Mickey webnaplója

Fordul az idő.
A sűrű felhőket felváltja az ég kékje,
az esőzéseket a szárazabb időszak,
a hűvösséget a kánikulába hajló meleg.
Konyhánk is kezdi visszakapni rendezett formáját.
A fürdő és a toilette egészen használható lett.
Holnap festünk, mázolunk, majd jövő keddtől új korszak veszi kezdetét: az asztalosok helyükre cibálják a megrendelt elemeket, s felépítik, amit mi fáradságos munkával összeromboltunk.
Ma két témát fotóztam. Az egyik: hal formájú kekszekkel szórakoztam. Sülthalak, bakfisok úszkáltak sötétkék mezőben, a tenger ösvényén. Ezt a témát még kétféle módon értelmeztem: „…153 nagy halat számoltak meg a kicsiket nem számítva. És noha ennyi halat vontak partra, nem szakadt el a háló.” A másik, hogy ma kicsit böjtös nap lévén (péntek), halat ebédeltünk. Marékszámra.
:–)
A másik téma adódott. Az orvosi rendelő előtt hatalmas pocsolyává lett a parkoló. Amíg Tücsi gyógyszerért folyamodott a hivatalosságokhoz, addig mindenféle módon megpróbáltam lencsevégre kapni a tünékeny témát. Bevallom, unásig. De hát esőben esős tájat, havazáskor havasat, rekkenő melegben a fényességet lehet fotózni. Tünékenyek, múlékonyak a témák.  
Ma is nagyon magas a Duna, hétfőn tetőzik. Hatalmas teherautók cipelik a homokot a gátak megerősítésére. Néhány évenként visszatérő a jelenség ez. Ez az ára annak, hogy nem akarják a Római part természetes voltát megsemmisíteni betongátak felhúzásával.
Most a tévé a trianoni tragédia alkalmából misét közvetít a bazilikából. A szónokok megidézik azokat a politikusi megnyilvánulásokat, akik már annak idején berzenkedtek a csalásokon alapuló békediktátum ellen. Hangjukat a mohóság elnyomta. Szokott ez így lenni, szokik ma is így vanni, és amíg világ a világ szokni fog az így lenni.
Nehéz beletörődni a világ folyamatos tökéletlenségébe.
Magam is reméltem, hogy a magyarok a határok eltörlése után szabadon mászkálhatnak egymáshoz, és noha más-más állam tagjai, újra közlekedhetnek egymással tetszésük szerint. Ez méltányos és emberi reflexió lett volna minden érintett ország részéről oda és vissza. Nem ez történt. Most megint megcsillant annak a reménye, hogy magyar lehessen mindenki, aki annak gondolja magát. Jól van ez így. Régóta érlelődik. Végre meg kellene békélniük az embereknek, meg kellene békülniük a nemzeteknek, a szomszédoknak, és örülni különbözőségüknek, nem pedig félve-remegve acsarogni egymás ellen.
Bár több esze volna már – minden nációnak.                   
* * *
Ha a postán sorba állva várakoznom kell, imádkozom.
Ha valamiért el kell menni, az napi sétám részévé lesz.
Ha nem jön a busz, játszom. Ma pl. csacsi-pacsit.
Ilyeneket gondoltam:
A kétpúpú harci kedve: T-H
Dromedár vizelete T-L;
Így hívják az egypúpút: T-N.
Más. Csapos, lapos, napos, papos, tapos.
Vége-hossza nincs a variációknak.
Adásunkat megszakítjuk. A tévé mutatja, hogy hány település lakói kénytelenek elhagyni otthonukat, mert víz alá kerültek. Iam proximus ardet Ucalegon (Már ég a szomszédos Ucalegon háza.) Már a római part egy része is víz alá került.

A kőlapok szuper mód feldobják a teret. Igazán azzal, hogy körbenyalják, körbefolyják a helyiségeket, mintegy pozitív vízár. Nem igazán lehet lefotózni, de azért így hat a szemlélőre.  Eredetileg mindenütt küszöbök határolták le az egyes térségeket a lakásban. Most ez megszűnt. Mint az EU-tagállamok határai. Nincsenek küszöbök, nincsenek határok. Négy küszöböt likvidáltattunk (konyha, közlekedő, toilette, fürdőszoba).
Most azt a kettősséget érzi az ember, hogy minden, ami a helyén maradt a régiből, elüt az új nagyvonalúságától, és ez kicsit zavaró.
Majd megszokjuk.
Kicsiben ugyanez van itt és most nálunk, mint a fejlődő gazdaságokban. Minden kevés, minden újabb igényeket támaszt(ana), és sosincs semmi készen, nincs befejezve.
Egy konfliktus oldása újakat gerjeszt – szokták mondani.
Egy felújított rész a teljes felújítás után kiált.
Pedig.
Pedig nincs tökéletesség ezen a földön.
Ha szép, akkor porosodik,
ha harmonikus, akkor megunod,
ha színes, akkor kifakul,
ha új, akkor azonnal avulni kezd,
ha drága, akkor irigyeid lesznek,
ha olcsó, akkor már új korában se menő,
ha gazdaságos, akkor a még gazdaságosabb kitúrja a helyéről.
És ennek nincs se vége, se hossza. 
Csak egy esetben,
ha meg vagy elégedve mindazzal, ami körbevesz

Úgy érzem magam a két és félnapos kitelepítés után, mint az idős Dave Brubeck, aki egy interjúban oda nyilatkozott, hogy az ő korában – már bocsánat a szóért – de nem mindegy, hogy éjjel felébredve hol találja a toilette-et. Továbbá legyen bármilyen komfortos egy szálloda, nem vágyik már a saját ágyán kívül másmilyenen pihenni. 
Nem tétlenkedtem ugyan az emigrációban, két régi Távlatok számot készítettem elő végső javítgatásra, és elolvastam Márai magammal vitt naplóját (1968-1975).
Kedveltem ezt az írót, de annak az ismeretében, hogy megözvegyülvén csónakba szállván az Csendes-óceánra kievezvén szájba lőtte magát pisztolyával, azaz sikeresen öngyilkos lett, megrendítő szembesülni azzal, hogy élete vége felé hány alkalommal foglalkozik mások öngyilkosságának leírásával, megemlítésével, a „végül is kinek az élete” kérdésével.
Ha már így róla esik szó, a nagy öregről, kicsit leverem a kalapot a fejéről, annak a bizonyosságnak a tudatában, hogy ennek ellenére és továbbra is nagy formátumú polgári írónak tartom. Leverem, mert a polgári író nem érti a népi származású és élményvilágú Petőfit. Többször kritikusan tér vissza értékelésére. Noha.
Noha ezt írja Petőfiről 1974-ben: „Petőfinek csak a Háry Jánosra futotta.” Ez azért elég durva így, hiszen Az obsitost Garay János írta, szegény Petőfi meg a János vitézt, Kukorica Jancsival a főszerepben. A teljesség kedvéért a Háry J. daljáték librettóját meg Paulini Béla és Harsányi Lajos fabrikálták.
Durva, amiről eszembe jut E, aki a szolfézst fitymálta jegyezte meg egy ízben, hogy mit nekem itt ez a „szolemifászolátidó”. Mindenesetre irigylem ezeket a fickókat, akik nagy határozottsággal jelentenek ki nagy tévedéseket. Én még korrektori-lektori-szerkesztői minőségemben is óvatos vagyok. Azt szoktam mondani, hogy ’egy határon túl a buzgó korrektor mások szamárságait a saját szamárságaira „javítja” – lázas tevékenységének igazolásaképpen’. 
Most, hogy már itthon vagyunk, az első kábulaton túljutva rovom soraimat. (Az ember hazajön Mekkábul, ahol az ember megkábul.) Tehát itthon gyönyörűen lerakott Zalakerámia kőpadló fogadott, és a lakás, melynek bizonyos helyiségei, pl. a nagyszoba úgy festett, mint a beduinok kunyhója homokvihar után. A legdurvább munkákat elvégeztük. Közben T. felfedezte, hogy az ágya melletti radiátor csepeg.
Még ez is.
Talán még nem ázott be az alattunk lévő szomszéd, mert nem túlságos a csepegés.  Mindenesetre frottír törölközővel próbáltuk visszájára fordítani a káros trendet, visszaszivattyúzva a nedvességet, amennyire lehet. Kapott még egy ágytálat is a radiátor, ha már ilyen inkontinenciális problémái vannak, és holnap megnézetjük a vizesekkel.
Most pedig kénytelen vagyok megnézni bejövő villámpostámat, s félállásom feladataihoz fogni.
***
Túl-túl-túl. Túl az emaileken, túl a digtalizálásra előkészítésen találtam egy használható gondolatot a Távl. 6. sz.-ban. Íme: „Csak az a jó művészet – műalkotás –, ami még soha nem volt. A művész – ha igazán annak nevezhető – teremt – jelenti ki Kassák Lajos 80. szülnapján.
Belőlem (is) szól, mert lehet, hogy sose leszek művész, de olyasféleképpen szeretnék írni, hogy ne legyen benne ismétlődés. Új gondolat, új érzés, új élmény, ami vonz, és amit szeretnék megosztani írásban a világgal.  
Más megfogalmazásban Gyergyai Albert írja Claudelre gondolva: „A művész teremt, hiszen művész – még ha akarja – sem ismételheti meg magát, amint a természet sem, amelyben egyetlen falevél sem ugyanolyan, mint bármelyik másik.
És most az 1992-ben megjelent 8. sz. Távlatokhoz fordulok önigazolásért. Abban Móser Zoltán, aki többek között fotóművész, múltjára visszaemlékezve ezeket veti papírra: „Egyszer otthon, a határt járva, »felfedeztem« a fákat, hogy azután azokat fényképezzem öt évig, és semmi mást. Aztán egyszer, egy jászsági faluban lefényképeztem egy idős anyókát: ez volt az első portrém. Attól kezdve az emberi arc fontos volt számomra.”
Lám-lám. Én jó, ha egy éve fotózom a fákat, mert annyira a Teremtőre vallanak. Közben-közben egy-egy portré is akad, mert az ember arca még inkább teremtőjére hajaz. Imago Dei, Isten képmása, mert saját képmására teremtett bennünket.
Tehát fák, portrék, tájak.
Ennyi talán elég is.

ON
Befejeztük a szobákon kívül eső részek lepusztítását, elhordását. A kövesek már bejelentkeztek. Holnap reggel tiszteletüket teszik, és ami még rendben van, azt még felhasogatják.
Kő kövön nem marad. (Amerikai gépen: Ko kovon nem marad.)
Szem szárazon nem marad. Nyiff-nyaff.
Interneten rendeltünk ebédet, mely igen finom volt. Mert
– csakugyan ízletes és elég volt,
– nem kellett megfőzni és melegíteni sem,
– utána nem kellett mosogatni, mert felfaltuk az eldobható tálkákból.
Gondolkoztam a mai sétán.
Részben, mert az agapét mi rendeztük, és sétálgattunk a hozzávalókkal,
részben, mert a kiüresítési akció hosszas erőfeszítéseket igényelt még ma is,
részben, mert a tegnapi nap hosszú volt, ma nyugodni kellett volna.
A fotózástúltengésre illett volna egy kis csend. Adódott a témahiány is a tegnapi gazdagság után.
Igaz, hogy dél felé végigvágott az égen egy sistergős istennyila, közvetlen utána hatalmas csattanást hallatva, de ennyi.
Délután mégis.
Na nem mindjárt. Előbb megnéztem a netet, hogy mi hír járja. A híreken majdnem elaludtam. Ekkor folyamodtam a nescaféhoz. Ettől magamhoz térve nekiláttam egy 12 oldalas anyag korrektúrázásának, mert ugyan ma nincs munkanap, de ki tudja, mit hoz a holnap. Hát távmunkálkodtam rajta, amíg a szöveg tartott. Már mehet a virtuális Távlatokra, mert komplett az anyag. E-mailen kétfelé küldtem, így részemről a fáklyásmenet.
Aztán öt óra lett, amikor is bekapom a drogok esti adagját. Párhuzamosan megvacsoráltam.
A nyugger ezután sétálni indul. (Egész idő alatt lógott az eső lába.)
Esett is meg nem is.     
Sétáltam is, meg nem is,
fotóztam néhány képet, többet meg nem is,
elvégeztem a dogom a postán, meg nem is.
Bedobtam ugyanis a postaládába (mekegő újmagyarul: levélszekrény, [igaz, hogy a régi meg egyáltalán nem magyar gyökerű: sem a posta, sem a láda]) egy hivatalos anyagot, egy számlát, az elvégzett pafi korrektúráról. Így csakugyan félmunkát végeztem, mert csak holnap este hétkor ürítik a ládát, addigra pedig tervezem újfent felkeresni a hivatalt, immár egy csekkbefizetés kapcsán.
Útközben azért néhányat kattintottam.
Tücsi kedvel egy virágot a kertünkben.
Nemtom mi a neve: Katt.
Bizonyítom, hogy eseget, de nem igazán, katt.
Erősen felhős felettünk az ég, katt.
Fásították a mellettünk elterülő rétet: katt.
Felteszem ezt a néhány fotót az albumba, hogy aztán Márait olvassak. De előtte a PC-t kikapcs: Katt.
– Uff.
OFF

Móvárra menetelünk hosszú napot jelent. Blanka 3. születésnapjára igyekeztünk. Kelés 5-kor, érkezés busszal 9.30. Visszaindulás 16,30. Érk. este 7,20 haza (a buszpályaudvarról még húsz perc).
Mivel hatvanhárom képnek kegyelmeztem meg, egy órát az albumba helyezéssel töltöttem. 22,30h-kor megpróbálok néhány értelmes mondatot írni a napról. A szülnapi buli hangulatát jól tükrözik a készült képek, a videóról nem is beszélve, mely az albumban nem szerepel. Hazafelé hatalmas zivatar mellett söpört el a buszunk. Az égi háború egy hegy oldalában mutatkozott igen sötét köd formájában. Azt nem fotóztam le, de a zivatarfelhőről vagy tíz kép készült. Nos ez az, amitől az őrület címet választottam ehhez a poszthoz.
Igen kedvesek azt uncsik.
Érdekesebb rajzaikat megörökítettem (a konyha falán lévő kiállítás képei ezek).
Ágoston koncentrál a rajzoláskor, koncentrál a tévémesét nézve, és koncentrál focizás közben.
Blanka kedves, ha valakihez odabújik, kedves, ha rád mosolyog, kedves, ha esernyőjét viseli, kedves, ha nyakláncát koronaként hordja, kedves, ha tortáját fújja, és kedves, ha puszit ad.
A viharfelhők km vastagságúak voltak, némelyik fénypászmát engedett át likacsain a földre. Mintegy az ég üzeni a világnak a fényt a viharfelhők ellenére.
Már máskor is elcsodálkoztam azon a szörnyűségesen kinéző falanszteren, mely az M1-es mellett épült. Szürke épületdzsungel egymásba néző ablakokkal. Vajon ki a csoda szeretne ebben a környezetben élni, dolgozni? Netalántán raboskodni? Szürke és kilátástalanságot sugároz a zsufi. A buszból megpróbáltam ezt is lekapni.
Muszáj volt meghallgatni OV. Min.-elnök Kossuth téri beszédét. Úgy látszik, felvette a kesztyűt és komolyan elhatározta, hogy rendet tesznek az országban.
Éppen ideje.
Most 23.10 van.
Jóéjszakát Magyarország,
jó éjt, magyarok!

Márai naplóját olvasva kettős érzelmek gerjednek bennem. Az egyik: Mindenkiről ír, méghozzá meglehetősen kritikusan, és mindenkit átrostál a maga világlátása szempontjából. Nemigen áll meg előtte senki sem. Márai nagyjából modernista. Ráadásul igen szubjektív. Ami nem fér gondolatvilágába, azt elveti, levágja, kifakadva ellene. Ha kifogástalan volna minden gondolata, ő volna az Isten. Ám ez nem így van. Márai átmegy most pl. az én szűrőmön. Talán megértem, hogy mit miért ír úgy, ahogy éppen papírra veti gondolatait, de egy részüket én máshogy gondolom. Odaátról nézve, bizonyára már ő is másképp gondolja. Épp csak nem tud lekiabálni, hogy ez a gondolatom nem igaz, ez enyhe csúsztatás, ez stimmel, emez meg ostobaság. Veszélyes dolog a publikálás. Okos naplóit olvasva azt a tanulságot szűröm le a magam számára, hogy nemcsak ő tévedett több mindenben, hanem én is tévedek, és minden skribler. Egyetlen vigaszom, hogy témagazdagságánál fogva helyenként igen figyelemreméltó dolgokról ír, érvei olykor nagyon is tetszenek. Csupán arra kell vigyáznom őt olvasva, hogy mit engedjek magamba, és mit vessek el.
Jót mosolyogtam következetlenségén. Írásaiban rendre társas kocsinak titulálja azt a közlekedési eszközt, melyet mi rendesen autóbusznak szoktunk hívni. Nos, az első könyveiben turkálva inkább csak sejtettem, mint tudtam, hogy miféle omnibusz, lóvasút vagy egyéb az a titokzatos társas kocsi. Az 1960-as években keletkezett naplóbejegyzései során kétszer szembesültem az autóbusz szóval. Valamiért elfelejtette átállítani a mindenáron magyar fogalommal operálni kívánó akaratát. Mintegy becsúszott az a két autóbusz, mert utóbb újra társas kocsiról kezd írni. Azért tartom furcsának ezt a manírját, mert egyebekben igen sűrűn és igen sokféle nyelven vet oda egy-egy gondolatot, anélkül hogy kifejtené, az idézetek, kiszólások mit is jelentenek.  

* * *
Kedveseim: tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy életünk legdrágább takarításába bocsátkoztunk. Szétszedtük a beépített konyhabútorokat, szét a húsz éve sarokban álló hűtőt-fagyasztót, s kitakarítottunk alatta. A két-három szemétlapátnyi szemét eltakarítása kb. egy millába fog kerülni, vagy annál is többe. A régi bútorok nem kerülnek vissza, hanem újakat faragnak nekünk méretre. Új sütő, új főzőlap, új szagelszívó, új hűtőgép kezd dolgozni az újonnan lefektetésre váró kőlapokon. A lakás már most is totálkáros. Kő kövön nem marad, PVC betonon nem marad, a berendezések helyükön nem maradnak. Sőt mi sem maradunk a helyünkön, mert kitoloncoltatunk a kő száradási idejére. Ha egy-egy nap nem készül új bejegyzés, lehet, hogy ez lesz az oka.

Szívesen szerződnék felhőfényképésznek valamiféle céghez, aki jól megfizeti, hogy kedvemre kattintgassam a nekem tetsző
vízhabokat,
párákat,
jégtű-formátumú összesűrűsödéseket,
az ég báránykáit,
vad zivatarfelhőket
vagy egymásra tornyosuló madártejhabokat.
De ki az az őrült, akinek szüksége van felhőfotósra? 
Az, aki szívesen alkalmazna
széltolókat,
füstlapátolókat,
bűzfűrészelőket,
szélhámosokat,
léggömb hámozókat,
naplopókat,
hóhányókat,
zacskó- és polgárpukkasztókat,
kesztyűbe dudálókat,
faltámasztókat,
éceszgébereket,
jégszobrászokat,
homokvárépítőket,
hivatásos sudoku kitöltőket,
játékosokat, akik bérért hajlandók PC-játékokat űzni,
délibábkergetőket,
pénztárosokat az ingyen cirkuszba,
szájtátiakat,
sültgalambra várókat,
poénlövőket,
„hírlapi kacsa”-terjesztőket,
halpiacon ődöngő szép nyulakat
díszdoktorokat,
címzetes segédmunkásokat,
cégéres gazembereket,
megélhetési munkakerülőket,
hamiskártyásokat,
szünetmentes beszélőket,
állatsimogatókat,
füstkarikaeregetőket,
.
***
A napról dióhéjban.
Utoljára mérte meg vérnyomásomat az üzemorvos. (Idén év végével befejezem távmunkálkodásomat.) Elromolhatott pompás-pumpás műszere, mert 155-öt mutatott. Ez sok még akkor is, ha mostanában rengeteg sós tökmagot rágcsáltam el. A fölös 15 egységet inkább az időjárásra fogom.
Ma hazaérkezésem után itthon sétáltam az általam leszerelt konyhaberendezés-darabkákkal. Mert kezdődik a haddelhadd, az iparos invázió. Találtunk üres lakást, melyet ingyen megkapunk a szükséges néhány napra.

Törekszem komótosan dolgozni, mert ha eltunyulok, az árt a szívemnek, ha meg belelendülök, az is árt neki.
Kaptam echó korrektúrára anyagot – kivégeztem.
Most ha nem jön közbe semmi, jún. 3-ig béke van.
Akkor megyek vérvételre, hogy ellenőrizzék, elég vérzékeny vagyok-e már, hogy rögök ne keletkezhessenek ereimben.
Megjegyzem a magyar sajátos és játékos nyelv. Más a vonat és a huzat, de más a vérvétel és a véradás is, noha mindkettőt belőlem szivattyúzzák ki, akár másnak adom, akár csak vizsgálati mennyiségről van szó.

Tücsit a megállóba,
zsömlét az üzletközpontból,
fényképezőgépet a nyakamba, (míg szép idő van és nincs túl meleg),
séta a Duna-parton (ld. fotók),
mise. Restellem, hogy elkéstem.
Rácsodálkozás az olvasmányokra.
Most az utóbbiakat fejtem ki.
Péter idézi levelében Izajást, aki ezt prófétálja az igéről:
„Az ember olyan, mint a fű, dicsősége, mint a rét virága.
Elhervad a fű, lehull virága,
de az Úr igéje örökre megmarad.”
Hiszed-e? Hiszem-e?
Bevillant: A ma élő 6,8 milliárd ember közül hányan lennének képesek a vízen járni? Tízen, ezren, millióan?
Péternek másodpercekre sikerült … egészen addig, míg esze nem kezdte eluralni hitét. Akkor a racionalitás lerántotta a misztikus magasságból. Bele a vízbe.
A tanítványok hite tapasztalataik ellenére olyan gyenge lábakon állt, hogy utóbb Jézus megkérdezte tőlük: „Ti is el akartok menni?”
Pedig…
Ha hiszem a Mester tanítását, radikálisan meg kell változtatnom életemet.
Mert nem tinglitanglizhatok. Tetteimnek és hitemnek egymást feltételezve egymással ölelkezésben kell állniuk. Hitem átfonja tetteimet, tetteim láttatják hitemet. Szükségképpen egymást erősítik.
Az Evangélium csaknem morbid.
Egyszer már leírtam: Ugyanaz a részvétlenség, mint ami az alábbi viccben jelenik meg:
Két kiskrapek felkiabál az emeletre: Pistike, lejössz labdázni?
Az anyja dugja ki a fejét az ablakon. – Gyerekek, ne lármázzatok itt, hát nem tudjátok, hogy Pistike tegnapelőtt meghalt?
Mire egyikük egy kicsit halkabban:
–  Azért le tetszik dobni a labdát?
Márk leírja, hogy Jézus szenvedéseit vetíti tanítványai elé. Erre mit lépnek? Megkérdezik tőle, hogy nem lehetne-e, hogy a dicsőségében kettejüket maga mellé ültesse majd az országában? Ha nem figyeltek, az mentő körülmény.
De mi van akkor, ha figyeltek… hiszen csak a feltámadásról juthatott eszükbe, hogy protekciót kérjenek.
Grrrrr.

Hűvösre sikerült az idei május. Ma találkoztam az első szúnyoggal. A balkarom tetszett meg neki, de öröme nem teljesedett, mert hamar befejeztem az életét.
Korábban az volt a szokás, hogy május elején megjött az első szúnyoginvázió. (Nem hiányoznak, csak jelzem az időjárás szélsőséges voltát.)
Ma jégeső esett, szélvihar kíséretében, majd kiderült az ég, két szivárvány versenyezett az égen egy időben, előtte pörkölt a nap, még se éreztem, mert kellemes szellő hűtötte karomat, arcomat gyaloglás közben. Átmentem a Népsziget északi felére, majd visszakutyagoltam kellemes tempóban a kellemes időben.
Végeztem a második Sárközi-könyvvel is. Rendhagyó, párhuzamos történéseket jelenít meg. Naplószerűen ír nyugati emigráns életéről, párhuzamosan levélrészleteket közöl, melyeket anyja, Sárközi Márta írt hozzá.
Mit mondjak, nem hagyott unatkozni egy percre sem. Ráadásul megmutatta a művészvilág egy szeletét, és korképet festett az 50-es 60-as évekről.
Van a mi családi életünknek is egy szelete, szüleink levelezése, melyet digitalizáltam. Eddig Mica használta fel – emlékezetem szerint – egy „beadandó”-hoz, és nagy elismerést kaszált vele.
Sárközit olvasva ingerenciám támadt feldolgozni ezeket a leveleket. Persze egészen más társadalmi szituációban keletkeztek a mi családunk levelei, nem is engem, hanem nagyszüleimet szólítják meg, nem is gondolok naplóra, mint SM, de kommentárra igen.       
Eszem ágában sincs azt a hangulatot elővarázsolni, amely a bohémek világát jellemzi, pusztán szabad asszociációimat tenném hozzá a levelekhez, én, aki keletkezésük idején 10 éves gyerek voltam.
Hadd dolgozzanak azok a levelek, ha már egyszer megírták őket.