Mickey webnaplója

Mári-Klári kezd beszélni babanyelven. Papa, mama, labda, lámpa, hinta már megy. No és az, hogy góóóól (két bátyja is van).
Ma P.csabán voltunk szolgálatban. A vasúthoz közeledve találkoztunk VP.-rel, aki hazafelé. Kezet ráztunk. Mondtam: mi is hazafelé.
Főszerk. uram elmondta, hogy ennyi volt. Megírta hattyúdalát az utolsó lapszámban. Hogy lesz-e folytatás, már nem az ő gondja.
Öregszenek a főszerkesztők, meg a szerkesztőbizottsági tagok.
Megmondta Nagy Ernő: „már ezek az öregek se a régiek”. Igaza volt. Csak kiegészíteném azzal, hogy már ezek a fiatalok se a régiek (vö. Régi csibészek).
***
Szeretek útra kelni.
Vonatozni.
Ülve futkos elém a táj, nem kell vezetnem, a fotózásnak élhetek, ha kedvem úgy tartja. A téma az úton hever. Ma megint összegereblyéztem egy hétre valót.
***
Mintha a pénzimádók és az istenimádók közötti olló nyílna.
A próféciák a békétlenség növekedéséről szólnak.
A nap híre, hogy Macron elnök felkereste a pápát, hogy imádkozzék a békéért.
Alighanem nyitott kapukat dönget.  
Ha békét kívánna a világ, abba kellene hagyni a békétlen felek helyzetbe hozását.
El kellene állni a fegyverszállításoktól.
(Ja, hogy a fegyvereknek fogyni kell, különben csökken a profit, és az elképzelhetetlen a fegyvergyárosok részére…) Persze ez az ő bajuk kellene, hogy legyen.
 De nem így van.
Tartok tőle, hogy olyan békeharc tör ránk, hogy kő kövön nem marad.
Ne legyen igazam!

Napjaink eseményei azt igazolják, hogy nemcsak politikai kultúra van, hanem – és mintha az elbunkósodás erősödne – politikai kulturálatlanság is.
Az általános iskolában biztosan nem szerepel a tantervben. (Vö. „Ezt tanultad az iskolában?”)
De az uszítás, a pallérozatlan beszédstílus, a nyomdafestéket nem tűrő megnyilatkozás mégis terjed. S nem jó, hogy terjed. Valahogyan gátat kellene vetni neki. Ronda szavakért az én időmben 1 ft büntetés járt. Mára kicsit inflálódott a pénz.
A közbeszédre is alkalmazható, és kellene is alkalmazni a kodályi meghatározást: „Az ízlést kell magunkban fejleszteni, s az majd megmondja, hogy mi a jó és mi a rossz.” Mellé tehetem egy másik megállapítását is: A kultúrát ápolni kell, mert nem örökletes valami. Minden generációnak ki kell alakítania, ápolnia kell. Ez építkezést, munkát, erőfeszítést jelent.
Meg kell állapítanom, hogy napjaink megnyilatkozásai sok esetben távol esnek a kulturáltságtól, a jó ízléstől. A kocsmai stílus látszik terjedni. Mondanom se kell, hogy rombolja a közízlést. Ennélfogva messziről el kellene kerülni.
Az ifjúságot könnyű belehajszolni a közönségességbe, mert forradalmi időszakot él meg. Lázad a saját önállósága megteremtése érdekében. Mégis kár ezt meglovagolni. Különösen nem azok részéről, akik immár inkább a második gyermekkoruk felé kacsintgatnak.
***
Idegesítő, hogy hetenként szórakoztatnak a többtagúak összevonásával, osztásával, szorzásával. A megoldás egy rövidke szabályon nyugszik: A számolási műveletek sorrendje: Többtagú kifejezéseknél a szorzást és az osztást előbb kell elvégezni, mint az összeadást és a kivonást.
Ma ugyan elbandzsítottam a megoldást, mégis szamárságnak gondolom, hogy hetente akár többször is nekiugrasszák a nagyérdeműt egy ilyenfajta feladatnak, ahelyett, hogy ismertetnék a számtani szabályt. Nincs ebben semmi foghatatlan és különös, csak alkalmazni kell.
De hogy alkalmazza az, aki nem ismeri?
Nekimegy a feladatnak, mint bolond borjú az anyjának.      

Ezúttal nem az évtizede írt Deske.hu2-ből idézek, hanem tegnapi posztjából. Olyannyira aktuális:
„Este Kata, hogy megnézi, volt-e valamilyen tüntetés. Mondom, ha nem, szívesen járok én itt neked egy kicsit körbe-körbe... :-))
Volt tüntetés.
A pedagógusokat a bal vitte utcára,
az emlékező ünneplőket a jobb,
Zeg-en pedig sokan jöttek össze, hogy meghallgassák OV-t a Mindszentyneum felavatása alkalmával.
A napokban századszor megismételték a Tanú c. tragikomédiát, amelyből csak három mondatot szeretnék idecitálni:
Mi ez? Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Én már szart érek?!
Hát, mi tagadás az elvtársak nem szívesen adják fel.
Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.
Igen. Szerénység.
Merem ajánlani minden pöffeszkedőnek.
***
Minden reggeli misén azt a racionalisták előtti képtelenséget éljük meg a hit által, hogy
az Isten köztünk van, bennünk van.
Még egyszer:
Ő az alfa és az ómega,
a kezdet és a vég,
akiért a világ teremtetett,
aki az Út, az Igazság és az Élet,
aki a Megváltó, s
aki kezdetben volt,
aki által minden lett,
aki a Világosság,
akit a sötétség fel nem fog.
Aki a világba jött, a világban volt,
aki általa lett a világ, és
akit mégsem ismert föl a világ.
Aki a tulajdonába jött, de övéi sem fogadták be. (Vö.: János ap. Prológus)
Aki nagyobb, mint Salamon, és nagyobb, mint Jónás. (A Messiás mondja magáról.)
Aki a szegletkő.
Akinek a jelenléte csak a hit által követhető. De attól még
VALÓSÁGOS.

Azt ígértem magamnak, hogy mindennap elolvasok egy évnyi visszaemlékezést a Váli Deske.hu2-ből. Ám mivel tagnap egész napunk szolgálatban telt, kimaradt a soron következő év. Persze ez egyáltalán nem baj, annál is inkább nem az, mivel naponta figyelemmel kísértem már akkor is a festőművész naplóját. Viszont a kezdeti időkben nem idéztem belőle semmit. Most kicsit pótolom, amikor néhány kitételére raflektálok.
2009. 7. 25. ezt írja: Jehiél Mikhál rabbi kezdetben nagy szegénységben élt. A derű mégsem hagyta el egyetlen percre sem. Egyszer megkérdezte tőle valaki: – Rabbi, hogy mondhatja az imában mindennap: „Áldott, aki mindent megad nekem, amire szükségem van!” – A rabbi így válaszolt: – „Bizonyára éppen a szegénység az, amire szükségem van, az pedig megadatott.”
Asszociációm: Szent Pál írja: szűkölködni és bővölködni is tudok.
2009. okt. 6. „Megnyílt a Virág Judit Galériában az aukció kiállítása… Pont szemben vagyok a lépcső-lejárattal. Ők meg miért nem az én képeimet nézik.”
Reflexió: Az emberek egy részének jellemzője az exhibicionizmus. A festő azt kérdezi, miért nem az ő képét nézik, (vásárolják). Az egykori pap szónok az sérelmezi, hogy miért a másikat dicsérik munkásságáért, miért nem őt. Az írót az bántja, hogy a bolt kirakatában nem az ő új könyve kapott fő helyet, és egyáltalán, miért tesznek ki érdektelen köteteket, mikor ő annyi értékeset írt. Miért nem az ő könyvei sorakoznak a vásárlók szeme előtt?
A karmester felveti: Miért a másik zenekar kap akkora anyagi támogatást, miért nem az, amelyet ő dirigál?
2009. dec. 18. „Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen, többre megy vele.” Érdekes megállapítás. Elgondolkoztat, és kétségeim támadnak igazságát illetően. Írva van: bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” Nem az van írva, hogy felejtsük el az ellenünk vétkezők vétkeit. Isten egyedül tökéletes. Ő a megbánt megbocsátott bűnökre „nem akar” emlékezni.
***
Immár…
Immár 56. okt. 23-ra emlékezem, aki már akkor is éltem.
Van mire emlékezni.
56-ot már nevezték ellenforradalomnak, forradalomnak, népfelkelésnek, szabadságharcnak, ellenünk folytatott háborúnak.
Eisenhover elnök már rég szabad kezet adott a SzU.-nak, amikor a SZER még harcra buzdította a magyarokat.
Gyönyörű időszakot éltünk meg november 4-ig. Aztán jött a kegyetlen megtorlás.
A halottakról, kivégzettekről, meghurcoltakról szóló statisztikák megbízhatók.
Ami a mai kaotikus, idegesítő korunkat illeti, eligazító lehet Emődi László megfogalmazása. „Minden jól van úgy, ahogy van, mert ha nem úgy volna jól, akkor másképpen volna.”
Mire alapozza?
Talán Pio atya mondására, aki ezt tanácsolja: „Járj az Úr útján egyszerűen, és ne gyötörd a lelkedet.”
Ps.: 1956-ban az oroszok egy része úgy tudta, hogy a Szuezi-csatornánál harcol.
2006-ban a fővárosba rendelt rendőrök egy része nem ismerte Budapestet. Valaki eligazítást kért egyiküktől, aki így horkant fel: Uram, én azt se tudom, hogy most hol vagyok!

Egy órája jár a fülemben egy Rita Pavone-szám. Akkor olvastam az Adj egy kalapácsot c. slágerről. Aztán befészkelte magát Pavone sajátos interpretációja a fülembe, és most is ott szól. Pedig másról kellene írnom. Talán arról, hogy ma unokáztunk. Ez – ha úgy tetszik – szolgálat, valójában kötődésünk tapasztalása, öröm, együttlét, játék, meghallgatás, meseolvasás, tájékozódás arról, hogy megy soruk, bár ez utóbbi szavak nélkül is leolvasható arcukról. Belefért a napba egy játékjavítás is.
Korábban arról szerettem volna epigramma tömörséggel írni, hogy a tudós munkája sosincs befejezve, szüksége van folyamatos hitre, azt illetően, hogy kutatásai eredményesek lesznek.
A hívő kutatása kapcsolatkeresés és a kinyilatkoztatás tanulmányozása. Nem kell új eredmények után kutatnia, elég a már megírtakban való egyre alaposabb elmélyedés.
Röviden: A hívő a kinyilatkoztatásra alapozza tudását,
A tudós hiszi, hogy eredményesen kutat.
***
Miért különös nekem Szabó Feri halála?
Azért, mert apánk a fél évszázadot se élte meg. Viszont a hazatelepült jezsuitákkal együtt dolgozva mintegy elém élték az öregedés különféle fázisait. Ő volt az utolsó – nálam másfél évtizeddel idősebb – jezsuita, aki számos társával együtt modellül szolgált az öregedés útján. Halálával az előképek megszűntek. Nagy családom van, de csaknem mindnyájan fiatalabbak nálam.
***
Tegnap agapé követte a temetést. Többek között Feri ápolónőjével beszélgettünk. Ő örvendett annak, hogy tekintélyes pocakom van.
Szerinte egy idősödő férfi, ha egészséges, akkor nem sovány.
Hát nem tudom. Ő a második ember, aki ezt az álláspontot képviseli.
A kardiológus fogyásra intett. Azt jobban értettem.
Marad hát a népdalban megfogalmazott dilemma: „Ugyan édes komám asszony, miért kend olyan…”

Ma 27 éves házasok Éva és Francois. Hogy elrepült az idő, mennyi minden történt azóta.
Ma temetik volt főnökömet. Orgánumát a Vatikáni Rádióból hamarabb, személyesen meg 1994 óta ismertem. Hogy mennyi minden történt közös munkálkodásunk óta.  
Apámat szintén 21-én temettük, 1960. december 21-én. Hogy elrepült az idő, mi minden történt azóta. Képzeletben gyertyát gyújtok, hogy szelíd fényénél elmélázzam a megannyi történésen.
A kérdés, hogy jobb lett-e a világ, vagy sem az eltelt évtizedek alatt, alighanem megválaszolhatatlan. Én jobb lettem-e vajon, mi jobbak lettünk-e, az ország népessége jobb lett-e?
A világ népessége időközben milliárdokkal szaporodott. De hogy a több ember jobb lett-e, egyedül csak az Isten tudja.
Ami biztos, hogy a világ nem egyirányú utcán halad, hanem egyirányú autóúton.
Itt érheti a haladókat dugó, tömegbaleset, útra zúdult sziklatömbök, földrengés okozta repedés, tükörjég…
Minden előfordulhat, de hogy a beteljesedése felé araszol, az nem kétségbevonható.
Van, aki szerint egy emberöltője sincs a földnek átalakulásáig, mások szerint meg évmilliók várnak még rá.
Senki nem tud semmit, legfeljebb hiszi ezt vagy azt.
***
Aki elég öreg, és van rá ideje, megteheti, hogy vissza-visszatekint a korábbi korszakokra.
Így lehetne, hogy az általunk szerkesztett Távlatok egyes számaiba belenézzek. 88 szám jelent meg, digitalizáltuk, hozzáférhetők. Olyakor visszakeresek egy-egy cikket.
Megtehetném, hogy a 2006 óta vezetett blogomba bele-belenézzek. Hogy is volt egykor? Ritkán a kereső program segítségével felidézek egy-egy engem érdeklő témát.
Amit most teszek, az hasonló. Váli Dezső virtuális naplójának a 2. kötetét nézegetem. Olvasom. Egy-egy évet naponta. Az interneten folyamatosan figyelemmel kísértem munkásságát, s hogy könyvbe szerkesztette, emészthetőbb, könnyebben olvasható, és felidézi az eltűnt évtizedek eseményeit az ő szűrőjén keresztül.  
Kicsit rácsodálkozom, hogy vajon mekkora költséggel járhatott papírformátumú megjelenítése.   

Kaptam egy kockás inget. Flanell. Mennyibe kerülhetett maga az ing, ha adtak mellé ajándékba egy kisebb méretű asztali rádiót amely ébreszt, mutatja a hőmérsékletet és páratartalmat, miközben az URH adóit lehet venni rajta. A vekkerrel nem foglalkozom. Valamiért éppen délben megszólal. Elnyomom és kész. A rádió kicsit csipog, de a hangszóró méretéből adódóan nem is vártam tőle többet. A kis ketyere francia termék. Na, még ilyenem se volt.
***
Úgy várom Sz. Feriről szóló visszaemlékezésem megjelenését a jezsuita portálon, mint cikkét Kosztolányi annak idején, akiről feljegyezték, hogy a nyomda előtt toporgott hajnalok hajnalán, mert tudatták vele, hogy anyaga szerepelni fog a reggeli lapban. Még azon melegében látni akarta, tapintani, megvizsgálni, hogy fő helyet kapott-e írása az újságban vagy sem.
Értelme persze semmi. Ha publikálják, jó, ha valamiért nem, akkor se történt semmi. Elhunyt szerkesztőtársam pedig mosolyog szamárságainkon. Megírta a Prédikátor ezer évekkel ezelőtt, hogy minden csak hiúság és szélkergetés.
***
Egyik feledékeny osztálytársam meséli egy másik feledékeny osztálytársunkról nekem, a harmadik feledékeny embernek, hogy amaz mit felejtett el. Kortünet, korunkkal járó tünet, kórunk tünete.
A kérdés: Vajon vigasztaló-e annak a tudata, hogy korosztályunk többségére jellemző a feledékenység. Először a nevek esnek ki, aztán a közelmúlt eseményei, aztán egyre több minden. (Ilyenformán észnél kell lenni cselekedeteinkkel kapcsolatban, mert ugyan mit válaszolnánk a nyomozó kérdésére, hogy hol tartózkodtunk három napja este nyolc és tíz között. Azt, hogy nem tudjuk?)
Még megjegyzem: Arany Jánosnak más volt a véleménye a bánatban való osztozás előnyéről. Ezt írja
A régi panasz c. versében:
                 „…bánatomban
Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.”
Végigolvasva az 1877-ben írt verset, megkap a pesszimizmusa. Túl 1848-on, túl a kiegyezésen így ír:
„Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magukban mekkorát!
….
Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni
Tudni bölcsen, a hazát.”
Ettől klasszikus a klasszikus. Nem évül el egyetlen leírt gondolata sem.
(Hú, jól elkanyarodtam az előzőekben megfogalmazottaktól!)
    
 

Szabó Feri elhunytával sokan emlékeznek rá és tevékenységeire: mind azok, akik közelről vagy messzebbről figyelték az alkotó jezsuitát.
Magam olvasó-, majd társszerkesztőként másfél évtizedig lehettem munkatársa, reggelenként ministránsa, prédikációinak hallgatója, munkáinak szemlélője. Próbálom röviden megfogalmazni a Feriről szóló felismeréseimet.
Gyermekkorában kitűnt intellektusával, a filozófia iránti fogékonyságával, élő istenhitével. Szorgalmas ministráns, szorgalmas kétkezi munkás. Gyors felfogóképessége végigkísérte egész életén. Megvolt benne a készség a tudományos ismeretek befogadására, a megismert tények magában való szintetizálására, s bármikor képes volt ezeket elővezetni akár írásban, akár előadások formájában.
Életében nagy fordulatot hoz későbbi lelki vezetőjével, P. Pálossal való találkozása. A Rákosi időkben készül jezsuita életére. Versekkel is próbálkozik, mégpedig eredményesen.
Szellemi éhsége kimeríthetetlen. Korának élenjáró tudósai éppúgy lekötik, mint a régi korok nagy gondolkozói. A megismert felismeréseket kötetekbe foglalja és közkinccsé teszi. Nem térek ki még összefoglalóan sem legalább százra tehető könyveinek felsorolására, sem arra, hogy publikációit taglaljam. Hozzáférhetők ezek ma a technika jóvoltából.
Amit nagyon szeretnék hangsúlyozni, az az, hogy Feri nagy összefoglaló.
Munkássága kiterjed korának élenjáró szellemi kincseinek a közvetítésére. Ismerteti a II. vatikáni zsinat anyagait, a nyugati teológusok, költők műveit. Műfordítóként sokak műveiből merít s publikál.
Ugyanezt teszi élőszóban a Vatikáni Rádió magyar szekciója vezetőjeként, majd idehaza jó képességű előadóként.
Munkamódszere sajátos. Gyors felfogóképességét kamatoztatja. Képes azonnal megragadni a lényeges gondolatokat, s ezeket magába szívni, a már meglévő ismereteihez igazítani, a különféle szerzők meglátásait egymással összehasonlítani, publikációkba szerkeszteni.
Visszatérő szóhasználata: „megmutattam”. Igen, ez a valóság.
Megmutatta a gondolatokat, megmutatta az összefüggéseket, megmutatta mindazt, amit évtizedek alatt felhalmozott magában.
Szabó Feri költőként is jelentős életművet hagyott az utókorra. Számos jezsuita foglalkozott versírással. Faludi Ferenc, aki emlékezetem szerint mindössze néhány tucat költeményt írt, Cser László, aki többet. Szabó Feri összegyűjtött verseinek a száma kb. félezer.                
A lírai visszaemlékezéseken kívül költeményei hangsúllyal az erosszal és a tanathosszal foglalkoznak. De vannak játékos és filozofikus versei is. Ami legáltalánosabban megállapítható, hogy verseiben rendkívül őszinte. Kendőzetlenül számol be érzéseiről, „csillagpor” mivoltáról, törékenységéről, és arról, hogy létünk látszólag milyen esetleges. Nagyon szép versekben számol be istenkereséséről.
Írhatnék itt még arról a közvetlenségről, amellyel megszólította mindazokat, akikkel összehozta élete. Írhatnék a Faludi-körről, a könyvtárak megszervezéséről, a Távlatok c. folyóirat megálmodásáról, a jezsuiták életét feldolgozó könyvsorozatáról. Arról, hogy képes lett volna egyedül megírni valamennyi lapszámot, mint Németh László a maga folyóiratát. Írhatnék azokról a tartalmas rekreációkról, amelyeket együtt töltöttünk. Hányszor emlegette, egy-egy epizódot felvillantva életéből: „Vajon lesz-e valaki, aki megírja ezeket?” (Végül is nem bízta a véletlenre: ő maga vallott több kötetben saját életéről.)                 
Inkább azzal fejezem be róla való megemlékezésemet, hogy felidézem az egyik utolsó vele készült  rádióinterjút. Ebben elmondja, hogy hosszas élete végéhez közeledik, amikor már nincs különösebb tennivalója. Naponta gyönyörködik a természetben, hálát ad minden megért napért, reméli Isten irgalmasságát a vele színről színre való találkozás alkalmával. Volna még írnivalója, és reméli, hogy még képes lesz az Örök Várostól elbúcsúzni. (Utóbbi nem adatott meg neki.) Arra gondol, hogy odaát hány és hány rokonával, jezsuita társával találkozik. Reméli, hogy Pascallal, Szent Ágostonnal lehetősége lesz értekezni, és még nagyon sok mással is. A haláltól való szorongását felváltotta az az izgalom, hogy immár valóban Jézus társaságába kerülve miféle élmények várnak rá az öröklétben.
Nos, megérkezett a Szelíd Fény birodalmába és – okkal gondolom –, megtapasztalta, amit a jó Isten készített az őket szeretőknek.
Köszönöm életét, s azt, hogy vele tarthattam életének hatod részében.            
                                                                                                     Gyorgyovich Miklós
                                                                                               a Távlatok társszerkesztője

Ma szép idő van. Még a felhők is mások, mint tegnap voltak. A falombokat kellemes szép borzolja.
A levelek beleremegnek e zilálásba, mintegy azt sürgetve: engem szakíts le! Egyelőre inkább több a levél a fákon, mint alattuk, de a helyzet hamarosan megfordul. Mire több lesz alul, érdemes téligumi cserére bejelentkezni. (Vén autómon lehet, hogy utoljára?!)
Holnapután temetés.
Ezúttal volt főnökömön a sor. Szép kort ért meg. Ő és rendtársai elém élték az öregedés folyamatát. Tanúja voltam hanyatlásuknak, s annak, ahogyan alávetik magukat az orvoslások többé-kevésbé invazív eljárásainak. Egy-egy műtét, egy-egy mélyről jövő sóhajtás, a kiszolgáltatottság fokozatossága, esetleg a váratlan halál. Mindenféle előfordult azok között, akik hazatértek Magyarországra. A rend hazai létszáma gondolom, felére zsugorodott. Mintegy ötvenen elhunytak az általam ismertek közül.
Tudomásul kell venni, hogy egyirányú utcán menetelünk. Ki előbb, ki utóbb ér az utca végére.
Többször eszembe jut, akik eddig elhunytak, jobbára békés körülmények között éltek.
De vajon elmondható lesz-e a túlélőkre?
Csak remélem.
***
Első gyerekkor
petróleumot nem bántottam,
kést letettem
csitt-csattot nem piszkáltam.
Második gyerekkor
posztomat megírtam
Puzzle-t kiraktam
félórát sétáltam,
rejtvényt megfejtettem
mahjonggot megpróbáltam mind lekapni
gyógyszereimet mind bevettem   

A hívő ember hamar átlátja, hogy jobb dolog nem érheti, mint ami az Istennek róla szóló akarata. Jézus tanította a miatyánkot. Ebben áll többek között: legyen meg a te akaratod… itt a földön is. Mivel Istennek terve van az emberrel, hozzá kell gondolnunk: Velünk kapcsolatban is a te akaratod legyen meg. Ehhez képest azonban vannak saját elképzeléseink is, amelyeknek a teljesítését vagy előmozdítását Istentől reméljük. Azaz szeretnénk elérni, ha ezekkel kapcsolatban a mi akaratunk teljesülne.
Hasonlít ez ahhoz a vicchez, amelyikben az utas fel akar szállni a Debrecenbe induló vonatra. Jön a kalauz, akitől megtudja, hogy rossz vonatra szállt, mert ez történetesen Győrbe indult. Erre kérdőre fogja, mert Debrecenbe kívánna menni:
- Na, lécci, lécci, léccike!
Kétlem, hogy teljesülne az ő akarata. És jobb is. Jobb, ha Győrbe megy.
S ha ez kevés volna:
Ugye Jónást Ninivébe küldi az Úr.
Erre ő tud egy jobbat, és befizet egy tarsisi hajóútra.
Nix pardon!
A cethalban, majd Ninivében köt ki.
Hát ha egyszer oda lett küldve…
***
Egy hívő és egy eretnek
közös földön aratnak – írja Weöres Sándor.
Van-e esélye annak, hogy egy nem hívő váltson életszemléletén egy keresztény társsal való együtt pendülés érdekében.
Lehet.
Nekem nagy élmény volt annak idején a lengyel író, Sienkiewicz könyvének megismerése. A Quo vadisra gondolok. A romantikus mű az ókeresztény világba kalauzol, Néró kegyetlenkedései idejébe. Szerelem szövődik a pogány Vinicius és a keresztény Lígia között. A patrícius eleinte értetlenül áll amannak a sajátos szokásaival, gesztusaival szemben. Sok-sok fordulatos esemény után elfogadja a kereszténységet, és ő maga is csatlakozik a Krisztus-követőkhöz. Jó reménységgel néznek közös jövőjük elé.
Ilyen ma is előfordulhat.