Mickey webnaplója

Egy kezdeményezést támogatva fiunk annak idején több, általunk már nem használt kerékpárt adott át annak a fiatalembernek, aki ezeket felújította, használhatóvá tette, és odaajándékozta beteg gyerekeknek és egyéb rászorulóknak. Nem győzöm dicsérni az eszét.
Parkolóban várakozva azt láttam, hogy minden egyéb autó rendszáma frissebb a mienkénél. Valamikor ez nem így volt. De most így van.
Kocsim 26 éves én hetvenhat.
Két évenként megmérettetünk úgy, mint Charlie fiú Algernon egérrel a labirintusban. Eddig az autó átment rokoni javítások és levizsgáztatások után, hála Ferinek és mindazoknak, akik az autót a helyszínre segítették.
Ami az én megmérettetésemet illeti, tele volt macerákkal, bár így vagy úgy, eddig végül is megkaptam a kétéves folytatást.
Még háromnegyed éve van az autónak, még bő egy évem nekem magamnak. Hogy aztán mi lesz, csak a jó Isten tudja.
Mindenesetre felmerül bennem, hogy egy statisztikai elemzés szerint az idősek nem okoznak több balesetet az egyéb korosztályoknál, sőt, általában óvatosabban vezetnek ismerve lassúdó reflexeiket.
Azon gondolkoztam, hogy mekkora társadalmi hasznossága volna, ha a biciklikhez hasonlóan az öregek kocsiját is megreparálnák azzal a szándékkal, hogy a már nehezebben mozgó emberek mindennapjait megkönnyítsék lehetővé téve, hogy eljussanak a boltokba megvenni a szükséges napi élelmiszereket, eljussanak az orvosi rendelőbe, a patikába és a templomukba is.
Lehet persze mondani, hogy menjenek taxival, hogy kérjenek házhozszállítást, hogy hívják ki a házi orvost s nézzenek on-line misét.       
Ehelyett én megengedném nekik, hogy a kétévenkénti hercehurca helyett folyamatosan vezethessenek, ameddig jól érzik magukat a bőrükben. Ha valaki rosszul van, úgysem ül a volán mögé. Nem is olyan Istentől elrugaszkodott felfogás ez. A világnak van olyan része, ahol a vezetést nem kötik hivatalos egészségügyi vizsgálatokhoz.

Tavaly meghalt Törőcsik Mari és meghalt az edinburghi herceg… annak a kapcsán megidéztem a Tom Sawyer kalandjaiból azt a részt, amikor halálhíre ment Tomnak.
Idén meghalt II. Erzsébet és elhunyt P. Szabó F. is, és újra csak Mark Twain örökbecsű könyvének emlékezetes bekezdése  tolakodik elő fejemből:
„…egy csapat fiú és leány kegyeletes hangon beszélgettek arról, hogyan csinálta ezt vagy azt Tom, mikor utoljára látták… Körülbelül ilyesféléket mondtak:
- Éppen így álltam itt, s mint hogyha te lennél Tom, ilyen közel voltam hozzá. Ő mosolygott, és ekkor valami hideg borzongás futott végig rajtam. Persze akkor nem gondoltam, hogy mit jelent ez, de most már tudom.
Azon vitatkoztak, hogy ki látta utoljára. Sokan követelték maguknak ezt a szomorú kitüntetést, amelyet tanúbizonyságokkal igyekeztek alátámasztani. Végre megegyeztek abban, ki látta utoljára…, és a szerencsés nyertesek szent fontoskodással tekintettek magukra, a többiek pedig irigyen bámulták nagyságukat.
Egy szegény kisfiú pedig, akinek már semmiféle szerep se jutott, az emlékezéstől meghatott hangon mondta: - »Engem meg egyszer megvert Tom Sawyer!« Ám a dicsőségnek ilyetén való hajhászása merőben elhibázott dolog volt. Ezt a szerepet nagyon is sok fiú vállalhatta, így aztán a kitüntetés értéke erősen csökkent.”
Hát így valahogy van ez.
Kinek milyen szerep jutott az illető életéből.
***
Ideje van a szőlőszüretnek. Ideje annak, hogy elszavaljam a régi mondókát:
- Pifta, ifol-e muftot?
- Nem ifok, mert befofok.
Kérdem, miért kell pöszén előadni ezt a mondókát? Nem lehetne egy az egyben?
Nem, mondja T., mert a savanyú must „öffehúvta a beszélő fáját”.
Nem lehet az - így én -, hiszen nem is ivott mustot.
Persze a kérdező ihatott.
A megfejtés inkább az lehet, hogy a csúnya szót ily módon leplezzék.
Ők nem is mondták, hogy bef*ok.
 

Kézai Simon mester Magyar krónikáját olvasom.
Szerinte hunok magyarok közé majdnem egyenlőségjelet lehet tenni. Árpád bejövetele csak egy újabb vonulás volt a már korábban itt élő hunokhoz csatlakozván.
A krónika rövid.
Tele van vonulásokkal, seregekkel, csatákkal, kegyetlen mészárlásokkal.
Az ember hamar megcsömörlik a kalandozók véres tetteitől, s az ellenük hozott megtorlásoktól.
Atilla (Ethele) seregének a létszámát egymillióra teszik, és a hun vezér gyakorlatilag meghódoltatta egész Európát kevés kivételtől eltekintve.
A krónika sok csata elesettjeinek a számát nem adja meg, másokét pedig igen.
Így beszámol 125 000 elesettről: 210 000 halottról, 40 000 lemészároltról, 11 000 áldozatról. Elég szörnyű még olvasni is.
Az utánpótlásról folyamatosan gondoskodtak: a többnejűség ezt lehetővé tette.
Attila roppant gazdagságot harácsolt össze.
Halálát alighanem az okozta, hogy lerészegedett, és orrvérzése megfojtotta…
Ethele városát a németek Etzelburgnak nevezték, de a hunok a mai napig is Ó-Budának hívják - írja a szerző. Valami hasonló megállapításra jutott a Zászlónk c. diáklap is vagy száz éve az óbudai ásatások romjainak láttán.
Suma summarum, megállapítható, hogy a Földön mindig voltak és vannak háborúk, hogy a háborúknak az Isten képmására teremtett emberek tömegei az áldozatai, a gonoszság meg röhög a markába.
Nem kéne, hogy ez így legyen, noha ma is így van, ha nem még ígyebb.
Tegnap este a Várban emberek ezrei és akik rádión követték közösen kértek mennyei segítséget ahhoz, hogy az áldott béke helyreálljon, és az ellenséges feleket állítsa meg az Ég, hogy a társadalmakat ne roncsolják meg.
Bár így lenne.
Így legyen!

- Tizenöt évig napi kapcsolatban álltam a széles látókörű jezsuitával, Szabó Ferenccel.
- Hetvenedik születésnapjára ünnepi kötettel köszöntöttük.
- Hetvenötödik születésnapján Munkácsy albummal.
- Nyolcvanadik születésnapjára cikket kért és kapott tőlem A Szív szerkesztősége. Cikkem nem jelent meg, mert Ferit sokoldalúságával összefüggésben J. S. Bachhoz hasonlítottam.
Sok túlzás nem volt a dologban. Ma is vallom, hogy elhunyt főnököm – Isten nyugosztalja – hasonlóképpen nagy összefoglaló munkásságot tudhatott magáénak, mint Bach. Jó filozófus volt, de nem tett újat hozzá pl. Teilhard de Chardin munkásságához. (Dienes Valéria remélte, hogy tovább fogja fejleszteni Sz. Feri a francia szerzetes elméletét.)
Költőként bőven áradtak keze alól a költemények. Leginkább az erosz és a tanathosz, a szerelem és a halál kérdése foglalkoztatta, de bőven vallott mindenkori életállapotáról is: gyerekkori emlékeiről, időskori betegségeiről stb. Recenzióiban, cikkeiben, köteteiben feltárul hitvallása, a világról alkotott nézetei. Az élenjáró teológiai tételeket összefoglalja, elemzi anélkül, hogy megváltoztatni akarná őket. Ezzel a fajta magabiztos tudással analizálja Prohászka Ottokár írásait, Pázmány Péter anyagait, és de Lubac krisztológiáját is. Összefoglal akkor is, amikor összegyűjti a kortárs jezsuiták élettörténeteit.
Bach is így tett egykor. Ismerte, de nem élt a hegedűsök vibrátó előadásmódjával, nem élt a crescendó és a decrescendó lehetőségeivel, nem folyt bele a kalapácsos zongora adta műfaji lehetőségekbe. Viszont zenéjében felvonultat minden korábbi értéket, szabadon cikázik a különféle műfajok körében, és hallatlanul termékeny életművet hoz össze. Összefoglal.
Feri halála okán sokan virtuális emlékkönyvben emlékeznek meg róla. Csaknem mindenki kitér feri sokoldalúságára. Okkal.
Találkozásaink utóbb nagyon megritkultak.
- Elmentem aranymiséjére. Emlékem szerint 40 fokos hőség tombolt akkor a fővárosban.
- A 70. születésnapomon is találkoztunk. Fiunk felkérésére ő volt az ünnepség szónoka.
- Fotóztam őt és videót is készítettem, amikor átvette a parlamentben kitüntetését.
- Sokadmagammal részt vettünk gyémántmiséjén. Üdvözöltem őt, aki igen elesettnek mutatkozott. Kezet fogtunk, s csak annyit szólt: Távlatok. Ez volt a búcsúnk. Remélte, hogy megerősödik, és a szerkesztőséget vendégül látja. Nem így történt.
Október 21-én temetik.  
***
Egy jóleső elismerés.
Elmentem megnézni Váli Dezső kiállítását, ahol is dedikálta a Deske.hu 2. c. naplóját. Készítettem egy fotót már az utcán az üvegablakon keresztül, amint éppen dedikál a művész. Elküldtem neki. Válasza jól esett. Ezt írta: „Te, ez remek. Sokkal jobb, mint az összes többi fotó erről. Áttettem ff-be (feketefehér).” Majd látom, hogy megjelenik honlapján is a fénykép megfejelve e szavakkal: „Most jött egy igazán jó fotó. Gy. M.”
Az teszi értékessé megállapítását, hogy maga kitűnő képeket készít, s könyvalakban is megjelentetett belőlük egy szériát.     
  

                

Ma Tücsi-nap van, Isten éltesse! Hogy mégis a deske.hu-t emlegetem, az azért van, mert Zs. lánya és M. fia apjuk 80. születésnapjára 80 rövid mondatban fejtették ki, hogy miféle élményeket köszönhetnek apjuknak. Idézek belőlük:
- Egy másolatot készítettél egy képedről, és az általad kikevert színt nagy felületeknél én festhettem fel. Zs.
- Amikor sílécemmel a tieid közt tartva lesíeltünk egy Egyetemi lejtőn, majd a Harangvölgyben a legvégén egy hatalmasat estünk, és a sok léc, bot közt heverve nagy nagyon vidámak voltunk. Zs.
- Tomi kutya története, amit te varrtál nekem. Zs.
- Hogy mindig mindenben komolyan vettél. Zs.-
- Nagyon büszke voltam tizenévesen, hogy képet korrigáltál nekem. Azt hiszem, megörököltem azt a látásmódot, hogy nem gügyögni kell a gyerekkel, hanem behívni kalandokba, közös projektekbe. M.
- Kis Zöld Viziló. Mindig beleszőtted azt a sztorit, ami éppen velünk történt. Sok esetben meg is oldódott így a probléma. M.
- Példás fontos nekem, ahogy az anyu betegségéhez állsz. Nem kell kínosan félrenézni a halál elől, meg kell tanulni. M.
- Zinger úr ellátásában segítesz, aztán egyszer velem alszik, és véletlenül ráfekszem. Gondolom, sok elpusztult kedvencünket neked kellett eltüntetni. M.
Nagyon sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe a gyerekeinket hasonlóra biztatni, s azt, hogy későn jött az ötlet ahhoz, hogy érvényt szerezhessek neki.
Így kinek-kinek a fantáziájára van bízva, hogy elképzelje, mi mindenfélét köszönhetnek gyermekeink anyjuknak.  
(Én ma a grízestésztát, sok cukorral, lekvárral.)
***
Budapest szemete
Tegnap karigeri kérte a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóságot, hogy az illetékesek helyett takarítsák el a főváros szemetét.
Nincs új a nap alatt. Weöres Sándor az Összekevert újságcikkekben ezt írja többek között: „a fiatal szövőlányok lelkesen felajánlották, hogy Dániától vásároljunk vásznat és műanyagot.”
Na ná!

Igen, Váli Dezső belépett a nyolcvanasok klubjába.
Ezért, vagy ettől függetlenül kiállítása nyílt (méghozzá most olyan, ahol nem lehet képet vásárolni), melynek ma van a finisszázsa.
Az erről szóló értesítést hétfőn megkaptam, és majdnem elindultam a zárást megtekinteni. Még szerencse, hogy a címet újra ellenőriztem. Akkor vettem észre, hogy nem hétfőn, hanem csütörtökön van a záró nap, amely alkalommal a megjelentek között osztogatja éppen elkészült kötetét.
A Deske.hu újabb évfolyamaiból szerkesztett könyv ez, melyet a festőművész megmért, és 1,48 kg-nak talált.
Amit végül el akarok mondani, hogy töröm a fejemet, kell-e nekem ez a könyv?
És arra jutottam, hogy igen, kell.
Bár anyagait mind ismerem, írásait mind elolvastam, és ennélfogva valahogyan bennem élnek, a képeinek a hozzáférése a gépen nehézkes. Hogy mikor mit tett fel honlapjára, a csoda tudja. Könyvben lapozva lényegesen hamarabb rá lehet találni.
Ezért megyek oda.
Egyéb könyveit megvettem, néhányukat tőle kaptam ajándékba. (A C. napló nincs meg.)
Érdekes ez az ember. Őt kellene megajándékozni, és ő nyomja kezünkbe ajándékát.
Kicsit olyan is ez, mint az ember születésnapja. Vajon annak kell ajándékot kapni, aki megszületett, vagy annak, akinek a jóvoltából megszületett. A dolog nem igazán megválaszolható. Az igazság ott van, hogy létünk forrása maga az Isten, aki a megszületésünkkor is tervét bontogatja általunk, és a végén is jelen van. Deske egyszer idős anyja kérdésére felelte: Halálod egyedi, olyan lesz, amilyet neked szánt az Isten. Hát erről van szó.
Isten éltesse őt (okt.2.), 7-én meg a saját feleségemet.
Coda.
Elmentem a kiállítást megtekintettem, a kötetet dedikálta a festőművész. A könyv tartalmát ismerem, s hogy másoknak is fogalmuk legyen stílusáról, idemásolom a 382 oldalas mű utolsó bekezdését:
2022, június 30. 12:59
Tegnap Fioretti imaközösségünkben szentségimádás után áldoztatok. Majd a többieket otthagyva át a másik szobába, Kata kel ágyból. Nagykanálba orvosi zselé, török bele hárommilliméteres ostyadarabkát. Amiből, avval én is megáldozom. Utána szorosan átölelve egymást, összesimulva, szótlan néhány perc. Akkor hárman egyek. E világon túli, leírhatatlan, eddig ismeretlen béke.

Árnyékvilág
Hogy mit akarok írni, tudom.
Hogy milyen címet adjak neki, kevésbé tudom.
Hogy melyik verseket applikáljam mondandóm mellé, azt is csak találgatom.
„Régi kor árnya felé, visszamerengni mit ér?  Esetleg:
„Hervad már ligetünk, díszei hullanak.” Vagy:
„Hull az elsárgult levél.” (Szabó Feri egyik kedvence)
De szóba jöhet Nagy Ernő egykori megállapítása is:
„Már ezek az öregek se a régiek.”
A hazatelepült jezsuitákból néhány idős szerzetes még él: Pl. Csókay K, Mustó P.
Csak az ismertebbeket sorolom azok közül, akik viszont már odaát élnek: Ádám J, András I, Bálint J, Benkő A, Beöthy T., Gedeon M, Gyurás I, Hevenesi J, Jálics F, Kelényi T, Molnár M, Nagy F, Nemes Ö, Nemeshegyi P, Nemesszeghy E, Póta L, Somfay B, Szabó F.
Ami a házat illeti.
Voltak a szerkesztőségek a Sodrás u.-ban.
Kiürültek.
Más feladatot kaptak.
A főszerkesztő megkapta a főmunkatárs szobáját, amit aztán kórházi ágyakra és öregotthonra cserélt.
A Távlatok c. lap 2010 közepéig jelent meg. Majd digitális formában tovább szaporodott időnként új anyagokkal, melyeket csaknem kizárólag Szabó Feri jegyzett. Feri többször kifejtette, hogy milyen hasznos volt digitalizálni a lapszámokat. Felhasználta a korábbi anyagokat, megidézte őket olykor - szükség szerint.
Utánanéztem: idén márciusban tett fel utoljára tanulmányt.
Aztán vége.
Igazán most - Feri elhunytával - szűnt meg a Távlatok. Nemcsak nyomtatott változata, hanem a digitális is.     
Sic transit gloria mundi!
Így múlik el a világ dicsősége.

Befejeztem a Nyolc Boldogság alapítójának,  Efraim tv.-nek két könyvét (Kései esők, A szántóföldek már megértek az aratásra).
Nem fogom megidézni őket, pedig tehetném.
Kezemben ceruzával olvastam, és jelöltem a nekem sokat mondó részeket.
A mozgalomalapító Efraim tv. (Gérard Croissant) az 1968-as diák lázadóból lett pap.
Zsidó, református múltja tette lehetővé, hogy a hagyományokat szerencsésen ötvözze egymással.
Az így kinövő lelkiség bőven használja a különféle karizmákat a hit erejébe vetett bizalommal. Nagyjából úgy lehet összefoglalni gyakorlatukat: Minden lehetséges annak, aki hisz.
Korábban írtam arról, hogy a hit felette áll a tudásnak. Az ő tapasztalatuk megerősíti mindezt.
Tudást istenítő korunkban ez a fajta magatartás teljes egészében nonszensznek tekintett.
Elég arra gondolni, hogy valljuk: a konszekrált ostyák mindegyikében jelen van az egy Isten Fia. Vagy arra, hogy Jézust a Lélektől foganta és szűzen szülte Mária. Az ész számra ezek a területek bejárhatatlanok, mert teljes képtelenségnek tűnnek.
A ma történő rendkívüli gyógyulások, megmagyarázhatatlan isteni beavatkozások, szentek eredményes közbenjárásai ugyancsak ebbe a felfoghatatlan körbe tartoznak.
2000 éve az utolsó időket éljük.
Meglehet, hogy mostanában a legutolsó időket.
Isten a tudója.
Egyszer csak eljön a Krisztus, hiszen megígérte.
Eljön és rendet tesz rendetlen világában.         
Utalás található erre a Biblia végén.
Szent János így kiált fel: Jöjj el, urunk Jézus;
Marana tha.

A helyszín sötét. Minden esetben. Éjszaka van. Nekem valahonnan haza kell mennem. Nem ismerem a tájat. Most is ez történt. Egy ügybuzgó munkavezetővel dolgoztunk egy meglehetősen nagy szuterén műhelyben. Mire végeztünk, késő délután lett. Mindez december 24-én. Végül kimásztunk a föld alól és hazaindultunk. Valamiféle trolira vártam, az felvett, de rossz irányban haladt.
Leszálltam.
Bolyongtam a szürkületben.
Kerestem az utat haza.
Közben a tömegközlekedés leállt. Ez így szokott lenni 24-én. A tömegközlekedés dolgozói is ünneplésre készülnek.
Egy felüljárón találtam magamat. Alul vonatok húztak el, tehervonatok.
Kerestem a lehetőséget a hazamenetelre. Ismeretlen utcákon siettem keresztül, keresve valamiféle támpontot. Egyszer egy széles utcán elrobogott mellettem egy 67-es villamos. Rosszul érintett, mert ezzel hazamehettem volna. Azon gondolkoztam, hogy milyen jó lenne, ha a velem történteket csak álmodnám… de hát tényleg keresem az utat.
Végül néhány utcán ácsorgó fiatalemberbe botlottam. Elmondtam nekik, hogy haza kellene mennem, de közlekedési eszköz híján esélyem sincs rá, hogy ezt megtegyem. Egyikük felajánlotta nekem és másoknak, akik ugyanezzel a problémával küszködtek, hogy elfuvaroz bennünket. Megtelt velünk furgonja raktere. Mintha migránsok lettünk volna, úgy ácsorogtunk a zárt platón. Irány Zugló. Útközben azon törtem a fejemet, hogy hogyan fogom kifizetni a fickót. Pénz nincs nálam, csak a bankkártyám.
Ám ekkor felébredtem.
Ránézek az utcai világítástól derengő szobafalra. Ott a kép, én nem állok a platón, hanem fekszem az ágyon. Érdekes módon fűtött a vágy, hogy befejezzem álombeli utazásomat, és hazaérkezzem, hiszen már jó úton voltunk efelé. Aztán újra a falra tekintettem. Hagytam elúszni az álmot, már nem akartam befejezni. Ébren jobban éreztem magamat. Később belealudtam egy fohászba.                 

Elhunyt p. Szabó Ferenc SJ a mai napon. Isten nyugosztalja!
A másfél évtizedes együttműködésünk epizódjaival emlékezem volt főnökömre, akinek a 90. életévére készült  Festschriftbe írt anyagommal adózok. A cikk a Napút virtuális folyóiratban jelent meg. 

„a 90 éves jubiláns csakugyan ilyen…”

 Örömmel vettem a felkérést, hogy Szabó Feri főszerkesztő barátom 90. születésnapjáról megemlékezzem – közös másfél évtizedes együtt munkálkodásunk néhány epizódjának a felvillantásával szeretném ezt megtenni. Elöljáróban megemlítem, hogy mások esszéit, tanulmányait, visszaemlékezését nem ismerem, s talán ismétlések lesznek a történetkék között. Meg kell bocsásson érte mindenki. Hisz ez így kicsit lövés a sötétbe.  Próbálok időrendben haladni, amikor közös életünkről beszámolok.

1. A tanú c. film stílusában indítok. Még a Miniszterelnöki Sajtóirodán dolgoztam, amikor Szabó Feri felkérését megkaptam, hogy írjak a soron következő parlamenti választások témájáról a Távlatok c. folyóirat 1994/1. számába. A cikket megírtam, a lap előzetesben beharangozta, mégsem jelent meg, mert mint megtudtam, a korábban felkért Tomka Miklós lapzárta előtt mégis beküldte Vallás és párt c. anyagát, s az jelent meg. (Az én írásomat az IGEN c. lap hozta le később.)
2. Ferivel való találkozásom valamikor 1994 májusában jött létre. Ő politikai elemzőt, a magyar közéletet fürkésző munkatársat keresett, én meg munkát (ugyanis a Horn-kabinet munkatársa, Forró Evelin menesztett). Feri elmondta, hogy mire van szüksége, én meg azt, hogy íráskészséggel rendelkező valaki vagyok, aki szorgalmasan szokott dolgozni. Ő ezen elmosolyodott, de jelentkezésemet szívesen fogadta. Mint megjegyezte, Rómába indul a Vatikáni Rádió magyar adását irányítani, de október elején visszatér, és számít rám. Én tehát azon a nyáron vártam, hogy október 3. legyen. A felvételem megtörtént. Próbaidőt nem szabtak ki rám, de próbát igen. Azt a feladatot kaptam, hogy keressek a tördelésre kész, a kollégák által többször átfésült anyagban hibát. Több apró-cseprő elütés mellett megtaláltam, amit kerestem. Kb. a lap közepe táján, az ötvenedik oldalon szerepelt ez a szöveg: „…a pápák – Damaszkusz pápától (366–384) kezdődően – fokozatosan látható, teljes egységgé alakították, amelyet Róma verifikált.” Heuréka, mosolyodtam el. Emlékeim szerint csak Damasus pápa létezett, Damaszkusz nem. Persze, hogy persze… A leiterjakabot kijavították, úgy is jelent meg a 20. számban. Tisztelem ám Damasus pápát! Nélküle nem sok sót nyaltam volna meg a szerkesztőségben.
3. A lap hézagpótló módon segítette a katolikus értelmiséget, de most nem erről kívánok beszámolni. Feri hazajött 25 éves római tartózkodását követően. Kellemes orgánumát mindenki szerette. Olykor akaratlanul is olaszra váltott. Az aggiornamento mellett elhangzott olykor egy-egy majd rekuperálod, egy-egy ecco vagy éppen molto bene, capito.
4. Hagyjuk is a munkát, evezzünk más vizekre!
Feri jóvoltából két ízben sikerült eljutnom az Örök Városba. Az első út alkalmával G. Á. kolléganőnkkel és feleségemmel utaztunk. Már jócskán az olasz sztrádán faltuk a kilométereket, amikor Feri leállította a Ford Fiestát. Defektet kapott a bal hátsó kerék. Kiszálltunk a kocsiból. Árnyékban volt kb. 35 fok. Először árnyékot kerestünk a Triznya-kocsma részére magával hozott füstölt sonkának, majd hozzáfogtam kocsit szerelni. Működött az emelő, ép volt a pótkerék is. Kb. 10 perc múlva folytattuk utunkat Rómába. Csak a nagy „melák” kamionok kerülgetése okozott olykor fennakadást haladásunkban.
Második közös utunk is érdekesen alakult. Feri vezetett csaknem végig. Azt tervezte, hogy a kb. 30 alagutat elhagyva bízza rám a vezetést, mert az alagút bezártsága szorongó érzéssel járhat. Átvettem a kormányt. (Egyáltalán nem zavartak az alagutak.) Hajtottam szegény Fiestát betyárosan. Tankolásnál csakúgy füstölt a motor a hőségtől. Feri visszavette a kormányzást és kicsit az autó tempóját is. Majdnem éjfélre értünk Szőnyi Zsuzsához, a szállásadómhoz. Az Aventinuson lakott. Bennünket forró gulyáslevessel várt, s hűtött sárgadinnye is került mellé a teraszon megterített asztalra. Zsuzsa szabadkozva emlegette, hogy egy krimit néz háromnegyed óra óta, de „még nem öltek”. Márpedig anélkül nincs bűnügyi film. S rövid időre magunkra hagyott.
Feri egy alkalommal elvitt Szőnyi Zsuzsával együtt Frascatiba, ott is kedvenc éttermébe, hogy kulináris örömökben részesítsen bennünket. Szokása szerint porchettát, majd kövön sütött pizzát rendelt. Talán meglepte, talán nem, hogy lassan, kimérten eszegetem a finom falatokat. Majd felkerekedve egy fagylaltozót kerestünk fel, s nyalogattuk a hideg csemegét a forró napon. Itt már széles jókedvem támadt. Nem dicsekedtem vele nekik, de ínygyulladással kínlódtam, s ez mérsékelte lelkesedésemet az étteremben, viszont a fagyi jóságosan hűsítette ínyemet. Ettől kerekedett olyan jókedvem.
5. Szabó Feri sokfelé utazott és sokfélét mesélt. Egyik anekdotába illő kalandját ismételten felidézte. Görögországban történt, hogy útitársaival felkeresett egy vendéglátóhelyet. Jött a felszolgálónő, hogy felvegye a rendelést. A társaság kávézni kívánt. Feri megjegyezte, hogy a kávé mellé tejet kér. Latte, mondta, de a nő nem értette. Milch – próbálkozott tovább. Ezt se értette a pincérnő. Malakó, hangzott az újabb kísérlet eredménytelenül. Ugyanígy a milk és a lait sem nyert. Ekkor Feri változtatott a manőveren. Azt mondta a pincérnőnek: MÚÚÚÚÚ, és kezével a tehén fejését imitálta. Ez aztán célravezetőnek bizonyult.
6. Három apró epizódot elevenítek fel. Mind Szabó Ferihez kötődnek. Az egyik: Nem szerette, ha valaki bejelentés nélkül érkezik hozzá, s rabolja idejét. Egy vendégével röviden beszélt, majd kikísérte. Az előszobában már paroláztak, amikor tekintete a fogasra tévedt. Te – mondta vendégének –, nem a tied az a kalap a fogason? – De igen – hangozott a válasz. Nos, akkor vidd csak magaddal, mert még visszajönnél érte…
A másik: Feri jön lefelé a lépcsőházban. Valaki egy nőt fogadott éppen, akiből cigaretta illata áradt. Feri megszólította: – Te még mindig dohányzol? A nő szabadkozott: – Sajnos, még mindig nem sikerült leszoknom róla. Feri ekkor belépett a szerkesztőségbe, betette maga mögött az ajtót és megkérdezte tőlünk: Nem tudjátok, hogy ki ez a nő?
A harmadik: Én nyitok ajtót a papi civilben érkező családreferens püspöknek. Beszélgetünk. Feri jön a szobájából. Megáll a számára ismeretlen pap előtt, és megkérdezi:  – Te ki vagy? Én Bíró László püspök vagyok. Feri mosolyogva pukedlizik: Szent atyám! Talán ez volt tényleg első találkozásuk. Nagyon bensőséges jó baráti viszonyt ápoltak aztán, s ez tart mind a mai napig.
7. Néhány szó a „kolhozkonyhá”-ról. A Sodrás utcai szuterén étkezdéről van szó. Feri nevezte el kolhozkonyhának. Itt étkezett két jezsuita lap szerkesztősége: Nemeshegyi Péter, Nagy Ferenc, Szabó Feri, s más szerzetestársak, no meg mi, világi munkatársak. Szabó Feri tulajdonolt egy „A Faludi ház kedvence” feliratú nyakba akasztható szalvétát, amit sose mulasztott el felvenni. A társalgás itt meglehetősen kötetlen volt. Feri a telefonközpontostól olykor viccet kért: „Kékes, mondj egy viccet”. Jóska bácsi (Kékes) azonmód mesélt néhányat.
Ilyeneket:
– Mi a különbség a vizespohár és a cseléd között?
– Az előbbi csak vizes, az utóbbi viszont lehet Boris.
 – Mi a különbség a kutya és a cseléd között?
– A kutya ugat, a cseléd Maris.
– Mi a különbség a pipa csutorája és a vadászeb között?
– Az egyiknek kecses a szopókája, a másiknak viszont csecsszopó kopókája van.
Szabó Ferinek is volt egy viccsorozata: A Winkler professzor viccei. Idézem:
„Nekünk filozófiát tanított; minden órán mondott egy viccet, ilyenkor felhúzta szemöldökét, s mi ebből már tudtuk, hogy most jön a vicc. Ilyeneket mesélt:
Bemegy az úr a patikába. Aszpirint kér. A kisasszony megkérdezi: Becsomagoljam? Mire az úr: Naná. Majd gurítom hazáig!
Vagy:
Bemegy az úr a patikába rovarirtóért. A kisasszony megkérdezi: becsomagoljam? Mire az úr: Ne, inkább szórja ide, s tarkójánál kihúzza a gallérját mutatva, hogy hová kéri a port.
Vagy:
A részeg körbejár az oszlop körül. Már egy óra is eltelik így. Kétségbeesetten kiált föl: Uram. Isten! Be vagyok falazva!
Vagy:
Tudják önök, uraim, hogy mi az, hogy relatív? Na, figyeljenek ide: Három hajszál egy kopasz fejen ugyebár nagyon kevés, ugyanannyi levesben viszont megengedhetetlenül sok.
8. A kolhozkonyha sok névnapi felköszöntésnek a színhelyévé vált. Egyszer népdal-parafrázissal (A horgosi csárda) éltem, s Szabó Feri neve napján elénekeltük e dalocskát.
A kolhozi konyha feldíszítve.
Ide jár a Pepi bá, a Feri bá, a Jóska bácsi minden délben.
Szabó Feri assziszi, neve napja van neki,
de csak néki.
Akkor-e, vagy más alkalommal Feri hozott egy üveg bort. Megkérdezte: – Na, hogy kell ejteni a C-H-A-R-D-O-N-N-A-Y-t?  Mondom neki: Sehogy, mert még összetörik a palack.
9. Feri 70 éves születésnapjára készült egy Festschrift (Idő a művészetben) a tiszteletére. Fedlapja a Távlatok eredeti, fehér alapon zöld karaktereit alkalmazta. Ugyanis az történt, hogy a folyóirat indulása előtt felkérést kapott Szokoly György a címlap megtervezésére. A művész a fentiek szerint fehér alapon zöld grafikával el is készítette a kért munkát. Ám a nyomda félreértette, és zöld alapon fehér karakterekkel gyártotta le a borítót. Ez így is maradt a lapszámok zömében. Azt hiszem, sikerült mosolyt csalni akkor az ünnepelt arcára, hiszen nem gondolt arra, hogy a szegedi Agapé kiadásában könyv készül a felköszöntésére.
10. A hosszan élő, köztiszteletnek örvendő személyek időről időre elnyernek valamiféle állami kitüntetést. Így Feri is. Legutóbb Fraknói Vilmos-díjban részesült. Félig tréfásan felvetettem, hogy összesen hány rangos elismerésben részesült Szabó páter. Nos, rendtársa, Nagy Ernő SJ válaszolt. Eddig tizenhárom-féle elismerést kapott. Nem sorolom őket. Méltán kapta, hiszen munkássága alig felsorolható. Kisebb-nagyobb köteteinek a száma becslésem szerint ötven és száz közé tehető. Publikációinak a számát még megsaccolni sem vagyok hajlandó.
Egyszer megjegyeztem, hogy a rend egyik háza előbb-utóbb Szabó Ferenc nevét fogja viselni. De mert Feri tiltakozott ellene, úgy érveltem, hogy lám, a Sodrás utcai ház neve Faludi Ferenc jezsuita költő nevét kapta. Amennyire tudom, mindössze körülbelül negyven verset írt. Hol van ez a teljesítmény Szabó páter bőven folyó lírai munkásságához képest?! (A kérdés is költői.)
11. Búcsúzásképpen idemásolom egy soha fel nem olvasott, soha nyomtatásban meg nem jelent Weöres-versparafrázisomat, amelyet diptichonként alkottam meg. Az alapvers (Kuli), s utána a Távlatok főszerkesztőjének munkásságára utaló versem. Íme:
Kuli
Kuli bot vág.
Kuli megy
megy
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Kuli húz riksa.
Kuli húz autó.
Kuli húz sárkányszekér.
csak guri-guri
Kuli gyalog megy.
Kuli szakáll fehér.
Kuli álmos.
Kuli éhes.
Kuli öreg.
Kuli babszem mákszem kisgyerek
ver kis Kuli nagy rossz emberek.
csak guri-guri
Riksa
Autó
Sárkányszekér
Ki húz riksa?
Ki húz autó?
Ki húz sárkányszekér?
Ha Kuli meghal.
Kuli meghal.
Kuli neeem tud meghal!
Kuli örök
csak guri-guri

 Szabó Feri

PS. Két megjegyzés. 
1. Amikor Feri kicsi gyerek volt, egy alkalommal anyja így szólt az ablakuk alatt játszó gyerekekhez: - Gyerekek, menjetek máshová játszani, mert „a Ferike alszik”. Most is ezt teszi. Most is óvja őt Pásztori Juliska, ha alszik a Ferike.
2. „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mózes él, Ábrahám él...” és Feri is él.