Mickey webnaplója

Nem tudom, láttátok-e a Halál 50 órája c. filmet? Az Ardennekben folyik a tankcsata, nem is egy, hanem csaták sorozata. A general headquarters, a főhadiszállás keresztbe-kasba teli van letekercselt telefondrótokkal. Időnként taktikáznak, időnként támadnak, időnként újabb fenyegetés elé néznek a szereplők. Minden változik, minden romokban hever, minden olyan, mint minden csatatér: Kaotikus és kiábrándító.
Nos nálunk is hetek óta tart az invázió. A mesterek adják egymásnak a kilincset, sokszor nincsenek egymással összhangban. Egymás igényei süket fülekre találnak, de azért előbb-utóbb mindennek a helyére kell kerülnie.
Nem sorolom a menet közben előadódott gubancokat, melyek miatt taktikai változtatásokra került sor.
A helyzet forró.
Kint 32 fok,
bent négy ventilátor zümmög,
időnként felbőg az ütőfúró,
a romok fölött száll a por,
s drótok tengere gubancolódik a padlón.
Mi meg jelen vagyunk az összezsúfolt bútorok között dolgozva, lébecolva, várva, hogy véget érjen ez a kaotikus állapot.   
Az asztalosok és a vizesek, továbbá a burkoló elmentek, a villanyszerelő megörökölte a terepet, és magányos csatát vív a huzalokkal, melyeket el kellene rejtenie, s ami nem is olyan egyszerű a vasbeton épületben. A festés félig-meddig kész. Én a konyhát varázsoltam, Elvi és Mica holnap az előszobát tervezi megfesteni. Hétfőn lomtalanítás.
Tovább is van. Mondjam még?       
Jön a parkettázás is valamikor.
Most nincs séta, legfeljebb a szemetes zsákokkal, a lomtalanításra előkészített vacakokkal. Nincs fotózás sem, hiszen nem mozdulok a helyemről.
Van viszont várakozás, közben az ölemben egy rakat ánégyes. Készítem elő a digitalizálandó folyóiratszámokat. Ezen tudok most munkálkodni.
Mivel hőségriadót rendeltek el, óvakodunk is a napon tartózkodástól.
Nagy szerencse, ha ma sikerül beüzemelni a konyhába beépített masinákat.
Most beugrott a szobába T, de nem bort hozott, hanem port a papucsán.
Sebaj, a porszívózás véget nem érően folytatódik rövid megszakításokkal. Vigyáznunk kell, mert a betonpor kikezdi a csapágyakat. És sokba van az új gép. Inkább hát partvis és szemétlapát, ami vég nélkül tölti a szemetes zsákokat.
A halál 50 órája talán azért kapta sajátos címét, mert egy több mint két napig tartó ütközetet látunk közelről.
A mi harcunk hosszabb, ha nem is olyan véres.
Mindenesetre köze van a halálhoz. Ugyanis a remény hal meg utolsónak,
és mi reménykedünk.

Nem tudom, láttátok-e a Halál 50 órája c. filmet? Az Ardennekben folyik a tankcsata, nem is egy, hanem csaták sorozata. A general headquarters, a főhadiszállás keresztbe-kasba teli van letekercselt telefondrótokkal. Időnként taktikáznak, időnként támadnak, időnként újabb fenyegetés elé néznek a szereplők. Minden változik, minden romokban hever, minden olyan, mint minden csatatér: Kaotikus és kiábrándító.
Nos nálunk is hetek óta tart az invázió. A mesterek adják egymásnak a kilincset, sokszor nincsenek egymással összhangban. Egymás igényei süket fülekre találnak, de azért előbb-utóbb mindennek a helyére kell kerülnie.
Nem sorolom a menet közben előadódott gubancokat, melyek miatt taktikai változtatásokra került sor.
A helyzet forró.
Kint 32 fok,
bent négy ventilátor zümmög,
időnként felbőg az ütőfúró,
a romok fölött száll a por,
s drótok tengere gubancolódik a padlón.
Mi meg jelen vagyunk az összezsúfolt bútorok között dolgozva, lébecolva, várva, hogy véget érjen ez a kaotikus állapot.   
Az asztalosok és a vizesek, továbbá a burkoló elmentek, a villanyszerelő megörökölte a terepet, és magányos csatát vív a huzalokkal, melyeket el kellene rejtenie, s ami nem is olyan egyszerű a vasbeton épületben. A festés félig-meddig kész. Én a konyhát varázsoltam, Elvi és Mica holnap az előszobát tervezi megfesteni. Hétfőn lomtalanítás.
Tovább is van. Mondjam még?       
Jön a parkettázás is valamikor.
Most nincs séta, legfeljebb a szemetes zsákokkal, a lomtalanításra előkészített vacakokkal. Nincs fotózás sem, hiszen nem mozdulok a helyemről.
Van viszont várakozás, közben az ölemben egy rakat ánégyes. Készítem elő a digitalizálandó folyóiratszámokat. Ezen tudok most munkálkodni.
Mivel hőségriadót rendeltek el, óvakodunk is a napon tartózkodástól.
Nagy szerencse, ha ma sikerül beüzemelni a konyhába beépített masinákat.
Most beugrott a szobába T, de nem bort hozott, hanem port a papucsán.
Sebaj, a porszívózás véget nem érően folytatódik rövid megszakításokkal. Vigyáznunk kell, mert a betonpor kikezdi a csapágyakat. És sokba van az új gép. Inkább hát partvis és szemétlapát, ami vég nélkül tölti a szemetes zsákokat.
A halál 50 órája talán azért kapta sajátos címét, mert egy több mint két napig tartó ütközetet látunk közelről.
A mi harcunk hosszabb, ha nem is olyan véres.
Mindenesetre köze van a halálhoz. Ugyanis a remény hal meg utolsónak,
és mi reménykedünk.

– Isten vagy! – mondták nagyon régen – és ma is kissé szlengesen – ezt az igen erős és meghökkentő-rajongó kijelentést. Azok kapják, akik valamiféle teljesítményükkel oly mértékben elkápráztatnak valakit, hogy az illető eme elragadtatott kijelentésre szánja el magát.
Miről szól ez az „Isten vagy!” elismerés?
Arról, hogy valami rendkívülit alkottál, teremtettél.
(Alkotónak a Szentlelket nevezzük, teremtőnek pedig az Atyaistent.)  
Bár hatalmas a különbség a Teremtő és a teremtmény között (az én útjaim nem a ti útjaitok, az én gondolatom nem a ti gondolataitok), a Biblia szerint alig vagyunk valamivel kisebbek az Istennél, az angyaloknál, Istenre nyitott, Isten képére és hasonlatosságára teremtett lényeknek tudhatjuk magunkat.
Amit végül is meg szeretnék fogalmazni: Amilyen jól esik hiúságunknak ez az abszolút elismerés, olyan jól esik az Istennek, aki valóban az, ha kijelentjük neki őszinte szívvel: Isten vagy!
Ezzel elgondoljuk az elgondolhatatlant, megfogalmazzuk a megfogalmazhatatlant, kimondjuk a kimondhatatlant.         
Ha mi Isten képmásai vagyunk, akkor jogos a feltételezés, hogy Istennek érzései, ki- és beteljesedésre való „éberségben töltött várakozásai” vannak.
Bár hatalmas teológiai ismeretanyagot söpörtek össze szakemberek, akik Istenről kifejtették, amit megsejtettek róla, de az Úr nem erre vágyik.
Viszontszeretetünkre vágyik, arra, hogy kimondjuk neki legpozitívabb elismerésünket: Isten vagy! Erre vágyott a Fiú is, akiről Péter ezt mondta: Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. Akiről Szent Tamás így vallott: Én Uram, én Istenem!      
A misén együtt mondjuk-énekeljük: Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenség Ura, Istene… e kijelentésben egész érzésvilágunkkal jelen kellene lennünk számára, annak ellenére, hogy a szent nem jelent mást, mint isteni. Ha ezt értjük, rájövünk, hogy csupán dadogunk, mert nem tesz hozzá semmit az „isteni vagy”-kijelentés annak elismeréséhez, hogy a mindenség Urának, Istenének tudjuk Őt.
Arra vagyunk teremtve, hogy Istent viszontszeressük.
Csak ezzel a lendülettel, lelkesedéssel, pozitív érzelemmel, ezzel a magunkra figyelés helyett való Istenre figyelésben találjuk meg célunkat, az Ő vezetését, az Ő gondolatainak a forgácsait, nyomait. S kezdünk meg benne élni, mozogni és létezni.
Tegnap azt írta Csia, hogy ma lenne 99 éves apánk. Emlékére elmegy reggel misére.
Igaza van.
Hisszük a szentek egyességét, azaz az isteniek közösségét. A mi Istenünk az élők Istene. Így hát apánk él. Inkább él, mint amikor a földön járt. Élete romolhatatlan most már a mindenség végtelenségéig.
Churchill mondta a túlvilágról és a festészet iránti vonzalmáról (melybe akkor szeretett bele, amikor politikai karrierjét elvágták), tehát azt mondta, hogy a mennyországban az első millió évet festéssel kívánja eltölteni.
Ugye milyen emberi,
ugye milyen churchilles.        

Tézis: Egy konfliktus oldása újakat gerjeszt.
A lakás egy felújított része a teljes felújítás után kiált.
És ennek nincs vége–hossza. (Ld. jún. 3.-i posztom)
Bizonyítás:
1. Még egy cipőszekrény elfér az előszobában. Ma meghozták.
2. Egy hasáb alakú szekrényke fiókos a szerszámos helyére. Amaz csakugyan szétesett, kidobjuk.
3. A fürdőszobában eddig állványon álltak a tisztító szerek, hogy ne a földön legyenek. Kidobtuk. Kis szekrény lesz helyette ajtóval.
4. A törölközőtartó konstrukcióhibás. Hiába nikkelezett, olyan nyírása van, mely kitépi a falból a rajta lévő törlők súlya folytán. Ráadásul kell valami, mely térben is távol tartja a fürdőlepedőket egymástól. (A bordás fűtőtest ötlete ejtve. Túl vékony, túl keskeny, vagy éppen bunkó széles.)
5. A hátsó szobát le kell parkettázni. Nincs kifogásom ellene. Magam is jobban szeretem a parkettát. Nincs poratka, nincs felszedhetetlen kosz, beivódott gyermek pisi stb.
6. Ha már ... akkor az előtte lévő félszobát is le kell parkettázni, ott ugyanúgy kezelési könnyebbséget jelent az egymásba pattintható parketta. (A mi félszobánk túlságosan be van építve ahhoz, hogy megérje nekiugrani az előzőekben részletezett előnyökért.)
7. Felvetődött egy második WC szerelése a fürdőbe is. (Elvetve. Majd fegyelmezzük magunkat mind a négyen.)
8. Nem volt dekopír fűrészünk, pedig… Most már van.
Intermezzo. Amikor meglátom a bedobott reklámanyagokat, a friss termést látva megjegyzem: „Nem veszünk semmit.”
9. A konyhából kidobtuk a szinterezett fedőtartókat, edényszárítót. Mi lesz helyettük?
Itt egyelőre abbahagyom a felsorolást.
És ha valaki az kérdezné: Mi bajom van a korszerűsítésekkel? Azt válaszolnám neki: Semmi. A tétel nem erről szól, hanem arról: „Ennek nincs vége-hossza”. Ezt cáfold meg, ha tudod.
(Nem fogod tudni megcáfolni, ugyanis mindig lesz valami, ami a legrégebbi, és aminél van korszerűbb, újabb, többet tudó, komfortosabb…) 
Most van feladva a lecke.
Van két színes képernyőnk. Működnek, de állítólag szemrontók. (Az én szemeimet már kb. 20 éve rontják itthon és a munkahelyemen.) Elvihető.
Van egy négylapos sütős Gorenje villanytűzhelyünk, mely máig ellátja azokat a funkciókat, amire tervezték. Légkeverésre pl., nem. Levittük innen, mint feleslegessé váltat. Elvihető.
Van egy állólámpa, mely hajlamos oldalra dőlni, mert olyan, amilyen. Világít, ki és bekapcs.
Van egy kifogástalanul működő, de már régi neoncsöves lámpánk kapcsolóval, konnektorral felszerelve. Elvihetők.
Van egy erős rozsdamentes acélból készült kétrészes mosogatónk. Kifogástalanul működik.
Van egy régi, energiapazarló hűtőgépünk, egy kétcsillagos LEHEL. Elvihetők.
Van egy nem annyira régi Zanussi hűtő. Kifogástalanul működik, de váza alul rozsdás, gumija repedt.
Van egy LEHEL fagyasztó is, melynek a teteje behorpadt a hűtő súlya alatt. Kifogástalanul működik.
Mindezek elvihetők. De már nem sokáig. 14-én lomtalanítás lesz. Ingyen elviszik.
PS.: A hűtő és a fagyasztó elkelt.

Aminek egyelőre megkegyelmeztünk: Egy cserélhető (tele)objektíves keskenyfilmes CHINON fényképezőgép válltáskával. Még nem tudom, mi lesz a sorsa.***
Kollégám az átkosban a foxi-maxi speckol-.ra járt, s vele egy nem túlságosan észlény százados is. Utóbbitól kérdezte a marxizmus szakavatott előadója, hogy százados elvtárs, mi lesz a tézis és antitézis harcából.
Szás et. rávágta: Protézis.

„Egy tudósokból spontán alakult társaság vizsgálat alá vett néhány jelenséget és témakört. Természetesen pontos számításokra és logikai láncolatok számbavételére alapozva bizonyos megállapításokra jutottak. Érdekes eredményeiket természetesen a nyilvánosság elé tárták (1987-ben) okulásképp.
Ezen eredmények egyike, hogy az észak-amerikai kontinens 2004-ben el fog süllyedni. A jelenség úgy zajlik majd le, hogy mindössze néhány hét leforgása alatt a kontinentális talapzatba nyomja az egész hatalmas területet az addig ott felgyülemlett National Geographic újságok súlya.
Tudni kell, hogy ez nem vicc. A tudósok maguk is pontosan látták ennek a képtelenségét. És pont azért csinálták, hogy szemléltessék, mekkora hülyeségeket lehet bebizonyítani teljesen tudományosan, érvekkel, számításokkal, stb. megtámogatva.”
Eddig az idézet.
Szerintem a dolog nem új keletű. A francia tud. akadémia ünnepélyesen deklarálta néhány száz évvel ezelőtt, hogy soha nem fog repülni az ember, mert a levegőnél nagyobb fajsúlyú valami nem tud a levegőbe emelkedni.
A most kapott anyag nagyon támadja a mikrosütőt – mondván, hogy a mikrohullámok rezgései roncsolják a sejteket, és a roncsolt sejtek rákosodáshoz vezetnek. Majd az érvelés végén megjegyzik, hogy főzéskor egyszerű papírral érdemes lefedni a főznivalót, mert a műanyagok rákkeltő zsírjellegű képleteket nyomnak az ételbe, melyek elsősorban mellrákot okoznak. Kérdéseim:
– Ha a mikro kifejezetten káros mindenkinek az egészségére, akkor miért élünk még mindig, akik évtizedek óta használjuk a mikrosütőt?
– Ha rákkeltő maga a mikro, akkor miért javasolja, hogy főzzünk benne, még ha mégoly egészségre ártalmatlan papírfedővel letakarva is az ételt?
–  Bizonyította-e valaki, hogy a gyomorból egészséges avagy roncsolt sejtek épülnek-e be szervezetünkbe?
Mivel nem, ezért saját hipotézisemnél maradok középiskolás biológiatudásomra alapozva, miszerint a gyomor ionokra, egyszerű képletekre bont le minden tápanyagot, és szükség szerint továbbítja, vagy löki ki magából a szervezet az ún. „hasi agyat” milliószámra átszövő idegpálya-hálózat vezérlésének megfelelően. Gondoljuk csak meg, hogyan épülhetne be szervezetünkbe pl. a vöröshagyma roncsolt vagy ép hártyája? A roncsolt vagy ép spenót zöldje?
Ugyanez a netes anyag nagyon támadja többek között az összes margarint, az aszpartamot, és most kapaszkodj meg: a vonalkódot, mely szerinte igen káros az egészségre valamiféle rezgések kibocsátása miatt. Azt állítja, hogy két egyforma almából az, amelyik mellett vonalkód található, hamar tönkremegy, szemben a kód nélküli almával, mely csodálatosan tartja magát. Ilyen alapon azt is mondhatnám, hogy a szögesdrót csúcshatása hátfájdalmakat okoz azoknak, akik a közelében kapálnak.  
Utolsó kérdésem: Ha a tudományos bizonyítékok jó részéről kimutatható, hogy szemenszedett szamárságok, akkor miért ne gondoljam ugyanazt a fenti munkáról, hogy ti. eme tudományos válogatás is az, mely itt részletezve van?
Nekem már megint Karinthy megfogalmazása jut eszembe:
„Mondja, mester – szólt hozzám a közvélemény-kutató –, melyik volt eddigi életében az önnek feltett kérdések közül a legostobább?  
Habozás nélkül rávágtam:
– Ez.”  

– Utolsó előtti fázisához érkezett a lakásfelújítás idei szakasza. A konyhán dolgozik az asztalos, majd még a villanyszerelő köti be a gépeket. (Az utolsó fázis az előszoba kimázolása lesz.)– Reggel kihasználtam az enyhe időt, amikor még álmosak a szúnyogok is (mert rettentő sok lett belőle a Duna-parton és csak 21-én lesz irtás), és lefotóztam az áradást, mely kb. 10 cm-rel maradt el az eddig mért csúcstól.
– A fotókat itthon kiegészítettem az államvizsgára induló jegyespárral, (ld. fotóim), majd nekiláttam a 9. sz. Távlatok készre javításának. (Elküldtem tördelésre.)
– Mobilban dúskáló felségem jelezte, hogy az ifjak visszaszóltak: Mindketten ötösre államvizsgáztak. Hát ez csúcs. Együtt kellene nekik valami nagyot alkotni a szakmában, mint a Skrabsky-Kopp párosnak. Persze csak fantáziálok. Meg kellene várni, amíg megszárad a tinta az absolutoriumukon.
Mindenesetre Carte-d’Or fagyi várja őket, meg valamiféle ebédet is kellene kotyvasztani, mert biztos farkaséhesek lesznek ennyi ijedelem, szőnyeg szélén állás, kihívás után.
Mit mondjak még?
Délután találkozás a Dráva utcában a Gyorgyovichokkal. Ők is jönnek.
Most nagyon örülök, és örömömet osztom meg Veletek.

– Ha szabadságra jövök, az itthoni kapukulcsomat használom rendszeresen. Szabadságom végeztével munkahelyem kapujába szinte biztos, hogy néhány napig ezt a kapukulcsot próbálom bele, és mivel nem nyitja, váltok másikra – immár tudatosan.
– Most hogy távmunkás vagyok, többnyire a helyi plébániára járok misére. A jezsuiták nyugati módra állnak vagy ülnek a mise alatt. A felajánlást követő ima utántól áldozás végéig állnak. Helyben nem így van. Megfigyeltem, hogy a nevezett ima után megmozdul a lábam, fel akarok állni. De mivel senki más nem mocorog, magam se teszem, ám a reflex bennem van.
– Átalakították a legkisebb helyiségünket. Lejjebb tették tartályt, melynek a tetején lévő alkalmatosságot kell nyomni öblítéskor. Húsz évig a fejünk felett magasan volt a tartály, melynek baloldaláról lógott le a lehúzó zsinege. Még félálomban üldögélve is kezünkbe akadt a lehúzó fogantyúja. Azért a többes szám, mert a változtatás után néhány nappal megkérdeztem T.-t: nyúlkál-e oldalra a lehúzó felé? Mire ő elmosolyodott. Persze azért kérdeztem, mert magam is rutinosan oldalt keresem azt, ami immár egyáltalán nincs sehol. Ami meg van, az egészen máshol van.
***        
Találtam egy valódi elefántos radírt. Még gumiszerű, szépen törli a grafitot. Nem tudom, hol készült, hiszen régóta megszűnt Czechoslovakia. A radír gyermekkorunk ismert márkája volt. Bizonyos minőséget képviselt.  Amiért foglalkoztat, az attól van, hogy ugyancsak gyermekkoromban olvastam Mándy Iván néhány könyvét. Az író angol humorral ír a nyócker serdületlen ifjúságáról a „Csutak-könyvek”-ben. Talán a Csutak visszatér címűben van az a jelenet, amikor valamiféle teljesítmények elismerésére különféle tárgyakat kapnak a nyertesek.
Az első díj egy barna színű villanykapcsoló. A nyertes kiskamasz morogva veszi át a „jutalmat”: – Nem illik a szobánk falához ez a barna. Mire a válasz: – Legfeljebb átfestitek a falatokat barnára.
A második díj egy elefántos radír. A kisdiák szintén kifakad: – Minden évben radírt nyerek. Tavaly kétszínű írógépradírt kaptam. Jövőre is biztos radírt nyerek: Kerek lesz tevével – fantáziál tovább.

A nyuggert reggel hamar kiveti az ágy magából. Különösen akkor ébred idő előtt, amikor tudja, hogy nem kell időben felkelnie. Négykor még ciki kikelni az ágyból, ha másért nem, mert felébresztem a társamat is magammal rántva az álmatlan hánykolódásba.
Öt után a felkelést már indokolni lehet.
Be kell készíteni a napi drogokat a három, erre a célra kinevezett tartóba. Ha szükséges, fel is kell tölteni a készleteket. Aztán egy jó kávé, mellé a 6 tabletta.
De ha már így belejöttem az ébrenlétbe, akkor ideje reggelizni is. Ez elég visszafogott valami. Öt-hatfelé szeletelt zsemlekorongocskára rakott baromfi-párizsi, egy-két cikk erős paprikás macisajt. Eddig késő délelőtt vagy koradélután indultam portyára. Most viszont felfigyeltem a meteorológia újabb fenyegetésére: „erős napon akár 27 fok is”. Akkor viszont jobb reggel kutyagolni (ha már szamaragolni, tevegelni, vagy – Uram bocsá’ – lovagolni, nem adatik meg), mint a pörkölő napsütésben.
Nos.
Már minálunk, babám, már minálunk, babám, az jött a szokásba:
Levisszük a kacatot, levisszük a kacatot a szemetes kukába.
Kézbe kapunk egyet, a kikészített csomagokból, oszt
levisszük a garázsba, (vagy rögtön a kukába?) kettészelektálva.
Magyarán.
Ahányszor csak lemegyünk, mindig szállítunk is valamit a közeli lomtalanítás miatt a garázsba. Onnan fogjuk a sarokra kilökni a feleslegességeket.
Nem szívesen dobok el mindent. Pl. a lebontott kéttálcás rm mosogatónak nincs baja. A nemrég feltett WC-tartálynak felszerelésestül szintén nincs baja. De a Gorenje négylángos elektromos tűzhely is dolgozik még. Mondanám, hogy ingyen elvihető, de hiszen a lomtalanításkor (14-én) is ingyen viszik el. Az a különbség, hogy az eredeti funkciójukban használható valamiket kár volna szemétként kezelni. Hátha valakinek éppen ezekre van szüksége. Az elaggott hűtőszekrényről nem mondom ezt. Jobb eltakarítani, mert sok áramot fogyaszt, ámbár az is dolgozik még, hűt rendesen. Nos mindegy.
Innen letakarítjuk a dolgokat, aztán lesz, ami lesz.       
Ma egy szekrényt vittem le, 3 zsákocska szemét társaságában, de össze van készítve néhány bútorlap, képkeret és egy kiszolgált edényszárító (rozsdás). Délután ezeket cipelem le.
Reggel megtettem az egészségügyi köreimet. Az árvíz látható jeleit fotóztam a Rómain.
Nem fotóztam viszont két sportolót.
Az egyik egy öreglegény, fehér zokniban és elegáns tornacipőben, adidas dresszben, tehát úgy, ahogy köll, igen sportosan öltözve tolta az enyhe lejtőn felfelé hegyi-biciklijét. Megmosolyogtam magamban. A dekoráció még eredeti, de a tartalom már takarékra állítva.
Másikuk, egy öregasszony, joggingban „futott” kb. olyan tempóban, amilyenben én sétáltam. Abból ismertem fel, hogy fut, hogy karjait könyökben meghajlítva riszálta, amint a futók szokták. Csak hát szuflával már nem bírta szegény.
Nem lett volna egyszerűbb, ha ő is sétál?
Érdemes felismerni azt a pillanatot, amikor le kell tenni a cigarettát, vagy
Abba kell hagyni a kerékpározást vagy
a kocogást.
Egyszer tán a gyaloglást, sétálást is.
Kinek mit, mikor …
Mindenki maga tudja.

Lassan eltelik a szombat. Jó leülni a konyha festése, némi zománcozása után. Fél óra hosszat vakartam ki magamat a festékekből. Most itt béke, nyugalom és madárfütty. Az égen madártej-felhők úsznak tojáshabból verve. Csendben duruzsol a számítógép, és mellettem még csendesebben csöpög a radiátor egy odakészített edénybe. Időnként meglocsolom vele a kövirózsákat a balkonon, mely szintén mellettem balra helyezkedik el.
Orromban a HÉRA falfesték semmivel nem összetéveszthető szaga, némi Trinát-oldószerrel vegyest.
A lakásfelújításhoz asszisztál az időjárás.
A hórukkok idején halál hideg volt, így úgyszólván zavartalanul szerelgettük szét a régi bútorsorokat, s cipeltük a cipelnivalókat. Mára melegedés érkezett napsütéssel. Még kellemes hűvösségben dolgoztam a falakon, de az enyhe szél, és a melegedő idő pillanatok alatt megszárítja a falat, és mire hőségre vált az idő, nem kell túlságosan megerőltető hórukkolást végeznem. Ma persze nem készült egyetlen fotó sem. Nem fényképtéma, hogy kiszáradtak a pocsolyák, az utakon nyomokban sincs a hetekig tartó esőzés foltja. Le kellene mennem a Dunához, mely már reggel is elég magas vízállást mutatott, de lehet, hogy kihagyom. A tetőzés jövő hét elejére várható. Ha lesz téma, inkább akkor fotózom.
Mivel eléggé kivette erőmet a falsimogatás, gyorsan be is fejezem mai híradásomat. Ma itthon sétáltam festékes ibrikekkel létrára fel-le. Lehet, hogy csak 8800 lépést gyalogoltam, viszont a kezem is folyamatosan járt. Így talán összejött a kritikus 10 000 lépés mára is.
Most egy kicsit ejtőzöm a muskátlis erkélyen vacsoráig.   
Majd elfeledtem mondani, hogy a falakat fehérre mázoltam. Képem címe: Szibériai hómezők. A fal jobbalsó sarkába írom: Pinxit Gyorgyovich Miklós 2010-ben.
Halihó.
PS.: Tücsi kérésére mégiscsak készült öt kép a „hómezőről”. (Ld fotóim)

Fordul az idő.
A sűrű felhőket felváltja az ég kékje,
az esőzéseket a szárazabb időszak,
a hűvösséget a kánikulába hajló meleg.
Konyhánk is kezdi visszakapni rendezett formáját.
A fürdő és a toilette egészen használható lett.
Holnap festünk, mázolunk, majd jövő keddtől új korszak veszi kezdetét: az asztalosok helyükre cibálják a megrendelt elemeket, s felépítik, amit mi fáradságos munkával összeromboltunk.
Ma két témát fotóztam. Az egyik: hal formájú kekszekkel szórakoztam. Sülthalak, bakfisok úszkáltak sötétkék mezőben, a tenger ösvényén. Ezt a témát még kétféle módon értelmeztem: „…153 nagy halat számoltak meg a kicsiket nem számítva. És noha ennyi halat vontak partra, nem szakadt el a háló.” A másik, hogy ma kicsit böjtös nap lévén (péntek), halat ebédeltünk. Marékszámra.
:–)
A másik téma adódott. Az orvosi rendelő előtt hatalmas pocsolyává lett a parkoló. Amíg Tücsi gyógyszerért folyamodott a hivatalosságokhoz, addig mindenféle módon megpróbáltam lencsevégre kapni a tünékeny témát. Bevallom, unásig. De hát esőben esős tájat, havazáskor havasat, rekkenő melegben a fényességet lehet fotózni. Tünékenyek, múlékonyak a témák.  
Ma is nagyon magas a Duna, hétfőn tetőzik. Hatalmas teherautók cipelik a homokot a gátak megerősítésére. Néhány évenként visszatérő a jelenség ez. Ez az ára annak, hogy nem akarják a Római part természetes voltát megsemmisíteni betongátak felhúzásával.
Most a tévé a trianoni tragédia alkalmából misét közvetít a bazilikából. A szónokok megidézik azokat a politikusi megnyilvánulásokat, akik már annak idején berzenkedtek a csalásokon alapuló békediktátum ellen. Hangjukat a mohóság elnyomta. Szokott ez így lenni, szokik ma is így vanni, és amíg világ a világ szokni fog az így lenni.
Nehéz beletörődni a világ folyamatos tökéletlenségébe.
Magam is reméltem, hogy a magyarok a határok eltörlése után szabadon mászkálhatnak egymáshoz, és noha más-más állam tagjai, újra közlekedhetnek egymással tetszésük szerint. Ez méltányos és emberi reflexió lett volna minden érintett ország részéről oda és vissza. Nem ez történt. Most megint megcsillant annak a reménye, hogy magyar lehessen mindenki, aki annak gondolja magát. Jól van ez így. Régóta érlelődik. Végre meg kellene békélniük az embereknek, meg kellene békülniük a nemzeteknek, a szomszédoknak, és örülni különbözőségüknek, nem pedig félve-remegve acsarogni egymás ellen.
Bár több esze volna már – minden nációnak.                   
* * *
Ha a postán sorba állva várakoznom kell, imádkozom.
Ha valamiért el kell menni, az napi sétám részévé lesz.
Ha nem jön a busz, játszom. Ma pl. csacsi-pacsit.
Ilyeneket gondoltam:
A kétpúpú harci kedve: T-H
Dromedár vizelete T-L;
Így hívják az egypúpút: T-N.
Más. Csapos, lapos, napos, papos, tapos.
Vége-hossza nincs a variációknak.
Adásunkat megszakítjuk. A tévé mutatja, hogy hány település lakói kénytelenek elhagyni otthonukat, mert víz alá kerültek. Iam proximus ardet Ucalegon (Már ég a szomszédos Ucalegon háza.) Már a római part egy része is víz alá került.