Mickey webnaplója

Van abban valami, hogy minél távolabb él tőlünk valaki, annál több esélye van némi támogatásra. Valamikor BB pp meg is jegyezte: Azok a „szegény vadak” számíthatnak segítségünkre, de nem mindig tudjuk, hogy kik laknak a házunkban, és hogy vajon segítségre szorulnának-e.
Mindez nem jutott volna eszembe, ha nem hallanám naponta, hogy a jó politika nem az, hogy magunkra húzzuk a tőlünk eltérő szokásrenddel, eltérő kultúrával, eltérő észjárással élő embertömegeket, hanem az, hogy az ínségeseken helyben segítünk.
Ez igaz, no meg az is, hogy rendszeresen kapunk levelet a rászorulók hangját szervezetten artikuláló intézményektől. Ilyen a lepramisszió, a beteg gyerekekért alapítvány a szájjal lábbal festők és még sorolhatnám, ki-mindenkinek a megkeresése.
A legédesebb történet a lepramisszióval való találkozásom kapcsán esett meg velem. Zamárdiban nyaraltunk. Misére mentünk. Az alsó templom asztalkáján helyeztek el különféle adományozási lehetőségeket propagáló anyagokat. Kicsi lányka unokám hozott nekem egy csekket a misszió részére megcímezve. Nem álltam meg, hogy ne adakozzam.
Azóta már néhányszor megismétlődött a dolog.
Tudom, hogy M. és E. egy afrikai kislány tanulását finanszírozták egy ideig, mígnem értesítést kaptak arról, hogy a lánykát anyja kivette az oktatásból, és ismeretlen helyre távozott vele.
Tegnap M. unoka lepett meg azzal, hogy fotót akar küldeni egy madagaszkári tanulónak, akit régóta támogat anyagilag.
Nagyon tetszik ez a hozzáállás. Kíváncsi volnék, hogy népes családunkból kik és kiket vagy mely intézményeket támogatnak önként és dalolva.
Azt gondolom, hogy sokkal többen, mint amennyiről tudomásom van.          
Végül is „azok a szegény vadak” vagy a hazai elesettek egyaránt rászorulnak arra, hogy törődjünk velük hasonlóképpen, mint a parabolabeli egyszeri szamaritánus a félholt emberrel.
Mit is válaszolt Teréz anya annak a richman-nek, aki azt kérdezte tőle, hogy, mikor kell adakozni? Azt mondta neki: akkor adakozzon, amikor a másik sorsa fájni kezd neki.
A lepra világnapjára visszatérve az a helyzet, hogy ennek a betegségnek (Hansen-kór) már rég meg kellett volna szűnnie. Hatásosan gyógyítható, csakhogy a szegénységgel együtt járó higiéniás problémák miatt újra és újra támad. Márpedig írva van: Szegények mindig lesznek veletek. A gazdagok pedig nem áldoznak eleget azért, hogy ez és más hasonló betegségek végleg eltűnjenek a világból.
***
Először a nevek esnek ki...
Tegnap modern zenékről beszélgettünk. Így előjött a Hirosimai gyászének és a Lukács-passió is. Ám éppen a lengyel komponista neve nem ugrott be. Csak amikor meghallottam - Krzysztof, akkor merült fel bennem a megoldás: Penderecki.  Utána is néztem, hogy mi van vele. Már elhunyt (2020-ban, 87 éves korában). R. I. P.
A Lukács-passió lemez megvolt az itthoni fonotékában, de a nagy felszámolás idején gazdát cserélt. Mindezt onnan tudom, hogy a garázsban őrzött mintegy 150 LP között nem akadtam nyomára. Viszont örömmel láttam vissza néhány Illés-lemezt, az István a király c.-t is, továbbá a jazzlegendák közül jó párat, és Beatles korongokat is. Ma a hírek szerint reneszánszát éli a bakelitlemez, és az LP, de még a CD-ket is sokan gyűjtik.      

Tegnap arról írtam, hogy ismerősök, kiadványok, kortársak sorra tűnnek el látókörünkből, néhányuk nyom nélkül, sokan nyomot hagyva, hiányt okozva bennünk. A sort folytathatnám tovább, mert megszűnt a Távlatok folyóirat is, legalábbis nyomtatott formájában. És ugyanerre a sorsra jutott az általam is kultivált Napút c. kiadvány. Utóbbiban jelent meg a Répa c. versem, s elektronikus változatában három Festschrift-be kívánkozó megemlékezésem – P. Szabó Ferenc SJ-ről, Czigány Györgyről és egy rövid Szakonyi Károlyról.
Így múlik el a világ dicsősége. Így kopik el minden. Így „gurulnak el” a dolgok.
Írás közben ülök. A forgószék még csak egyszer hagyott cserben, amikor kigurult alólam, és én hanyatt vágódtam. Már régen történt. Sikerült feltápászkodnom.
***
Arra ébredtem, hogy Brahms V. Magyar tánca szól bennem. Ez nem volna különös, hiszen csaknem mindig szól bennem valamilyen zene az általam ismert több ezer dallamanyagból. A különös inkább a, hogy hazafelé autózva a rádióban is ez a zene szólt. Hogy éppen ez történjen annak a valószínűsége ugyanis roppant csekély. Néha kis esélyű dolgok is megvalósulnak.
***
Van számomra két kedves preklasszikus darab. Az egyik Charpentier Te Deuma, a másik Händel Győzelmi kórusa. Az egyik auftaktra indul, a másik nem. Viszont mindkettőnek hasonló a középrésze. És ezeket keverem. Muszáj emlékeztetésképpen ide másolnom primitív szolmizációs jegyekkel, hogy ne keverjem őket. Tehát a Te Deumé: sf mdf fm r dtm r dt, r d t,l, l lssf m rdrmfi slfi ss
A Győzelmi kórusé mrmfm m r drmf m r d t, dt,drd d l fi fi slsfi ss          
A többi stimmel.
Egyéb iránt vannak a zenetörténetnek hasonlóan egymásra emlékeztető dallamai. Pl. Kodály Magyar miséjének az Isten Báránya tétele könnyen keverhető Werner Alajos Mercedes-miséjének azonos tételével.

Olyan már megesett, hogy huzamos ideig egyáltalán nem tartott liturgikus cselekményeket az egyház. Elmaradtak a jelenléti misék, csak online szertartásokon lehetett részt venni. Most fordult a helyzet. Lehet misézni, de a plébánosunk koronavírus fertőzést szenvedett, és tíznapi karantén mellett döntött. Vasárnap is csak ún. igeliturgiát tartottak.
Ez nem azonos a pap által celebrált misével. Mivel papunk korombeli, hihetőleg hamar nyugdíjba kerül. S akkor vége a jó világnak, amikor is minden reggel misén vettünk részt!    
Így lesz, vagy másképpen? Ki tudja? Kissé sötét jövőt vet elénk ez a kényszerű szünet.
Tudjuk, hogy számolni kell vele, de mégis.
Így jártunk a háziorvosunkkal is. Elment nyugdíjba.
Így a szomszédban dolgozó maszek fogorvossal. Ő is elment nyugdíjba.
Így jártam a kardiológussal. Szabó dr. kedves ember volt. Amikor utoljára vizsgált, belépésemkor éppen narancsitalt fogyasztott, s mellé túrórudit evett. Engem megvizsgált, s örömmel konstatálta, hogy fogytam 15 kilót. Megjegyezte, hogy még ennyit kellene fogynom. … Majd – mint értesültem róla – … meghalt.
Ahogy érzékelem, az ismerősök világa kezd kikopni köreinkből. Sorban cserélődnek a szereplők. Osztálytársaim is … már 15 fő ment át az örökkévalóságba. Főiskolástársaim közül legalább ugyanennyi. Ők nyugodjanak békében.
Óhatatlanul egy elképzelt felirat jut eszembe: Az utolsó kapcsolja le a villanyt!  
***
Mottó: „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden vicc új.”
11 éve osztottam meg:
Miért ideges az óvó néni?
A gyerek nagyon kínlódott, hogy felhúzza a csizmáját, erre hát odament neki segíteni az óvó néni.
Bizony nagyon leizzadt, amire a kisfiú lábára felráncigálta a csizmát. Ám, alighogy letörölte a homlokáról a verejtéket, a kis srác azt mondja:
- Óvó néni, fordítva van a lábamon a csizma.
A nő látta, hogy a gyereknek igaza van, hát gyorsan lehúzta róla, és ismét nagy kínlódások közepette, most már rendesen felcibálta a kissrác lábára. Ekkor a kisfiú megint csak megszólal:
- Ez nem is az én csizmám… -
(A nő egyre idegesebb lett, őrült tempóban lerángatta a gyerek lábáról a csizmát, miközben az folytatta a mondókáját)
- …hanem a bátyámé, csak ő már kinőtte, és ma reggel ezt adta rám az anyukám.
Az óvónő már lilát látott, de uralkodott magán. Ismét ráadta a kisfiú lábára a csizmát, pedig még mindig nagyon sok szuszakolást igényelt a művelet. Na, végre, gondolta az óvónő, majd megkérdezte a gyereket:
- Pistike, hol a sapkád?
Mire a gyerek:
-A csizmámban!
***
6 éve osztottam meg:
A képen egy kissrác fekszik az apja hasán. Orruk majdnem összeér. A gyerek szuggerálja apját:
- Ma is én alszom az anyával vagy végigordítom az éjszakát. Értve vagyok?

- „Anya megmondta” Á-nak, aki még kisgyerek volt, és aki a forró tűzhelyhez kapott, hogy ne tegye. De ő mégis. Nem is sírt utána. Összeszorított foggal, némán tűrte az égésnyom okozta fájdalmat az ismételgetve: Anya megmondta, Anya megmondta.
- Nagy László megmondta, hogy a férfi kézilabda csapat akkor se nyert volna a hollandok ellen, ha mérkőzés még napokig folyik. Azon lehet vitatkozni, hogy vajon lenézte-e a csapat könnyűnek vélt ellenfelét, vagy a hollandok gondosan tanulmányozták a mieink játékát, keresve rajta az Achilles-pontot. Az is meglehet, hogy a magyarokban nem volt több.
- VD többször ismétli Füst Milán kitételét, aki szerint „az életnek lehet, hogy nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni.” Erre a kaptafára húzható: Fájhat a derekad, gyengének érezheted a végtagjaidat, de a lakást ki kell porszívózni.
Egy anekdota is állja az idő koptató hatását. Móra idézi:
- Mit gondol, Wilkes – kérdezte egyszer tőle III. György király -, akasztófán fog ön meghalni, vagy szifiliszben?
- Attól függ, Sire – vont vállat Wilkes -, hogy az ön politikájával adom-e össze magam, vagy az ön ágyasaival? Nehéz gúnya máig a politizálás. Kivált, ha iderakom még e novella (North Breton) utolsó bekezdését.
Móra Neményi Ambrustól idéz, én meg tőle: „Bizonyos viszonyok között valamennyi politikai intézményt meg lehet vagy meg is kell változtatni, talán el is törölni; azonban soha olyan kormánynak jó vége nem volt, amely kezet emelt a modern demokratikus társadalom leghatalmasabb és legpótolhatatlanabb tényezője, a sajtószabadság ellen.”
Én éltem az átkosban is jó negyven évet. Tudom, mennyire hamis volt-e a már a lapok neve is: Szabad nép, Népakarat, Népszabadság.  
Tudom azt is, hogy a sajtótájékoztatók korrekt, és barátságos hangvétele csak lassanként oldja a fenekedők feszültségét. A módszer lényege: nyerő-nyerő végű játszmát kell megteremteni, ami platformja lehet az értelmes párbeszédnek.
***
Délután népes családi találka esett. Együtt ebédeltünk a gyerekekkel, unokákkal. Mica és Elvi plusz négy uncsika, Robi és Kati. Mondtam is nekik: jó hogy jöttetek, csak az a baj, hogy el is mentek.  
S lőn.

Repetitio est mater studiorum. Ismétlés a tudás anyja – ismétli az ókori római, a latinos műveltségű utókor – mindmáig.
Mit is ismétlünk?
Ki-ki a magáét.
- Ha hallod: gyerekek, nem tudom meséltem-e már nektek azt a viccet, hogy… erre az őszinte válasz az volna, hogy igen, és ahogy öregedsz, egyre sűrűbben meséled.
- Ha arra gondolok, a festőművész VD évtizedek óta egy témát dolgoz ki képein. Talán furcsállod. De még érdekesebb, hogy a tőle kért interjúk során rendre ismétlődő nyelvi formulákat használ, ettől még tarkább a kép.
- Nincs abban semmi furcsa, hogy a zeneszerzők scherzo-témákat dobnak fel, A téma, B téma, A téma, B téma, A téma váltják egymást. Sőt ismerik az ismétlőjelet is. Amikor úgy érzik, egy témát változatlan formában érdemes megismételni, csak ismétlőjelek közé teszik és kész.
- Amikor régi témáimból újra előhozok valamit: ismétlés. És megteszem, és megteszem.
- Az író se képes függetleníteni magától az ismétlést. Legkedvesebb novelláit újra kiadja a többiből válogatva. A költő ír egy borozó dalt, majd még egyet, s a sikeren felbuzdulva még néhányat. Rossz esetben kiderül, hogy nem is szereti a bort (pl. Petőfi).
- A festő-író, akit figyelmeztetnek, hogy ismétli történeteit. Nem törődik a kritikával, és továbbra is megteszi.  (Prokop P.) Előfordulhat, hogy olyan fontosnak tartja a témát, hogy újfent megfogalmazza, és mindig hasonló következtetésekre jut a leírások során.
- Emmerick Katalin leírja, hogy Jézus számtalan alkalommal mondja el frappáns paraboláit. Ezek csaknem azonos módon kerültek az evangéliumokba. Máté és Lukács pl. a miatyánkot írja le. Nem egészen azonos módon, de hasonlóképpen. Könnyen az lehet az oka, hogy Jézus nem ragaszkodott az azonos megfogalmazásra, és egyben Emmerick K. igazát hitelesíti. Számos helyen, számos alkalommal tanít. Elég arra gondolni, hogy a tanterv anyagait minden tanár kötelezően hozza, de mennyi árnyalatot tartalmaz megfogalmazásuk.
A muzsikusok ugyanazt a kottát látják, az interpretálásuk azonban meglehetősen különböző lehet.
A növények azonos géneket örökítenek tovább. Vagy ha mégse, mutánsok keletkeznek.
Ismétlés tehát a tudás anyja, a létező világ egyik alapjelensége, attributuma, ha nem is kizárólagosan az.    
   

FB-on találtam:
Nyolcvankét lónak és hatvanhárom tyúknak hány lábuk van összesen? Hát elég sok. 336+126=462
Nyolc van két lónak. Hat van három tyúknak. Hány lábuk van összesen? 14.
Világos? (vagy ahogy TV mondta: Teccik tunnyi?)
Egykori magamat idézem:
Valaha azt tanultuk, hogy egy magában egy, kettő magában kettő, ...kilenc magában kilenc.
A régi kuplé szövege: Teve van egy púpú, van két púpú, van négy púpú, sőt több...!
Egyszer csak arra a rémes dologra jöttem rá, hogy van két igaz és tizenhat hamis számunk!?
Mert ugye hatvanhat – igaz, nyolcvannyolc – igaz, na de hat van egy – hamis!
Hat nem van egy, hat van hat!...; nyolc van kettő – hamis! nyolc nem van kettő!
Nyolc van nyolc és kész!
Ez persze kerge okoskodás, afféle szellemi Moebius-szalag, amelynek van is két oldala, mert erről mindenki azonnal meggyőződhet, de még sincs! – hiszen következetes végigtapogatás útján erről győződhetünk meg.
Tudtam, hogy ezzel a témával annak idején már foglalkoztam a blogomban.
Igen, 2008-ban.
Ugyanakkor, ugyanott kitértem arra is, hogy az Asturiast miféle szépséges, jóságos, érzelemgazdag interpretációban hallgattam a mezzo-tévén.
Aztán rátaláltam a neten is a felvételre.
Filomena Moretti vezette elő Albeniz csodálatos zenéjét.
Ma feltettem FB-oldalamra, hadd dolgozzon a jó mindenki hasznára.   

Lelkészünk covidos lett.
Ki tudja, hogy akik a miséjére járunk, nem vagyunk-e magunk is fertőzöttek, terjesztők, deltásak, omikronosok, simák, csak kicsit, vagy nagyon?
Magunk lábon elhordtuk-e vajon?
Egyszer, többször, folyamatosan?
Amin túl vagyunk, az sima influenza volt-e, avagy covid?
Megannyi kérdés, megannyi kérdőjel.  
Amikor tesztet csináltattunk, bezzeg negatív PRC-t mutatott.
Gyógyulást neki, gyógyulást mindenkinek, és most már tényleg tűnjön el ez a büdös virnyák, ez az utálatos dög a balfenéken.
***
Egy ömlesztve típusú rejtvényen túl vagyok. 95%-át rendbevágtam. Vállaimat veregetem.
Inkább olvasni kellene. De nem a bevételre váró pirulákat, hanem a sorukra váró köteteket. Ma szántam rá magamat, hogy a gyógyszereket immár a változtatás jegyében nyeltem le. Órákon belül jelentkezett a hatás. Úgy éreztem, hogy vérnyomásom lement a béka feneke alá. Amikor erre rájöttem, megittam egy stampó körtepálinkát és ittam egy jó nescafét.
Helyrerázódtam. A kóválygás ellenére örültem. Lehet, hogy kicsit normalizálja a tenziómat, ha beáll valami megszokott formára?
***
Hó helyett hideg hat hete. Hitt hajnalban hínusz hét holt. 
***
Három állat kívánsága.
A zebra szeretne embereken átsétálni a túloldalra.
Az egér szeretné, ha az embert taszigálhatna az egér (ember)padon.
A malac szívesen dobna aprópénzt az emberperselybe.
 
 

Tuti, hogy még idézni fogom a Fratelli tuttit
Ahol most tartok az enciklika olvasásában, ott éppen egy olyan szövegbe botlottam, amely a jezsuiták lelkigyakorlatain rendszeresen elhangzik. „A szeretet egyre inkább a másik felé orientálódik, értékesnek, méltónak, kedvesnek és szépnek tartva őt.” Így kell(ene) egymásra tekintenünk.
Ám a személyesen túl is érdekes tanításokba botlottam. Pl.
„Ha a globalizáció mindent egyformává akar tenni, mindent kiegyenlít, akkor minden ember és nép sajátosságait tönkreteszi. ... megfosztja a világot a színeitől, szépségeitől és végső soron emberiességétől. Mert a jövő nem monokróm,… szüksége van emberi családunknak arra, hogy megtanulja: Anélkül kell harmóniában és békében együtt élnünk, hogy egyformává válnánk!”
Elhamarkodottan mondtam, hogy nincs közöm hozzá.
Van, de még mennyire, hogy van.
Amikor (vagy 20 éve) a nemi különbségek eltagadását hangoztatta a gender-elmélet, a valóság kihipózásaként aposztrofáltam ezt az emberiség elleni merényletet, és egy viccel érzékeltettem.
Két süketnéma beszélget.
Az egyik megkérdezi: Ismered a Kovácsot?
A másik visszakérdez: A Kovácsot?
Mire az első: Kit?
Hipózás után:
1. sz. ember beszélget 2. sz., emberrel.
 Az 1. sz. ember megkérdezi a 2. sz. embert, hogy ismeri-e a 3. sz. embert.
A 2. sz. ember megismétli a kérdést az 1. sz.-nek: A 3. sz. embert?
Mire az 1. sz. ember: Hányas számú embert? 
Isten változatosságot hozott a teremtésbe, mégpedig meglehetősen végtelen változatosságot.
Az ember ezt érdekei mentén megpróbálja kijátszani.
Meg is nézheti magát, ha sikerül.
Már Cicero is tudta, hogy varietas delectat.
Azt meg én toldom hozzá, hogy monotonia untat.

Nem feladatom A Bravúr kötelező c. piarista esszégyűjteményről recenziót írni. Nem is vállalkozom rá. De próbálom felfogni az egyes tanulmányok lényegét. Ma olvastam Kádár Péter fejtegetését: Felelősségünk a klímaváltozásban. Ebből meglehetősen önkényesen olyan részeket szemezgetek, amelyek megragadták figyelmemet.
„Akarva-akaratlan részesei vagyunk a világméretű fogyasztói táradalomnak, amely a vesztébe rohan. Ha mindezt megállítani nem is tudjuk, tudatosítani kell szerepünket, és lehetőségeinket a környezetszennyezés, a fogyasztás ökológiai lábnyomának csökkentésében. Felelősségünk kis lépéseket tenni a jobb érdekében.”
A szerző érdekes megállapításaiból néhány.
- A legjobb elektromos autók összegzett kibocsátása 70%-a a hagyományos üzemanyaggal közlekedő járművekének.
- A tudatos vásárló magyar joghurtot vásárol műanyagpohárból, nejlonzacskóban kapja a húst, …kidobja a műa. palackot. Nem tud választani, nincs más. A papírzacskó – már ha van – hasonló környezetterhelést okoz. Nincs választásunk, nincs esélyünk, akaratlanul is részesei vagyunk a környezetrombolásnak.
- „Hajtsátok uralmatok alá a földet.” (Ter 1,28), mégis látva a jelen tendenciákat, nehéz lesz megállni a Teremtő előtt a végelszámoláskor.
- Az embernek nincs választása, születésükkor az ökológiai és ökonómiai környezetünk számos dolgot determinál. Vagy talán mégse?
- Hogyan is tudnánk a világ dolgait itthonról orvosolni, százmillióknak betevő falatot biztosítani, a háborúkat leállítani, a hulladékhegyeket csökkenteni, a széndioxidkibocsátást mérsékelni? - Magyarország a világ gazdagabb felében található. Nálunk mohóbb és önzőbb országok is vannak,… s együtt menetelünk a szakadékba. Fel kell ismernünk, hogy mi éppen siettetjük vagy lassítjuk-e ezt a menetet.
- Akár a hit és erkölcs világában, hasonlóan a jócselekedetekhez: tegyük hozzá mi is a kis pozitív részünket a világhoz!
- Az energiatudatosság oktatását legeredményesebben valahol az óvodás korban kell elkezdeni. Ott még tanítható a természet szeretete, tisztelete, a takarékosság.
- Egyet biztosan el lehet mondani. A legtisztább energia az el nem fogyasztott, azaz a meg nem termelt energia. Hasonlóképpen a le nem gyártott csomagolóanyaghoz, vagy az el nem pocsékolt élelmiszerhez. Ha a korábbi szokásainkhoz képest itt valamit megspórolunk, akkor biztosan tettünk egy morzsányit a világmindenség változatlanságáért.
- Egy új autó mindig vonzóbb, mint egy régi, de ha megtehetjük, akkor se kell évente cserélni. Ez vonatkozik a karékpárra, az összes használati eszközünkre.
- Egy jól megépített erőművet – pl. német atomerőművek – nem érdemes a tervezett élettartam hajnalán leállítani, mert ezáltal a fajlagosan okozott környezetterhelése még nagyobb lesz, hiszen alig termelt a korábbi terveink szerint.
- Felelősségünk a tudatosság: tenni a kicsit a jobb érdekében – de a világban a fizika tőlük függetlenül működik.
Felkavaró a tanulmány.
Mit tehetünk? Pl. a helyi plébániánk karitásza most szervezi, hogy szétosztja a pékek megmaradt süteményeit a rászorulók között. A kenyérfélék hasznosításában ez jelenetős lépés. A még hasznosítható termékek ilyenfajta kivezetése a forgalomból a pazarlást csökkenti. 
Mindannyiunknak van feladata.
Hányszor emlegeti ezt Ferenc pápa, de Áder János is.

Újabb Móra-kötetet fejeztem be, a Nádihegedűt. Még egyszer szürcsölgetek tárcáiból. No, nem oldalakat, csak egy-két mondatát, mert Móra bizonyos fokig prófétának bizonyult látásmódjával.
Pl. ezt veti papírra:
- Hja, ha te a magad szemének jobban hiszel, mint nekünk, akkor te veled igazán nincs mit beszélni.  Ezek után nem csoda, ha a Kohn-viccek egyikében nyomára akadok. Kohn, te jobban hiszel a szemednek, mint nekem? – mondja a férjét megcsaló asszony. De idézhetem Virág et.-t is a Tanú c. filmből. Mit látott maga azzal a vaksi szemével?
- Kedves unokám… mondhatom neked, hogy az én nagyapám sokkal derekabb ember volt, mint a tied. Szellemes önkritika. Mástól még nem olvastam, nem hallottam. Kicsit arra a levélzáró mondatra hajaz, de csak egy kicsit, amelyik így szól: Tisztel, akit tisztelsz: XY
Az eurót bevezető államok polgárai rendre a pénzváltás árfelhajtó trendjéről számoltak be. (Nálunk pénzt váltani se szükséges hozzá.) De hát volt ez már régen is. Móra efféleképpen emlékezik rá.
- Eh mit! – mondja a hentes -, a szalámi ára új pénzben lenne hét pengő huszonhárom krajcár. De hát kinek van huszonhárom krajcárja? Legyen kerek szám: nyolc pengő!
- Eh mit! – mondja a boltos -, ez a nyakkendő kerülne öt pengőbe és kilenc krajcárba. De hát minek csúfoskodnánk azzal a kilenc krajcárral? Legyen kerek szám, hat pengő!
- Eddig egy tárca honoráriuma volt kerek szám négyszázezer korona. Ezért esne új pénzben harminckét pengő. Eh, mit! Legyen megint kerek szám, öt pengő. 
A Volapük néven írt anyagban a jelekkel kommunikáló felek egyike a Szentháromságról társalog, a másik azt hiszi, hogy félszeműségén gúnyolódik. De olvastam már zsidó anekdotaként is, meg A. de Mello poénjaként is.  Lám, nincs új a nap alatt.
Zárásképpen egy korabeli történet, melyen jót mosolyogtam.
A kedves öreg piarista tanár jut eszembe, aki a Szép Helénától így akarta elvenni a deákok gusztusát:
- Mög ne nézzétök, gyerökök, mert borzasztó szömtelen darab!  Én már hetedször néztem mög az idén, de még most is elpirultam bele.
Túl a finom irónián nekem azért kedves, mert nem restelli az ez jut eszembe formulát használni. Rögtön az jutott eszembe, hogy én nagyon rossz szájízzel szoktam leírni, hogy „erről jut eszembe”. Mert hát elmegy olykor-olykor. De hát léteznek más hasonló tartalmat hordó kifejezések, pl. nem hagynak nyugton, tolulnak fel bensőmből, merülnek fel emlékeimből, stb., csakhogy azok nem tetszenek. Ha tehát nálam olvassátok, hogy az jutott eszembe, jusson eszetekbe, hogy nem a sablonosság miatt szeretem az eszembejutós formát, hanem, mert kedvelem.