Mickey webnaplója

A rózsafüzér királynéja napja.
A nap T. születésnapja jegyében zajlott.
Reggel a mise-intenció érte volt. Két nagy adag fagylalttal köszöntöttük, Zs. egy stólával, M. desszerttel. Mint rendesen, jönnek a gratulációk.
Tücsit Isten éltesse szerettei körében még nagyon sokáig!
Ezek mi volnánk...
Ej, verset kellene írnom, talán ... majd...
Az eseményt árnyalja a tény, hogy kedden műtik a térdét.
***
A palesztin Hamasz megtámadta Izraelt.  Szombatra időzítettek, amely pihenőnap a zsidóknál. Durva támadássorozatot mutat a tévé. Nem lesz ennek jó vége.
***
Napok óta jár a fejemben a huncut latin mondás. Még gimis koromban hallottam:
„Comam uram, miles fiam.”
Ez latinul körülbelül annyit tesz, hogy „elég a hajam, katona leszek”, míg magyarul úgy hangzik, hogy „komám uram, mi lesz, fiam”.
Egy másik is hajaz rá. Si vita mala cesare senat san dita chrump lyra.
Kissé másképp értelmezve: Sivít a malac é-s a résen át sandít a krumplira.
Mára különleges világnap lévén legyen elég ennyi.

Balázs Géza írja blogjában a korrektorokról:
A korrektorok a szövegjavítók. Leginkább a helyesírást javítják, de ha már kezük alatt a szöveg, megmenthetik a szerzőt egyéb nyelvhelyességi, stilisztikai hibától, sőt tárgyi tévedéstől is. Én hálás vagyok nekik… mi lenne, ha nem lennének? … Hol lehet ezt tanulni. Mennyire bölcsészszakma, és mennyire nem. … A korrektorok magányos harcosnak tartják magukat… ha nem lennének, a legtöbb szöveg olvashatatlan lenne, megszűnne az írásbeli kommunikáció és kultúra, és visszamehetnénk az őserdőbe, mármint ott, ahol még van, ahol pedig nincs, ott még rosszabb lenne.
***
Magam is az volnék, botcsinálta korrektor.
Túl néhányszáz könyv javítgatásán és hosszas olvasószerkesztői munkán azt tapasztalom, hogy hajlamos vagyok alapból mindent tüzetesen megvizsgálni és a hibákon fennakadni. Életem az ellenőrzés jegyében telt el.

Ebből következhet, hogy a szép világot kritikus szemmel nézem. Szép, szép, de…   Jó, jó, de… Tetszik hogyne tetszene, de…
Ebből a mókuskerékből nehéz kiszállni, de érdemes.
Már Illetékes elvtárs is megmondta: Elvtársak! Ne mindig csak a rosszat…
A törekvés megvan bennem.
***
Nem tehetek róla, de úgy rühellem az inflációt, mint a kilencvenkilencre végződő árakat.
Hamisság, végtelen hamisság. Nekem mondhatják, hogy az infláció előrelendíti a gazdaságot. Lehet, bár nem biztos. Cui prodest?
Ránézek a kilós cukor árára: 414 ft. Miért jobb ennyiért venni, mint 10,60 ft-ért?
A magyarok lassan mind milliomosnak érezhetik magukat. Csakhogy a millióik ugyanúgy nem érnek sokat, mint az olaszok önámítása, akik líramilliókban kapták egykor a bérüket.
A termékek áraránya a fontos, nem a nullák száma.
Menjünk csak vissza elméletben a régi korok cserekereskedelméhez.
Négy nyílhegy ellenértéke egy dárda, vagy egy tyúk. És nem érdekes semmi egyéb szempont.    Talán a manipulációkat is ellehetetleníti, vagy legalábbis megnehezíti.
Lám a közgazdaságtani zűrzavar is oda lyukad ki: visszamehetnénk az őserdőbe…
 

A 2008 Tihanyi kalendáriumból még sorolok néhány  mondatot, amelyek megmozgattak. Az első kicsit hosszabb lesz.
- Gyurcsány-éra, Balatonszemes, kikötőmegáldás. „Burány Sándor miniszterelnöki államtitkár beszél a hatalmas fejlődésről, s arról, hogy a magyarok milyen szívesen vitorláznak. Suchmann T. a fejlesztési pénzekről, a legalizálásra váró több mint hatvan kikötőről. Én (Korzenszky) elmondom: »Örülök a fejlődésnek, de aggódom a Balaton-parti lakosokért. Mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy élhető legyen a világ mindenki számára, hogy megfizethető legyen az élet, hogy ne néptelenedjenek el az iskolák, ne ürüljenek ki a falvak. Ne az legyen, hogy a tehetősek még tehetősebbekké, a tehetetlenek pedig lehetetlenné váljanak. Ne nőjön tovább a különbség, hanem csökkenjen a szegények és gazdagok között. Még arról is beszélek, hogy a szél hol jobbról, hol balról fúj. De nem a szélirány határozza meg a célt! Tudomásul nem venni, hogy honnan fúj, ostobaság… Ha nincs világos célunk, értelmetlen az élet!«” Ez forradalmi tett volt 2006 szeptemberében. Máshol megjegyzi: „Bátor szót szólni, ehhez nem kell elmenni a pápuák földjére.”
Milyen igaz ez ma is!
- Erdőkürt: 1965-ben búcsúszónok, ünnepi ebéd. A helyiek megjegyzése az ebéd második fogása után: „Nem hittük volna, hogy ilyen hitvány pápocskót küldenek nekünk. Ázt gondoltuk, áz jön, áki távvaly vót…”
Szeretem az ízes tájszólásokat!
- Bp, Demszky-éra: „Katasztrofális Budapest forgalmi helyzete” – írja a perjel.
Ma mit írna a karigeri-féle karók láttán?
- „Nyomasztó az álmom. Nincs meg a fehér autó. Keresem mindenütt. Rohanok föl és alá, mélygarázsok emeletein, hosszú utcákon, kereszteződésekben, alagútban: nincs… Kimerülten ébredek.”
Mintha én írnám. Hányszor bolyongtam én is álmomban elkallódott autómért és anélkül ismerős tájékozódási támpontot keresve.
***
A szimpatikus olasz mester, Marco Rossi a labdarúgó válogatott olasz edzője magyar állampolgár lett. Örülünk örömének!

A könyvmegállóhoz zarándokolván elhoztam a 2008-as Tihanyi kalendáriumot. Gazdag irodalmi és fotós anyag van felsorakoztatva kb. 260 oldalon. Nem térek ki a részletekre, de arra igen, hogy a perjel, Korzenszky Richárd naplóját élvezettel olvastam. Ismerős helyeket sorol, ismerős személyeket nevez meg, ismerős politikai – ma már történelmi – eseményeket sorol. Életek, halálok, ünnepségek, rendezvények, idézetek leírásai követik egymást.  
Nem mohóskodhatok, minden érdekes szöveget egy poszt nem képes befogadni. Néhányat azért idemásolok.
- A perjel egyik érdekes kitétele: „A hiba ott van, hogy abszolutizáljuk azt, ami relatív, és relativizáljuk azt, ami abszolút.” Igen. Fordítva ülünk a lovon.
- Kuklay Antal Köröm plébánosa módszerét említi: „Hetente el kell hagyni a falut, havonta a megyét, évente az országot, hogy az ember egy kis faluban ki tudja bírni az életet.” Még nem laktam kis faluban.
Gorove Laci a házasoknak hasonló szériát javall: „A párok töltsenek egymással kettesben heti néhány órát, havonta egy napot, évente egy hetet.” 
- A perjel megkérte Szokolay Sándort, hogy írjon neki egy fugaszerű művet a Jézus-ima szövegére: „Uram, Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
Egyik korábbi posztomban említettem, hogy a Jézus-ima megszólalt bennem. Nem fúgaszerűen, hanem csak egy szólamban, amit el lehet szolmizálni akár. Meglepett a gondolat hasonlósága.  
- „Isten – írja – nem adok-veszek viszonyban áll az emberrel, nem kényszeríthetem szólásra. Ő szólít meg engem, s készen kell lennem, hogy meghalljam őt a csendben.”
- Továbbá azt tartja a Szent István-napi ünnepről: „Ha tőlem függne, nem szentmisével kapcsolódna egybe a körmenet. A mise a »beavatottak« közösségi alkalma, nem pedig protokoll esemény.”
- Tetszik véleménynyilvánítása a megépült völgyhídról: „Lehet, hogy technikai szempontból igazi bravúr, de ha pár kilométerrel távolabb építették volna föl, lehet, hogy nem került volna ilyen sokba, nem kellett volna annyi hatalmas pillért emelni, és nem vált volna jelentéktelenné a köröshegyi két templom.” 
***
Természetesen minden elismerésem a két magyar kutatóé, a Nobel-díjban részesült Karikó Kataliné, és Krausz Ferencé.
***
T. térdműtét előtt áll. Ha minden rendben történik, kedden, 10-én műtik. Reménykedünk a beavatkozás sikerében.

A tegnapi posztomat törölte az erre felbérelt társaság. Hogy miért? Igazán csak találgathatok. Sorolom a tegnapi témákat: születésnapi rokonlátogatások, az ufo-jelenség kritikája, egy Bárdos Lajos-motetta szövegének idézése. Utóbbi: „Azt hirdeti, a nap, azt hirdeti a hold, azt hirdeti a csillag, felhő, virág, szivárvány és pacsirtadal”, hogy Istentől jön az áldás és minden szépség.
Nos, vagy harminc éve a Rádió kuratóriumában vettem részt. Ott említette valaki, hogy a rádió archívumából törölték az összes Bárdos Lajos-felvételt. Szép – mondhatom. Mintha ismétlődne a történelem.
Igaz, hogy a pun háború is azzal ért véget, hogy a rómaiak lerombolták Karthágót, majd a helyét felsózták. Utóbb szétesett maga a Római Birodalom.
Khm, a történelem folyton ismétli önmagát.
Azért megismétlem a tegnapi posztot, mert azt írja a cenzor, hogy lehet, hogy átállítódott a láthatóság szűk rétegre.
***
Azt hirdeti a …
Elmúltak a rokonlátogatós napok, el az utazások, elfogyott a torta, el a mákosrétes, azaz visszatértünk a rendes kerékvágásba.
De van-e kerékvágás – esetleg taposómalom.
Lényegesen kevesebbet fotóztam útközben, mint szoktam. És a vendégségben is csak keveset. Elmondtam volna mindent a korábban lőtt képekkel?
Kifogytam volna a témákból?
Lehetetlen.
Nem is tudom az okát az átmeneti pangásnak.
***
Kora reggel a fb-on láttam egy állítólagos ufót. Egy halvány kör, amelynek az alsó peremén pontszerű erős fény látszott. Hogy valójában mit fényképezett le, aki ufót akart látni a jelenségben, nem tudom.
Viszont reggel a templom virágaira néztem, amelyek az ambó előtt díszelegetek. Nem volt különösebb a felhozatal, mégis a teremtés egyedülálló gazdagságára nyitotta a szememet.
Az a valóság, hogy élettelenből élőt a teremtés kezdete óta senki fiának-lányának nem sikerült előteremteni. Az orrom előtt viruló növények formagazdagsága, biokémiai léte, felépítésének erőssége, tartóssága, színeinek tobzódása sokkal bonyolultabb szisztéma, mint egy esetleges nyavalyás ufo.
Mit nekem ufo, mikor sokkal csodálatosabb a valóság. Sokkal gazdagabb, sokkal bonyolultabb, sokkal zseniálisabb.
Olyan csúcsteljesítmény, amely állandóan arról üzen, aki elképzelte, kitalálta, megteremtette, létben tartja, újjá teremti, pallérozza, Salamonnál is ékesebb ruhába öltözteti és nekünk adja, hogy gyönyörködjünk bennük.
Végig is kíséri életünket az első leszakított ibolyától kezdve a végső búcsú koszorújáig.
„Azt hirdeti, a nap, azt hirdeti a hold, azt hirdeti a csillag, felhő, virág, szivárvány és pacsirtadal”, hogy Istentől jön az áldás és minden szépség. Folyamatosan záporozza ránk az élőkön keresztül üzenetét, hogy akinek füle van, hallja meg, akinek szeme van, lássa meg a teremtés hatalmas tényét, valóságát.  

Ma nem az erkélyen üldögélve, hanem a vonaton üldögélve töltöttük az időt, hogy aztán meg Piliscsabán üldögélve ünnepeljenek utólag engem, előlegben T.-t, hogy hát Isten éltessen minket!
Zömmel karosszékben üldögéltünk, majd az ünnepi ebédnél, (volt mákos rétes és sok egyéb finomság).
A fiúk fociztak, több ízben a piros lapot is kockáztatva.
M. megerősített egy zsanért a faházikó ajtaján.
Én bújócskáztam.
Úgy elbújtam, hogy a lánykák az udvart körbezsongták azzal a szöveggel: „Piroskabátos nagypapa, hová bújtál el?”
A garázsukba bújtam.
Nem tudom, M. kit sajnált meg, az unokákat, hogy nem találnak, vagy engem, hogy ne unatkozzam tovább remek búvóhelyemen, mindenesetre az infoátadás megtörtént, s a lányok példás gyorsasággal rám akadtak.
L. eltrombitálta korábbi és újabb darabját. Ügyesen fúj a fiú.  
D. kirakta a számítógépén születésnapi köszöntőnket. Jó fej.
Így üldögéltük, álldogáltuk végig a napot, nem úgy mint tegnap, amikor Salgótarjánt céloztuk meg, hogy kamara jelleggel (Gá-Mi-Il-Ág-Zo-Ka-Da) ünnepeljük a két-három érintettet.  
Miután közöltem, hogy már a világon semmire nincs szükségem a jó társaságon kívül, két kezemben hoztam haza az ajándékokat.
Ma utolért egy email, miszerint az egyik még ott maradt.
Nem is baj, írtam vissza, így az élvezetek ideje kitolódik, amíg utol nem ér az az ajándék is.   
Érdekesen alakult az oda-vissza vezető út. Az M3-on persze lehet haladni a hatvani leágazásig. Onnan a 21-es út is kétszer kétsávos. Lehetne is rendesen nyomulni rajta, de hát a kb. 50 km-es szakaszon tizenkét körforgalom töri meg a felvett tempót. Visszafelé ugyanennyi.
Márpedig 24 db még gombócból is sok.

Szeptember végéig ingyenes az Arcanum adatbázisának a hozzáférése. Különös okom nincs turkálni a régi dolgok között, de másnak lehet. Érdemes felkeresni és rákeresni a minket érdeklő dolgokra. A családfakutatásnak is hasznos eszköze lehet.
Mivel a korrektúrázásnak a végére értem, lógathatom a lábamat.
Meg is teszem.
Háziköntösben üldögélek a balkonunkon az ökörnyálas verőfényben. Mondják, hogy hamarosan vége az indiánnyárnak. Nem csodálkoznék rajta.   
Háziköntös, karosszék, üldögélés, látszólagos semmittevés. Rónay Györgyöt idézi elmém. Róla emlékezett meg tán a fia, aki elmesélte: apja elég sokszor üldögélt a kertjükben – háziköntösben, és látszólag semmit se csinált. A szomszédok megmorogták: És még ez az ember kap kitüntetést, aki csak lógatja a lábát naphosszat. Van közünk egymáshoz ilyenformán, azzal a különbséggel, hogy én nem kaptam kitüntetést. Persze miért is kaptam volna? Nincs igazolható életművem, könyvtárnyi kiadott kötetem.
Mindenesetre igazat adok RGy-nek.
Kiülni a kertbe, nekem az erkélyre, önmagában is felséges valami. A látszólagos semmittevés esztétikai élvezet forrása.
Még minden zöld a réten, ami inkább miniliget, mert elég sok fa teszi változatossá az elém táruló képkivágást. Mivel fotelunkba belesüppedve leginkább az eget látom, sorolhatom a szárnyasokat, amelyeknek széles skálája tolakodik szemem elé. A legkisebbek közé tartoznak a muslicanagyságú szárnyaskák. Légy is akad, meg kékdongó. Katicabogár és mezei poloska. Káposztalepke és szitakötő. Denevér, veréb, cinke, galamb, szarka, dolmányos varjú, vadkacsa, ritkán szajkó. A legtestesebbek a felettünk lévő légifolyosót használó repülőgépek, helikopterek, ritkán motoros paplanernyősök.
Nem tudom, hogy mások aurája milyen, merthogy egyesek vállára száll egy-egy lepke, másoknak a kezéből eszik a galamb. Engem nem kísértenek meg közeledésükkel.
Ültömben egyetlen mezei poloska zúgott el mellettem.
Nem kívántam, hogy rajtam landoljon.
Még a szúnyoghálóról is lepöcköltem.
         

A feketeszeder azért piros, mert még zöld.
A zöld falevél azért piros, mert elsárgult.  
A kék szilva azért piros, mert még zöld.
***
A kapor ára az egekben.
Mitől ilyen drága ez a gaz?
Fillérekért kéne adni. Nem igaz?
Érdekes lenne fűszeres zacskóban árusítani:
Felirata lehetne kapor-por.
***
Az import kapor-por drágább mint a hazai.
Vegyünk inkább export kekszport.
***
Vége a korrektúrának. Nincs minek nekifeszülni a jobbítás szándékával.
A kötet két legértékesebb része a Függeléke, és néhány jó tanács a gyermekek nevelését illetően.
Az viszont, hogy a negyedik gyerek léte megszünteti a féltékenykedést – nem igaz, illetve nem mindig igaz. A gyerekek száma sokszor sorsszerű. Hogy mivé lesz az ilyen meg az olyan család, az számos tényező függvénye. Az értékek követése nem a családnagyságtól függ, hanem a tagok életvitelétől.
Most minden restanciámat rendeztem, ráérek porszívózni.
Tovább nem is szívózok.
Porszívózok.
***
De még előtte ide írom azt a csasztuskát, ami a csúfolódókból kimaradt. Csak most jutott eszembe:
Meeeg leszel mondva,
kíííííí keszel dobva.
Ott lesznek az egerek,
kirágják a beledet.

      

...mert a rossz beteggé tesz.
Olvasom, hogy akkor nő szépen a növény, ha ismételten megdicsérjük és szépnek tituláljuk. Viszont ha leugatjuk, átkozzuk, akkor elsatnyul, elhal.
Most azt olvastam egy készülő könyvben, hogy akkor lesz egészséges a gyermek, ha naponta legalább háromszor annyi dicséretet kap, mint kritikát. Különben azt raktározza el magában, hogy semmire se jó, haszontalan, nem szerethető. Ez igaz lehet, és minden korosztályra nézve az.
A közéletben is háromszor annyi jó hírt kellene szétkürtölni, mint rosszat. Ez persze nincs így. A híranyagok akkor szenzációsak, ha valami komiszságot, gazemberséget, hitványságot szellőztetnek meg: megölte, belehalt, háborús veszteség, infláció, migráns, földrengés, szökőár, éhínség…
Pedig ezek a negatív megnyilvánulások mindenkit satnyítanak.
A jogosan hangoztatott elismerések éltetnének.
Emlékezetes eset volt egyik eltanácsolt igazgatónk búcsúztatása. A kollégák azzal vigasztalták, hogy ott van neki a szép családja, sok öröme lehet benne. Mivel ennek hallatára sem derült fel az igazgató arca, úgy véltem: Talán arra gondol, hogy az otthoni helyzet pocsék, és a családja azzal tér napirendre a kedvezőtlen családi légkör fölött, hogy könnyű neki, hiszen ő igazgató, munkahelyén dirigálhat kedvére.
Az a helyzet, hogy természetünk rosszra hajló lett. Erőfeszítésekbe kerül pozitívan élni, a jót meghallani, a szépet szolgálni, az értékek mentén cselekedni. Párhuzamosan lehetőség szerint a rosszat, a hitványt, az értéktelent kizárni életünkből, menekülni a minket bombázó rosszindulatú információktól, s életünket pozitív alapokra helyezni, amennyire csak telik tőlünk.   
Akad itt tennivaló bőven.


  

Az öregedés jele, hogy nincs kedvem megtanulni az okostelefon mindenféle bonyolultságát, mindenféle funkcióját, teljesíteni mindenféle kívánságát. Ugyanígy vagyok aszámítógéppel is.
Nincs kedvem
a folyamatos frissítésekhez,
az újabb konfigurációkhoz,
az ellenőrző programok sűrű lefuttatásához,
a modernebb szoftver megvásárlásához,
a régi nyomtatóm lecseréléséhez,
a reklámok kihagyásának a megvásárlásához,
a PRO – fizetős – program megvételéhez,
a reklámokba minduntalan való beleakadásokhoz,
a tartalmak egyoldalú cenzúrázásának elfogadásához,
a tolakodó hozzászólásokhoz,
a mérhetetlen szennyhez, amely kéretlenül előtolakodik
a céges ajánlatokhoz,
a kéretlen kihívásokhoz, melyek adatgyűjtést lepleznek
a nyomorult vádaskodó politikai megnyilvánulásokhoz,
a tolakodó videoajánlatokhoz.
Ha mégis elviselem, az annak köszönhető, hogy értékes tartalmak is megjelennek a neten,
barátaim anyagai is megtekinthetők,
jó zenék is hallhatók.
A számítógép alkalmas tisztességes írások közzétételére,
a telefon alkalmas a szükséges mértékű kapcsolattartásra.
Lehet, hogy a kétféle masina nem is olyan bonyolult, csak én vagyok
a lehető legegyszerűbb szerkezet.