Mickey webnaplója

Lapozok a nap gondolataiban.
- Reggel Jánosunk Vianneyt idézte. Azt mondta az arsi plébános, hogy meghallgatná Isten és teljesítené is imáinkat, ha erős hittel és tiszta szívvel kérnénk. Igaza lehet. Nincs, vagy alig van ilyen tapasztalatunk. Vajon elég erős-e a hitünk, és eléggé tiszta-e a szívünk?
- Reggel M.- unoka kétnapos kirándulásra indult K-val és R.-val. T. megjegyezte, most két napig nem látunk. Én meg hozzátettem: Most látunk és mivel holnap hazajössz, holnap is látunk.
- A többieknek említettem, hogy a francia unoka sokat tanult magyarul. Az olimpiát nézve azt találtam mondani a küzdőket látva: Én vagyok a legerősebb… meg te. M. felnevetett. Vette a humorát annak, amit mondtam.
- Lapozok az egyik szótárban. A lapok között találok két bélyeget. Az egyik Benczúr festménye: Budavár visszavétele, a másik bélyeg piarista címert mutat. A rend jubileumára utal.
Máshol a szótárban megtalálom a -li végű svábos szavak összegyűjtött jegyzékét. (Valahol meg kell lennie a CZG unszolására készített összeállításnak is, a megy ige szinonimáiról és rokonértelmű szavairól. (Ha az orrom előtt volna, megnézném benne, hogy a ténfereg szó és az őgyeleg köztük van-e.) Azért érdekesek ezek a találások, mert sok könyvemben sokféle írott relikvia van elrejtve. Olyanok ezek, mint ételben a fűszer. A rátalálás mindig örömet szerez – nekem legalábbis. Nagyon valószínű, hogy a könyvek felszámolásakor ezek a kis érdekességek-kincsek is ebek harmincadjára kerülnek.
Kár.
- Elmentünk Prokop Péter utolsó naplószerű kötetéért a Libri könyvesboltba. Naplószerű a kötet, mert nem blogot írt a szerző, mint pl. Váli Dezső. Szerkezetének esetlegessége még a blog témaegységét sem éri el. Mégis érdeklődéssel várom, mit üzen a mester élete vége felé a 18. kötetében.
A könyvszámla mellett találtam két db bont, amely 7000 ft értékű vásárlás esetén 1000 ft kedvezményre jogosít. Őszintén sajnálom a könyvkereskedelem dolgozóit. Nincs keservesebb látvány, mint a csaknem vásárlók nélküli könyvesbolt. Vajon lesz-e fizetésük a munkatársaknak? De hát egyre kevesebb a betűfaló ember (elcsábultak ugye az e-book felé, a tévé, a FBook, az okostelefonok felé, és egyre fogy a könyvvásárló. Nem segít nekik a könyvmegállók ingyenes szolgáltatása sem). Úgy járhatnak, mint a hanglemezárusok, a kottaárusok. Előbbieket a youtube, utóbbiakat a fénymásolók fektették kétvállra.
- Eljutottam a FülesBagoly utolsó rejtvényéhez is. Várhatom az újat egy hónapig. Be kell vallanom, hogy egyre csökken bennem ez a várakozás. Kissé rabszolgamunka ez az elmefényesítés. Csaknem unalmas, jóllehet egy-egy megmérettetés után még mindig jó érzés tölt el.
- Tegnap Karinthyt olvastam (Tanár úr kérem). Jókat röhögtem rajta. Különösen is tetszett, a Szeretem az állatot című. Mivel M-éknek volt nyuszijuk, felidézte bennem a nyúltartás szépségeit. Röviden idézek belőle:
„A kis nyúl mindjárt megtetszett, mikor a konyhában letették: kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre… Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek… a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá… stb. stb.
Eladdig, hogy nem sikerül elkapnia a menekülő nyuszit.
Újra idézem immár a végét: …hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő …kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé. Most ott van, és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”
Hát igen. A nyúltartáshoz sok türelem kell. Olykor még az is kevés.

A kreativitás isteni attribútum. Miért? Mert teremtőképességet jelent. Álljon itt bizonyítékul a Biblia első mondata latinul, merthogy a kreativitás latin szó. „In principio creavit Deus caelum et terram, terra autem erat inanis et vacua et tenebrae super abyssi et spiritus Dei super aquas. „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet; a föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Lám, ott lebeg a vizek felett az Isten lelke. Róla meg így szól a taizéi ének: Veni Creator Spiritus. Jöjj, Teremtő Lélek.  
Továbbmegyek.
Az Isten nevét nem tilos volt kimondania a választott népnek. Sokféle névvel illették tehát, hogy elkerüljék néven nevezését.  Volt ő Fennvaló, de volt Teremtő is. (Most is az.)
Mivel az ember capax Dei, (Istenre képes lény), vagy ha a Bibliához fordulok, akkor azt mondhatom, hogy „Isten képmására teremtett” létező. (Már megint itt van a teremtés szó!)
Nem akarok leragadni a Bibliánál, noha megkerülhetetlennek tartom.
A kreativitás többé-kevésbé minden ember sajátja. A fejlődés velejárója. A mi tudásunk töredékes, ezért belső indíttatást érzünk, hogy tudásunk hiányosságait leküzdjük. Innen van az, hogy utánaeredtünk kideríteni azokat a részleteket, amelyekből összeáll a teremtett világ, az univerzum. A folyamatnak – jól látszik – nincs, nem is lehet – vége, mert minduntalan belefutunk a végtelenbe, ahol megtorpan felfogóképességünk végessége.
A teremtés mégis sajátunk, mert feladatunk a föld uralmunk alá helyezése. Nem kizsákmányolása, hanem a létező javakkal való mind tökéletesebb együtt élés, gazdálkodás.
A kreativitás szó elterjedése hazánkban nyilván több gyökérből táplálkozik. A magam e szóval való egyik első szembesülése Moldova György egyik regényéhez vezet. Talán a Szent tehén c.-höz, mely ugye a textiliparral foglalkozó szociográfia.  Emlékezetem szerint a győri Graboplasttal kapcsolatban említi, hogy a Nyugat egyik új hívószava a kreativitás. Ez élteti a nagy cégeket, amelyek minden használható módszert alkalmaznak az életben maradás, a nagyobb profit elérése érdekében.
Hozzátehetem, hogy az agyelszívással kiegészíthető az előző fogalom. Megpróbálják a nagy világvégek magukhoz ragadni a kikupált szakembereket, a zseniket, a fáradhatatlan felfedezőket, kutatókat.
Van a kreativitásnak egy sokkal szélesebb körben használt változata. A tömegtájékoztatás, főleg a FB tele van kreatívkodók anyagaival. Hogyan tehetünk csillogóvá egy rozsdás szerszámot, hogyan készül el egy egyedi tervezésű, különleges bútor, hogyan kell újra hasznosítani a kidobásra érett palackokat, akármit. Se vége, se hossza ezeknek az ismertetéseknek. Vannak köztük használhatók, de vannak teljesen öncélúak. Nekem az a bajom a kreatív oldalakkal, hogy inkább elkényelmesítenek, utánzásra csábítanak, s ez fantáziánkat inkább hátráltatják, mint kibontanák.
Megjegyzem még, hogy a könyvillusztrációkat tekintve két tábora van az embereknek. Egyik részük örül a kifejező ábráknak, rajzoknak, másik felük nem szereti őket, mert megmerevítik a figurákat, s nem hagynak teret az olvasó elképzelésének.
Nem tehetek róla, nekem Karinthy könyvének (Tanár úr kérem) egyik epizódja ugrik be. A Kísérletezem c. fejezetben írja: „…csinálok egy  Leclanché-elemet. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttesüveg rendben volna, de honnan veszek sztaniolt? Réz is jó volna, - hja, ha a fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe ütközik, aztán meg, nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim fontosságáról, és arról, hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.” Nos, igen.
A kreativitás átjárja az egész embert, aki mindig egy sohanemvolt valamin töri a fejét, legyen az irodalom, festmény, fotó, akármi. Elindul a természetesből, és halad az absztrakt felé, míg ki nem meríti a lehetőségeit, míg el nem ér határaihoz.
…A téma kimeríthetetlen…

Mitől zakatol a vonat? (Ez a szellemesség 2008 óta ismerős azoknak, akik ismerik.)
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, meg kell vizsgálnunk a vonatot.
Miből is áll a vonat? Van egy mozdony és van sok kocsi (vagy csak egy). Namármost.
A mozdony ugyanúgy zakatol, mint a vagonok, így elég csak a vagonokat vizsgálnunk.
Ha megnézzük a kocsikat, akkor ugye mindegyik egyforma a zakatolás szempontjából, így elég egy kocsit megnézni.
Miből is áll egy vagon? Van egy felső (utas vagy rakodó) rész és van az alsó rész, azaz az alváz.
A felső rész ugye nem zakatol, tehát ezt el is feledhetjük, elegendő az alsó részt vizsgálni.
Az alsó rész felépítését tekintve áll egy alvázból és a kerekekből. Az alváz ugye megint nem zakatol, tehát elég megnézni a kerekeket.
Kerékből is van azonban egy vagon alatt négy pár, amelyek mindegyike egyformán viselkedik zakatolás szempontjából, tehát elég megnéznünk egyetlen párt.
Egy pár kerék felépítését nézzük meg!
Áll magából a két kerékből és van a tengely. A tengely viszont nem zakatol, tehát elhanyagolható. Marad két darab kerék, ami viszont megint teljesen egyforma, így az egyiket elhagyhatjuk. Nézzük meg a kereket! Lám köralakú! A kör területét úgy számítjuk ki, hogy r a négyzeten szorozva pi-vel. A képletből a pi=3,14, ami nem zakatol. Az r az a sugár, ami állandó, így megint csak nem zakatol. Mi maradt meg? Hát a NÉGYZET! És ahogy gördül ez a négyzet egyik oldaláról a másikra, na, attól zakatol a vonat kereke!
Amiért elővettem, annak az az oka, hogy van nekem egy bőrkarosszékem, egy irodai forgófotel, mellyel kiválóan lehet hintázni is, vagy segítségével amerikai mód az asztalra tenni lábunkat. Ám a nyomorult rövid idő elteltével nyikorogni kezdett. Végigvehetném a részeit egyesével, kizárva azokat az alkotóelemeket, amelyek biztosan nem nyikorognak. De egyáltalán nem biztos, hogy rájönnék a nyikorgás valódi okára, és ráfognám egy nem létező kabócára, hogy a csőben elbújva létezik s igen zavarja, ha hintázni kezdek, s nyikorog-zakatol fűrésztelepet utánoz kifejezve azon vágyát, miszerint hagyjam abba a hintázást.
***
„És ez még nem minden” – hallom belső hallásommal a reklámügynök szemtelen szövegét. …Tényleg nem minden, mert ki a megmondhatója, hogy frontbetörés alkalmával mitől fáj a fejem és, mitől kalimpál össze-vissza a szívem?
Mivel nem vagyok szívgyógyász, arra tippelek, hogy ha megszüntetni nem is tudom a belső káoszt, csillapítani igen. Nagyon sok folyadékkal, citromfű teával, a szokásos gyógyszereimmel mérsékelhető a zűrzavar.
***
Most, hogy kiírtam magamból, megoldhatatlan problémáimat, hátradűlök a csoda-forgófotelemben, mire persze azonnal nyikorogni kezd.    
Szegény szomszédaink!

Az erkélyen félretoltam a guruló fémfregolit, s lehuppantam a fotelbe. Látom ám, hogy egy pók a légtornász ügyességével mászik el orrom előtt 30 cm-re, s a fregoli felé igyekszik, mert a rá feszített pókszál megfeszült. Nosza papírzsebkendővel vetettem véget az akrobata mutatványnak, hogy egyáltalán felállhassak megszabadulva a póksodrony fogságából.
Ülök tovább.
Figyelem a madarak szabad légtérhasználatát.
Akkora tér áll rendelkezésükre, hogy teljesen szabadon röpködhetnek – kedvükre.
Nem így mi, emberek. Beülünk a fapadosba, és bár igen gyors tempóban „haladunk”, mind szűk helyen szorongunk kicentizett székeinkbe nyomorítva. Alig várjuk, hogy felszabaduljunk az égi utazás nyűgje alól.
***
Alighanem több könyv szükségeltetik a rendszeres olvasáshoz, mint amennyi időnk adatik kedvenc időtöltésünkre. Különben hogyan valósulhat meg, hogy hangulatunknak, érdeklődésünknek legmegfelelőbb kötetet emeljük le a polcról. A kínálatnak meg kell haladnia a szükséglet mértékét, hogy élhessünk a választás lehetőségével.
Ma megrendeltem Propkop Péter utolsó, még általam nem ismert kötetét.
Érdekes ez az internetes rendelés.
Ha email-címemből indulok ki, minden esetben szembesülök a cég okvetetlenkedésével.  A címem és jelszavam megidézése sosincs kedvükre. Én meg félbehagyom a rendelésemet. Most másodszor találtam rá egy kitérő lehetőségre, FB-omon keresztül is indíthatom az akciót. Ez sikerült.
Nem mondom, hogy olcsón megúsztam. Ez az utolsó kötet valamiért drágább. Talán alacsony példányszámban hozták forgalomba?
Meglehet.
A 3600 ft-os bekerülési ár arányos vagy öt másik kötet megszerzésének együttes összegével. Mindegy.
Itt a vége.
Ez a pap-festő hattyúdala. Néhány évre a könyv megjelenése után elhunyt. Különösen is érdekel, hogy gondolkodása hogyan fejlődött, vagy éppenséggel stagnált e világból való elstartolása előtt. 
Ha minden igaz, a hét végére megtudom.

Mikszáth Kálmán irodalmárokról való megemlékezéseit olvasom. Köztük a Gyulai Pálról írtakat.
Mikszáth szerint Gy. P. „a hangulat költője. Igazabban egy mélyen, gyöngéden érző szív benyomását teszi, de érzelmeit nem tudja élvezhető színekkel és vonásokkal kifejezni, gondolatai nem eredetiek, nem üdék, nem is kifejezők, sőt néha nincsenek is gondolatai, s az ember nem találja meg azt a bizonyos magot, amelynek a kedvéért minden verset elolvasott Deák Ferenc…
Gyulai az ötvenes évekbeli „patakocska” költészetnek a képviselője. Azok az ócska képek, sablonok, a terebélyes tölgy, a zúgó csermely, borongó fellegek, a bájos »hallga«, a zengő zefír, mind elmúltak. Ma már, ha valakinek valami mondandója van, ugyancsak találja el a ruhát, amibe öltözteti, de hátha még mondanivalója sincs? Mit ér, ha többnyire olyat érez, amit nem érdemes az emberiségnek tudtul adni... Melegség is kevés van Gyulai Pálban. S ami van is, az se a saját melege...” stb, stb. (1893)
Mikszáth következő szemelvényének a címe: Gyulai Pál nyolcvan éves.
Nem másolom ide a cikket, elég legyen egy mondatát citálni: „…a fején borostyán van; az védi; nemcsak nagy kritikus, de a legjelesebb élő költőnk is.” A cikket 1906-ban jegyzi.
Na, hát ezekre varrjon valaki gombot.   
Persze a nagy palóc nincs megállapításainak ellentétes kicsengésével egyedül. A szerkesztőségünkben is előfordult, hogy a cenzori munkát végző munkatárs lerántott egy cikket, ami így nem is jelent meg. Telt-múlt az idő, s amikor újra megkísérelte a főszerkesztő a cikket megjelentetni, a cenzori vélemény immár teljesen pozitív kicsengésű volt. A cenzor is ember, aki ugyanúgy nem mentes a hangulatváltásoktól, mint más földi halandók.
***
Még ide írom Mikszáth egyik miniatúráját. Különösképpen is ezekért a finom részletekért olvasom szívesen az egyébként is jó humorú, jó tollú írót. „Gyulainak két nagy ember van a szeme előtt. Az elbűvölő tollú író [Jókai], kit tenyerén hordoz az ország… A másik alak lánglelkű hadvezér [Görgey], akit hiba híján elítél, elkárhoztat, mert fönséges volt a harc kezdete, folytatása, de a vég nem méltó ahhoz. S a vég éppen az ő kezébe esett, mint ahogy rendesen a legerősebb fog marad meg utolsónak, és annak kell aztán mindent megrágnia a harminckettő helyett.” Remek és láttató kép. 
Diákkorom irodalmi szöveggyűjteménye (Sz.Gy.) hasonló láttató mondatot hozott tőle:
„Kilátni meg belátni.[nyitva az ajtó] Pszt. A pénzügyminiszter reggelizik.”   
***
Kora reggel az erkélyen - egy felhő lehagyja a kondenzcsíkot.
Egy verébnek látszó elkésett denevér, vagy egy denevérként csapongó veréb tempózik át a légtéren.
A magasan szálló repülő fényesen fehér, a reptérről elstartoló még sötét színű.
Egy sötét színű repülő eltűnik a nyárfa takarásában s többé nem jön elő. Elkanyarodott? Lezuhant?
Három verébfióka kötelékrepülést hajt végre. Még gyakorolniuk kell.
Ezek a mai vonatok halkabban járnak, vagy az én fülem állapota változott?
Ma négy galamb tartott felénk. Vadkacsák nem.
Ha nem tudnám, hogy Aquincumban üldögélek, hihetném, hogy valamilyen egzotikus tájat bámulok.
Tegnap kb. ötször kezdett el esni az eső, olykor villámlással-mennydörgéssel vegyest. A front búcsúja.           

Mindig ez van. Összetalálkozunk, megszokjuk egymást, és mielőtt még sikerülne mindent kimondanunk, ki-ki megy a dolgára.  Most is ez történt. A két francia unoka és az egyik fiú szülőstül elstartolt tőlünk ¾ 4 órakor. Tíz perc múlva az alsó rakpartról küldtek fotót, ahogy haladnak nyugatnak. Már csak alig 1000 km-t kell megtenniük. Az Úr legyen veletek! Dominus vobiscum! – búcsúztunk egyenlatinsággal egymástól. Reggel pedig a Madonna della strada oltalmába ajánlottam őket. Igen fárasztó ez covid-járvány nélkül is, hát még a vele megterhelt időszakban.
A korábbi években megmorogtam, hogy annyi fiatal vesz körül bennünket, mégis mi vásárolunk reggelente a közös nyaralás idején. Most fordult bennem az életérzés.
Gyerekeim óvtak attól, hogy légkondit nélkülöző autónkat a Balatonra kormányozzam. Koromnál fogva veszélyesnek ítélték. Ehhez képest oda-vissza levezettem az öreg autót, s reggelente T-vel bevásároltunk. Ma már másképpen értékelem az előzőekben vázolt tevékenységeket. Örülök annak, hogy hasznára lehetek a többieknek. 
Így van ez a vezetéssel is. Egyelőre érvényes a jogosítványom. Miért ne vezetnék kis országunkban néhány nagyobb távolságra? Még bírom. Ráérek pihenni, ha nem kapom meg a vezetésre a további engedélyt. Egyszer annak az ideje is eljön. Idén? Két év múlva? Ki tudja.
Most, hogy hazaindultak, üres lett a lakás, üresebb a frigó, nagy az elcsöndesedés. Hiányzik az 50, a 49, a 22 éves és a két tini lány trécselése, csivitelése, a magyar és francia nyelvű hangicsálás. Majd megszokjuk.
Megjött viszont a FülesBagoly augusztusi száma, benne néhány használhatatlan poén. Egyet-kettőt azért megidézek közülük.
- A számlát! – szól oda a vendég a pincérnek.
- Irigylem, uram. Nekem csak a szemem.        
***
- Halló! Étterem?
- Igen, kérem, ez a Fatányéros.
- Hét főre, keddre szeretnék asztalt foglalni.
- Akkor majd hívjon vissza, ha eldöntötte.
***
Útközbeni WhatsApp-váltásokból:
-15,50 Már itt tartunk (parlament)
- A Szűzanya és Szent Kristóf vigyázzon rátok!
- Köszi.
- 18.30 Sopronnál mentünk át a határon. Most Bécs alá tartunk.
- Mázlitok volt.
- 19 h A Bécs alatti erdőkben járunk.
- 19.0 Hallgassátok meg a Strauss-zenét: Mesék a bécsi erdőből.
- 22.22 Németországban vagyunk.
- 0.27 Ez a leghosszabb utatok. Júliusban indultatok, és augusztusban értek célba.
- 0.39 Mit csináltok ti ilyen későn drágáim?
- 0.40 Alszunk.
-  0.40 Mi is. J
- 3.08 Franciaországba érkeztünk.
- 3.10 Itt vihar van, villámlik.
- 3.10 Sweet home!
- 4.39 Megérkeztünk. Hideg van, Jó éjszakát!
… …

A nagyobb család látogatása – különösen, ami a külhonból érkezést (és távozást) jelenti – képzettársításra késztet. Olyan boldogító a lát(ogat)ásuk, mint röpke életünk átsuhanása, áttűnése e világon. Olyan efemer, olyan gyorsan lefutó, olyan átmeneti, olyan múló. Érzik is, akik hazajöttek, és most hazamennek, hogy itt és ott tartózkodásuk milyen ideiglenes. Természetesen itt jobb élni bizonyos szempontból és ott jobb élni más bizonyos szempontok miatt.
Legjobb útközben?
Talán nem.
Bár a megérkezés reményének izgalma sok mindenért kárpótol, egy 1000 km-es autóutat senkinek se kívánok, kivált nem covid-komplikációk idején.
Az utolsó nap a pakolásé, a búcsúzásé. De az utolsó előtti napot ki kell használni.
Élvezni?
Itt ez a szó nem helyénvaló tekintettel az erős UV sugárzásra és a kánikulára.
Mindenesetre vendégeink tervezték, hogy megnézik a Graphisoft-parkot, de egy part mentén ott felejtett tilos-tábla elbizonytalanította a társaságot (ugye, ami tilos, abból baj nem származhat. Írva volt, hogy TILOS, és mindenki vessen magára). Ám a part köves útját felszabadították a gázgyár mellett, és évek óta szabad rajta sétálni.
Rávettek a vendégek, hogy velük tartsak. Azzal a feltétellel mentem bele a napon való őgyelgésnek, hogy az Összekötő-hídig autóval megyünk, így is bőven elegünk lesz a napból.
Jól döntöttem.
A hídtól délre néhány platán takarása alól kikelve ezerrel tűzött ránk a nap. Árnyék száz métereken át sehol. Mondom a társaságnak: úgy éljük meg a napon való közlekedést, mint a karavánok, amelynek tagjai azért képesek kitartani az 50 fokos melegben, mert szemük előtt lebeg az oázis megváltó léte. Kicsit így voltunk mi is. Átmenetileg fák alá bújva értünk el a parkba. Ami ott érdekes, a vízesés, a halas tavacska, tavirózsával és színes halakkal, sással és szitakötővel.
Van ott egy Giacometti-szerű bronzkompozíció, a Sakkozók. Jól eltalált ábrázolás, csak sose fejezik be az elkezdett partit.
Van aztán ott egy szocreál stílusú meztelen férfiszobor is. Nem tudom, mit akar jelképzeni. Eléggé bumfordi.
Mi tagadás gyorsan befejeztük a sétát, tekintve a tekintendőkre, és elmondtam a táraságnak, hogy hány felé folytathatjuk utunkat. Az Óbudai-szigetre vivő hídig árnyékos úton mehetünk, de onnan vissza is kell gyalogolni. Az üzletközpont felé is sétálhatunk, s kört megjárva térhetünk az árnyékban hagyott autóhoz.
A fiatalok eldöntötték a kérdést.
Automata módon és egységesen a visszafordulást választották. Még a híd tövében elüldögéltek egy negyed órácskát, vízzel hűtve mezítlábukat, majd elbúcsúztak a folyótól, és kocsiba ültek.
Nem kellett a házunkig a forróságban caplatniuk-caplatnunk.  

Bementem a városba, ami azt jelenthetné, hogy eddig kint voltam belőle. Ez meg nem igaz, mert hol van még tőlünk Bp. külső határa. Mégis bementem, hiszen a Belváros környékét céloztam meg. Az Oktogonnál szálltam le a combinóról (ugye a légkondis hosszú villamos neve). Még nagyjából emlékeztem rá, hogy egykor miféle portálokkal lehetett ott találkozni. Mivel egy hentesüzlet állt a nagy körúton, a Nyugati pályaudvar közelében, villamosra szállva sorra néztem a kirakatokat, hátha még megvan. Bizony, ma is működik. Vettem is sebtében két szál lángolt kolbászt, mert arra volt megbízásom.
Oly ritkán tévedek be a főváros központjába, hogy előrelátó módon zsebre tettem a kisebbik mobilt, amellyel szintén lehet fotózni.
Hátha.
Nem is csalódtam.
Az egykor G. Eiffel-irodájában készült terv alapján megépített Nyugati pályaudvart éppen tatarozzák. A főhajó díszes teteje már elkészült, most a szélső épületszárnyak vannak felújítás alatt.
Feltűnt két dolog. Az egyik, hogy az új tervezésű épületek kialakítása tömbszerű, hatalmas üvegfelületekkel és jellegtelenséget mutat kinézetük. A régi bérpaloták felújítva egyedi arcukat mutatnák, de sokukat éktelenítenek eléjük feszített óriásreklámok. Elég szörnyű ez, noha korunkra igencsak jellemző. Az érdekek mentén születnek döntések, s ezek sokszor szembe mennek az értékekkel.
Szép lenne ez a főváros, mert sok értékes épülete van, ám nem képes szebbik arcát megmutatni, mert takarják a haszonelvű, az érdekek mentén hozott döntések hozadéka, a közönségességet felmutató óriásplakátok megjelenése.
Kár, hogy így van.
Ami pedig a feliratokat illeti, a külföldiek praktikus okokból jól eltájékozódhatnak, mert az angol szövegek dominálnak. A lengyeleknél ellenkezőjét láttam. Ott csak a szlávok érzik otthon magukat, mert minden cégfelirat lengyelül van kiszerkesztve. 
***
A könyvmegállóban hagytam, amit otthagytam, s elhoztam egy Bradbury scifit, Gárdonyitól Ida regénye c. munkáját, mert az olyan lírai, olyan plátói hangvételű. 

A nyaralás kapcsán felötlött bennünk, hogy összegezzük, mikor és hol nyaraltunk együtt, hiszen immár 16 éve jövünk össze együtt nyaralni, tán egy év kihagyással. 2005-ben kezdtük Fenyvesen szűk, forró emeletes, szúnyoginváziót megérő, s irtószert nélkülöző körülmények között. Az akkor csecsemő Estelle-t altattuk babakocsiban egy sétaúton járkálva. Olyan meleg volt, hogy a nap jó részét egy magunkkal hozott ventilátor előtt ülve töltöttem. Meg is jegyeztem, hogy olyan kitartóan ülök itt, mint egy vécés néni. Azóta számos településen megfordultunk, és immár hetedszer Zamárdiban. Többször felmerült, hogy a társaság egy része nem vízkedvelő, inkább hegyek közé vágyna, ám mi, szülők (öreged-vén) egyre kevéssé volnánk képesek az emelkedőkkel megbirkózni.      
Marad a tó, a síkság, ameddig az Égi hatalmak engedik.
***
Bálványok
Amikor bálványokról említést teszek, önkritikusan meg kell állapítanom, hogy olyanszerű elfoglaltságaim nekem is vannak, bár jobban szeretem vesszőparipáknak nevezni őket. A két fogalom eléggé rokonértelmű. Mik is volnának ezek?
Az első talán újabb évtizedekben a blogolás.
Ezt kiegészíti a világ szépségének megragadása fotókon keresztül.    
Gyerekkorom óta igen vonzódom a jó zenéhez.
Kiskorom óta szeretem a humort, az olvasást, egyes írók teljes életművével való megismerkedést, az értelmes interjúköteteket, s antikváriumokban az értékek után való kutakodást. Ennek utózöngéje, korunk találmánya, a könyvmegálló, ahová már igen sok könyvet vittem, és ahonnan már igen sok könyvet hoztam.
Meg kell említenem a rejtvények, logikai játékok szeretetét is. Évek óta kedvelem az olasz módra-típusú fejtörőket, de a szókirakó, a puzzle és tilitoli játékok, kvízek, ördöglakatok stb. is lebilincselnek.
Biztos van még több egyéb is, ami, mert kevéssé fontos az életemben, most nem ugrik be. Nem is baj, hiszen már így is túl soknak tartom, hogy mi minden foglalkoztat.
Megjegyzem, hogy amikor nyaralunk, jól megvagyok nélkülük, legalábbis azok nélkül, amelyeket technikai vagy időproblémák miatt nélkülöznöm kell egy-két hétre.
***
Mivel a lakásban egyre több internetfelhasználó jött össze, megyek és veszek egy-két router-átalakítót (elosztó).
Kütyüből soha sincs elég.     

Egész nap megy a szobaklíma. Immár kettő is. Nekünk ugyanis melegünk van, vendégeink viszont a Jura-hegységből jöttek, ahol tartósan 13 C-fok vette körül őket és fáztak. Itt jól érzik magukat klíma nélkül is. Ventilátorok nélkül is. A figyelmesség mégis úgy kívánta, hogy a szobáikban lehetőségük legyen a levegő megmozgatására. Nem igazán éltek vele.
Mivel a Balaton után nálunk laknak, létszámunk átmenetileg megsokszorozódott. Helyünk van. Nekik meg kedvük itt lakni. Francia nászom házát eladják. Már jelezték a gyerekek, hogy ezt a lakást ne adjuk el elköltözésünk esetén se, mert olyannyira a szívükhöz nőtt. Számos élményük fűződik itteni tartózkodásukhoz. Minden nyáron szerettek nálunk vendégeskedni. S hála Istennek, nincs ez másképp ma sem. Innen startolva különféle helyeket keresnek fel. Kedden pl. a Palatinus strandot. Későig lubickolnak, mert 21 h-ig nyitva van.
Holnap Ráckevén teszik tiszteletüket, és covid-tesztelésen esnek át, mert az osztrák sógorok csak érvényes igazolással engedik tovább az átutazókat. Márpedig eltökélt szándékuk, hogy pénteken hazastartolnak.
Ma elmeséltem Évának, hogy hosszabb távollét után hazaéréskor mindig Beethoven VI. szimfóniáját hallgatom meg, mert olyan megnyugtató. El is kezdtem játszani a bevezető taktusokat a szintetizátoron. Estelle-ke szeme felcsillant. Kedvenc zenéje, mert egy neki tetsző rajzfilm aláfestő zenéje és nagyon szép.
Nem hiába, muzikális család az övéké. Még kicsi gyerekek voltak a most huszonéves fiúk, amikor a dupla franciaágyon ugráltak pálcika lábaikon, s ütemesen kiabálták: Musique italienne. Hát persze, Vivaldi Négy évszak c. darabja forgott a korongon. A következő évben hasonló lelkesedéssel hallgatták-ugrálták végig a musique russe-t, Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képeit. És ez még nem minden. Matyi unokának szoprán hangja volt akkoriban, amikor elénekelte az Éj királynője áriáját a Mozart operából. S hogy folytassam a reklámember stílusában, bonusként emlékeztetek arra is, hogy az említett unoka óvodás korában felismerte a Rossini-féle Tell Vilmos-nyitányt. Ám, amikor rákérdeztem, hogy vajon ki írta ezt a szép zenét, rávágta: Tom és Jerry. (Hát, ha egyszer onnan ismerte!!!)