Mickey webnaplója

Vannak a kerületnek még zöld foltjai. Nem teljesen terra incognita területek ezek, de valamiért még amolyan senkiföldjei. Az oroszok rég hazamentek a területről, a MÁV iparvágányai okafogyottan rozsdásodnak és kanyarognak zöld réteken által, másutt juhok legelnek átmenetileg, megint máshol a még feltáratlan római kori városmaradvány vár gazdag mecénásokra, akik egykor az ásatásokat megfinanszírozzák.
Biztos, hogy az önkormányzat tulajdonai ezek a földek, de egyelőre nem fejlesztik őket.
Mert aki építkezni kíván, annak engedélyt kell kérni a Múzeumoktól és a szükséges mértékű kutatásokat tűrni, dotálni.
Macerás a beépítésük, mert fel kellene szedni a síneket, kinek? Kié a Diósgyőrben 1976-ban legyártott, ide lerakott sínpár? (Hol van már a síngyártás?)
Nem folytatom.
Kitaposott gyalogút kanyarog bozótosokban, árkok mentén és az iparvágány mellett.    
Több helyütt nagymennyiségű, lomtalanításkor kidobott fát találtam felhalmozva. Mellettük eső ellen tákolt hajléktalan-„hajlék”-ok.
Ember sehol, az indiánnyár melege szárít egy kimosott, fregolira terített pulóvert. Fotózhatnék, de minek?
A kép barikádra emlékeztető összevisszaságot mutatna.
A felhalmozott lécek, faanyagok szemmel láthatólag a kalyibák téliesítését hivatottak biztosítani.  Két halmot hagyok el. Mindkét fahalmot kutya őrzi. Szerencsére láncon.
Azért kikerülöm a territóriumukat. A sínek alá krampácsolt zúzalékon, meg a vasbeton-„talpfá”-kon folytatom a kerülettel való ismerkedésemet, ezen az általam még be nem járt területen.
Egyetlen állatfaj mutatkozik, az viszont nagy számban.
Gyíkok.
Csak „fürgegyíkok” lehetnek, mert olyan tempósan vetik fel magukat, és menekülnek kígyózva, ugrálva, villámgyorsan eltűnve a szemem elől. (Pedig ha tudnák, hogy nem szeretem a gyíkhúst.)
Kiérek a betonútra.
Két kétes alak közeledik. Kezükben fekete szemetes-zsák. Vagy környezetbarátok, akik az eldobált plasztikpalackokat, dobozokat miegymást gyömöszölték zsákba, vagy éppen ellenkezőleg: Keresik azt a helyet, ahol egy óvatlan pillanatban büntetlenül megszabadulhatnak a magukkal hozott szeméttől. Nem tudom eldönteni, melyik foglalkozást űzik, de mivel az ártatlanság vélelme őket is megilleti, úgy döntök: környezetvédők.
Itthon gyászos eseményről tudósít a Hírtévé.
Meghalt Ulbrich András, aki Szabó Feri könyvbemutatóján rendszeresen szavalt.
65 volt.

Amikor kamasz voltam, egyikünk, talán Gab elindította a magnót. A számok sorrendje adva. Azzal szórakozott, hogy lefeküdt a heverőre, de úgy ám, hogy a nyaka a semmi fölött lebegett. Hallgatta a számokat. Egyszer csak nem bírta tovább. Lehanyatlott a feje.
Na, majd én megmutatom, mi a virtus. Kifeküdtem én is a heverő szélére, és eltökéltem, hogy addig tartom a kobakomat, amíg le nem törik a testemről. A magnót elindítottuk. Tudtam, hogy Gab meddig bírta. S mivel nem maradhatok le, fogcsikorgatva bár, de vagy egy fél slágernyi idővel tovább viseltem el az önkínzás eme sajátos fajtáját.     
Természetesen akármire megesküdtem volna, hogy ember tovább nem képes kitartani fejének vízszintben tartásában, mint ameddig én, merthogy csakugyan majdnem letörött a fejem.
Ám Csia sem volt rest. Ha két bátyja eddig és eddig bírta, majd ő megmutatja.
Megmutatta. A magnót elejére állítottuk, és ő tűrt és tűrt, és tűrt. Mindkettőnk teljesítményét überelte.
Hát így van ez.  
De miért is foglalkozom vele? – kérdezheted.
Csak azért, mert most van készülőben egy kvízjáték, melyben a kérdésekre gyorsan és jól kell válaszolni. E két kritériumot méri a PC, és aztán a nevek mellé kiírja az elért pontszámokat.
Három kolléga megmérte, ki hány pontot képes összeszedni. Az én gépem mutatta az ő eredményeiket. Aztán magam is nekiveselkedtem. Néhány próbálkozás után az élre álltam a gyűjtött pontokat illetően.
Vélem, hogy pünkösdi királyság ez is, mert hát ők se fogják hagyni. Látják az eredményt, és ettől kezdve egy szempont hajtja őket: Túlteljesíteni.
És fog is az menni, mert még bőven lehet fokozni a tempót.

Mint korábban írtam, esténként csemegézem társlapunk cikkeiben. Most a párbeszédről olvastam fejtegetéseket. Azért ütött szíven néhány írás, mert régóta sejtem: a találkozások esélye a spontán és igazi párbeszéd. Gondolatom igazolására szoktam említeni, hogy ha a családunk találkozik, nincs megbeszélésünknek tematikája, nincs plenáris ülés, nincs előre eltervezett program. Jelenlét van, az egymással való szóbaállás lehetősége, öröme, ünnepe. Sajnos, sose voltam képes megértetni a csoportunkkal, hogy vénségünkre nem egyes témák megvitatása az, ami felemelő lehet, hanem a találkozások során megvalósuló személyiségcsere esélye. A szerető figyelem. A figyelmes szeretet. Nem ez történik sajnos.
Igazam alátámasztására két cikkből idézek.
– „H. G. Gadamer figyelemre méltó és ihletett szövegben fogalmazza meg a »nyitott dialógus« jellemzőit. »Azt mondjuk, ugyan, hogy beszélgetést ’folytatunk’, ám minél valódibb egy beszélgetés folytatása, irányítása, annál kevésbé függ az egyik vagy a másik partner akaratától. Az igazi beszélgetés sohasem az, amelyet folytatni akartunk. [Nesze neked témázás] Sőt, általában helyesebb azt mondani, hogy beszélgetésbe kerülünk, vagy még inkább, hogy beszélgetésbe bonyolódunk. Ahogy szó szót követ, ahogy a beszélgetés fordulatokat vesz, megtalálja a maga előrehaladását, és végkicsengését… Senki sem tudja előre, hogy a beszélgetésből mi jön ki. Az igazi párbeszédnek mindig jellemzője a kiszámíthatatlanság.” – írja Patsch Ferenc SJ.
– Török Csaba pedig az önfelülmúlás helyeként mutatja be a tiszta dialógust a következők szerint:
„A párbeszéd interaktív … felszabadít. A jó párbeszéd olyan, hogy annak üzenete, »ügye« valójában nem az egyik vagy a másik fél kezében, hanem  a kettejük közötti helyzetben nyugszik. A párbeszéd csodája, hogy egyfajta közös teremtést tesz lehetővé. Kérdés és válasz, szó és viszontszó egymásutániságában olyasmi születik meg, ami nem a két fél egyszerű összege, hanem  valami minőségileg nagyobb valóság. A párbeszéd legyőzi a matematika szabályait, egy meg egyből szinte megmagyarázhatatlanul három lesz. A dialógusban megvalósuló interakció emberi létezésünk egyik nagy titka, önmeghaladásunk lehetősége [önfelülmúlás, mondom én], és identitásunk korlátain túlnövő távlat, ajándékozás és megajándékozottság körforgásában új születése.”   
Ezek jó hírek, igaz megállapítások. Ezért is párbeszéltem el nektek.
Még csak annyit, hogy ma cserbenhagyott a szandálom, melyet kb. három év óta nyüvök. Hazafelé sétálva kb. 30 lépésre házunktól elvált egymástól az alsó és a felső rész egy helyen. Így hát levettem a kukánál, (minek cipeljem fel, mikor ki kell dobnom), beledobtam a tartályba s mezítláb csattogtam haza. Azt hiszem, az elmúlt húsz évben még sose mezítlábaztam elegáns környékünkön.
Ma megtettem. Elég avantgárd húzásnak éltem meg.
Fotóim közé feltettem egy levelet a Teremtőtől.

Már gyerekkoromban se szerettem, most újból lehet kapni robbanós cukrot. Az ember beledugja nyálas ujját a citromízű savanyú porba, beveszi a szájába, mire az ott kezd belül felrobbanni. Pici revolvergolyók pattognak a szájadban, irtó muris és ócska. Minap itt járván az uncsik ittfelejtették egyik kincsüket. Igaz, hogy most Horror Fizz a neve és (őrült)spanyol termék. Rajz is tartozik a tasakhoz. Egy nyakkendős férfi feje: keresztben állnak a szemei, merthogy kétoldalt a fülein süvít ki valamiféle szélvész.
Ám a legszebb a meghatározása: Préselt cukorka pezsgő cukorkaporral.
A préseltet nem is értem ebben az összegfüggésben, legjobb, ha azt elfelejtjük. Marad a cukorka, a pezsgő cukorkaporral. Pezsgő íze egyáltalán nincs, pezsdítő hatása talán, inkább citromra emlékeztet az aromája, de hogy mi lehet a cukorkapor? Cukordinnyéről már hallottam, de cukor kaporról? A kaporban nem sok cukor lehet, ebben a robbanós izében meg nincs is kapor, legfeljebb puskapor. Marad az a valószínűtlen megoldás, hogy cukorka-por található a tasakban.
Amolyan felrobbanhatós.
Képzelt párbeszéd:
– Mit csinálsz, öcsi?
– Robbantgatom a fejemet cukorkával.
Amúgy jól vagyok, voltam sétálni a gáton, a készült fotók az új mappában.
QQ-val ilyenkor, vasárnapo du. szoktam beszélgetni, ő hív inkább. De lehet, hogy ma én, mert holnap szülnapja van, Katának egy hétre rá, nekem meg közbül. Isten éltessen minket!

Régi mulasztásomat pótolom esténként. Magam mellé vettem a jezsuita A Szív c. kiadvány utóbbi évfolyamait, és nagyjából egyet közülük megemésztek lefekvés után. Amíg el nem nyom az álom, addig böngészgetem a mostanában zömmel szerzetesek által írt cikkeket. Köztük töltöttem másfél évtizedet, így képzeletemben megjelennek temperamentumukkal orgánumukkal, és immár – megírt anyagaikkal is együtt.
Tematikusak az egyes számok (csakúgy mint a Távlatok volt. Kedvemre szemezgetek hát az anyagokból.
Korábban fejhallgatóval a fejemen tértem nyugovóra és pásztáztam az adók között, hallgattam könnyű és nehéz zenét, hallgattam könnyű és nehéz szövegeket. Meglepően sok értékes anyag hangzik el éjszaka a rádióban. Persze átugrom a „sztár”-interjúkat, melyek fellépésekről és készülő új CD-ről szólnak. Hótt unalmasak ezek a műsorok. Ám értékes embereket is mikrofon elé kérnek. Nagyon tanulságos meghallgatni őket. De már az is esztétikai örömet szerez, hogy két klasszikus adó között ugrálhatok, és általában elég sokféle zenei műfajt kedvelvén szinte mindig elcsípek valami embernek valót, valami nekem valót. Hát így zárulnak estéim, míg csak el nem nyom az álmosság. Ekkor az égiek bizalmába ajánlom magamat, és próbálok mielőbb öntudatlan állapotba keveredni.
Jut eszembe apám, aki mesélte, egy ismerős öregasszony esti imája meglehetősen lakonikus volt. Csak ennyit kiáltott az éjszakába: Jézus, segíjj!
A regnumi táborokban megadták a módját a takarodónak. Röviden sorolták a napi eseményeket, azzal a céllal, hogy belehelyezkedjünk, miben vettünk részt, milyen lelkülettel, mi volt jó, mi rossz. Aztán elénekeltük a Salve Reginát, kaptunk egy áldást, és esetleg utánunk küldték még ezt a félmondatot: Mondd: Jézus, aztán dögölj!
Ez arról szólt, hogy az áldás után a lehető legnagyobb mértékben kívánatos az elcsendesedés, avagy szakszóval: Szilencium.

Folyóiratunk, a Távlatok 65. számában megjelent egy írásom.
Gyorgyovich Miklós: Örülünk-e a teremtés gazdagságának?
Ezt a sort a francia nyelvű sommaire így adja vissza:
M. Gyorgyovich: Nous réjouissons-nous des richesses de la création?
A google-kereső persze szívesen vissza(gépi)fordítja. Imigyen:
Mr. Gyorgyovich: mi szórakozzunk jólét megteremtésének?
Igen.
Mi jól szórakozunk a fordítógép megteremtése kapcsán.
Csakúgy mint valaha Karinthy. (Nekem mindenről ő jut eszembe.) Tőle idézem:
„Jöttem a Gangesz partjairól
Hol álmodoztam déli verőn
A szivem egy nagy harangvirág
S finom remegések az erőm.
(Ady)
Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki a vers. Elhatározta, hogy lefordítja, és a "Dichterstimmen" folyóiratnak beküldi.
Le is fordította a következőképpen
Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager
Mein Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.
Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben, de egy másik műfordító elolvasta a verset, nem vette észre, hogy magyarról fordították németre, eredetinek nézte és lefordította magyarra, és beküldte egy szépirodalmi lapnak:
Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosó mélyén
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.
Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban, de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát, érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a "südischen" szót "jüdischen"-nek olvasta, azonkívül a Ganges szót folyosónak fordította. Baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyarról lefordította és beküldte a "Gedicht-Magazin"-nak tökéletes átköltésben:
O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Fluss-salz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?
No, igen, ami a folyosót illeti, hát igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel az olyan árnyalatnyi különbségekre, hogy a folyosó és a folyó só nálunk mást jelent. A Herz tulajdonnévről pedig azt teszi fel a fordító, hogy a Herczeg rövidítése.
A Magazin nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát leadta a verset.
Így került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt:
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó nyájas olvasó!”
Akkor mára ennyi.

Az előző posztom olyan baljós hangulatú, hogy minden épeszű olvasónak, aki csak belebotlik, elmegy az élettől is a kedve. Ezért fájdalomenyhítésképpen idemásolom, amit QQ küldött ma. Az ad aktualitást a dolognak, hogy 45 éves osztálytalálkozónk lesz másfél hét múlva. Én ugyan nem leszek ott, de a többieknek szívesen továbbítanám az alábbi szösszenetet (mondom QQ jóvoltából):  
– Hol legyen a 10 éves osztálytalálkozó?
– A Négy Bikában, mert ott csinos nők szolgálnak fel!
A 20 éves találkozót szervezik.
– Hol találkozzunk?
– A Négy Bikában, mert ott nagyon jól főznek, és nagy adagot adnak!
– A 30 éves találkozót hol tartsuk?
– A Négy Bikában, mert ott van diétás és vegetáriánusoknak is menü!
– A 40 éves találkozó hol legyen?
– A Négy Bikában, mert ott van rámpa és tolókocsival is megközelíthető!
– Az 50 éveset hol ünnepeljünk?
– A Négy Bikában! Jaj de jó, hiszen ott még sose ünnepeltünk!!

Mióta sétálgatok a környéken, egyre szembeötlőbb az a szakadatlan küzdelem, mely természet elemei között, valamint a természeti elemek és a civilizáció (urbanizáció) között feszül.
Ma pl. az erkélyünkről fotóztam azokat a munkásokat, akik lapáttal, ásóval, seprűvel a kezükben veszik fel a harcot a minden betonrepedésből előtüremkedő gazokkal. A készült képnek az útkaparók címet adtam, tudva tudván, hogy azért nem egészen azt a szakmát „űzték” a piros ruhába bújt munkások, mint hajdan az útkaparók.
De van ennél szaporább módja is a gyomirtásnak. A Szentendrei úton néhány napja speciális gépkocsi haladt lassú tempóban a járdaszegély mellett, s a platón álló szaki vegyszert spriccelt tömlőből, valahányszor csak gazcsomót látott. Fogalmam sincs, van-e ránk, emberekre nézve káros hatása a használt gyomirtónak.
Az ember tehát felveszi a harcot az elemekkel. Felveszi az áradások idején, amikor homokzsákok ezreit töltik, s cipelik a veszélyes helyekre, s az árhullámok levonulása után, amikor összeszedik a zsákokat, amikor fertőtlenítik az ártereket.
Sokat dolgoztak idén a tűzoltók is, mert rég nem látott mennyiségű fát döntött ki a szél. De nemcsak a szél. Ha nem ázott volna fel olyannyira a föld, az orkán nem bírt volna a fákkal. Így viszont százával selejtezte le őket. Az odvasokat azért, az épeket pedig azért (mert a pépessé lett talaj nem tartotta meg gyökereiket).
De a természet állandó hadviselésben áll az épített környezettel is. A jég szétrepesztette az utakat, a rengeteg eső sok helyütt alámosta a flasztert. Igen sok út ment tönkre idén, mert megsüllyedt, mert feldarabolódott az aszfalt, mert a fák növekedvén minden utcában összevissza emelgetik a járdák burkolatát.
Nem is folytatom, hacsak azzal nem, hogy a sok eső a legtöbb kerítést kikezdte. Rozsdásodik minden, és elég jó tempóban.
Alighanem a harc nem fog csillapodni a közeljövőben. Ha marad a sok csapadék, még sok borsot fog törni az önkormányzatok orra alá. Ha pedig felváltja a szélsőségesen tűző nap, abban sem lesz köszönet. Az utakat elolvasztja, a síneket meggörbíti, a napon tartózkodókat megbetegíti az ultraibolya sugárzás megnövekedett dózisa.
De nincs mit a természet szemére vetni.
Az izlandi vulkánkitörés miatt 200 000 légi járatot töröltek.
Eddig a hír.
Bennem pedig megállt az ütő.
Mégis hány járat röpköd az űr alatt és a föld felett?
Azért fontos ezt tudatosítani, mert a légritka térben nem bomlik le a kerozin égésterméke, csak igen lassan. (Az autók sokkal többet szennyeznek, de az égéstermékek feldolgozásában részt vesznek az erdők, a csapadék pedig legalább a levegőből eltávolítja ezeket a mérgeket.) Rákerestem a Google-n, és majd hanyatt estem a meglepetéstől.
Egy számítás szerint 1990 és 2008 között egymilliárd kétszázmillió járat (!!!) emelkedett a magasba, és szennyezte a föld légburkát üzemanyaga kb. 10 km-es magasságban.
A szemünk előtt megy tönkre a föld.
Naponta látjuk, amint az égi csigák húzzák maguk után nyáladzásukat, és hagyják ott eltakarítatlanul.
Égen földön folyik a harc.
Mégis mire számítunk?
Ez a harc lesz a végső?

Amikor az orvos arra ítélt, hogy sétáljak naponta egy órácskát, egyben törekedett értésemre adni, hogy legjobban teszem, ha beszerzek egy kutyát. Az majd levisz engem mindennap.
Próbáltam megemészteni a gondolatot, de nem sikerült. Hiába mondtam magamnak, miért kell ahhoz egy kutya, hogy lemenjek? Úgy tekintem, mintha itt volna mellettem, és a dolog el van intézve.
Ám a valóság rácáfolt elképzelésemre.
A kutya nem volt jelen, én meg feledtem a séta kötelezőségét.
Kutyát mégse vettem, mert nem fogom kínozni az emeleti lakás börtönében a mozgásigénnyel megáldott, megvert élőlényt. Valaminek azonban történnie kellett ahhoz, hogy rendszeresen járjak egyet a környéken.
Arra jöttem rá, hogy számos érdekes és/vagy szép benyomás ér jártomban-keltemben. Ezek érdemesek (volnának) arra, hogy megörökítsem őket a magam és mások gyönyörűségére.
Heuréka!
Megvan a megoldás: Veszek, viszek magammal fényképezőgépet, és ő lesz ez én „kutyám”, akit sétálni viszek. Ha megakad a szemem valamiféle esztétikus jelenségen, megállok, megpróbálok egy gyönyörű felvételt készíteni róla, és magammal hozom. Itthon aztán feldolgozom a Picasa program segítségével, és albumokba rendezem őket a selejtezés után (a gyengéket kíméletlenül eldobom).
A maradékon viszont elég gyakran legeltetem a szememet.
Részben szép emlékek ezek,
részben önmagukban is szép fotók,
részben – és nem titkoltan – mintegy tanúságtételem arról, hogy Isten világa szép, és a képdokumentumok képesek visszatükrözni annak szépségét, Aki létrehozta őket.
Persze vannak egyéb képeim is: pl. szociofotók,
melyek lelkiismeret-vizsgálatra késztetnek.  
Melyek felkiáltójelek,
melyek égbekiáltó rendellenességekre kívánják felhívni a figyelmet.
Persze ez a kevesebb.
Vannak aztán olyanfajta láttató képek, melyek egy része az általam felkeresett helyeket mutatják meg valamiért, és vannak természeti jelenségeket és azok következményeit megmutató képek. (Viharok pusztítása, hatalmas esők következményei, áradások, erózió stb.)
Mindezt azért írom le, hogy a hasonló cipőben (szandálban) járókat buzdítsam: Nemcsak kutyát lehet sétáltatni, hanem fényképezőgépet is lehet lóbálni.
És ahogy a kutyával meg-megáll az ember, hogy amaz megjelölje a territóriumát,
a fotózás miatt én is gyakorta megállok, részben megtalálni a kedvező témát és pozíciót, részben a gépet beállítani, hogy szép felvétel készüljön.
Tehát hallgassatok rám:
Fotózzatok!

Reggel négy ismerőssel futottunk össze a misén. Mica és Elvira felismerték jezsuitának készülő bogártársukat, aki most indul a noviciátusba. (Én meg az utolsókat rúgom a rendnél. Feltehetőleg jövőre megszűnik a státuszom, marad a nyugger állapot.) Kelet és Nyugat. Indulás és megérkezés, elkezdés és abbahagyás.
Bemenvén a templomba további három ismerősbe botlottam.
Egyiknek a lánya hegedül, nem is akárhogyan,
a másik maga hegedült, nem is akárhogyan,
harmadikuk pedig szintén a jezsuitáknál dolgozott civilként.
Már nincs ott.
Még annyira sem, mint én, aki szintén alig (félállású távmunkás).
Magyarország kis ország, hogyne találkoznának benne sűrűbben-ritkábban az ismerősök.
Nos, ennyit akartam mondani a találkozásokról, de még nincs vége.
Lementem a Duna-partra, mert ott jó a levegő, és néha szerencsém van szépséges képeket exponálni.
Ma is így történt.
Jó tíz képpel a gépemben bandukolok visszafelé, amikor egy autó jobbra kívánván kanyarodni, kivártam.
Az a pap ült a sofőrülésen, akiért imádkozni szoktam, amikor el nem felejtem.  
Egy rövid sóhajt utánaeresztettem, ha már egyszer így összehozott bennünket a Gondviselés. Azért persze a többieket is áldja meg az Isten, akikért nem az én fő reszortom az imában való megemlékezés.
***
Deske tegnap két szociofotót tett a blogjára. A mellé tett mondatok a szociográfus korrektségével és lakonikusan így szólnak. Az én ágyam. És mellette a heverőfotója, ahogy kell. És egy másik mondat: Az ő ágya. Az ő egy csöves, akinek vegyes textíliákból összerótt fészkéről szintén mellékel egy képet.
Pontos, lakonikus és velős.
Elgondolkoztató.
***
Reggel: kétféle törött, kétféle ovális, kétféle kerek.
Délben:: két és fél fehér, egy piros.
Este: Kétféle hosszúkás, kétféle kerek.
Desszert: Tensiomin szükség szerint.