Mickey webnaplója

Tovább olvasom a novellás kötetet.
Török Sándor Cristos a inviat. Besszarábiában egy szekta és az ortodoxia magáénak akarja húsvétot. A katonaság dönti el a kérdést.
Palotai Boris: Öröklakás. A professzor titkon öröklakást vesz szeretőjének, a titkárnőjének, de felesége költözik bele mindhármuk meglepetésére.
Gelléri Andor Endre: A szállítóknál. Egy mackót visznek az emeletre, s majd beleszakadnak.
                                     A vén Panna tükre: Egy agg hímzőnő megfagy saját lakásában.
                                    Ház a telepen. Egy csőlakó kunyhót épít a más telkén, de elkergeti a rendőr.
                                    Ukránok kivégzése. Varsóban sokak tiltakozása ellenére apró dolgokért felakaszttat két ukránt a rögtön ítélő bíróság.
                                     Villám és esti tűz. A suszterlegények szorgoskodásáért járó vacsora meghiúsul, mert villám csap a házba, és tönkre megy minden.
***
Jár az idő. Komolyan mondom, nem viccelek. Szikrázó napsütésre félhomály következik. felhők okozzák. Még nem esik, de bármikor megteheti. Talán azért nem sieti el, mert tudván tudja, hogy pillanatok alatt elolvadna, az 5 fokos melegben.
Amikor elkezdtem porszívózni, minden porszem külön életet élt, fürdött a szikrázó napsütésben. Mire befejeztem, a csillár hervadt fényénél nemigen látszott, hol van a por, a piszok.   
***
Fontolgatom, hogy felhagyok a FB-on való jelenléttel. Nem fizetek azért, hogy mentesítsenek a reklámok szemérmetlen mennyiségben való előtolakodásáért. Továbbá felháborít az a mohóság, amely ki akarja venni zsebünkből a pénzt. Nem vagyok egyedül a gondolattal. Kiss Gyöngyi írásából idézek: A világháló erőszakossága … fokozódott az elmúlt hónapokban, úgy érzem: szintet léptünk. Vibráló reklám reklám hátán, nemes célja a zavarkeltés, a káosz, a kiegyensúlyozott emberi létezés aláaknázása. Olvassunk bármit, tudományos cikket, helyszíni tudósítást, vagy elmélyült fejtegetést az élet fontos kérdéseiről, megállás nélkül tolják a képünkbe a virtuális, fröccsöntött műanyag világot. Lelki értelemben is. De van rá arcpirító megoldás: előfizethetünk arra, hogy a Hírlevélben, újságcikkben ne legyen hirdetés.
Lefizetem, hogy nem fizetek elő rá, törlöm magamat, ha az őrület nem változik.  

Nehéz megmagyarázni, hogy miért szól bennem Kacsóh Pongrác nótája, az erősen mélabús dal a János vitézből: …nyugszik a csendes temetőben, szemét lezárta a halál”. Majd vigasztalásul a remény dala: „Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize támad, Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat”.  Annyi biztos, hogy elhaladtunk busszal Mártáék háza előtt, ahol Isi játszott a gyerekekkel. S most nevezettek immár nyugszanak a csendes temetőben. Ma lesz évfordulós gyászmise. Tudatalattimból egyszer csak felmerült a két rokon sorsa.
Alighanem.
***
Egyebek.
A buszon egy irgalmatlanul elhájasodott nő ült velem srégen szemben. Meglepő módon a visszaúton is, immár egy másik szörnyen súlyos nő állt. Persze nem szabad észrevenni, pláne szembesíteni őket vastagságukkal. Tehetnek róla? Talán nem. Olvastam, hogy az állapotszerűen hendikeppel élők lelkiállapotán ront, ha szembesítik őket betegségükkel.
Más. Megyünk kontrollra T.-vel. A kórház ajtaján felirat: Bejárat betegeknek. Lám, az élő példa: Aki itt bemegy az beteg. Én csak kísértem, én is beteg vagyok? Ha eddig nem éreztem volna magamat betegnek, a felirat negatívan hat rám.  Az írásos beutaló mindenkit betegnek tekint. Pedig akit vérvételre küldenek, még egyáltalán nem biztos, hogy beteg. A levelezés is így indul az orvos részéről: Kedves Betegünk!
Biztos, hogy mindenki beteg?     
Ha korábban nem volt is az, egy-egy ilyen megszólítás akár meg is betegítheti azt, aki egészségesnek gondolta magát.
Buszból kinézve a Lajos utcán látom a hirdetőtáblán: Dr. Szabó Géza fogorvos.
Gimnáziumi osztálytársam volt. Rézsút a hátam mögött ült. Vajon rendel-e még? – vagy csak elfelejtették lehámozni a házfalról a hirdetést.
***
A magyar novelláskötet további témái:
Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Az író osztja az észt egy grófnak, hogy miért üres és hazug a létük, szemben a dolgozó parasztokéval. (Kisregénnyi vita, ami azon a délelőttön ebédig nem mondható végig. Ez árt a hitelességének.)
Sándor Kálmán: Éjszaka Európában. Leírja, hogy a rabok hogy élik meg 1944. szilveszterét a dachaui koncentrációs táborban.
Kemény János: Ítéletidő. Erdőtűz a havasokban, ahonnan az ott élők hallatlan erőfeszítések árán élve jutnak le egy patakban gázolva maguk mögött hagyva a katasztrófa területét.
Rideg Sándor: A tükrös szívű huszár. Szabályos mese arról, hogy a pénz nem boldogít, az igazi szerető igen.
Nagy István: A csomag. Börtönélet Romániában. Elég letargikus.

Régen (10 éve) készítettem egy fotót Leviről, aki egy colstokot tart jobb kezében és egy játék csavarozógépet bal kezében.
Előfordul a fotótörténelemben, hogy egy adott pózt hosszú idő elteltével megismételnek egy újabb fotón.
Akkor azt a címet kapta a kép, hogy „kis segítség apának”. Most, hogy a serdülőkor határán áll L., valódi segítség lehet apjának colstokkal, fúróval. De vajon készül-e ilyen kép?
***
Régen ettünk kocsonyát.
Most is megtehetjük, mert egy nagy csomag körmöt, bőrt készített el feleség kocsonyának. Alig győzzük megenni.
A kocsonya négy napja készült el.
Első napon T. megjegyezte, hogy citromot kellene venni mellé.
A második nap vehettem volna, de elfelejtettem. Ma ketten vásároltunk, és … együtt is elfelejtettünk citromot venni.
Talán holnap.
***
Á. unoka épp csak megtanult beszélni, máris ízlelgette a szavakat. Többek között elmélázott a szomszéd település nevén: Jánossomorja. Ugye, milyen érdekes, János és somorja.
Én meg vén fejjel azon mélázok el, hogy miféle szó a kocsonya.
Ismeretlen eredetűnek véli az értelmező szótár.
Ám a Czuczor-Fogarasi nem hagyja annyiban: Úgy véli, hogy a kacs, a kocsány a szó gyöke. Ezek az összefogódzást, egymásba ragadást jelenítik meg.
Innen lehet eredeztetni a kocsonya szót.
Előfordulnak hasonló fura szavak nyelvünkben: pl. pocsolya, korcsolya, topolya, pipogya, kalangya (boglya), saroglya, kuruglya (szénvonó), turbolya, koponya, mácsonya, tarhonya, cikornya, dagonya, és még sorolhatnám. De nem teszem.
Viszont nem lehetetlen, hogy a kabarészerzőt is megihlette a kocsonya szó, aki Kaponya névre keresztelte egyik „hősét”.

Van, aki hisz az örök életben, és van, aki nem hisz benne.
Attól válik érdekessé a dolog, hogy egy valaminek a léte vagy nem élte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy éppen ellenkezőleg.
Ha létezik a dolog – hiába a kételkedés, attól még van.
Ha nincs – hiába a hit, mert a tárgya nem létezik.
Ilyen a világunk.
A zsoltáros szavai jutnak eszembe:
Hogyha az Úr nem építi a házat,
hasztalan fárad, ki építi azt.
Hogyha az Úr nem őrzi a várost,
az őr hiába őrködik fölötte.
Hasztalan nektek hajnalban kelni,
s fáradozni késő éjszakáig.
                      (in: 126. zs.)
Hogyha a könyvemet nem találom, hiába keresem a lakásban a legnagyobb alapossággal, ha az az autóban maradt.
De hiába teszem tűvé az utasteret, ha a lakásban tűnt el.
***
Eleddig kétféle okmányomat hagytam el.  
Először 2009-ben a TAJ-kártyámat. Akkor hipertóniával kerültem a Margit-kórházba, és a nővérpulton felejtettem a nevezett okmányt. Igazából azt felejtettem el, hogy hol is hagytam el.
Idő elteltével borítékolta a kórház, és elküldte a címemre.   
Más alkalommal a SZIG-em, a személyi igazolványom (kártyám) lett hűtlen hozzám.
Kerestem itt-ott, lakásban, kocsiban – minden eredmény nélkül.
Majd legyintettem: Ha nincs, hát nincs.
Egyszer csak levelet hozott a postás Piliscsaba önkormányzatától.
Mi mást is tartalmazott a boríték, mintsem a megkergült SZIG-emet (amely immár megkerült).
Nem tartom magamat flegma típusnak, de ezek az esetek arra utalnak, mintha volna bennem egy bizonyos (lesz, ami lesz) nemtörődömség.
Megeshet. 

Azzal akartam kezdeni a mai posztot, hogy „Virág elvtárs! Se ajtó, se ablak?” (Tanú c. film), azaz se írástémám, se fotóm mára; merthogy makacsul ellenállt a képek bemásolásának számítógépem.
Most valami csoda folytán mégis sikerült a fotókat becsempésznem.
Így hát okafogyottá vált a film megidézése (se téma, se fotó?).
Ám lett fotó, és akkor ez is a téma.
Van valamilyen fotópályázat, amely azt célozza: Mutassam meg, hogy mit látok az ablakomból.
Mindig ugyanazt, és mégis mindig mást.
Mert a képkivágás,
mert a fények,
mert a párásság,
mert az évszak,
mert az égbolt,
mert az árvíz,
mert a munkások,
mert a gépek,
mert a kutyasétáltatók,
mert a kocogók,
mert az esernyővel közlekedők,
mert a kerékpárosok,
mert a havazás,
mert a napszak
mindig hozzátesznek valamit a kilátás élményéhez.   
***
Arra gondoltam, hogy az általam olvasott elbeszéléskötet darabjainak témáit egy-egy mondatban összegezem. A két utolsónak olvasottal megteszem, de nem állítom, hogy folytatni fogom eme gyakorlatot.
Talán a következők világossá teszik, hogy miért nem.
Illés Endre Andris c. munkája arról szól, hogy az elkényeztetett kiskorú hogyan lopja meg az alattuk lakókat, majd hogy játszásiból hogyan akasztja fel magát, ami sajnos egész komolyan sikerül neki.
Illyés Gyula A vámos c. novellájában azt érzékelteti, hogy miként kutatja át holmiját, majd saját magát is a francia vámos, durván megsértve emberi méltóságában és a lehető legjobban megalázva, fittyet hányva személyes terének átlépésével.
Lám, a korábbi posztomban írtak igazolódtak. A rossz, a gyötrő, a pesszimista, a meghasonlás ábrázolásai lépten-nyomon előfordulnak a magyar prózaírók körében.
Hol a mikszáthi humor, hol a móriczi könnyek között való kacagás?   

Nekibuzdultan olvasom a háromkötetes novellagyűjteményt a 20. század magyar íróitól.
Akik összeválogatták, vajon ismerték-e darabra a válogatás anyagát, és azokat is, amelyeket végül nem válogattak be a több mint 3000 oldalt kitevő kötetekbe?
Kár, hogy nem kezdtem el elbeszélésenként egy-egy mondatba összefoglalni, rögzíteni, hogy miről is szólnak.
Igazán sajnálom.
Ami már látszik, hogy hangvételük jórészt borús, balladisztikus, pesszimista, reményt vesztett.
Hogy mi okozza ezt, a fene tudja.
Magam elég sok novellát olvastam O. Henrytől.
Ahhoz képest, hogy az amerikai író a sitten írta novelláit, általában témájuknál fogva optimisták a sztorik, de ha nem, legalább hangvételük az.
Ugyanígy Mark Twain is jókedvű stílusban ír.
Már a művészneve is szójáték.
(Igaz, ez utóbbira van magyar példa is. A Remark-regényeket egy Kramer nevű ember írta.)
Mindent összevetve meglep a válogatás komolykodó, szigorú, humortalan, olykor naturalizmusba csapó nyelvezet, amellyel eddig találkoztam.  
Tudjuk, az élet nem habos torta, de talán nem is ennyire sötét, komor és vigasztalan.
Ha megfontoljuk, hogy mi emeli az embert inkább a mosoly vagy a hervasztó valóság, nem kétséges, hogy mindenki az előzőre szavaz. Akkor miért nem töreketek erre novellistáink, vagy legalább a kötet szerkesztői.
Mit is mondott húgocskájának a nagyobb tesó, látván, hogy a fagyit gagyinak tartja:
- Ha nem tudsz ölülni a fagyinak, legalább löhögjél!

A kvízjátékokat olykor-olykor megfejtem, ha éppen nincs más dolgom.
Van úgy, hogy csak egy nyelvhelyességi kérdés helyes megoldása a feladvány.
Történt egyszer, hogy a megfejtendő kérdés  ez volt: a szájbarág vagy a szájba rág-e a helyes írásmód.
Azt ikszeltem, hogy a szájba rág a helyes.
A válaszomat nem fogadta el jónak a kérdező.
Persze megteheti, de jobb lenne, ha alaposabban fognának hozzá a kvízkészítők, s ellenőriznék magukat a helyesírási szótár segítségével.
Akkor nem fordulnának elő hasonló tévedések.
***
A BG nyelvésszel készült egyik interjú végét csíptem el. Arról szólt, hogy ő mennyire fontosnak tartja, hogy derűsek legyenek a nyelvtani kérdésekkel foglalkozó előadások és az anyanyelvünkkel foglalkozó periodika. Mióta ő a szaklap főszerkesztője, tudatosan törekszik a könnyedségre, derűre, játékosságra.
Jó, hogy így van.
Egyszer magam is beszéltram arról, hogy az egyik, általam egyébként színvonalasnak tartott kétheti lapból hiányzik a humor. Nagyon komoly, nagyon korrekt és nagyon merev.
A magyar valóság ezzel ellentétben mégiscsak a dolgokhoz humorral való közelítés. A sírva nevetés, a könnyek közt kacagás, a kínunkban röhögés.
Ha valaki nem hiszi, olvassa el Móricz Hét krajcár c. novelláját, vagy Karinthy kötetét (Utazás a koponyám körül). Már a címe is szellemes. Egy helyen arról szól, hogy nagyon rosszul volt: A fürdőszoba tükre előtt állt, mert hánynia kellett. S ahogy belepillantott a tükörbe, meglátva fancsali képét, elnevette. magát.
Ez a humor, a mégis nevetés.
S ha még ez se volna elég, érvként álljon itt sógorom apjának, Varga Joakimnak a mondása:
Csak a humor és a nyomor el ne hagyjon!  

Marco Rossi, a magyar futball-válogatott kapitánya talán egyszer megírja, hogy miért váltott hazát.
Érdekelne, hiszen Olaszország olyan szépséges tájakkal teli.
Gazdag a képzőművészetekben is. Tengerei vannak, és még sorolhatnám, hogy miért olyan megnyerő ország.
Nem mintha a miénk nem volna szép. Tájai nyugodtabbak, viszont időjárása nem.
Mindenesetre Rossinak olyannyira megtetszett országunk, hogy felvette a magyar állampolgárságot.
Sőt!
Magyarságát hangsúlyozza, pl. amikor így nyilatkozik:
Mi magyarok nem tudunk elérni sikert szenvedés nélkül.    
Sajnos, alighanem igaza van.
Kicsit hasonló cipőben jár a vietnami operaénekes, aki teljes átéléssel énekelte Erkel operájának áriáját: Hazám, hazám, te mindenem…
Sőt Kacsóh darabjából is énekelt: Én a pásztorok királya, legeltetem nyájam…
Magyarabb magyarok, mint a magyarok.
Nagyon jó, hogy így van, mert arról szól, hogy mások értékelik ezt a földet, ezt a társadalmat, és jól érzik itt magukat.
A hagyományos európai értékeket jelenítjük meg.
Ezért vásárolnak telket, házat németek, franciák, hollandok és mások is.
Meg ne változzon ez a gyakorlat.
Hiszen már Szent István óta befogadó országként viselkedtünk.
Mi voltunk az a nép, amely hasonít, de nem hasonul.
A töröknek százötven év se volt elég hozzá, hogy áttérítse a magyar lakosságot a muzulmánok hitére.
Ők hasonultak hozzánk, már akik letelepedtek nálunk.

Jól érzem magam annak ellenére, hogy városi háttérzaj a fülemben, mellé mintha eresztene a lufi, illetve hallom a szívritmusomat, a vér ütemes áramlását.
Ez a fronttól van.
Mire leírom, hogy süt a nap, addigra befelhősül az ég, és jó, ha nem hó esik. Nos, az tényleg nem, de a szél élénken fújja az egyre tarlottabb lombokat. Esőre áll az idő, illetve…
De ha már front, akkor hadd álljon egy egyedülálló megfigyelésem itt. A történet a következő. Az Osloban szolgáló magyar jezsuita (Teres G.) szabadságra hazánkba jött, majd szinte visszamenekült. Mint mondta, a Magyarországon tapasztalható frontok Norvégiában nem észlelhetők. Ott nincs front. Itt meg van, és majd szétveti a fejét.
Mi az, hogy van?!!! Egy interjú szerint évi 270 front cincálja az emberek idegrendszerét. Vajon rajtam kívül gondolt-e valaki arra, hogy a magyarok orrlógatásával, pesszimizmusával összefügghet-e ez a megszokhatatlan zaklatás az időjárás részéről?   
***
„Gime some lovin’” – énekelte Winwood mester a hatvanas években. „Kiviszem a lavórt” – torzítottuk mi magyarra. Nálunk most ez fordítva áll. A gép kimossa a textilneműt, én meg „behozom a lavórt” a mosott dolgokkal, hogy kiteregessük.
***
A világ legszerencsésebb focicsapata a miénk. Bolgárok játszottak velünk. Nekik megítélt a bíró egy tizenegyest, nekünk nem. Ennél fogva 2:1-re vezettek az utolsó előtti pillanatig. Aztán… az utolsó pillanatban szabadrúgáshoz jutottak a mieink, és egy bolgár játékos öngóllá értékesítette ezt a rúgást. Ezzel a legutolsó pillanatban egyenlítettek a mieink.   
Ami a tizenegyeseket illeti, ha a csatár az ellenfél tizenhatosán belülre kerül, nagy valószínűséggel elesik. Vagy azért, mert buktatják, vagy azért, hogy kicsikarjon egy 11-est.
Sokszor van olyan érzésem, hogy műesésért kap lehetőséget egy-egy csapat.
Tegnap is ezt éreztem.
Ilyenkor remélem, hogy az igazság győz, és nem sikerül a támadónak bevennie az ellenfél kapuját. Nem ez történt.
Így kezdtünk vesztésre állni.
Az igazság pillanata az említett utolsó másodpercben jött el.
Nem győzött méltatlanul a bolgár csapat.

Olvasom a FB-on és nem először, hogy állítólag 365-szor fordul elő a Bibliában a ne félj(etek) felszólítás.
Gyanúsan soknak tűnt ez a szám, ezért utánanéztem.
Nem nehéz a dolog, mert a bibliai gyorskeresés lehetővé teszi a számolást.
S valóban.
A „ne féljek”-től a „ne féljenek”-ig (ne féljek, ne félj, ne féljen, ne féljünk, ne féljetek ne féljenek), mindössze harminc előfordulást dobott ki a kereső. Ez se kevés, de igen messze van a közhelyszerűen ismételgetett 365-től – még akkor is, ha a szinonimákat is számba veszem.
Nem fogom megtenni.
***
Csengetett a postás. Talán a levelem hozza.
Nos, igen.
Nem a leszerelő levelet, de a megújított jogosítványt.
Mondtam is feleségnek: Ez az!
Ez az, amire vártam, s ami mától a zsebemben lapul.  
Az érvényességi dátuma érdekelt, mert úgy tudtam, hogy ha az orvosi vizsgálat és a régi lejárta között nem telik el egy hónap, akkor a régi lejárati napjától kezdődik az új időszak. Olvastam arról is, hogy akármikor mész orvosira, a születésnapodhoz igazodik a jogsi érvényessége.    
Egyik se igaz.
Ami valós, arra nézve nem viszont találtam utalást.
A valóság pedig az, hogy az orvosi engedélyen feltüntetett dátum a mérvadó.
Mivel én november 2-án voltam a háziorvosnál a papírért, ez a dátum szerepel lejárati napként is.
Az igazolványképem jól sikerült, de az aláírásom még sose volt ennyire pocsék.  
Ha hihetek a híreknek, ez az utolsó kártyám, mert minden kártyám helyett az okos telefon fogja adataimat őrizni a jövőben.