Mickey webnaplója

Egy idős ember szavajárása hetek óta nem jutott sehogy az eszembe. Aztán írt néhány sort. Felnevettem, amikor ezt olvasom: valóban.
Hát valóban.
Megvan a szó!
Vajon miért nem ugrott be ilyen sokáig?
Mert idős ember vagyok magam is.
Mentségemre legyen, hogy egy másik – általa (is) sokat használt – szó bevillant. Ez az ugyanakkor, mely keresgélés közben mindig kiütötte ama másikat.
Vannak, akik nem is használnak töltelékszavakat, hanem – hogy időt nyerjenek – egy-egy ööö, eee hang „intonálásával” jelzik, hogy még van mondandójuk, mely „már a nyelvükön van”, de…
Van aztán pl. egy politikus, aki minden mondata végén felviszi annak a dallamát, mintegy jelezve, hogy még nincs befejezve mondandója. Értjük, értjük, de elég pocsék ez az állandó szembemenése a szinte mindig ereszkedő magyar hanglejtéssel.
Mások meg igen hosszú felhorkanásokkal kezdik mondókájukat. Egyvalakitől állandóan ezt hallottam: „Akkor, amikor ma intézményünk …-t megfogalmazza” (A kipontozott rész helyére bármilyen szakkifejezés jöhet.) – és eddig még nem mondott semmit.   
Megint másról már egyszer leírtam, hogy előadásában minden gondolatsort azzal kezdett, hogy „milyen érdekes megfigyelni, hogy…”. Ez élő szövegben még elmegy, ha elég hosszú egy-egy gondolatsora. A jó indulatú hallgató hajlandó elfeledkezni a korábban már hangoztatott közhelyről.
Durvább azonban, ha ugyanezzel könyvben találkozik. Márpedig találkozik. Legalábbis én találkoztam.
Bekezdésenként.
Megint csak felnevettem.
Lelki szemeim előtt megjelent az illető fizimiskája, ahogyan előad, és nem tudtam komoly maradni, olyan sűrűn követték egymást a komikusan hangzó „Milyen érdekes…”-ek. Az nem létezik, hogy minden olyan egyformán érdekes. Vagy ha az, akkor egyik se az igazán.
De az egyházi szóhasználat is sokszor hagyományos, de nem magyaros. Nem tudom, melyik időre megy vissza az in illo tempore, merthogy latinul így hangzik az a szófordulat, ami magyarul kétségtelenül így hangzik: Abban az időben. Ám mivel a napi szentírási versek kezdőszavai szoktak ezek lenni, azt a képzetet támasztják, hogy már elhangzott, csak mi nem figyeltünk tán oda, hogy vajon melyik időszakra utal az abban szó. Csakugyan, melyikben ? – kérdezhetnénk. De két okból sem kérdezzük. Az egyik, hogy ha felütjük a szentírást, meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy nincs ott ez a bevezető „abban az időben” kifejezés. Pl. tegnap a Lk 18,1–8 szakaszát olvasták fel. Így indítva: …„Abban az időben példabeszédet mondott Jézus…” Ha felütöd a Lukács-evangéliumot, nem fogod megtalálni ezt a bevezető kitételt. Megengedem, valahogyan csak el kell indítani egy történetet: Magyarul így hangzana: „Egyszer Jézus a következő példabeszédet mondta:”
Nem frappánsabb volna?

– Olvasom, hogy a Coca-Cola ronda, maró anyag. Foszforsavas, alacsony PH-jú lötty. Biztos így van. Valamiért az én gyomromat mégsem csinálta ki, s arról sincsen értesülésem, hogy foszforsavtúltengésben emberek betegedtek meg tömegesen. Ettől persze lehet igazság benne. Viszont nem szól a fáma arról, hogy Dél-Amerikában, pl. Brazíliában utcagyerekek hatalmas tömegei köszönhetik életben maradásukat a Coca-Colának, mert nem igazán drága, s ha mást nem is, a mindennapi Colára valót össze tudták kuporgatni ezek a kóficok.
Van ilyen. Indiában ugyanezen okból maradnak életben azok, akik szeretik a banánt. Bőven terem, filléres áru, és lehetővé teszi a túlélést.  
Visszatérve a Colára, nekem tetszik megformált üvege, egyet őrzök is lakásunkban, de nem tetszik, hogy a Cola pirosa teremtette meg a Mikulás riválisát, a télapót. A Colát kezdték reklámozni igen régen ezzel a színbehangolt kerti törpével, mely kitalált színtelen, szagtalan, ateista mikulás. Megvolnék nélküle.
– A szóját is szidják, már azok, akik nem szeretnének szívelégtelenségben meghalni. Mivel én sem, én is szidom, és kerülöm, amennyire lehet. De hát hogyan lehet? Ha a vörösáruban (parizer, szafaládé, virsli, krinolin) csak sertésbőr, hulladékhús volna, azt még csak feldolgozná valahogyan a szervezetem. De alapja a szoluprát, az is azért, mert ez a szójaizé minden mennyiségű vizet képes felvenni. No, ezért szeretik alkalmazni a parizerfélékben. Abban megállapodhatunk: csapvizet felvágott áron forgalmazni több mint jó buli.
Ám a szójából nem kérek. Nincs valami más termék, amelyből kimarad?
Vajon a zalahúsban van-e?
Esetleg a debreceni anélkül való?
Ki tudná megmondani?       
– Nem fogok könyvet írni, pedig volna egy jó hangzású névajánlatom regény főszereplőre: Don Parmezán.
– Van nekem egy tányérakna formájú SONY CD-lejátszóm. Évekkel ezelőtt kaptam ajándékba, ritkán használtam, pedig jó. Jó minőségű fülhallgatóval beemel a zene világába. CD-ink pedig vannak dögivel. (Kérsz egy negyed kiló Lisztet? Smetana [azaz tejföl] csak egy lemeznyi van.)
Azért is szeretem ezt a ketyerét, mert állomáskeresős rádió is egyben. Ha nem ragaszkodom konkrét elképzeléshez, csupán valamiféle értéket szeretnék magaménak tudni, el-elszörfözgetek oda-vissza az adók között. Mígnem elunom, vagy el nem nyom az álom. 
– Elkezdtem egy szociográfiai leírást kelenföldi lakásunkról. Nem tudom, hova jutok, még csak a teraszra merészkedtem ki.
– Ma sokat fotóztam a Duna-parton. Itthon aztán megörökítettem és sorba raktam a Tücsi jubileumi szülinapjára kapott virágait, 11-ből 8-ról fotó készült.
– Megszólal a Family Frost autó dallama, mely a MÁV ereszkedő dallamával (d' sls mfm) éppen ellentétesen – emelkedő: (d mr f m s d'). Ismert, hogy a cég fagyasztott termékeket kínál utcai árusítás formájában. Legnépszerűbbek a fagylaltfélék. Nos, Isi  sógor nyári látogatása óta minden alkalommal a tőle hallott szöveg bukkan fel emlékezetemből az előbbi dallam hallatán: „Menj anyádhoz, adjon pénzt!”   (márhogy fagyira)

Cousteau egyik embere lemerült a Karib-tenger egyik barlangrendszerébe, s amikor a barlangba ért, azonnali mentést kért. Amikor kihúzták a fedélzetre, sokáig olyan pánik volt rajta, ami miatt meg sem tudott szólalni. Majd elmondta, hogy olyan tisztán kivehető emberi sikoltozásokat hallott, hogy rettegés tört rá, és menekülni akart. Ez az eset ott történt, ahol Cousteau kapitánynak az a híres mondata hangzott el, hogy amit ő (mármint az embere) ott látott a mélységben, arra még nincs felkészülve a világ, ezért nem mondhatja el.
Hm.
***
Hallottam arról, hogy…
Egy karizmatikus csoport megtudta, hogy sok hajó legénysége a Karib-térségben szintén emberi kiáltásokat, sírást vél hallani. Erre imádkozni kezdtek azokért, akikről tudták, hogy egykor itt dobták őket a Karib-tengerbe. A sírás abbamaradt.
***
Tapasztaltam, hogy…
az Antal Imre vezette Klasszik rádió adásai utolján valakik alvilági effektusokkal torzították a zeneszámokat. Alig lehetett ráismerni az eredeti zenére. Nekem ez azt mondta, hogy trükkről van szó.
Az előzőekhez meg nemigen tudok hozzászólni.
Mindenesetre Prohászka idevonatkozó gondolatait szeretném megosztani ezek után, és két nagyon fontos mondatát külön is kiemelni mindenkinek a figyelmébe ajánlva.  
Prohászka Ottokár  írja évkezdéskor naplójába (1924. jan. 1.): „Uram, mutasd meg arcodat! Látni akarlak s többet venni tőled s meríteni belőled, mint eddig. Aki csak a maga fogalmaihoz ragaszkodik [fenti esetben csak a sötét dolgokhoz]  s nem fogadja el a másét [pl. az örök boldogságot], az olyan, mint akinek a nap hátulról süt, s így mindig saját árnyékába lép. Nem lelkünk s énünk vetületeit akarjuk, hanem a közvetlen fényt! (Kiemelések tőlem.) Ezt add, Úr Jézus! Dein Empfangen soll sein deine grosse Tat!
Keyserling, filozóf is írja, hogy ő nem enged vitatkozást előadásai után; ne úgy hallgassák őt, mint akik felelni s feleselni s el nem fogadni akarnak, hanem úgy, mint akik szívják s beveszik azt, amit kapnak.
Ha a forrásnál ülök, nem turkálom föl iszapját, hanem belenézek s élvezem tisztaságát s megtisztulok benne. Csendesítem a lelkemet. Én fölkavart vagyok, az nem. Azt is lehetne fölkavarni, – van benne is iszap. Ah, Uram, fogadni, venni akarlak!”
Tehát még egyszer: Akinek a nap hátulról süt, mindig saját árnyékába lép.
Nem lelkünk s énünk vetületeit akarjuk, hanem a közvetlen fényt!

A kronosz a megszokott fogalom. Események egymásutánját mérő idő. A kairosz az alkalmas idők sorozata: a találkozások, rátalálások ideje.
Maradjunk először a kronosznál, melynek múlását a kronométer méri, eseményeiről a krónikák számolnak be.
Kétféleképpen közelíthetek a kronoszhoz. Autóban ülve előre (a jövőbe) tekintve, jelenem alá gördülnek a tárgyak. A sávválasztó csíkok, a kilométerjelzések, a terelőkorlátok gyorsan fel- és eltűnő szakaszai.
A múlt pedig  akkor rémlik fel, ha vasúton közlekedem. Szeretek az utolsó kocsiban utazni. Kimegyek az ajtóhoz, s kinézek a hátsó ablakon. Hosszasan szemlélem a jövőből múltba futó jelenben az eseményeket. Igen, a jelenben állva, hiszen én és a vonat egy rendszer vagyok. Igaz, hogy vágtat a szekér, de benne hozzá képest mozdulatlan vagyok. Álltó helyemben próbálom befogadni a „szárnyas idő” változásokat hordozó eseményeit. Az apró tárgyak (zúzott kövek, bokrok stb,) szinte felfoghatatlan tempóban tűnnek a messzeségbe. A talpfák szintén az apróbb időintervallumokat idézik. Már a távíróoszlopok jobban észlelhető ritmikus valóságukkal hívják fel magukra a figyelmet. Ugyanígy viszonylag állandó a sínhézagok ritmikus kattogása is. (Állítólag Gershwin Kékrapszódiáját a vonat ismételt zakatolása ihlette.) Nagyobb időintervallumon keresztül látszanak az erdők, rétek, szántóföldek kétoldalt, a hegyek s az égen a felhők. Így telik el az idő, mígnem a jövőből jelen lesz, s megérkezünk a célállomásra, hogy ott kiszálljunk.
Nemde ez történik életünkben is? A napi rutinok iszonyú tempóban tűnnek elő, s el. A felkelések, mise, posztok megírása, gyógyszerek adagolása, bevétele, napi munkák elvégzése. Vannak aztán olyan feladatok, melyeket meg kell tervezni, melyekre készülni kell, s melyek egyszer csak a jövőből a röpke jelen után a múltba vesznek. Idén ilyennek számított a kézfogó, mely tervezhető volt, Haiti földrengése, mely nem  volt tervezhető. A közös nyaralás, mely tervezhető volt, a kórházba kerülés, mely nem volt tervezhető. Visszatérő rutinok. Heti egy konzultáció, havonta vérvétel, lapok korrektúrája, kommentek megírása, háromhavonta receptíratás. De voltak egyszeriek is közöttük, pl. Micáék esküvője, a chilei bányászkatasztrófa, vörösiszap támadása, árvizek, stb. Ezek a jövőből érkeztek, hamar lezajlottak, s máris a múlt eseményeiként tartjuk számon őket.
Mint már megírtam: életem végéig havonta vérvételre kell jelentkeznem. Csaknem féléve tart a folyamat, s ki tudja, hányadik lesz az utolsó?
Fontosabb volna a kairosz, a találkozások megvalósulásának az ideje, az alkalmas idő értelmes kihasználása, a rendelkezésünkre álló időintervallum személyessé tétele, személyes megélése, a személyiségcserék láncolata a mélyen megélt találkozásokban, az értelmes szemlélődés, a szemlélődés gazdagságának megragadása.
A jelenlét.
Nem is tudom, ez csakugyan idő-e, vagy éppen a kronoszból való kiesés az örök jelenbe. Mindegy, nem az ezen való töprengés számít, hanem az, hogy jól használjuk fel időkeretünket a lényeg megélésére.   

Van egy jól használható kézikönyv, X. Léon-Dufour Biblikus teológiai szótára, melyre ráakadtam az Antikváráruház kínálatában. A rendes bolti forgalomban is kapható könyvet 9800 forintra taksálják, s hogy nem tévedés, két példányt hirdetnek: mindkettőnek ez az ára. Az a vicces, hogy kiadója, a Szent István Társulat internetes könyváruházának ajánlata ugyanerre a könyvre 4320 ft. A jelenleg is kapható kiadvány használt állapotban – tán patinás mivolta miatt náluk – több mint a kétszeresébe kerül. Ez azért enyhe melléfogás. Egy nagy cég nem sokat bíbelődhet egy-egy könyv értékének a meghatározásakor, de nem árt, ha azért tájékozódik a napi árakról, legalábbis ha meg akarja őrizni hitelességét potenciális vásárlói előtt.
Azt végképp nem képzelem, hogy vesz néhány darabot a SZIT-től, hogy dupla áron értékesítse. Annál komolyabb cégről van szó.
Ám ne hogy azt higgye valaki, hogy légből kapott az említett módszer.
Az általunk preferált üzletközpontban a hét napjain más és más árucikkek kerülnek kevesebbe. Láttam már nemegyszer olyan párost, aki két-két bevásárlókocsit vonszolt maga előtt és után kristályvízzel megpakolva. Gyors becslésem szerint kb. 1000 liter vizet vásároltak. Ennyire azért mégse kellett volna megszomjazniuk.
A mohóság ennyire kirívó eseteit követően az élelmiszeráruház maximálta az egy vásárló által megvehető olcsóbb termékek mennyiségét. Így azután vagy még valakiket megkérnek a viszonteladók, hogy vegyenek nekik maximális adagokat, vagy többször fordulnak, vagy a jó ég tudja, mit tesznek a nagyobb profit érdekében.
Ha mint kapitalistákra tekintek, teljesen érthető a mohóságuk, mert a kapitalistáról már Márai azt írja A szegénység iskolájában, hogy ha a kapitalista teheti, megkíséreli a lehetetlent, valamennyi dollármilliárdot összeszedni. Mindet. De még ez sem elég. Kell neki az összes rubel is. A felső határ a csillagos ég. Persze megteheti, hogy beéri sokkal kevesebbel, s alacsonyabb célokat tűz maga elé, de akkor rossz kapitalista.
Emlékszem arra az esetre, amikor (fiatalkoromban) egy amerikai tőkés fel akarta vásárolni a világ teljes ezüstkészletét, hogy diktálhassa az ezüst árát. Sokáig tehette ronda játékát, mígnem sikerült megszorítani valamilyen kintlévőségének a behajtása okán. A felfuvalkodott béka ezen a ponton kipukkadt.
Ez a kapitalista szemlélet többé-kevésbé valamennyiünkben ott motoszkál. Többször rajtakaptam magam azon, hogy elfoglaltam az egyetlen szabad helyet a buszon, és örültem, hogy nem kell állva megküzdenem a busz rángatásaival. Majd többen leszálltak. Kiválasztottam egy optimális ülést, és megkönnyebbültem. Ám alig helyezkedtem el rajta, láttam, hogy van még néhány hasonlóan kényelmes ülőhely. Szerettem volna azokon is ülni, de – sajnos – még nem tudok bilokálni, trilokálni. Legfeljebb azt dönthettem el, átülök, vagy sem egy másik helyre.
A mohóságnak eme csírája félelmetesen benne van az ember természetében. Az enyémben is. (Szt. Páléban is benne volt: Akarom tenni a jót, de teszem a rosszat.)
Vagy ki panaszkodott azért, hogy jutalmat kapott, amire nem szolgált rá.
Ki gondolkodott úgy, hogy tizenharmadik havi keresetét, nyugdíját nem szolgálta meg.
Ki utasította el fizetésemelését azzal, hogy ennyire azért nem dolgozott jól.
Nem árt, ha ebbeli ingerenciánkat kontroll alatt tartjuk.            
***
Pihenésképpen ideidézem Márai emlegetett könyvének egyik szellemességét, mely kb. így hangzik. A szegény szolgája a gazdag, mert a szegény új cipőjét a gazdag tapossa ki kényelmesre, hogy a szegény lábát ne nyomja, amikor megörökli tőle.

– Ma én húztam a 3-as sorszámot, a vérvételre várakozók közül. Havonta járok kontrollra, havonta megcsapolnak, havonta sorszámot kapok. Mások is járnak havonta. Ami megfogott, az a kórházban rendszeressé váló jelenlétem. Én, aki szökőévenként fordultam meg ott (s akkor is csak látogatóban), most havonta járok a Szent Margit kórházba, hogy emlékezzek rá, itt fogok kikötni, amint kényes egyensúlyom újból felborul.
Addig pedig havonta.
Ma egy 79 éves várt előttem sorára. (Nagyon fiatalnak számítok a zűrösek között.)
– Sorszámot húztam volna a háziorvosi rendelőben is, amikor a jogosítványom meghosszabbításáért fáradoztam. De ott nem telik sorszámra. Marad a korábbi módszer: „Ki után következek?” – kérdezi mindenki, szíves miheztartás végett, s kérdeztem én is. Ennek az a praktikuma, hogy csak egy illető fizimiskájára kell emlékeznem, aki után fogok bemenni.
– Mégis egyértelműbb, ha nyomtatott sorszámot kapok, s villogó kijelző mutatja, melyik ablakhoz szíveskedjek, amikor rám kerül a sor. Ez történt az önkormányzatnál, amikor leadtam igényemet a jogosítványom meghosszabbítására, és akkor is, amikor elkészült.
Ezzel találkoztam már többször is a különféle bankokban.
– De be kellene vezetni az egyházban is. Sátoros ünnepek előtt kígyózó sorok a Ferenciek terén a templomban lévő gyóntatófülkék előtt. Ennél komplikáltabb rendszer aligha létezik. Van a sor. És vannak leágazások. Mert van, aki kilép a sorból, merthogy ő az előtérben fogadó paphoz vár. Többen jönnek, akik nem a hosszú sorba kéredzkednek be, hanem az emlegetett illetőhöz. De nem derül ki, kiben milyen szándék van. Aztán beljebb jutva ugyanaz a helyzet. Aki fáradt, a benti padokra telepszik, mígnem gondol egyet, és a legközelebb nyíló fülkeajtón beballag. Ha kevésbé jámbor, alkalmasint előbb pattan fel, mint ahogy következne. Kíváncsi lennék, az ilyen meggyónja-e, hogy türelmetlen volt felebarátaival szemben, és tolakodó. Itt is az lenne jó: tépne mindenki sorszámot, és villogó mutatná, melyik fülke várja az újabb delikvenst. Itt nincs sok idő „lelkizni”, ezért oly mindegy, hogy kihez tér be a gyónó. Végül is a feloldozást „felülről” kapja.
* * *
Csak elmesélem azt is, hogy pozitív hozadéka is van a rendszeres kórházlátogatásnak. Egy hónap alatt óhatatlanul összegyűlik egy marék aprópénz itthon. Ezeket bedobálom az italautomatába, és iszom egy forró csokoládét a nagy ijedtségre.

Találtam egy „kidobott pénzt”. Na, nem az ablakon kidobott valamiről van szó, hanem  egy lejárt szlovák koronáról, egy 10 koronás érméről, melyet csakugyan találtam. Készítettem is egy elfogadható makrót róla, hogy lássam, amit szabad szemmel alig. Mint sebtében megejtett amatőr kutatásom nyomán kiderült, egy 10. századi, nagymácsédi lelet feszületábrázolását tették az érme előlapjára.  Ezt a honfoglalás kori keresztet egy „kaptorgá”-nak nevezett díszes, nyakba akasztható tasakocskában őrizték, hordták, akik meg tudták fizetni az árát eme ötvösmunkának.
Ma a szelektív hulladékgyűjtőt környékeztem meg, és elkészítettem a kukacsoportról a Kirekesztés c. fotómat. Mivel pedig tegnap „hegyet hágék, lőtőt (azaz lejtőt) lépék”, ma csak vízszintes erányban lépék, ki hogy ha kell, legény lehessek a gáton. Innen indulva északnak  barátkoztam a gát végén a Barát-patakkal. Sőt átsunyítottam csak úgy szabad szemmel a tegnap megmászott dombra, és alulról vettem célkeresztbe a puszta-dombi keresztet, s készítettem egy olyan képet róla, melyet megengedett a mai párásság. Ilyenkor szórt és tompa fény uralkodik mindenen, és a felvételek olyanok, mintha piszkos kamerát használnék.
Ma is verőfényes, szép idő volt a Duna partján. A tereptárgyak ismerősként üdvözöltek.
Ami utólag rögzült bennem: egyetlen hajó sem közlekedett barangolásom idején, ami azért szokatlan.
Még egy motorcsónak se.
Egy szkíf és egy kajak haladt el mindössze mellettem. Meg jó néhány futó.
Valaha a sétálók kezükben zseb- vagy táskarádiót lóbáltak, most nem ez a divat. A zene sokkal „fülbemászóbb”, egyenesen a fület csiklandozza a minihangszórókból áradó zene. A kívülállóknak nem hallható az adás. Azért a sétálók és futók keze sem üres. Csaknem mindegyikük plasztikpalackot cipel magával, mert víz vagy bármilyen egyéb folyadék nélkül el nem indul épeszű ember. Csak én. Én a kilós fényképezőgépet cipelem inkább. Inni meg hazajövök.
Tehát nem úgy van most, mint vót régen. Más ez a nap fenn az égen… Mást cipel a kocogó, mint régen. Vizet cipel,
vagy … mobilt. A mobil arra igen alkalmas, hogy ha pihenni akar a futó ember, megáll és telefonálásba kezd. (Vagy iszik egy korty vizet.)
Egyre feltűnőbb, hogy az emberek nem kívánkoznak önfeledten belebambulni a létezés közegébe, nem kívánják érzékszerveiket a jelen időtelenségén nyugtatni, és élményeket gyűjteni a puszta létezés jóérzéseiből. Muszáj valakivel virtuális kapcsolatot keresni, és jobb híján elmondani: „képzeld, most megyek hazafelé”, hogy egyértelművé legyen: aki itt megszólal, igen fontos valaki, még a járdán haladtában is kénytelen üzleti ügyeit intézni.
Jut eszembe: a házunk közelében egy erősen rúzsos valaki jobb kezében mobilját tartotta, bal kezében a műanyagzacskót szorongatta kutyusa piszkával, s középső szájával azt mobilozta, hogy sietnie kellene az operába, de a kutyus valami fontos szagot elemez a bokor tövében, és hiába kiabál rá, nem akar engedelmeskedni neki.
Mondom, hogy fontos emberek kitalációja ez a fránya mobil. Többek között arra is jó, hogy a biokapcsolatok helyett a virtuálisba meneküljön, aki ilyet szeret.

Ha tudnám, hogy mikor, hová fogok bandukolni, akkor az esetek egy részében térképet vinnék magammal. Ám amikor elindulok, a legritkább esetben határozom meg, hogy hová is kellene kilyukadnom. Ma pl. némi aprópénzt és a bérletemet vágtam zsebre, vállamra meg a fényképezőgépet vetettem, aztán uzsgyi a Szentendrei útra. Közeledve hozzá elhatároztam, hogy ma kimegyek Békásra HÉV-vel, majd onnan északnak B.kalász irányába, és ott nyugatnak menvén fel arra a dombra, ahol még eddigelé sohase jártam.
És ahol még sose jártam, ott elkél a térkép, mert nem ismerem az utcák egymásbafonódását. Ha pedig egy csúcsról csak nagy kerülővel tudok leereszkedni, másutt kötök ki, mint ahova érkezni szeretnék. Persze mindig megoldható, hogy felérve ugyanott vonuljak vissza, amerről jöttem, de mi abban a kaland?
Ma pl. elhagyva a magasházakat tíz perc gyaloglás után a prérin találtam magamat, ahol meredek ösvény vezetett egy tetőn álló kereszthez. Mindenképpen oda akartam jutni, hogy lássam, ami a tetőről látható. A fotók mutatják, mit láttam.
Feljutni nekem a Puszta-dombra s onnan az Ezüst-hegyre olyasmi, mint másnak a Tátrában túrázni. De a látvány minden pénzt megért. Kutyák most nem mutatkoztak, de egy bozótosban szügyig jártam a koldustetűnek becézett apró bogáncsfélében. Alig vártam, hogy flaszter útra érjek. Nadrágomból valahogyan ki kellett kefélnem a sok apró, ragaszkodó magot. Egyedül bérlettokom bizonyult alkalmasnak arra, hogy lekotorjam vele nadrágom száráról a koldustetű-hadat.
A hegyről végül valamekkora kerülővel csakugyan leereszkedtem Budakalászra, ahonnan a HÉV visszahozott szűkebb pátriámba.
Ma tehát kicsit hosszabbra nyúlt a gyaloglásom,
mint megszoktam, több kép is készült,
mint ahányat feltenni szoktam.
Sebaj, majd holnap takarékra állítom fotózási gerjedelmemet. (Vagy sem, mert tapasztalatom szerint nem én határozom meg a képek számát, hanem a talált témák.)
A maiak közül a legszebb két makro: egy virágról és egy iszalagról, jó az ellenfényben látszó kereszt, és egy naiv faragás Máriáról és a kisdedről. A többiek meg inkább jellegzetesek és informatívak.
Délután elkezdtem írni asztalfiókomnak saját keletkezéstörténetemet. Lehet, hogy lesz folytatása is. Egyelőre csak tapogatózom. (Oly korban éltem én…)

Tegnap Tücsi megkért: hozzam el Mikit kocsival.
Mondtam: Ne aggódj: érte megyek.
De ennek áthallása is van: „Ne aggódj! – Értem. – Egyek.
***
A múltkor írtam egy análist. És elszégyelltem magam, mert azonmód kínálkozott egy másik is. Gondoltam, késleltetem, mert még azt hinnétek: valami nincs rendben velem.
Ezúton rögzítem: minden rendben van velem, csak egy kicsit ingadozik a tenzióm.
Nos, ami akkor eszembe jutott egy Auchan-akció kapcsán:
„3-rétegű toilette-papír 32 tekercs MOST CSAK 999 ft.”
Ergo: mit ér egy ezres?
Kitörölheted vele a …
***
Engem nagyon elgondolkoztatott Zsuzsa levele, melyet szülinapomra írt, s melyet megidéztem az egyik legfontosabb mondanivalója miatt. Az ugyanis, hogy amit nem tudott meg nagyanyjától nagyanyjáról, azt megtudta levelezéséből. Mindenki vesztes, aki nem ismerheti meg a gyökereit.
Van, akinek hosszú élet áll rendelkezésére ahhoz, hogy elmesélje önmagát és a „törzs” történetét.
Van, akinek nem áll rendelkezésére csak kevés idő.
Van, aki néhány nap alatt annyit beszél, hogy egész élettörténetét elmondja és ismételten megteszi.
Van csakugyan szűkszavú ember, akibe beleszorulnak a mondanivalók. Talán mert úgy véli, semmi különös nem történt vele egész életében. (Vagy mert nem gondolja, hogy másokat érdekelhet mondandója.)
Ha viszont megírja a vele történteket, adódik a lehetőség. Utódai, rokonai vagy meg kívánják ismerni a részleteket, vagy sem. Ez kinek-kinek a saját döntése. A lehetőség mindenesetre megnyílik azzal, hogy feljegyzést készít az idősebb a fiatalabbaknak. Ezzel megtette a magáét.
Adódik ugyanakkor, hogy a számítástechnika adathordozói hol felmondják a szolgálatot, vagy reprodukálhatatlanokká válnak. Nemrég olvastam: ha azt akarod, hogy megmaradjanak a számítógépre írt anyagaid: Nyomtasd ki papírra. Ez bármikor bevihető újra a gépbe, az adathordozókba. Azt hiszem, ez csakugyan megfontolandó tanács. Ráerősít az előzőekre az a tapasztalatom, hogy az anyagok fájlokba vannak elmentve. A fájlrengetegből azonban alig lehet kihámozni a fájlnév alapján, hogy miről szól az elmentett szöveg.  
Ezért aztán nem bánnám, ha eddig megírt posztjaim keletkezési sorrendben kinyomtattatnának.
Ide írom: Elkészült egy füveskönyv összeállításom, egy humoros anyagok gyűjteménye, egy kisregényre való poénos közhely, melyeket szabad asszociációkban fejtettem ki a magam és esetleg mások szórakoztatására. A csoda tudja, hogy cikkeimnek mi a sorsuk. Mindenesetre azokra igaz, hogy papírformában megjelentek, tehát van esélyük valameddig megmaradni folyóiratokban. Elsősorban a Távlatok-ban, A Szív-ben, a Zászlónkban, az Igenben, és az utóbbi évtizedben az Echó c. lapban.
Egyre halogatott feladatom: egybefüggő módon végigírni élettörténetemet, az engem körbevevő miliőről szóló benyomásaimat.
Talán holnaptól kezdve nekiugrok, mint a fogyókúrának.
Talán…
***     
A mai nap általam készített legszebb fotója a Tücsi Katitól kapott orchideájáról készült képkivágás.

A készülődés napok óta tart.
Ajándékok beszerzése, meglepetésként való megőrzése.
Két nap óta váltott tempót Tücsi szülinapjának megünneplése.
A termek átalakítása a legcélszerűbbre, hogy képes legyen fogadni mindenkit, aki megkapta e-mailünket és jelentkezett is, avagy éppenséggel nem jelentkezett, de eljött (nagyon helyesen).
A lakás rendjének megváltoztatását több nekibuzdulás követte az üzletközpontba, mert még kéne egy kis hogyhíjják, meg még jó volna egy kis minekishíjják is.
Tegnap hatalmas sütés-főzés indult. Persze nem sikerült semmisem „olyan”-ra. De másmilyenre igen, és jó ütemben fogytak a főtt, sütött ételek, italok, sütemények, itókák, gyümölcslevek, kávé.
Szerencsénkre – és talán még inkább az idelátogató vendégek szerencséjére – a turnusok váltották egymást. Összesen (mindenkit megpróbáltam becsületesen számba venni) harmincheten voltunk itt, ebből négyen itt lakók. A többiek köszönteni jöttek a hatvanévest. Ekkora létszámot „belőni” nem lehet, csak valószínűsíteni.
Ez történt.
Nem hiszem, hogy valami kevésnek bizonyult.
Nem hiszem, hogy valaki éhesen vagy szomjasan távozott. A torták elfogytak.
Tücsinek elénekeltük a Vigyázók körében szokásos nótát: Egy szál virágot hoztunk mi Néked…  
Most este van, háromnegyed tíz, kb. másfél órája elment az utolsó vendég.
Mostanra minden szennyes edény
a mosogatógépben van
vagy sorára vár,
vagy tisztán a helyére került.    
Most mindenki visszatért rendes „játékaihoz”.
Holnap még átrendezzük a bútorokat takarékra téve helyfoglalásukat.
Ma nem fotóztam, hanem a vendégekkel foglalkoztam.
Egyszer talán kapunk a mások által készített képekből egy csokorral.
Azt hiszem, sokak rég nem látták egymást, egyesek talán korábban sohase.
Jó alkalom volt ez a korábbi élmények felelevenítésére.
Bennem az est végén nem maradt hiányérzet. Remélem másokban sem.
Ezúton is megköszönöm kinek-kinek a munkáját, az általa hozott sütiket, hozott jókedvét, hozott ajándékait, meghozott áldozatát, hiszen nem is kevesen messzebbről jöttek Dunaalmástól Salgótarjánig bezárólag.