Mickey webnaplója

Három napja küszködöm egy könyv szövegének a javítgatásával.
Három napja hűvös van a lakásban.
Három napja nem kaptam értesítést róla, hogy miért nincs még kész Tücsi rossz PC-je.
Három napja várom a fűtésszerelőt, mert egy radiátort ki kell cserélnünk.
Három napja fázom tehát egy kicsit annak ellenére, hogy meleg leveket iszom.
Ilyen körülmények között vártam, hogy befejezzem végre a vállalt könyv javítását.
Ez az ötórai tea idejére meg is történt. Korán vacsoráztunk. Utána napi csavargásra indultam. De a nap is lemenőben, a szél is ősziesen fújdogált, így rövidre vettem a kört.
Összesen egy képet készítettem, mintegy igazolva, hogy mostanság már milyen korán sötétedget. Nem csoda, szept. 30-at írunk.
A felvételt nézegetve feltűnt, hogy mekkora erő van a napsugárzásban. Áttör a fákon, és mivel valamiféle széli elhajlás jellemzi a fényt, olyan erős a napsugárzás, hogy a falombot teljesen áttöri. A napfény olyannyira körbeveszi a lombok hasítékait, hogy egységesen körnek mutatkozik a felvételen. A réten áthaladó hölgy ruhájának a szélein is áttűnik a sugárzás, a rét füve ellenfényben ragyog, a fák levelei szintúgy, és ha megállt volna egy itt még sose látott őz, annak a fülén is átjött volna a fény. Olyan erősen sütött a lebukó nap, hogy helyenként a flaszteren is megcsillant a sugara.
1991-ben Münchenben járva a Deutsches Museumot is felkerestük. Ott találtunk egy részecskeszámláló dobozt, egy kamrát, mely hanggal jelezte, ha a korpuszkuláris sugárzás eleme áthatolt rajta. Meglehetősen sűrűn kattogott ez a kamra.
Engem nagyon megihletett és elgondolkoztatott: miféle mikrorészecskék lehetnek azok, melyek pl. rajtam keresztül is gyengítetlenül áthatolnak és folytatják útjukat, mintha mi sem történt volna, mintha ott se volnék.  
Nos a mai fotó ezt az emlékemet idézte elő.
Mintha a fa ott se volna, átzuhog rajta a fény, mely mindent be akar tölteni, mindent át akar járni, minden zugot meg akar világítani.
Mi mást is akarhatna a nagyobbik világító.

Ezt a nótát anyám is ismerte, de csak egy versszakát.
Mint kiderült három van neki.
Az első, amit ismertünk:
A szegedi sürgönypózna jaj, de magos,
A tetején a porcelán jaj, de poros.
Rá van csavarintva az a kutya derót,
Akármilyen magos, leadi a szót…

Zörög az a sürgönyderót mint a haraszt,
De nem ér a masinája egy fagarast.
Dróton küldött tagnap csókokat a babám,
S eszi fene, most még szomjasabb a szám.

Megüzentem a rózsámnak én a minap,
Nem bízom a derótra a csókjaimat.
Inkább hozzáröpít a pöfögő vonat,
Személyesen tőlem különb csókot kap.

Hát a folytatás hasonló hangvételű, mint az első versszak.
Bár mivel csak az elsőt ismertem, azt gondoltam afféle betyárnóta, amelyben az éneklő attól fél, hogy hiába bujkál, utolérik, mert a pózna derótja leadi a szót, és neki akkor vége. Minő csalódás, a folytatás másképp kanyarintja a szöveg általam vélt értelmét.
Ami olyan magyarnótás az egészben:
A szövege szegedi póznáról szól, és ha szegedi, akkor rosszul van mondva, mert annak szögedinek köllene lönni. De nem az.
Népiességre törekszik a szóhasználata: csavarintva, derót, leadi …
Régi, hiszen  még pöfögő vonatról regél.
És ami a dallamát illeti, az se a szokott kvintváltó, de még az új típusú ív sincs benne, ellenben egy moduláció igen, amely furfang a népdalokban ritka, ha egyáltalán előfordul. 
Azon törtem a fejemet, hogy hogyan lehet mégis szolmizálni anélkül, hogy átugranék másik hangnembe. Hát így:
m-r-di-r-m-r-di-r-m    di-m-l,
m-m-fi-szi-l-szi-t-l-m    di-m-l,
m  d  t-m-fi-szi-l-szi-l-t-d’-t
l-szi-l-f-m-r  m-m-d-t-l,
Elég kacifántos, mert egy kistercet ugrik a hangnem a második sor után.
Lehet, hogy nem sikerült elég plasztikusra a leírás a nótáról, de sebaj, készítettem egy mai pózna szigetelőjéről két képet, ahol rá van csavarintva az a kutya derót.
Nézzétek meg azt.

Elindultam gyalog nyugati irányban. Jó háromnegyed órát fotóztam, gyalogoltam.
Majd kb. tíz percre megpihentem.
Ezek után elindultam nyugati irányban, hogy mielőbb hazaérjek.
Nem.
Nem őrültem meg.
Ha már a postáig eljutottam csekkeket feladni, folytattam utamat Aquincumból a hegyek irányába. Az óbudai vasútmegállónál aztán vonatra szálltam. Pihentem kb. 10 percet, majd Újpesten leszálltam, és a hídon nyugat felé haladva hazaértem. Közben nagyokat szippantottam a levegőből – lenge ellenszélben.
Megint egy kissé elhanyagolt területeket kóboroltam be. Samu írja kommentjében, hogy az ilyen kicsit veszélyes.
Igaza van.
Mégis idekívánkozik néhány megjegyzésem.
Egyedül kóborolni kihalt területeken óvatosságot igényel, és sokszor még az is kevés.
De, mint válaszoltam neki, fényes nappal a nyílt utcán is leüthetnek hátulról egy sörösüveggel.
Ahol csak én vagyok, ki támadna meg? Senki, mert csak én vagyok ott. Hogy előbukkanhat lesből valaki? Hát elég ostobaság volna olyan helyen naphosszat kuksolni, ahol a madár se jár. Esélye nincs rá, hogy valakit megtámadjon. Igaz, hogy a megtámadottnak sincs sok esélye a menekülésre. De az is lehet, hogy akivel találkozom, jobban tart tőlem, mint én tőle.
Tegnap pl. a parton ketten pecáztak. Néztek rám felfelé. Lehet, hogy halőrnek gondoltak. Majd egy magányos középkorú nő mellett haladtam el. Egy kikötőbakon üldögélt. Mereven a vizet nézte, kerülve a tekintetemet. A Graphisoftnál néhányan sétálgattak ebédszünetben. Egy hivatalnok az emeleti erkély rácsának dőlve cigizett. A kerítés hűvösében két udvari segédmunkás üldögélt. Sokkal több emberrel nem találkoztam útközben.     
A Graphisoft épületei egyebekben arányosak, korszerűek és kellemesek a szemnek. Ugyanolyan stílusban lakóházak is készültek a közeli telkeken. Meglehet, hogy a górék lakják őket. Elegánsak és luxusjellegűek. Persze (máshogy) szépek a régi épületek, melyeknek megint csak megvan a saját stílusuk. Többüket helyrehozták, ápoltak és kulturáltak. Érdemes tehát a szigettel szembeni, óbudai oldalon sétálgatni.
Csak remélem, hogy a rozzant, ebek harmincadjára került, pusztulásra ítélt,  (ma úgy mondják: „lepukkant”) épületeket eldózerolják, hogy ne rontsák az összképet.
Nos, ennyit a mai (18 fotó) és a tegnapi (13 fotó) mászkálásomról.

A Kondorosi út mellett állt egy agyagdomb. Nem volt túlságosan magas, mintegy 5-6 méteres, és ugyanekkora tölcsérbe futott. Feltételezésem szerint a domb akkor keletkezett, amikor a föld színe alatt egy vasbeton óvóhelyet képeztek ki a Fehérvári út mellett. Talán nem túlságosan tévedek, ha azt mondom, a világháború alatt készülhetett ez az erődítményféle. Emlékezetem szerint aláment az úttestnek, erősen visszhangos volt (no meg elég sok fekália környezte a falait, a hozzá tartozó illattal). A csuda  tudja, miért, egyszer elhatároztuk, hogy este felkeressük az általunk bunkernek hívott óvóhelyet, és a sötétségben gyertyát gyújtunk benne.
Nem hiszem, hogy túlságosan rajongtam az ötletért, hiszen még nappal is elég félelmetesnek látszott az az ablaktalan és barátságtalan hely, de valahogy ki se szerettem volna maradni a borzongató élményből.  
Eljött az este, s mi hárman-négyen, csakugyan felkerestük a bunkert. A gyertyát is meggyújtottuk, és így borzongtunk kedvünkre. Minden nesz felerősödött és oda-vissza verődött a csupasz, sima betonfalakról.
Egyszer csak eluntuk a hideglelést, és felkapaszkodtunk az agyagdombra. Ott állt anyánk a domb tövében, és várt.
Minket.
Valahogy a fülébe juthatott, hogy mire készülünk. Attól tartott, hogy valami baj ér bennünket. Hát nem húztuk ki magunkat amiatt, hogy ilyen szép programot csináltunk neki estére. Mentünk haza csendesen.
A régi élmény azért ötlött fel bennem, mert ma közelről láttam egy betonbunkert. Le is fotóztam a Duna gátja tövében.
Merthogy olyan helyen mászkáltam ma, ami korábban teljesen el volt zárva az illetéktelenek elől. Nem tudom, hogy miért. A Gázgyártól délre iparvágány húzódott, rajta vasút közlekedett. Talán behajóztak valamiféle ipari termékeket. Nem tudom, de egy őrház állította meg az érdeklődőt mind az északi, mind a déli bejáratánál. Közbül meg betonkerítés óvta a kandi szemektől a területet. Egy őrtorony még megvan, a Tilos a bemenet!-tábla is, de a kikövezett parton lehetséges a sétálás, délebbre érve pedig a Graphisoft hátsó oldala mentén, sétányt raktak ki kövekből a Duna-parton. Maradt néhány kísérteties épület, csöves tanyák ezek. S maradt egy bunker, melyről odafelé és hazafelé is készítettem egy-egy képet.
Elgondolkodtam rajta, hogy mire volt alkalmas a bunker?
Kétségtelen, hogy kézifegyverek ellen jól védett. Már a kézigránát ellen nem biztos. Akna, bomba, ágyúlövedék biztosan végzett vele és az ott tartózkodó bakákkal.
A félelem szülte a bunkert, miként a páncélborítást is az autókra, miként a tankokat, stb. Ezek védenek, de többnyire csak esetlegesen.  Jaj annak, aki bennég a tankban, akinek az autóját páncéltörő repeszti darabokra, vagy akinek a bunkerje bombatalálatot kap.
Az Enver Hodzsa vezette népi Albániát idézi bennem a bunker.
Mondják, hogy náluk kb. félmillió épült ezekből a műkő-idétlenségekből.

A tegnapi találkozó tökéletes volt. Arról senki sem tehet, hogy elég hamar leültem, és elég sokáig üldögéltem egyazon széken. Így hát elég kevés rokonnal beszélgettem. Bár szoktam hangoztatni, hogy elég ránézni valakire, elég üdvözölni, és tudod, hogy semmi baja sincs, vagy épp ellenkezőleg, megakad a szemed valamiféle gesztuson, metakommunikatív megnyilvánuláson. Tegnap ilyennel nem találkoztam, hát azt gondolom, hogy mindenki jól volt, s hozta a formáját. Mindenesetre elnézést kérek mindenkitől, akivel nem sikerült szót váltani az üdvözlésen túl.
Magam elszórakoztam azzal, hogy néhány képen megörökítsem az egész találkozó hangulatát. Még az ünnep okán felkötött lufik fotója is elég jól sikerült.
Nem úgy ma.
Frontbetörés következtében-e, vagy nem, elfelejtettem magmmal vinni kikészített kamerámat, pedig egy nagyon látványos forgatagba érkeztünk. Amikor megérkeztünk, éppen egy tűzoltózenekar, egy rezesbanda fdújta az indulót. A Babér utcában a szokásos kereteknél is gazdagabb búcsút tartottak. Most volt 80 éves a Szent Mihály-templom. Mint más alkalmakkor a búcsú napján, most is, teljes fényében ragyogott a templom. Érdekes anyagot kínált volna pl. a mennyezeti világítás az általa közrefogott freskóval. Szépséges volt a bíboros celebrálta mise is.
Elmúlt az alkalom, és kész.
Azért délután jártam egy szokásos kört.
Először a bringakölcsönzőnél megérdeklődtem, hogy mennyiért lehet tandemet bérelni (óránként 400 ft). Aztán felmentem az északi szél által tépázott Árpád-hídra, s betettem a lábamat a Margit-szigetre is. Ezúttal csak röviden, mert elég zegernyés idő leledzett. A készült fotók is ezt támasztják alá.
Az egyiken egy üres pad, a másikon egy üres HÉV-kocsi, a harmadikról, a buszról nem is gyártottam képet, pedig azon is elég sokáig egyedül utaztam visszafelé.
Erról az egyedüllétről szólnak részben a mai képaláírások is. A padhoz érve az jutott eszembe, „Hull az elsárgult levél”, de ezt írtam alá címként: Esik eső, és én ballagok...
Az üres HÉV-kocsihoz meg ezt: „Körülöttem néma pamlagok, nem utazik senki se...” A Máté Péter-szám dallamát képzeld hozzá.
Viszont kaptam egy jó tippet egy új sétalehetőségre: Megszépült az összekütő vasúti híd déli partszakasza. Holnap, ha nem jut eszembe jobb, megkeresem. Eddig riaszott a felirata:
TILOS A BEMENET!
Kutyával őrzött terület.
Szomszédunk mondja, dehogy őrzik,
a kutya se jár arra, pedig szépen helyrehozták a sétautat.

Remélem, nincs igaza Parkinsonnak, aki szerint, mire elkészül a székház, csődbe megy a vállalkozás. Mert mi is történt valójában?
Eddig egy méretes, de meglehetősen rakoncátlan, az egykori Jugoszláviában készült forgószék ficánkolt alattam. Méretes volt, mert kényelmesen elfértem benne, és rakoncátlan, mert kikopott minden eresztékében, és pl. kerekei arra indultak, amerre éppen kedvük tartotta. Úgy mozgott, mint a kimustrálás előtt álló bevásárló kosár az üzletközpontokban. Röviden szólva, megzabolázása nonstop energiával járt.
Mindenesetre posztjaimat zömmel ezen az ülőalkalmatosságon ülve alkottam meg. Olyanok voltak ezek a posztok, amilyenek, de valahogyan mégiscsak létrejöttek.
De ennek vége.   
Ma kiebrudaltatott a csővázas szék, hogy átadja a helyét egy bőrfotel-félének. Finom és erős szagot áraszt, a bőrcserzés semmivel össze nem keverhető szagát, mint az új cipő. Szoknom is kell, miként az új cipőt. Gyanítom, hogy egy vagyonba került, de hát egyszer 64 éves az ember egy életben. Nemde? (Jelzem jövőre hatvanöt leszek, ami még kerekebb. Milyen meglepetés vár rám? Családiház? Magánhelikopter? Gondolom, nem. Már jó előre szóltam, hogy egy év múlva szülinapomra egy csomag zi-zit kérek.)
És akkor most vissza a fotelhez. Ez is körbevesz …, de szótfogad. Ha azt mondom neki: Vigyél az asztal elé, megteszi. Ha azt, hogy fordulj ki velem együtt 180 fokos szögben, azt is megteszi.
Vélhetően egy ilyen ülőalkalmatosság Nobel-díjas munkákat követelne, de nem kap. Továbbra is csak a napi eseményeket, és az egykor volt történeteket fogom bekörmölni a tetején lovagolva.
Ma sűrű programunk miatt felhagytam a napi bóklászással. Délután rokoni találkozón vettünk részt négyesben. Az ott felvett néhány fotót még fel kell raknom a mappába, úgy hogy itt abba is hagyom a posztot.
Még tán csak annyit, hogy holnap búcsú lesz V. Miklósnál. Tervezzük, hogy odaautózunk.

Változatok 1.
32 éves lettem én, meglepetés e költemény +
32 éves lettem én, meglepetés e költemény
64 éves lettem én, meglepetés e költemény
(Mondja, maga megbolondult, mondja, maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?)
- Ha volna, aki megegye, vettem volna 32 krémest és 32 francia krémest.
Majd kisakkoztam volna 8x8-as formában, de hát ki enné meg?
- Marad a Beatles-sláger, melyet youtube-on Csia átküldött: When I’m 64.    
Meghallgattam. Még mindig hangulatos.
Változatok 2.
Ha valaki ismételten azonos helyekre jár, nehéz teljesen eltérőt alkotni ugyanarról a témáról. Miként V. D. műteremfestményei, úgy sorakoznak az Újpesti hídról felvett témáim. Azért próbálok változatosságot belevinni a nekem megunhatatlan látványokról.
Változatok 3.
Meg-megálltam a hídon szemlélni, azt, ami van. A hajódaru mellett horgonyoztam le. És felötlött bennem egy játékos sorozat lehetősége, mert láttam a hajón darut, gémet, macskát, csigát.
A hajódaru nem daru
A daru gémje nem gém.
A vasmacska nem macska.
Az emelőcsiga nem csiga.
És akkor orrvérzésig folytatódhat a sor:
A csőgörény nem görény.
A pillepalack nem lepke.  
A szélkakas nem kakas.
A csikótűzhely nem csikó.
A VW-bogár nem bogár.   
A gégerák nem rák.
A PC-egér nem egér.
A WC-kagyló nem kagyló.
A gumipók nem pók.
A magasszárú csuka nem csuka.
Az izompacsirta nem pacsirta.
A lehallgató poloskák nem poloskák.
A gyalogos zebrák nem igazán zebrák.
A páncél mackó nem mackó.
A felvonó sikló nem sikló.
A tudósbagoly nem bagoly.
A hírlapi kacsa nem kacsa.
Az ócskavas nem szarvas.
A rendőr viperája nem vipera.
A fakutya nem kutya.
A német Goethe nem gőte.
A hadifogoly nem fogoly.
A zöld bicikliküllő nem zöld küllő.
Hál Istennek, szól a telefon, így itt abba hagyom…
pedig a MÉH nem méh…

Ma a prédikátor könyvéből olvastatott az a rész, hogy minden csak hiábavalóság és csupán szélkergetés.
Vannak azonban az életnek olyan üdítő időszakai is, amikor minden jó. Ilyen volt a mai délelőtt is. Mise után elmentem a háziorvoshoz, hogy megújíttassam a jogosítványomat. Épp egy tucat ember várta sorát, és még hárman előzésbe kezdtek: egy veszélyeztetett kismama, egy kórházba igyekvő beteg, és még valaki, aki időpontot kért és kapott telefonon. Két órát álldogáltam, üldögéltem. Helyettesítés volt.
Két okból kerestem fel az orvost. Az előbb jelzett (jogsi) miatt, és kétféle gyógyszer receptjéért.
A jogosítvánnyal gyorsan végeztünk. Három évre megkaptam: 2200 ft az ára. (Mehetek az önkormányzatra, ahol a plasztikkártya még külön kiadás lesz.) A gyors sikernek végtelenül örültem. Az orvossal valahogy ideológiai alapon is egy húron pendültünk, félszavakból értettük egymást.
Itthon várt Zsuzsa csomagja, egy „Mécs-papa” kötet versválogatás, és egy hosszú levél. Attól hosszú, hogy elromlott a kölcsönzőből kivett szőnyegtisztító gép, és a másikra fél napot várnia kellett, így módja volt gondolatait részletesen kifejteni. Levele olvastán repkedtem. Megköszönt sok mindent, amit tőlem, meg Tücsitől kapott. Talán nem haragszik rám, ha idézek a leveléből: „Óriási kincs, az a levélhagyaték, amit a szüleid megmentettek! Fantasztikus olvasni őket, …  amit szerény nagymamám nem mondott el az életéről, most mind olvashatók és erőt adnak. Azt hiszem, csodálatos emberek voltak … Meghatott a mama nagysága, aki a „vészben” (papa halála) tudott uralkodni a helyzeten. Szebben nem is csinálhatta volna.   … Olyan ízesen, irodalmian tudnak fogalmazni mindketten.
Hálát adok az Istennek, hogy ilyen imádságos nagyszüleim voltak! … Jó érzés látni, hogy az embernek milyenek a gyökerei. …
A leveleket le kellene fordítani angolra (s franciára), mert 2 éve a Mary-Ellennel pont arról beszélgettünk, hogy őt mennyire érdekelné, milyen volt a papa és a mama. Tehát igény volna rá.”
Hosszas leveléből ezek csak kikapott idézetek, de engem megbabonáztak sorai, melyeket így zár:  „Csak annyit írj, amennyi jól esik, nekem a toll a kezemből kiesik!”
Ha lehet fokozni a nap szépségét, hozzáteszem, hogy tökéletes verőfényes, ökörnyálas indián nyár a mai nap is. Nem éget a nap, de simogat.
Délre utolértem magamat, kiváltottam a recepteket, levittem a szemetet, bekaptam az előírt drogokat, meg az ebédet, desszertnek smarnit ettem, aminek a szép neve császármorzsa, a csúnya „nyögve nyelő”, de nem érdekel a neve: egyik kedvencem.
Most pedig felkapom a fényképezőgépet és levonulok körbenézni ezen a derűs, őszi napon.
Legyen olyan minden napotok, mint az én délelőttöm volt.

Vannak a kerületnek még zöld foltjai. Nem teljesen terra incognita területek ezek, de valamiért még amolyan senkiföldjei. Az oroszok rég hazamentek a területről, a MÁV iparvágányai okafogyottan rozsdásodnak és kanyarognak zöld réteken által, másutt juhok legelnek átmenetileg, megint máshol a még feltáratlan római kori városmaradvány vár gazdag mecénásokra, akik egykor az ásatásokat megfinanszírozzák.
Biztos, hogy az önkormányzat tulajdonai ezek a földek, de egyelőre nem fejlesztik őket.
Mert aki építkezni kíván, annak engedélyt kell kérni a Múzeumoktól és a szükséges mértékű kutatásokat tűrni, dotálni.
Macerás a beépítésük, mert fel kellene szedni a síneket, kinek? Kié a Diósgyőrben 1976-ban legyártott, ide lerakott sínpár? (Hol van már a síngyártás?)
Nem folytatom.
Kitaposott gyalogút kanyarog bozótosokban, árkok mentén és az iparvágány mellett.    
Több helyütt nagymennyiségű, lomtalanításkor kidobott fát találtam felhalmozva. Mellettük eső ellen tákolt hajléktalan-„hajlék”-ok.
Ember sehol, az indiánnyár melege szárít egy kimosott, fregolira terített pulóvert. Fotózhatnék, de minek?
A kép barikádra emlékeztető összevisszaságot mutatna.
A felhalmozott lécek, faanyagok szemmel láthatólag a kalyibák téliesítését hivatottak biztosítani.  Két halmot hagyok el. Mindkét fahalmot kutya őrzi. Szerencsére láncon.
Azért kikerülöm a territóriumukat. A sínek alá krampácsolt zúzalékon, meg a vasbeton-„talpfá”-kon folytatom a kerülettel való ismerkedésemet, ezen az általam még be nem járt területen.
Egyetlen állatfaj mutatkozik, az viszont nagy számban.
Gyíkok.
Csak „fürgegyíkok” lehetnek, mert olyan tempósan vetik fel magukat, és menekülnek kígyózva, ugrálva, villámgyorsan eltűnve a szemem elől. (Pedig ha tudnák, hogy nem szeretem a gyíkhúst.)
Kiérek a betonútra.
Két kétes alak közeledik. Kezükben fekete szemetes-zsák. Vagy környezetbarátok, akik az eldobált plasztikpalackokat, dobozokat miegymást gyömöszölték zsákba, vagy éppen ellenkezőleg: Keresik azt a helyet, ahol egy óvatlan pillanatban büntetlenül megszabadulhatnak a magukkal hozott szeméttől. Nem tudom eldönteni, melyik foglalkozást űzik, de mivel az ártatlanság vélelme őket is megilleti, úgy döntök: környezetvédők.
Itthon gyászos eseményről tudósít a Hírtévé.
Meghalt Ulbrich András, aki Szabó Feri könyvbemutatóján rendszeresen szavalt.
65 volt.

Amikor kamasz voltam, egyikünk, talán Gab elindította a magnót. A számok sorrendje adva. Azzal szórakozott, hogy lefeküdt a heverőre, de úgy ám, hogy a nyaka a semmi fölött lebegett. Hallgatta a számokat. Egyszer csak nem bírta tovább. Lehanyatlott a feje.
Na, majd én megmutatom, mi a virtus. Kifeküdtem én is a heverő szélére, és eltökéltem, hogy addig tartom a kobakomat, amíg le nem törik a testemről. A magnót elindítottuk. Tudtam, hogy Gab meddig bírta. S mivel nem maradhatok le, fogcsikorgatva bár, de vagy egy fél slágernyi idővel tovább viseltem el az önkínzás eme sajátos fajtáját.     
Természetesen akármire megesküdtem volna, hogy ember tovább nem képes kitartani fejének vízszintben tartásában, mint ameddig én, merthogy csakugyan majdnem letörött a fejem.
Ám Csia sem volt rest. Ha két bátyja eddig és eddig bírta, majd ő megmutatja.
Megmutatta. A magnót elejére állítottuk, és ő tűrt és tűrt, és tűrt. Mindkettőnk teljesítményét überelte.
Hát így van ez.  
De miért is foglalkozom vele? – kérdezheted.
Csak azért, mert most van készülőben egy kvízjáték, melyben a kérdésekre gyorsan és jól kell válaszolni. E két kritériumot méri a PC, és aztán a nevek mellé kiírja az elért pontszámokat.
Három kolléga megmérte, ki hány pontot képes összeszedni. Az én gépem mutatta az ő eredményeiket. Aztán magam is nekiveselkedtem. Néhány próbálkozás után az élre álltam a gyűjtött pontokat illetően.
Vélem, hogy pünkösdi királyság ez is, mert hát ők se fogják hagyni. Látják az eredményt, és ettől kezdve egy szempont hajtja őket: Túlteljesíteni.
És fog is az menni, mert még bőven lehet fokozni a tempót.