Mickey webnaplója

Most nem az ünnep intimitásáról szeretnék szólni, hanem a látogatásokról.
Azt hiszem, sokszínű a karácsony a családban. Itthon szokott kezdődni (idén Szombathelyen indul), majd legalább húsz éve dec. 26-án találkozunk a feleség nagyobb családjával. Ez hozzávetőleg 40 ember. Majd az én nagyobb családommal. Ez kb. szűk fele amannak. Valamikor a sorrend változott. Jó harminc éve nálunk kezdtünk, majd felugrott egy kisebb deputáció muttiékhoz. Másnap, 25-én találkoztak a mieink, 26-án a Tücsiék. Egyszer csak megfordult a két család találkozási időpontja, a mienk „mozgó” lett, a Tücsiéké mindig 26-a, de nem mindig ugyanott. Úgy igyekszik a társaság, hogy Budapest központjában legyen, és a legnagyobb lakásban
legyen. S ha már így
megyen, aki akar
egyen – székelykáposztát, mert az kell,  
legyen.
Legalább húsz éve Tücsi készíti el. Mi meg a tett színhelyére cipeljük az egyre nagyobb fazekat. (Bár lehet, hogy nem a fazék nő, csak én érzem így.)
Ehhez a húsoskáposztához fele hús (oldalas és dagadó), fele vecsési káposzta dukál, melyeket időben beszerzünk.
A káposztát pl. ma délelőtt vettük meg, s hajítottuk a kocsi hátsó traktusába, majd egyéb helyekre is elhúztunk, hogy megejtsük a bevásárlásokat (sokat).
Kijővén az üzletközpontból, bedobáltuk a holmit a csomagtartóba.
Tücsi belült a kocsiba, én visszatoltam a bevásárló rollit a helyére.
Beülök én is az autóba, mire T. megjegyzi: – Nagyon erős csatornaszagot érzek.
– Nem csatornaszag lesz az – mondom neki –, mi tagadás, a savanyakáposzta „illatozik” mögötted, annak van szaga.
:)))
Délután megnéztem a ködöt a Dunánál. Most északról fújt az enyhe szél, s tavaszi meleget hozott. Hó alig, víz mindenütt, a Dunában, a levegőben, a padokra lecsapódva, a füvön, és minden helyen (überall). Ezeket fotóztam kedvemre.
Most pedig búcsúzóul:
„Betlehembe menjetek, nagy örömöt vigyetek!
Kívánjatok mindenkinek szép karácsony ünnepet!”
Ízelítő a mai termésből:

Hogy meddig tehetem még, nem tudom.
Hogy érdeklik-e majd valakiket a naponta bejegyzett posztok, nem tudom. 
Hogy érdekes lehet-e korunk zabolátlan információözönében élve, a környezetemben megtett ballagásaim során készített fotóáradat, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a naponta bevésett posztok a magam által átszürcsölt valóság egy-egy rövid epizódja, a dolgokról kialakított véleményem, álláspontom. Ha úgy tetszik, világnézetem. Remélem, hogy elmondják, hogy felőlem (az én aspektusomból) szemlélve hogyan néz ki szűkebb-bővebb világunk. Mint ahogyan szüleink és nagyszüleink megőrzött levelei, ha olykor balladai homályba veszve is, de mégis fellebbentették a fátylat az írások keletkezési „környülállásairól”, egyfajta korrajzot adtak, rávilágítva megíróik lelkivilágára.
Azt hiszem, a posztok ugyanerre jók. Ha ugyan megmaradnak.
Talán annyival komplettebbek, hogy az albumokba rendezett fotók mintegy napról napra nyomon követik a körülöttem történt eseményeket, tájakat, benyomásokat, s azt, hogy mit véltem fontosnak láttatni.
Nem akarok a témánál leragadni, de mivel ma nem történt semmi különös velem, velünk, úgy véltem, talán helyénvaló egy kis összegzés az eddigi 1900-nál több posztról és több ezer kép felvételének az értelméről.
Ha rövid akarok lenni, két rovatot vezetek naponta: a Láttam (fotók) tapasztaltam (poszt) rovatokat.
***
Megint korrektúrázom. Napi ötven A/4-esen rágom át magamat. Ha csak ezt a munkát tenném le decemberben az asztalra, a félállásomat tökéletesen lefedné. Több mint 510 oldal vár megdolgozásra. Fele karácsony előtt, fele a két ünnep között fog elkészülni.
Most már tényleg ez lesz a hattyúdalom.
Egyszerűen nem fér több az évbe, utána meg kapa.

Az év egyik legellentmondásosabb napja. Nekem külön is az.
1. Az év legrövidebb nappala, ami után már növekszik a fény mennyisége a világban.
2. Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, alias Sztálin születésnapja (az év legsötétebb napja).
3. Pontosan ötven éve temettük el apámat, apánkat. 
És mégis szépséges. Az árnyék és a fény nagyon kontrasztosan elválik egymástól. A roráte misén az ószövetség egyik legszebb olvasmányát olvassák. Az egészet ide másolom, hogy együtt örüljünk neki. „A menyasszony: Csitt! A szerelmem! Nézzétek! Ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon! Szerelmem olyan, mint a gazella, a fiatal szarvas a hasonmása. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. Aztán köszön, s így szól szerelmesem (A vőlegény): Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.” (Én 2,8–14) Akinek füle van, hallja meg!
Több olvasata van: a) Korabeli szerelmes vers. b) A vőlegény Isten, a menyasszony a rá reflektáló ember c) a vőlegény Krisztus, aki kisgyermekként érkezik, a menyasszony az ő közössége (egyháza). d) Saját leleményem, hogy a szöveg eme fordítása egy „y” híján a karácsony szót is magában rejti. (vastagítottam) :-)))
A rorátén Tücsi megbökött a lábával, én meg cinkosan vissza. Régen találtam rá erre a szójátékra, és emlékez(tet)ett rá.
Mit lehet még ehhez tenni.
Talán érdemes megjegyezni, hogy a Szentföldön lényegesen melegebb van ilyenkor is, mint nálunk. Ellentétben tehát azzal a valósággal, hogy a Szentföldön alig ismerik a havat, itt havas karácsonyra áhítozunk, mert van annak is mondanivalója, hogy a természet is megtisztul, miként mi is a magunk módján megpróbáljuk a megújulást, a forráshoz való re-formot, visszaalakulást, próbálunk megtisztulni, próbálunk bizalommal nézni a jövőbe, s örülünk annak, hogy a nappalok világosabbak ezután, mert ez az éves körforgás rendje, mert eljön a világ Világossága, hogy övéi befogadják.
Tehát vigasztalódjunk, ha fekete karácsony előtt állunk is. A világnak csak egy részén szokott néha fehér karácsony lenni.
Nem ez a lényeg.
Még akkor se, ha van abban valami kihívás, hogy
a hideg ellenére,
a lábunk alatt krosnyogó hó ellenére,
a ránk törő álmosság ellenére elmegyünk az éjféli misére.
***
Ma a rádió óva int mindenkit attól, hogy autóba szálljon, mert igen szmogos a levegő. Így hát elhatároztam, hogy HÉV-vel, busszal fogok munkába menni, átvenni a gépiratot, miegymást, s együtt ünnepelni a kollégákkal – tán utoljára – a karácsonyt.

Immár befejeztem az évet, nincs már semmi munkám, lógathatom a lábamat egészen holnap reggelig, amikor is újra lesz munkám, mert egy több mint ötszáz oldalas könyvet kell iszonyú tempóban elolvasnom, még utoljára kontrollálni, mert aztán marad a hibákra való rábámulás, amikor már nincs lehetőség szépíteni. (A pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs – plagizálom magamat, merthogy ezt szoktam válaszolni ama kérdésre: „Na, ki találja meg az első hibát az új kiadványban?”)
Az utóbbi időkben egyáltalán nem vagyok kíváncsi a megjelent kötetek kivitelezésére. A legértelmetlenebb valami megkeresni azt, amin nem lehet már változtatni.
Minek?
Hogy bosszankodhassak?
Egyebekben pedig elég alaposan át szoktam böngészni a sajtóra előkészített anyagokat.
De mert nem vagyok hiba nélkül, a kiadvány se lesz az.
Az vesse rám az első követ, aki látott már tökéletes könyvet.
Ha mégis úgy véli, hogy talált, hozza ide nekem, és én garantáltan megtaálom benne a hibákat.
Ma tehát hosszabb sétára indulhatok.
Egy tegnap kapott óbudai térképen egyértelműen látszik, hogy Üröm a főváros része.
Ez pedig azt jelenti, hogy idei éves BKV-bérletem felmutatása elégséges, hogy odáig utazzam vonaton. Eddig mindig leszálltam az azt megelőző Óbuda megállónál. Nem akartam bliccelni. A térkép viszont a következő megállót Budapest-Üröm néven emlegeti. Ezért aztán ma meglátogatom, mert fogynak az általam még fel nem keresett, meg nem gyalogolt környékbeli útszakaszok. Lám egy új kihívás, új lehetőség a testmozgás változatosabb kivitelezésére. Mindjárt abba is hagyom ezt a posztot, és a következő vonattal kizakatolok Ürömre.
Csak üröm ne vegyüljön örömömbe!
***
Éltem a lehetőséggel. Kikocogtam az Aquincum-Felső vasútmegállóhelyre. Nem tudom, hány betonlépcső visz a töltés tetejére, de azt tudom, hogy néhány (nem rég készült) lépcső már esik szét. Na nem magától - a sótól. A takarítással megbízottak feladata, hogy a hótól megszabadítsák a lépcsősort (és a peron kövezetét). Mit tesznek? Felsózzák irgalmatlanul. Csak úgy recseg-ropog a talpunk alatt. Nagyon nem érdekli őket, hogy a lépcsők olyan cemetből készültek, mely nem állja a klórt, hanem elporlik a hatására. Az építőket pedig nagyon nem érdekelte, hogy sózni fogják-e, vagy se a lépcsőket. Az olcsóbb megoldást válsztották. Igaz, hogy öt év múlva kezdhetik elölről, de hát kit érdekel ez? Ürömnél ketten szálltunk le. 50%-unk bement egy házba, 50%-unk kirándult egyet. Ez utóbbi voltam én. Útközben találkoztam egy férfival, két macskával, egy öregasszonyal, két lánnyal, három autóssal, négy lóval, és nem tudom, hány kutyával. A dühösebbje majd széttépte mérgében a drótkerítést. Tombolt csupán azért, mert a havas (föld)úton a házuk előtt haladtam el. A "csúcs" egy vizsla volt. Ugatott, ahogy a gégéjén kifért, egy épülő ház pilonja mellett, mögött. Kerítés sehol, de ő tartotta magát saját territóriumához, én az enyémhez. Így hát mindketten épségben jöttünk ki egyenlőtlen hangerejű megbeszélésünkből. Meglepetésemre még az Óbudai temetőig se tartott a havas és kutyáktól hangos tájban való gyönyörködésem, mert lakóparkba futott bele a földút. Bocsánat, előbb konstatáltam, hogy az Országos Levéltár milyen impozáns épülettömbben leledzik. A tervezettnél tehát hamarabb szálltam buszra, mert nem volt kedvem forgalmas utcákon mászkálni. Néhány képet azért készítettem az élettelen természetről - és az élőről is, nomeg  benyomásaimról, melyet a civilizált környezet tett rám.
Ld. Fotóim: 2010-11. tél album.

Képzeljétek, mi történt velem? Két évente szoktam egy-egy erőtlen erőfeszítést tenni, hogy megkeressem: felrakta-e véletlenül valaki az 1964-ben készült orosz filmet, a Hurrá, nyaralunk címűt. Eddig nem volt szerencsém, de ma megtört a gonosz varázs, és több szeletet találtam a régi blődli filmből. Akkor jókat nyerítettünk a Krímben táborozó pionyírok (és vezetőik) szamárságain. Ma meg?
Ma meg megtaláltam egy magyar szinkronnal készült részt, de még vagy szűk tízet ékes oroszsággal. A hang is (Hát ti, mit csináltok itt? He?), meg a gesztus is (száját félrerántó, ostoba képet vágó orosz fiú ismételt szövege-jelenete).
Jót röhögtem rajta.
Oroszosok!
Itt a lehetőség a nyelv (és talán egy régi filmélmény) visszaidézésére.
A 8 filmrészlet eredeti, orosz hanggal fut.
Dobro pazsálováty!
Hű, de furcsa így, latin betűkkel!  
https://www.youtube.com/watch?v=EAwPL0OSeaM

Az ember szeretne érdekes témájú újdonságokkal előhozakodni, ha fotózásra adja  a fejét. Emlékeim szerint a havazás mindig is érdekességnek számított. Álljon itt egy felmérés: a legutolsó húsz év adatait szemlélve az látható a grafikonokból, hogy a havas napok száma durván átlag 25 napot tesz ki évente. Vannak ettől eltérő évek, s előfordult már korábban, hogy 50 napnál is több volt havas. De ez nem a közelmúltat jellemezte.
Ám idén szeszélyesen alakul az időjárás.
Ma is készítettem az északi ajtóból és a déliből néhány képet. Itt is, ott is havazik. Ha először tenné a szezonban, akkor kuriozitása volna. De már-már megszámlálhatatlan, hányszor lódul neki a hó hullani. Gondolom, ősz óta már eddig elérte a 25 napot. És akkor nem beszéltem az esőzésekről, és a napos idők kiszámíthatatlan váltakozásáról. Korábban is frontokban gazdag országként ismertük Magyarországot. Ám érdemes lesz odafigyelni a frontváltások idei alakulására. Véleményem szerint sokkal nagyobb a számuk, ugyanis nemritkán előfordul, hogy a napon belül több front váltja egymást. Tartok tőle, hogy rekordot döntött idén ez a meteorológiai jelenség.
Immár nem az a hírértékű esemény, hogy esik-e vagy fúj, havazik-e vagy süt a nap, hanem  az, hogy az időjárásbeli változások különös és kiszámíthatatlan szeszélyességgel váltják egymást, és rendkívül sűrűn.   
Mintha „nem találná a saját stílusát” az általunk sarkaiból kizökkentett világ időjárása.
Csak reménykedem, hogy ma még, ha „előttem van észak, hátam mögött dél, jobbra a nap lenyugszik, balra pedig kél”.   
Hogy mit hoz a jövő egyre kevésbé tudjuk.
Jó esetben továbbra is reggel fog felkelni a nap, este pedig várható a napszállta.
Vagy nem?

Tegnap hatalmas meglepetés ért. Izgalommal olvastam az Új Ember karácsonyi számában, annak is 8. oldalán a Koncz Veronika nevével fémjelzett félkolumnás cikket, melynek a címe: „Gondoljátok meg, ha kell, százszor…”, alcíme: Babamentés a világhálón. A megnevezések ugyanis visszaköszöntek nekem. Fiunk évekkel ezelőtt feltett a blogjára http://kozonithy.blog.hu egy anyagot, mely „a bajba jutott nőkön” kíván segíteni a neten keresztül őszinte hangú írások által. AB-re váró lányok, asszonyok írtak kommenteket, és kaptak rá türelmes, megértő és együtt érző válaszokat. A válaszok egy részét maga Mica abszolválta, de küldésre buzdított jó néhányunkat. Nem tudom, hogy összesen hányan keresték fel soraikkal, kétségeikkel a blogot, mindenesetre a lap tudni véli, hogy ez idáig hat életet mentett meg a poszt. Megemlítem érdekességként még, hogy a segítséget, a döntésükhöz támogatást kérők és a válaszadók véleményeiből egyaránt közöl részleteket a lap, illetve a cikkíró.
Magának az írásnak az ad aktualitást, hogy aprószentek ünnepe közeledik, mely egyben a szerencsétlenül járt apróságok és anyák emlékező napja is.
Engem – mondanom sem kell – nagy megelégedettség járt át, mert úgy véltem, hogy csakugyan fontos dologról és a nyilvánosságra tartozó valamiről szól a cikk, a blog.
Szerintem még tovább kellene lépni.
Van egy ismerős nőgyógyász orvos, aki sokat tett a nőkért, a magzatokért, az ifjúságért, az egyházért. Nagyon üdvös volna V. dr-t is meginterjúvolni (aki egyben az egyik lovagrend tagja), hogy tapasztalatait, javaslatait a széles közvélemény elé, a nyilvánosság elé tárhassa. Folytatni kellene hát a témát, hogy mindnyájunk kibontakozását és boldogságát segítse, mozdítsa elő szakmai megalapozottságú vízióival, melynek következtében nagy biztonságban jöhetnének az újszülöttek a világra, korszerű és  mégis otthonos módon.
Itt abbahagyom, mert kifejtése nem az én kompetenciám, nem is értek hozzá.
Ehhez ő kell.
(Zárójel: most látom, ez az 1911. posztom. Apánk 1911-ben született, és éppen holnap lesz ötven éve, hogy meghalt. Legyen kicsit az ő emléke is a címbeli. Hiszen mint nagy, betegsége folytán sokat szenvedett.) 

Nem tehetek róla, így hozott a gólya, befejező ember lettem. Én neveztem el magamat befejező embernek, mert szeretek a végére járni a dolgoknak (pl. kiflivégeknek), szeretek pontot tenni a mondatok végére.
Really.
– Ha egy sajtdarab árválkodik a hűtőben, befejezem (na jó, bekebelezem),
– ha egy zsemle marad, befejezem,
– ha nyitott felvágottra bukkanok, befejezem, ugyanígy a maradék lekvárt, vajat stb.
Rájöttem, hogy ez az alapmagatartásom.
– Ha valaki égve hagyja a villanyt, lekapcsolom, pl. a fürdőszobában. (A mosógépnek talán az az egyik legnagyobb erénye, hogy sötétben is megtalálja a koszfoltot. Minek égjen hozzá a villany.)
– Ha elkezdek egy darabot zongorázni, szólhatnak hozzám, kérhetnek sürgős segítséget, a dallamvonalat végigviszem, a darabot befejezem. Hogyan is hagyhatnám félbe-szerbe, és értelmetlenül, mint akinek az életét váratlan baleset szegte el, és „annyit se mondhatott, hogy félkalap” (Mark Twain).
– Ha egy kommentet írok valakinek a blogbejegyzéséhez, elég sűrűn tapasztalom, hogy több hozzászólás az enyém után már nem érkezik. A kommentemmel a témát – akarva-akaratlanul – befejezem. Nincs mit többé hozzátenni. Nem hagyok kiegészítendő kérdést a komment végén, ami további válasz(oka)t igényelne. Már akkor se üzen senki semmit, ha a végére odaírom: ti mit gondoltok? Mivel a témát befejeztem, nem gondol senki semmit. Kár.
– Ha Tücsi elkezd egy gondolatot, én a mondata másik felét elmondom helyette, befejezem. Többnyire tiltakozik, hogy nem is az a gondolat folytatása, mint amit én összezagyválok, hanem  egészen más. Miért akarom kitalálni, mire gondol? Azt hiszem, egyáltalán nem akarom kitalálni, csupán azt kívánom érzékeltetni, hogy ébren vagyok, figyelek arra, amit mond, olyannyira, hogy még folytatni is tudom ki nem mondott gondolatát. (De minek, de hogyan…)
– Ha egy barkácsfeladatba kezdek, addig nem hagyom abba, amíg a dolog el nem készül, s utána nincs feltakarítva. Nem szeretem másnapra hagyni a munkát. Egy álltó helyben befejezem.
– Ha egy cikk írásába kezdek, nem szeretek visszatérni többé hozzá. Azonnal készre írom, s átolvasással javítgatásokkal, de egy ültő helyben befejezem.
– Ha többé nem kezdek cikkek írásába, az azért van, mert év végén szerkesztőségi munkámat – befejezem.
– Ha az impresszumokban nem találjátok többé a nevemet, az azért van, mert a szerkesztőbizottsági munkáimat ez év végén szintén: befejezem.
– Ha megkérdenétek, miért nem írok könyveket, rövid válaszom: azért, mert nem lehet egyszerre végigírni a kötetet. Ezért a rövid műfajokat kedvelem, de azokat mind. Mert leülök a megírásukhoz, és fel nem kelek addig, mígnem az írást befejezem.
– Ha arra gondolok, mekkora jót tett velem a blog mint netes műfaj … kiválasztok egy témát, kidolgozom, megnézem, hogy nincs-e benne nagy slamposság, ha szükséges, kicsit belenyúlok még, ahol kell, aztán gyorsan – befejezem.
– Ha érdekel, meddig folytatom ezt a posztot, rövid válaszom: semeddig.
Befejezem.

Ma kiderült, hogy egy nagyobbacska, atombiztos ház mindenféle környezetbarát rafinériával ellátva kb. 100 millába kerül. Nem tervezem, hogy ilyenbe költözöm.
Ma kiderült, hogy egy kisebbecske ezüstfenyő kb. 5000 ft, a méteres norman fenyő 7-8000 ft. Nem tervezem, hogy ezekbe öljem pénzemet.
Ma kiderült, hogy csak ittenség van hideg karácsony idején. A Szentföldön meleg van, nem beszélve Ausztráliáról, ahol ilyenkor 35 fokot mérnek, az emberek ledobják gönceiket, shortot és T-shortot húznak, görögdinnyével hűsítik magukat, lecsót készítenek, mert annak van a szezonja. Azért szereznek fenyőfát is, de elég fura körülmények között ünnepelnek, mert nyár lévén valahogy nem akar a nap letakarodni az égről.
Ma észak felé vitettem magamat a busszal, mert onnan fújt a szél.
Gondoltam, jobb ha hátulról segít és lökdös hazafelé sétáltamban.
(Megjegyzem: Két paramétert veszek figyelembe induláskor. Az egyik az erkélyen lévő hőmérő. Ez segít normálisan felöltözni, a másik: az ide  is látszó torony, a távfűtő művek kéménye. Megnézem, hogy kb. 100m magasságban milyen az uralkodó szélirány. Ma azt találtam, hogy a toronytól balra fújja a füstöt. Tehát délkeletnek tart. Mégsem délkeleti a szél, hanem  északnyugati. Valamiért az számít, hogy honnan tart valahová, és nem az, hogy hová viszi a friss légtömegeket. Lehetne fordítva is?)
Ma találkoztam két olyan utcanévtáblával, melyet ingerenciám támadt lefotózni.
Régi keletű ez a mániám is. Amikor Chris megszületett, eszembe ötlött, hogy talán érdekességként értékelnék, ha az egyik kispesti utcanévtáblát lefényképezném, és elküldeném nekik. Rímelne családnevére és picike voltára. Addig-addig halogattam, mígnem teljesen letettem róla, hogy lefotózzam a GORDONKA UTCA feliratot.
Most viszont Mátyás unokám identitását szeretném erősíteni azzal, hogy készítettem egy-két képet a csillaghegyi MÁTYÁS KIRÁLY ÚTJA feliratú utcatábláról.
Mivel pedig 2011 többek között a családok nemzetközi éve is, kapóra jött felvételt készíteni a CSALÁD UTCA tábláról. Aktualitása lehet egy ilyen találó felvételnek.
Hogy a part menti víztükörnek milyen aktualitása lesz, nem tudom, de hát mindenki olyan képeket gyárt, melyek saját életterének egy-egy szeletét képezik le. Én itt lakom, nem készíthetek sivatagi fotókat a vakondtúrásokról. Viszont csakugyan embernek valónak gondolom a platán kérgének a rajzosságát, a lepusztult élővilág torzóit, a víztükör történéseit, akár az utcanévtáblákat is.
Ma összesen három emberrel találkoztam a parton. Ketten kutyát legeltettek, a harmadik futott. A kutyásokat nem ismertem, a futót igen.
Mellettem elhaladtában kölcsönösen üdvözöltük egymást.

Sok kérdést már megoldottunk,
nem volt soha ilyen jó dolgunk,
mégis az ember néha érzi,
bosszantó, ha sehol egy kégli.
(Bródy)
Ez a „kégli” az életünk térideje.
Tere és ideje.
A mai nap eddigi terei és kronológiája.
Utolsó álomképeimmel indítok. Egy magát ilyen-olyan ellenőrnek kiadó nyüzüge fickó kirámoltatja néhány fiatallal a motyóját, kirázza a tarisznyák tartalmát a földre. Majd acélbetétes bakancsával egyikük szendvicsére rátapos, a másikét pedig elrúgja – mondván, hogy azok csomagolása nem steril.
Mica velem van. Rákiabál az ipsére: „Szaros”. A pasi szó nélkül pofon vágja Micát. Erre én ugrok neki: „Aki meggyalázza a kenyeret, az igenis szaros, és aki mást emberi méltóságában megaláz, az ugyancsak egy szaros. És elkezdtem rázni, mint Krisztus a vargát. Na erre aztán felébredtem.
Gyors kávé, gyógyszerek, reggeli rutinok. Idő múltán kocsihoz le, rövid hókotrás a szélvédőkön, majd irány a roráté. A Szentendrei úton néhány rendőrjárőr kocsija villog. Egy autó keresztben áll. Mi be a templomba. PF elmondja az egyháztörténet egyik legrövidebb, ám értelmes prédikációját. Mise után már öt villogó kocsi áll az úton, egy sávot lezárva. Fekete műanyaglepel domborodik. Alatta alighanem egy kadáver, aki egy órával ezelőtt még nekiindult, hogy a gyér forgalmú főút hat sávján keresztülmenjen. Most pedig csak élettelen matériája. Egy gyors „Isten nyugosztalja”, s ki tudja, elégségesek-e a fohászok érte, hogy akit a legértelmetlenebb halálnem ma utolért, számára jó világba érkezzen.
Sóhajtok, mert nem és nem tanulunk.
Tömegközlekedéssel folytatom utamat a szerkesztőségbe.
Furcsán alakul a nap.
SzF kitörő örömmel fogad, mennyire jól sikerültek a fotók a tegnapi búcsúvacsora alkalmával. Ettől aztán mind fel vagyunk villanyozva. Hamar megkérjük az arra járó Ernőt, készítsen rólunk egy pár képet a szerkesztőségben, mivel mégiscsak ez volt az igazi miliőnk. A banda még jobb formába keveredik ettől. Ernő csakugyan pár képet készít (2-t). De ezen a kettőn mindenki jókedvű, és ez nagy dolog. Nem attól vagyunk feldobva, hogy vége a lapunknak, hanem attól, ahogyan azt mégis fogadjuk, megéljük. A második képen lázas tevékenységet imitálunk. Én egy pasziánszt varázsolok a nem látható monitorra, és azt bűvölöm teljes odaadással. Feri szélesen nevet, a többiek is jókedvűek. Pl. attól a bejelentéstől, hogy Ernő örömmel fogadta valamennyi lapszámunk archiválását. Gyorsan rátalálhat így valamelyik általa favorizált cikkrészletre, s idézheti kedvére.
Ugyancsak ma kaptam egy érdekes e-mailt arról, hogy a társlap szerk. biz.-ból menesztenének. Mivel ez a gondolat bennem már hónapok óta megérett, csak nem tudtam, hogy számukra előnyös-e vagy sem, ha szerepelek a listájukon, akkor hagytam a csodába. De a mailra ma gondolkozás nélkül válaszoltam: „Persze, töröljetek. Üdv mik.”
Ami meg az írásokat illeti – én mindenkinek írok – a neten. Hogy naponta hányan olvassák, nem az én dolgom, nem az én ügyem. Nem magamat reklámozom, hanem azt, akit szolgálok. Ahány olvasó megadatott, annyinak írok. Mindenesetre a mai postával érkezett ez a mail is: „Örültem, hogy szombat este elmondtad az álmodat. És köszönöm a szép zenei élményt.”
Azt hiszem, a kevés és a sok megítélése nem az én dolgom. (Én is örültem az ő örömének.)
Hazafelé sokáig nem jött a busz. Bár eléggé felkészültem a hidegre, mégis alaposan átjárt a szél. Borzongva érkeztem haza.
Így ma elmarad a séta is, nem akarok rátenni egy lapáttal. Külső fénykép sem készül. Inkább megmutatom Nektek Tücsi több mint két hónapja kapott orchideájának ma lehullott virágját, radiátorunk érdekes vonalvezetését, és T. tegnap kapott névnapi csokrát azon a terítőn fotózva, melyet viszont egy idősek otthonába vonult kedves szomszéd hagyott rá(nk).  
Holnap újra találkozunk, ha Isten is úgy akarja.