Karl Marxszal, és a dolog pikantériája, hogy Marx Gyula fordította magyarra. Nos a három névrokont összehozó műből egy liberális német közgazdász, Wilhelm Röpke idézetét hozom ma ide (hiszen nem másolhatom át az egész könyvet): „Bár az ember homo religiosus, mi ennek ellenére száz esztendeje mégis egyre kétségbeesettebb kísérleteket tettünk arra, hogy valahogy meglegyünk Isten nélkül; a tudományt, a művészetet, a technikát és az államot Istentől távol – igen, istentelenségben –, önkényesen az ő helyére lépve valósítsuk meg. Meggyőződésem, hogy egy napon a többségre szökőárként szakad rá mindaz, mely ma még csak kevesek előtt világos, mégpedig, hogy ez a reményvesztett kísérlet olyan helyzetet idézhet elő, amiben az ember nem lesz többé képes élni… a televízió, az autópályák, a luxusutazások és az összkomfortos lakások ellenére sem tud tartósan létezni.” Még hozzáteszi, hogy ez a várható ellehetetlenülés lesz a legújabb istenbizonyíték. (56. o.)
Hadd egészítsem ki még néhány nem kevésbé magvas gondolattal. R. Marx kifejti, hogy erkölcs nélkül káoszba fullad minden emberi törekvés.
A szocializmusnak már befellegzett, de a kapitalizmus is haldoklik, mert a társadalmi olló nagyon megnyílt. A tömegek elszegényedése, egzisztenciális emberi ellehetetlenülése kézzelfogható. Mégsem tekinti a vallás legfontosabbikának az erkölcsöt. Eszköznek igen, mely az embert Istentől akart céljához vezeti, de az erkölcs nem maga a cél (csak amannak sine qua non-ja).
A vallás célja az, ami Jézusé is volt: „utat nyitni az ember számára Istenhez, felszabadító tapasztalatot nyújtani olyan valóságról, mely nagyobb az embernél, de aki mégis befogadja őt.” (54. o.)  Továbbá azt is írja: „az állam nem mehet el közömbösen amellett, hogy vannak olyan emberek, akik hisznek Istenben. Az államnak nem lehet indifferens, hogy az Istenről szóló beszéd hallható marad-e, vagy hogy hisz-e az ember méltóságában, melyet nem ő teremtett saját magának, esetleg, hogy van jövő, amelyről nem áll hatalmunkban rendelkezni.” (55. o.)
Ha csak ennyi volna a kötet, ettől is lelkesednék, de sokkal többet mond, és amit kijelent, annak mindig valóságalapja van. R. Marx München-Freisingi érsekre is áll: „A szív (és ész) bőségéből szól a száj”
Amikor áldozunk, a külső szemlélő – ha vallástalan – azt látja, hogy egy ostyakorongot veszünk magunkhoz, miután igent mondtunk a pap szavára, aki kijelenti az ostyáról: „Krisztus teste”. Mivel hitünk szerint átlényegül az áldozati kenyér, bár érzékeinkkel továbbra is ostyát fogunk fel és ízlelünk, mégis hisszük, hogy a látszat ellenére az végtelenül inkább Jézus Krisztus valósága, mint kenyér. Azért hisszük, mert az Isten Fia számunkra hitelesebb mindenki másnál. Ő pedig életáldozatával pecsételte meg szavainak igazát.
Hogy mi a látszat és mi a valóság, azt sokféleképpen igazolhatom: A tudományok előrehaladtával bizton tudjuk, hogy az atomok tömegpontjainál sokkal nagyobb űrök veszik körül ezeket, így át kellene hatolnia az asztal lapján rátett kezünknek és viszont, ha nem létezne az atomokat, molekulákat összetartó erőtér. A rádióhullámok vidáman „átesnek” mind az asztallapon, mind pedig a kezünkön.
Nekem ahogyan a szentostya nem csupán kenyér, ugyanúgy nem csupán vak matéria a környezetem, a föld és az univerzum is akár. Hanem Isten szisztémája. Az általa szeretetre hívott emberek létterének a rendszere, melyben nincs fölösleges, nincs értéktelen, nincs véletlen, még akkor se, ha nem látjuk át sem a rendszert, sem a működése mikéntjét.
Ha ennek a fényében tekintek az Istenből áradó világosságra, átlelkesül a föld, felragyognak a színei, végtelen optimizmusra ad okot, s feltétlen bizalom alakul ki az iránt, aki szeretetre, boldogságra szán mindnyájunkat.
Azt hiszem, most elfogytak a szavaim.
Mit is mondhatnék még!