Mickey webnaplója

Befejeztem a Nyolc Boldogság alapítójának,  Efraim tv.-nek két könyvét (Kései esők, A szántóföldek már megértek az aratásra).
Nem fogom megidézni őket, pedig tehetném.
Kezemben ceruzával olvastam, és jelöltem a nekem sokat mondó részeket.
A mozgalomalapító Efraim tv. (Gérard Croissant) az 1968-as diák lázadóból lett pap.
Zsidó, református múltja tette lehetővé, hogy a hagyományokat szerencsésen ötvözze egymással.
Az így kinövő lelkiség bőven használja a különféle karizmákat a hit erejébe vetett bizalommal. Nagyjából úgy lehet összefoglalni gyakorlatukat: Minden lehetséges annak, aki hisz.
Korábban írtam arról, hogy a hit felette áll a tudásnak. Az ő tapasztalatuk megerősíti mindezt.
Tudást istenítő korunkban ez a fajta magatartás teljes egészében nonszensznek tekintett.
Elég arra gondolni, hogy valljuk: a konszekrált ostyák mindegyikében jelen van az egy Isten Fia. Vagy arra, hogy Jézust a Lélektől foganta és szűzen szülte Mária. Az ész számra ezek a területek bejárhatatlanok, mert teljes képtelenségnek tűnnek.
A ma történő rendkívüli gyógyulások, megmagyarázhatatlan isteni beavatkozások, szentek eredményes közbenjárásai ugyancsak ebbe a felfoghatatlan körbe tartoznak.
2000 éve az utolsó időket éljük.
Meglehet, hogy mostanában a legutolsó időket.
Isten a tudója.
Egyszer csak eljön a Krisztus, hiszen megígérte.
Eljön és rendet tesz rendetlen világában.         
Utalás található erre a Biblia végén.
Szent János így kiált fel: Jöjj el, urunk Jézus;
Marana tha.

A helyszín sötét. Minden esetben. Éjszaka van. Nekem valahonnan haza kell mennem. Nem ismerem a tájat. Most is ez történt. Egy ügybuzgó munkavezetővel dolgoztunk egy meglehetősen nagy szuterén műhelyben. Mire végeztünk, késő délután lett. Mindez december 24-én. Végül kimásztunk a föld alól és hazaindultunk. Valamiféle trolira vártam, az felvett, de rossz irányban haladt.
Leszálltam.
Bolyongtam a szürkületben.
Kerestem az utat haza.
Közben a tömegközlekedés leállt. Ez így szokott lenni 24-én. A tömegközlekedés dolgozói is ünneplésre készülnek.
Egy felüljárón találtam magamat. Alul vonatok húztak el, tehervonatok.
Kerestem a lehetőséget a hazamenetelre. Ismeretlen utcákon siettem keresztül, keresve valamiféle támpontot. Egyszer egy széles utcán elrobogott mellettem egy 67-es villamos. Rosszul érintett, mert ezzel hazamehettem volna. Azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha a velem történteket csak álmodnám… de hát tényleg keresem az utat.
Végül néhány utcán ácsorgó fiatalemberbe botlottam. Elmondtam nekik, hogy haza kellene mennem, de közlekedési eszköz híján esélyem sincs rá, hogy ezt megtegyem. Egyikük felajánlotta nekem és másoknak, akik ugyanezzel a problémával küszködtek, hogy elfuvaroz bennünket. Megtelt velünk furgonja raktere. Mintha migránsok lettünk volna, úgy ácsorogtunk a zárt platón. Irány Zugló. Útközben azon törtem a fejemet, hogy hogyan fogom kifizetni a fickót. Pénz nincs nálam, csak a bankkártyám.
Ám ekkor felébredtem.
Ránézek az utcai világítástól derengő szobafalra. Ott a kép, én nem állok a platón, hanem fekszem az ágyon. Érdekes módon fűtött a vágy, hogy befejezzem álombeli utazásomat, és hazaérkezzem, hiszen már jó úton voltunk efelé. Aztán újra a falra tekintettem. Hagytam elúszni az álmot, már nem akartam befejezni. Ébren jobban éreztem magamat. Később belealudtam egy fohászba.                 

Elhunyt p. Szabó Ferenc SJ a mai napon. Isten nyugosztalja!
A másfél évtizedes együttműködésünk epizódjaival emlékezem volt főnökömre, akinek a 90. életévére készült  Festschriftbe írt anyagommal adózok. A cikk a Napút virtuális folyóiratban jelent meg. 

„a 90 éves jubiláns csakugyan ilyen…”

 Örömmel vettem a felkérést, hogy Szabó Feri főszerkesztő barátom 90. születésnapjáról megemlékezzem – közös másfél évtizedes együtt munkálkodásunk néhány epizódjának a felvillantásával szeretném ezt megtenni. Elöljáróban megemlítem, hogy mások esszéit, tanulmányait, visszaemlékezését nem ismerem, s talán ismétlések lesznek a történetkék között. Meg kell bocsásson érte mindenki. Hisz ez így kicsit lövés a sötétbe.  Próbálok időrendben haladni, amikor közös életünkről beszámolok.

1. A tanú c. film stílusában indítok. Még a Miniszterelnöki Sajtóirodán dolgoztam, amikor Szabó Feri felkérését megkaptam, hogy írjak a soron következő parlamenti választások témájáról a Távlatok c. folyóirat 1994/1. számába. A cikket megírtam, a lap előzetesben beharangozta, mégsem jelent meg, mert mint megtudtam, a korábban felkért Tomka Miklós lapzárta előtt mégis beküldte Vallás és párt c. anyagát, s az jelent meg. (Az én írásomat az IGEN c. lap hozta le később.)
2. Ferivel való találkozásom valamikor 1994 májusában jött létre. Ő politikai elemzőt, a magyar közéletet fürkésző munkatársat keresett, én meg munkát (ugyanis a Horn-kabinet munkatársa, Forró Evelin menesztett). Feri elmondta, hogy mire van szüksége, én meg azt, hogy íráskészséggel rendelkező valaki vagyok, aki szorgalmasan szokott dolgozni. Ő ezen elmosolyodott, de jelentkezésemet szívesen fogadta. Mint megjegyezte, Rómába indul a Vatikáni Rádió magyar adását irányítani, de október elején visszatér, és számít rám. Én tehát azon a nyáron vártam, hogy október 3. legyen. A felvételem megtörtént. Próbaidőt nem szabtak ki rám, de próbát igen. Azt a feladatot kaptam, hogy keressek a tördelésre kész, a kollégák által többször átfésült anyagban hibát. Több apró-cseprő elütés mellett megtaláltam, amit kerestem. Kb. a lap közepe táján, az ötvenedik oldalon szerepelt ez a szöveg: „…a pápák – Damaszkusz pápától (366–384) kezdődően – fokozatosan látható, teljes egységgé alakították, amelyet Róma verifikált.” Heuréka, mosolyodtam el. Emlékeim szerint csak Damasus pápa létezett, Damaszkusz nem. Persze, hogy persze… A leiterjakabot kijavították, úgy is jelent meg a 20. számban. Tisztelem ám Damasus pápát! Nélküle nem sok sót nyaltam volna meg a szerkesztőségben.
3. A lap hézagpótló módon segítette a katolikus értelmiséget, de most nem erről kívánok beszámolni. Feri hazajött 25 éves római tartózkodását követően. Kellemes orgánumát mindenki szerette. Olykor akaratlanul is olaszra váltott. Az aggiornamento mellett elhangzott olykor egy-egy majd rekuperálod, egy-egy ecco vagy éppen molto bene, capito.
4. Hagyjuk is a munkát, evezzünk más vizekre!
Feri jóvoltából két ízben sikerült eljutnom az Örök Városba. Az első út alkalmával G. Á. kolléganőnkkel és feleségemmel utaztunk. Már jócskán az olasz sztrádán faltuk a kilométereket, amikor Feri leállította a Ford Fiestát. Defektet kapott a bal hátsó kerék. Kiszálltunk a kocsiból. Árnyékban volt kb. 35 fok. Először árnyékot kerestünk a Triznya-kocsma részére magával hozott füstölt sonkának, majd hozzáfogtam kocsit szerelni. Működött az emelő, ép volt a pótkerék is. Kb. 10 perc múlva folytattuk utunkat Rómába. Csak a nagy „melák” kamionok kerülgetése okozott olykor fennakadást haladásunkban.
Második közös utunk is érdekesen alakult. Feri vezetett csaknem végig. Azt tervezte, hogy a kb. 30 alagutat elhagyva bízza rám a vezetést, mert az alagút bezártsága szorongó érzéssel járhat. Átvettem a kormányt. (Egyáltalán nem zavartak az alagutak.) Hajtottam szegény Fiestát betyárosan. Tankolásnál csakúgy füstölt a motor a hőségtől. Feri visszavette a kormányzást és kicsit az autó tempóját is. Majdnem éjfélre értünk Szőnyi Zsuzsához, a szállásadómhoz. Az Aventinuson lakott. Bennünket forró gulyáslevessel várt, s hűtött sárgadinnye is került mellé a teraszon megterített asztalra. Zsuzsa szabadkozva emlegette, hogy egy krimit néz háromnegyed óra óta, de „még nem öltek”. Márpedig anélkül nincs bűnügyi film. S rövid időre magunkra hagyott.
Feri egy alkalommal elvitt Szőnyi Zsuzsával együtt Frascatiba, ott is kedvenc éttermébe, hogy kulináris örömökben részesítsen bennünket. Szokása szerint porchettát, majd kövön sütött pizzát rendelt. Talán meglepte, talán nem, hogy lassan, kimérten eszegetem a finom falatokat. Majd felkerekedve egy fagylaltozót kerestünk fel, s nyalogattuk a hideg csemegét a forró napon. Itt már széles jókedvem támadt. Nem dicsekedtem vele nekik, de ínygyulladással kínlódtam, s ez mérsékelte lelkesedésemet az étteremben, viszont a fagyi jóságosan hűsítette ínyemet. Ettől kerekedett olyan jókedvem.
5. Szabó Feri sokfelé utazott és sokfélét mesélt. Egyik anekdotába illő kalandját ismételten felidézte. Görögországban történt, hogy útitársaival felkeresett egy vendéglátóhelyet. Jött a felszolgálónő, hogy felvegye a rendelést. A társaság kávézni kívánt. Feri megjegyezte, hogy a kávé mellé tejet kér. Latte, mondta, de a nő nem értette. Milch – próbálkozott tovább. Ezt se értette a pincérnő. Malakó, hangzott az újabb kísérlet eredménytelenül. Ugyanígy a milk és a lait sem nyert. Ekkor Feri változtatott a manőveren. Azt mondta a pincérnőnek: MÚÚÚÚÚ, és kezével a tehén fejését imitálta. Ez aztán célravezetőnek bizonyult.
6. Három apró epizódot elevenítek fel. Mind Szabó Ferihez kötődnek. Az egyik: Nem szerette, ha valaki bejelentés nélkül érkezik hozzá, s rabolja idejét. Egy vendégével röviden beszélt, majd kikísérte. Az előszobában már paroláztak, amikor tekintete a fogasra tévedt. Te – mondta vendégének –, nem a tied az a kalap a fogason? – De igen – hangozott a válasz. Nos, akkor vidd csak magaddal, mert még visszajönnél érte…
A másik: Feri jön lefelé a lépcsőházban. Valaki egy nőt fogadott éppen, akiből cigaretta illata áradt. Feri megszólította: – Te még mindig dohányzol? A nő szabadkozott: – Sajnos, még mindig nem sikerült leszoknom róla. Feri ekkor belépett a szerkesztőségbe, betette maga mögött az ajtót és megkérdezte tőlünk: Nem tudjátok, hogy ki ez a nő?
A harmadik: Én nyitok ajtót a papi civilben érkező családreferens püspöknek. Beszélgetünk. Feri jön a szobájából. Megáll a számára ismeretlen pap előtt, és megkérdezi:  – Te ki vagy? Én Bíró László püspök vagyok. Feri mosolyogva pukedlizik: Szent atyám! Talán ez volt tényleg első találkozásuk. Nagyon bensőséges jó baráti viszonyt ápoltak aztán, s ez tart mind a mai napig.
7. Néhány szó a „kolhozkonyhá”-ról. A Sodrás utcai szuterén étkezdéről van szó. Feri nevezte el kolhozkonyhának. Itt étkezett két jezsuita lap szerkesztősége: Nemeshegyi Péter, Nagy Ferenc, Szabó Feri, s más szerzetestársak, no meg mi, világi munkatársak. Szabó Feri tulajdonolt egy „A Faludi ház kedvence” feliratú nyakba akasztható szalvétát, amit sose mulasztott el felvenni. A társalgás itt meglehetősen kötetlen volt. Feri a telefonközpontostól olykor viccet kért: „Kékes, mondj egy viccet”. Jóska bácsi (Kékes) azonmód mesélt néhányat.
Ilyeneket:
– Mi a különbség a vizespohár és a cseléd között?
– Az előbbi csak vizes, az utóbbi viszont lehet Boris.
 – Mi a különbség a kutya és a cseléd között?
– A kutya ugat, a cseléd Maris.
– Mi a különbség a pipa csutorája és a vadászeb között?
– Az egyiknek kecses a szopókája, a másiknak viszont csecsszopó kopókája van.
Szabó Ferinek is volt egy viccsorozata: A Winkler professzor viccei. Idézem:
„Nekünk filozófiát tanított; minden órán mondott egy viccet, ilyenkor felhúzta szemöldökét, s mi ebből már tudtuk, hogy most jön a vicc. Ilyeneket mesélt:
Bemegy az úr a patikába. Aszpirint kér. A kisasszony megkérdezi: Becsomagoljam? Mire az úr: Naná. Majd gurítom hazáig!
Vagy:
Bemegy az úr a patikába rovarirtóért. A kisasszony megkérdezi: becsomagoljam? Mire az úr: Ne, inkább szórja ide, s tarkójánál kihúzza a gallérját mutatva, hogy hová kéri a port.
Vagy:
A részeg körbejár az oszlop körül. Már egy óra is eltelik így. Kétségbeesetten kiált föl: Uram. Isten! Be vagyok falazva!
Vagy:
Tudják önök, uraim, hogy mi az, hogy relatív? Na, figyeljenek ide: Három hajszál egy kopasz fejen ugyebár nagyon kevés, ugyanannyi levesben viszont megengedhetetlenül sok.
8. A kolhozkonyha sok névnapi felköszöntésnek a színhelyévé vált. Egyszer népdal-parafrázissal (A horgosi csárda) éltem, s Szabó Feri neve napján elénekeltük e dalocskát.
A kolhozi konyha feldíszítve.
Ide jár a Pepi bá, a Feri bá, a Jóska bácsi minden délben.
Szabó Feri assziszi, neve napja van neki,
de csak néki.
Akkor-e, vagy más alkalommal Feri hozott egy üveg bort. Megkérdezte: – Na, hogy kell ejteni a C-H-A-R-D-O-N-N-A-Y-t?  Mondom neki: Sehogy, mert még összetörik a palack.
9. Feri 70 éves születésnapjára készült egy Festschrift (Idő a művészetben) a tiszteletére. Fedlapja a Távlatok eredeti, fehér alapon zöld karaktereit alkalmazta. Ugyanis az történt, hogy a folyóirat indulása előtt felkérést kapott Szokoly György a címlap megtervezésére. A művész a fentiek szerint fehér alapon zöld grafikával el is készítette a kért munkát. Ám a nyomda félreértette, és zöld alapon fehér karakterekkel gyártotta le a borítót. Ez így is maradt a lapszámok zömében. Azt hiszem, sikerült mosolyt csalni akkor az ünnepelt arcára, hiszen nem gondolt arra, hogy a szegedi Agapé kiadásában könyv készül a felköszöntésére.
10. A hosszan élő, köztiszteletnek örvendő személyek időről időre elnyernek valamiféle állami kitüntetést. Így Feri is. Legutóbb Fraknói Vilmos-díjban részesült. Félig tréfásan felvetettem, hogy összesen hány rangos elismerésben részesült Szabó páter. Nos, rendtársa, Nagy Ernő SJ válaszolt. Eddig tizenhárom-féle elismerést kapott. Nem sorolom őket. Méltán kapta, hiszen munkássága alig felsorolható. Kisebb-nagyobb köteteinek a száma becslésem szerint ötven és száz közé tehető. Publikációinak a számát még megsaccolni sem vagyok hajlandó.
Egyszer megjegyeztem, hogy a rend egyik háza előbb-utóbb Szabó Ferenc nevét fogja viselni. De mert Feri tiltakozott ellene, úgy érveltem, hogy lám, a Sodrás utcai ház neve Faludi Ferenc jezsuita költő nevét kapta. Amennyire tudom, mindössze körülbelül negyven verset írt. Hol van ez a teljesítmény Szabó páter bőven folyó lírai munkásságához képest?! (A kérdés is költői.)
11. Búcsúzásképpen idemásolom egy soha fel nem olvasott, soha nyomtatásban meg nem jelent Weöres-versparafrázisomat, amelyet diptichonként alkottam meg. Az alapvers (Kuli), s utána a Távlatok főszerkesztőjének munkásságára utaló versem. Íme:
Kuli
Kuli bot vág.
Kuli megy
megy
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Kuli húz riksa.
Kuli húz autó.
Kuli húz sárkányszekér.
csak guri-guri
Kuli gyalog megy.
Kuli szakáll fehér.
Kuli álmos.
Kuli éhes.
Kuli öreg.
Kuli babszem mákszem kisgyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.
Kuli meghal.
Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök
csak guri-guri

 Szabó Feri

PS. Két megjegyzés. 
1. Amikor Feri kicsi gyerek volt, egy alkalommal anyja így szólt az ablakuk alatt játszó gyerekekhez: - Gyerekek, menjetek máshová játszani, mert „a Ferike alszik”. Most is ezt teszi. Most is óvja őt Pásztori Juliska, ha alszik a Ferike.
2. „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mózes él, Ábrahám él...” és Feri is él. 

Azt álmodtam hajnalban, hogy az étteremben elköltött ebéd után Cs. azt javasolta, menjenek föl még beszélgetni a Dráva utcába. A találkozás hosszas volt, még szerette volna, ha folytatódik. De hát haza kell utazni. Azt ígérte – álmomban –, hogy a választások után újra meglátogat bennünket. Hát így legyen.
Itt van előttem a gépük indulási ideje. 6.35-kor Brüsszelt célozza meg, aztán folytatás hazáig. Ég áldja és őrizze meg őket.  Megnézem az igen okos telefonomon (flightradar24) az elstartolást. Egyelőre a reptéren áll az airbus. Pöttyös, mint a túrórudi.
***
Nem fejtek tovább szózat, szó reggelt, szójáték magyarul jellegű rejtvényeket. Az egyik több ízben értelmetlen szavakkal traktál. A másik betűkészletéből hiányzik az y. A harmadik megoldása ma GUANO lett volna, de a helyesírási szótár megerősíti sejtésemet, hogy ó-ra végződik és nem rövid o-ra. Mit bosszankodjak mások trehánysága miatt?
***
Egy pillantás a flightradarra: Elindult Brüsszelbe az airbus Csiáékkal. Jó utat!
***
A gyújtogatás folytán leégett Ráday-kollégium avatóján felszólalt OV., aki szerint korunkban valósul meg az apokalipszis. Kommentár nélkül idézem beszédének ezt a részét:   
„Csábító, de veszélyes dolog bibliai kinyilatkoztatásokat a profán élettel analógiába vonni. Veszélyes aknamező, amin legfeljebb lelkipásztoraink mozognak magabiztosan, mégsem állja meg az ember. Mikor széles horizonttal széttekintünk a mai életen, nehéz nem látni az apokalipszis négy száguldó lovát. Mintha az Antikrisztust látnánk, amint a régi marxizmus újraszabott ruhájában – amit woke-nak neveznek – lovagol az egykor volt büszke, keresztyén, nyugati országok élén, és viszi őket szabadságot hirdetve az elnyomásba. És itt forgolódik veres lován a háború, az orosz–ukrán háború, amely csak egyre mélyül és szélesedik, és napról napra többeket és egyre közelebbről fenyeget. És itt van fekete lován az éhínség is, amelyet ma a Föld éghajlatának változása hoz a világra. S itt vannak a járványok is sápadt lovukat sarkantyúzva, melyek sorát a Covid már megnyitotta. Próbatételek ezek, amelyeket ki kell bírnunk. A keresztyén embernek éppen az a felelőssége, hogy ne csak az áradást lássa, hanem a célt, a túlsó partot is… Mert ez a mi dolgunk: épségben át kell vinnünk hazánkat a túlsó partra.” 

 ***
PS. Ma fél tízkor elhunyt P. Szabó Ferenc SJ, néhai főnököm. Holnap lenne a neve napja. Hiszem, hogy immár Assisivel egy társaságban van. Isten nyugosztalja!   

Nincs témám, meg van is.
Szombaton nagy találkozó esett, azt hiszem, tizenhatan örvendtünk egymásnak és a kialakult hangzavarnak. Búcsúzás volt részünkről az amerikás öcsénktől és feleségétől. Amitől különleges alkalommá avanzsált a találkozó, annak egyik oka, hogy M. unokánk és Chris, meg a többi unokatestvér egymásra talált. Hol magyarul, hol angolul folyt a beszélgetés. Mi hamarabb eljöttünk, mert az Örökimádás-templomban énekes misén vettünk részt. M. fiú és az ő fiacskája énekeltek. MI meg hallgattuk őket.
Ma nálunk folyt a dáridó, lévén feleségem napja közel. Meghívta M. unokát is ez alkalomra, de elkésett vele. Az amerikások búcsúztatása ma is folytatódott, s erre M.-t is meginvitálták. Én öregebb vagyok öcsémnél, lányunk legidősebb fia M.. Öcsém legkisebb fia Chris, aki ezekkel összefüggésben mindössze 8 évvel idősebb unokánknál, s mégis nagybácsija, ha azt veszem. Jót derültünk azon, hogy felfedtem előttük ezt a tényt.    
Ma délután énekkari próbára indultak Mica és a fia, L (10). Levi magával vitte a trombitáját is, mert lehetőséget kapott, hogy az üres ám erősen visszhangos Örökimádás-templomban elfújja a Charpentier szép melódiáját, a közösmert Te Deumot. Megkaptuk a mobillal készült rövid videót. Meghatódva hallgattuk. Utóbb hosszas szertartás (Lisieux-i Szent Teréz közbenjárását lehetett kérni a legkülönfélébb ügyekben) során és a misén is énekeltek. Öröm volt látni őket a kat. tévében, amely csatorna a helyszínről tudósított.
Ennyi élmény bőven elég egy napra. Más is volt, de apró rezdülések, epizódok, melyek eltörpültek ezek mellett. Így szóra sem érdemesek.
***
A dalai láma gondolatát másolom ide: „Azon a napon, amikor megértettem, hogy csak azt viszem magammal, amit megélek, elkezdtem azt élni, amit magammal akarok vinni.”
Szellemes megfogalmazás, azonban kiegészítése talán nem hiábavaló.
A hívő ember úgy tudja, hogy csak a szeretet marad meg odaát. Tehát a szeretet megnyilvánulásain kívül minden egyéb, amit megpróbál magával vinni a halandó, az ballaszt, ami, hogy a Szeretethez való csatlakozásra alkalmassá váljék - semmivé lesz.

Fürdés után megtörölköztem, feltettem az ókulámat, (szemplasztik). Ugye régóta nem üveglencsés a „szemüveg”. Majd friss feketeneműt vettem magamra, és lekaptam egy tiszta inget a vállműanyagról. A válldróton levő nem tetszett.
Értjük egymást?
Akkor nem mondom el, hogy a HÉV-hez át kell menni a vasbetontalpfákon (talpvasbeton?).
Lassan sok minden nem az, már, ami régen volt. A nevek túlélik a megnevezett dolgokat.
Leesett a tantusz?
Hát hogyan is eshetne le, amikor alig van köztéri telefonfülke, s legfeljebb a pénzérme eshet le, tantusz nincs. Persze villa sincs, amire a telefonkagylót visszatenném, mert a telefon rövid lapos téglatestre emlékeztet, és nincs a tartón villa.
Nagyanyám még felsrófolta a rádiót, meg a villanyt. Magyarul feltekerte. De hát a kapcsolók nem tekerősek, hanem átkattanók, esetleg nyomógombosak.
Abba is hagyom. csak még megjegyzem: A leesett a tantuszt felváltotta a szlengben: Vágod?
***
Megyek olvasni, de nem az elektronikus médiát.
Akinek állapotszerűen jókedve van, és már nagyon unja, az elszórakozhat a hírlapcikkek vészjósló címeinek az olvasásával. Garantáltan elmegy a jókedve.
Miért is?
Mert egyre agresszívebb megfogalmazásokkal fog találkozni. Csak úgy röpködnek a brutális, kegyetlen, leszúrta, hajmeresztő, hátborzongató, elképesztő, hihetetlen, megalázó, hazaáruló, szörnyű infláció, összeomló;
ököllel, késsel, pisztollyal, gépkarabéllyal;
továbbá visszaélt, sikkasztott, hazudott, átverte, gyötörte, megkínozta mielőtt végzett vele; vészhelyzet, támadás, csempészés, oszlatás, halálos fenyegetés stb, stb.
Eddig ismert kategória volt a szépirodalom.
Ma még nem nevezik a publicisztika jó részét rondairodalomnak, de eljön annak is az ideje.
Addig sem érdemes ezekkel a ronda lufikkal tömni a fejünket. Nem leszünk jobb emberek tőlük.

A jól sikerült találkozást süket csönd követi. Az „elmentek” kategória fordított értelmű, mint amiről Gárdonyi beszél az Egri csillagok végén. Ő a megszabadulás élményét ragadja meg, amikor kinyilatkoztatja: Elmentek (mármint a török ostromlók). Ami közös a kétféle elmenésben, az utána támadt csend. Visszaállítjuk a hétköznapok bútorelrendezését. Elmosogatja a gép a felhasznált megannyi evőeszközt, tálalóedényeket, poharakat, miegymást.
Összeszedjük a megmaradt gyümölcsöket, édességeket, és ezzel nagyjából visszatér minden a szokott medrébe.
Félóra múlva már poénból elmondhatjuk, ezek sose jönnek! Elmondhatjuk, ámbár nem igaz.
Egy néhány mondatot megér az is, hogy korosztályunk hallása romlik. Ez többek között azzal jár, hogy ha többen beszélnek egyszerre, a hallásában korlátozott egyén úgy fogja hallani a zsongást, mintha egy visszhangos söntésben hallgatná az ivócimborák kurjantásait, zagyva és sokszerű szóáradatát. Emiatt minden elhangzott párbeszéd kárt szenved. Az volna a megoldás, hogy mindig egy ember beszéljen. Fogalmazzon röviden, de érthetően artikulálva.
Hallom az ellenvetést: Aki nagyot hall, használjon hallókészüléket. Használhat, bár jó barátom, aki csaknem süket, azt mondja, hogy a félmilliós készülék se szűri a hangzavart. Ráadásul az ember nem szívesen dugja fülébe az idegen tárgyat.
Érdekes megállapítás viszont, hogy aki rosszul hall, azzal telefonon könnyű beszélgetni. A mobil hangerejét úgy állítja be magának mindenki, ahogy a legoptimálisabb.      
Különben jellemző marad a beszélgetőkre nézve a mondóka:
- Jó napot sógor!
- A csónakot fódom.
- Hát az öreg mit csinál?
- Kilukadt a feneke.
Vagy a vicc a süketek párbeszéde:
- Ismered a Kovácsot?
- A Kovácsot?
- Kit?      
Vagy papbarátom története. Gyónás. A pap részletesen kifejti álláspontját, hogy a gyónónak mi tenne a legjobbat. De az idős gyónó közbevág:
- HÁÁÁ?
Mire a pap: - Na jó, két miatyánk, két üdvözlégy.  
     

A jól sikerült találkozást süket csönd követi. Az „elmentek” kategória fordított értelmű, mint amiről Gárdonyi beszél az Egri csillagok végén. Ő a megszabadulás élményét ragadja meg, amikor kinyilatkoztatja: Elmentek (mármint a török ostromlók). Ami közös a kétféle elmenésben, az utána támadt csend. Visszaállítjuk a hétköznapok bútorelrendezését. Elmosogatja a gép a felhasznált megannyi evőeszközt, tálalóedényeket, poharakat, miegymást.
Összeszedjük a megmaradt gyümölcsöket, édességeket, és ezzel nagyjából visszatér minden a szokott medrébe.
Félóra múlva már poénból elmondhatjuk, ezek sose jönnek! Elmondhatjuk, ámbár nem igaz.
Egy néhány mondatot megér az is, hogy korosztályunk hallása romlik. Ez többek között azzal jár, hogy ha többen beszélnek egyszerre, a hallásában korlátozott egyén úgy fogja hallani a zsongást, mintha egy visszhangos söntésben hallgatná az ivócimborák kurjantásait, zagyva és sokszerű szóáradatát. Emiatt minden elhangzott párbeszéd kárt szenved. Az volna a megoldás, hogy mindig egy ember beszéljen. Fogalmazzon röviden, de érthetően artikulálva.
Hallom az ellenvetést: Aki nagyot hall, használjon hallókészüléket. Használhat, bár jó barátom, aki csaknem süket, azt mondja, hogy a félmilliós készülék se szűri a hangzavart. Ráadásul az ember nem szívesen dugja fülébe az idegen tárgyat.
Érdekes megállapítás viszont, hogy aki rosszul hall, azzal telefonon könnyű beszélgetni. A mobil hangerejét úgy állítja be magának mindenki, ahogy a legoptimálisabb.      
Különben jellemző marad a beszélgetőkre nézve a mondóka:
- Jó napot sógor!
- A csónakot fódom.
- Hát az öreg mit csinál?
- Kilukadt a feneke.
Vagy a vicc a süketek párbeszéde:
- Ismered a Kovácsot?
- A Kovácsot?
- Kit?      
Vagy papbarátom története. Gyónás. A pap részletesen kifejti álláspontját, hogy a gyónónak mi tenne a legjobbat. De az idős gyónó közbevág:
- HÁÁÁ?
Mire a pap: - Na jó, két miatyánk, két üdvözlégy.  

Ma vendégeket vártunk. Porszívóztam, majd megborotválkoztam. Villanyborotvám alatt a szőrzet megadta magát. Ám jobban a tükörbe nézve úgy találtam, hogy mintha gyorsan utána nőne a szakállam. Itt levágom, ott még marad. Ott is legyalulom, közben, mintha újra kinőtt volna. Persze ez csak a látszat. Alapos munkát kell végezni, vagy ismételten rámenni, ha egyszerre nem mutatkozik a kellő eredmény.   
Az amerikai magyar páros vendégül látásának kulcskérdése a tolmács. Ahhoz, hogy jól érezze magát a csak angolt beszélő fél, kell, aki lekösse saját anyanyelvén, különben unni fogja magát. Mivel a cél éppen az ellenkezője, fontos, hogy egy jól beszélő kulcsember is jelen legyen. Én már nem fogok angolul megtanulni, társalgási szinten meg még úgyse, nagy öröm, ha megjelenik M. unoka, aki perfekt angol, és érti a magyart is.
Ma jó hangulatú találkozó esett nálunk. Csak ritkán állt meg a beszélgetés, sőt, leginkább többszólamú volt. Az egyes klikkek tagjai párbeszélgettek egymással. Minden jel arra mutatott, hogy szívesen töltik együtt az időt. A fogásokról T. gondoskodott. Jól főz, és eltalálja mennyiséget is, a kérdések kérdése, hogy a magyar ízlésvilágnak megfelelő koszttal hogyan birkózik meg a nem magyar. Örömmel jelenthetem, hogy mindenkinek a kedvére volt a gulyás, a palacsinta, az édességek s a felkínált italok. Köszönet érte.
Utóbb beugrott Mica is gratulálni T.-nek, aki Gabi, s egy lehetséges névnapja a három főangyal ünnepe. Örültünk neki is.
***
Kitaláltam egy asszociációs játékot.
Ha a társaságban nincs közös téma, játékossá tehető a beszélgetés azzal, hogy kérdést teszünk fel egy fogalomra, tárgyra s lehet jelentkezni, hogy kinek mi jut róla eszébe.
Pl. bedobjuk a gombóc szót. Az egy étel, az egy lámpalázas torokszorítás, az egy gombóc, amitől nehéz megszólalni (gombóc van a szájában), az egy bimballó a sapka végén, az egy pohos ember. Kinek mi. Kinek mihez, melyik gombóchoz fűződik élménye.
De a legáltalánosabb formája, és ezt nem én találtam ki, arra a kérdésre keresi a választ, hogy
Hogy vagy?
Mi van veled?
Mik a terveid?
Mit szeretnél elérni?
Mivel foglalkozol mostanában? stb.
Nincs az az ember, aki ne szeretné elmondani, hogy mi van vele, hogy megy sorsa, milyenek a körélményei, ha egyáltalán szóra bírható.      

D. unokánknak az átlagosnál erősebb énekhangja van. Szereti is megmutatni (vö.: Amikor én legény voltam, a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én voltam).
Nos, kerestem neki egy megfelelő áriát, ami vicces is, kedves is, gyors is, lassú is, olasz is, dallamos is. Ez Figaró belépője a Sevillai borbély c. operából. Meghallgattam több változatban, hogy a legmegfelelőbbel ismertessem meg a legénykét. 
Annyira a fülembe vándorolt ez az ária, hogy aztán többé nem hagyott békén. Éjjel-nappal ez szólt bennem.
Rossini jeles szerző, és ez az ária is arányos és szép, no de ami sok, az sok.
Figaro itt, Figaro ott, Figaro fent, Figaro lent, Figaro kint, Figaro bent – a fülemben.
Menj már ki belőle!!! Fíííígarofigarofigarofíííggarrro…
***
Hétfő az olaszoké volt. A focicsapatuk 2:0-ra győzött ellenünk. Győzött Meloni a választásokon.
***
Kedd reggel ködbe burkolódzott a környék.
Aztán kisütött a nap,
aztán beborult,
aztán biztosan villámlott valahol messze,
mert dörgött közel.
Na, nem úgy szólt, mint heves zivatar idején a sűrűn csattogó égzengés, csak messziről morgott. Hallván bennem minduntalan a fogatlan oroszlán képe idéződik fel.
Még úgy tesz, mintha, valójában azonban már nem az igazi.
Még megpróbál megijeszteni, de nem sikerül neki.
Ezért aztán abba is hagyja, s elkotródik.
Körülbelül ez történt jelen esetben is.
Szerda. A nap mindennél fényesebben süt. A reggeli felhők sietve távoztak. A Zaránd utcai vadgesztenyefák alja tele lehullott terméssel. Frissek, szépen politúrozottak, épp most bújtak ki szőrös tojásukból.