Mickey webnaplója

Ránézek a perseidák szóra. Félreolvasom: Peres diák.
Na, nézzünk meg akkor néhány anagramma-változatot.
Peres diák, peres kádi, diák repes, kádi repes, kiás - reped, diák seper, epres diák, epres kádi, Seperd, Áki!; eres pikád, deres piák, pár kis Ede; Árpi, Deske; erdei… Hagyd mááár abbaaa!
Abbahagyom.
***
Olvasom még Prokopot. Az eddig olvasottakból kiemelek még néhány részt.
- Írástudók agyonkomplikálják az egyszerűt…A búzát arató paraszt és az üllőn kalapáló munkás legyintenek rájuk…. Az elmélet és gyakorlat általában háttal ülnek egymásnak. Mégis – teszem hozzá – egy csónakban eveznek. Széthúzásukat elnevezik demokráciának, a haladást pedig szinte ellehetetlenítik.
A szélhámos … bölcsnek, úrnak játssza meg magát, holott csak pojáca. Saját ügyeiben sem jártas, de beleszól országos vonatkozásokba. Míg a bakon ülsz, ő hátul kényelmeskedik. Minden föladatot kikerül, bármi kötelesség csak púp a hátán néki. Nekem valamiért a közélet jut eszembe, talán mert ott jókat lehet kaszálni semmiért, de meglehet, hogy csupán a média az oka. Akik ott szerepelnek, jobban szem előtt vannak.
***
Jön a tegnapi hidegfront után egy második hidegfront.
Jön a második covid-oltás után egy harmadik oltás. Van, aki úgy nyilatkozik, hogy a negyediknek is áll elébe, ha a még sokkal rosszabbtól megvédi.
Jön augusztus 20. Idén a Mesterségek utcája ingyenes első alkalommal. Már megéri.
Jön utána a szünet vége, az iskola. Miként Fr. vejem öccse emlegette tréfásan Mica fiú előtt kb huszonöt éve. Mícsá iskolá mingyá, hihihá, mingyá iskolá, Mícsá.
Viszont nem jött, és nem is jön idén a Sziget fesztivál. Hála Istennek. Ne is jöjjön soha többé. A hátam közepére se kívánom azt a basszusbrummogást az időnkénti felhorkanásokkal.
***
A zsebmetsző mottója életelvéről a bíróságon: Veszem a dolgokat, ahogy jönnek.

Tegnap felkerestük a fiatalokat P.csabán. Hetek óta nem találkoztunk velük. A kánikulával dacolva autóval érkeztünk (a M. Coltban nincs légkondi). Vittünk magunkkal egy ventilátort, mert náluk az alsó szint felújítása folyik, az emelet pedig nagyon meleg. A dolog érdekessége, hogy az ő ventilátoruk nem indult, beragadt. A problémát régóta ismerem. Többnyire olajozással kikezelhető a rendetlenség. Kértem hát műszerolajt, szétszereltem a szükséges mértékig a masinát, hogy megolajozhassam a bronzperselyeket a tengely mentén. Mellém szegődött Levi unoka, aki látta az egész folyamatot, és azt is, ahogy életre kel a masina. Együtt örültünk az eredménynek. S ami talán fontosabb. A fiú ezután tudni fogja, hogy mit tegyen hasonló esetben. Immár két ventilátor szárította rólunk a verítéket a nap hátralevő részében, hatásukat csak az érkező szél múlta felül.
A találkozást fontosnak értékeltem, mert az unokák közlési vágya úgyszólván kielégíthetetlen. Egyik tornamutatványait akarja bemutatni, a másik a haját vizezi, hogy különféle frizurákkal kápráztasson el bennünket, a harmadik két babát tesz az ölembe s mesét kér.
Meghatódtam azon, hogy R. (3) spontán kezembe nyomott egy héjatlan pisztáciát, hogy egyem meg, mert finom. Búcsúzáskor még két puszit is kaptam tőle.
***
Isten antropomorf s egyben végtelen.
Mindig ébren van. Mindent érzékel. Mindent lát.
A mindig emberi fogalom. Mivel Isten az „idő felett áll” mintegy örökké tartó jelenlétben, felőle nincs mindig, múlt és jövő. Azok csak emberi tapasztalatok a matéria létezéséből fakadóan. Az anyag mozgása időben történik. A megdicsőült test éteri, áthatol az anyagon. Más tulajdonságai vannak, mint az e világi testnek.   
Az Isten háromszemélyű, mégis egy. Az ember vagy nő, vagy férfi. Mind a kettő ember, de mivel mindenkinek neme van, nemtelen ember valójában nincs. Amint ember születik, az vagy nő vagy férfi. Az ember szerelmének gyümölcse a harmadik. (Itt is három az, ami egy.) Egy test lesznek, és ez az életfakadás reményével kecsegtet. A három: férfi, nő, gyerek, amely egy – család.
Az Eucharisztia hasonlóképpen van jelen mint a kenyérszaporítás. A második isteni személy Jézus, aki egy. Mivel minden konszekrált ostyában jelen van, így megszámlálhatatlanul sok alakban jelenik meg. Mégis egy. Ez értelemmel felfoghatatlan.
Az égiekhez küldött imák száma ugyancsak megszámlálhatatlan. Teszem azt a világ különféle pontjain párhuzamosan mondott rózsafüzért vagy egyéb közbenjáráskérést tartalmazó imát az égiek mind meghallgatják. Hogyan? Értelemmel felfoghatatlan.
A kívánságok egy része teljesül más részük nem. Mikor melyik és miért, vagy miért nem? A Gondviselés akarata teljesül, aki minden embernek örök életet szán, s nem örök halált. Hogy mikor mi válik javunkra, immanens világunkból nem követhető.

E poszt alapgondolata VD-től átemelve, aki a mai zsolozsmában találta Szent Maximilian Kolbe  (szombaton volt emléknapja) gondolatát: „Mindaz, ami Istenen kívül van, annyit ér, amennyire Istenre vonatkozik.” Ez VD rajzán megerősítve: Célom elérése valahol a koordinátatengely pozitív hányadában van. Tettem az origóból a célomig húzott egyenes szakasz. Érdeme annyi, mint az x tengelyre vetített vetülete, amennyiben az x tengely végtelensége az Isten valóságába torkollik. (Mivel ez ábrán mutat jól, be kell ismernem: leírva kissé körülményes.)
Ami pedig M. Kolbe vértanúságát illeti, történetét kb. hatvan évvel ezelőtt ismertem meg. Kerényi Lajos mondta el a herminamezei templomban, hogy a nácik tizedelésének lett áldozata az életét feláldozó lengyel szerzetes a haláltáborban. Nem úgy, mint p. Jerzy Popieluszko, aki szintén lengyel és szintén katolikus pap volt, s akit a kommunisták vertek agyon 1984-ben.
***
Most hiába ültem ki hajnalban az erkélyre, úgy látszik, a perseidák ma már nincsenek formában, egy felvillanást se észleltem. A meteorhullás is efemer. Egyik nap még van, a másikon már nincs.
***
Ma megjelent a soron következő lapszámban havi kommentárom. „Meg vagyok vele elégedve”. Azért merem leírni, mert visszaemlékezem egykori lapcenzorunk visszatérő megjegyzésére. NP cenzori véleményét mindig írásba adta, s nemegyszer szerepelt benne: A saját cikkemmel természetesen meg vagyok elégedve. Jót mosolyogtam rajta egykor, miként teszem most saját megjegyzésem kapcsán is.        
***
Prokopot olvasva feltűnt, hogy élesen bírálja az Ostpolitik vatikáni megbízottjának Casaroli bíborosnak a munkáját, amely a kommunistákkal folytatott vatikáni megállapodást illeti. SZF is írt korábban erről. Miután megküldtem neki, azonnal válaszolt, aminek a lényege, hogy ma már árnyaltabban látja a pápa követének a tevékenységét, mint egykor.
A dolog arra a történetre hajaz, amely arról szól, hogy Einstein fizikai dolgozatot írat egyetemistáival, majd egy hónap múlva szögre ugyanazt a feladatsort dolgoztatja ki velük. Egyik diákja szóvá is teszi: Professzor úr, az ön által feltett kérdések ugyanazok, mint amiket egy hónapja feltett. Miért?
Einstein válasza: Igen, a kérdések ugyanazok, de a rájuk adandó válaszok azóta megváltoztak.       

 

Hajnalban csakugyan láttam négy „hullócsillagot”. Mind nagyon határozott, éles felvillanás volt, nemcsak olyan, mintha láttam volna valamit. Nem. Ezek csakugyan meteoritok voltak.
Ehhez ugye az kell, hogy az embernek hajnalok hajnalán nyitva legyen a szeme, méghozzá lehetőleg folyamatosan.
Könnyű a fényképezőgépeknek!
Beállítom időre, s attól kezdve nyitott blendével várja az égi történést. Ám szemem száradni kezd, pislogásra ingerel, aminek időnként nem tudok – nem is akarok – ellenállni. Mindenesetre megvolt az élmény. Régóta várok rá. Korábban hol elaludtam, hol felhős volt az ég, hol hiába lestem, nem találkoztam a perseidákkal.
***
- Mai ihletőm Prokop, mivel sokféléről ír. Leírja, hogy a 90-es években az ostiai lídón suhancok kifigyelték, hogy mikor megy megmártózni a Ligur-tengerbe. Mindenét ellopták. Valahogyan fürdőnadrágban volt kénytelen visszamenni a 30 km-re levő Rómába, ami elég ciki, hiszen mindenki elegáns ruhákban utazik. Nekem is volt szerencsém Ostiához, de a magam szerény motyóját magammal vittem pancsolás közben is. Így nem tűnt el semmim. Csupán én égtem le, mint a Reichstag. Nem sokat aludtam akkor éjszaka.
- A közfelfogás szerint a festőnek találni kell valami egészen egyedit, s azt variálni egész életen át. Ismerek ilyen festőt. Nem Prokop az. A komponisták egy részére is igaz. Vivaldi és Haydn kritikusai azt írják, hogy egyetlen művet írtak, s azt variálták. Ez persze így nem áll, de valami van benne. A H.-szimfóniák hasonlítanak egymásra, Mozartéi nem. A Vivaldi-darabot azonnal fel lehet ismerni stílusáról.
De így van ez a fotósokkal is. Rászállnak egy-egy témára, és megpróbálják más-más fényviszonyok között megörökíteni.
- Saját munkánkat illetően beképzeltek vagyunk. Elismerésre vágyom... Ám munkám öncélú, s ha senki sem veszi észre, szinte hipnotizáltként megyek a magam útján tovább.  Igazat szól. Ilyenek a képei.
- Legalább az ápolónők megmaradhatnának örök fiatalnak. Kellemesebb, ha betegágyunk körül szép üdék forgolódnak, mint parancsolgató, zsémbes, ráncos, tüskenyelvű, kritizáló, mogorva, hervadó ötvenévesek. Jót mosolyogtam rajta. Egyetértek, s az egykori LudasMatyi élclap hangvételében felelek: „Kérését ide írjuk: »A fiatal ápolónők ne öregedjenek meg!«”
***
Balázs Géza nyelvész a szexről oszt meg gondolatokat. Többek között ezt: Egy idős parasztember szavai jutnak eszembe: Öregkoromra elvette tőlem az élet a tehetséget, de legalább a kívánságot is elvette volna. Valamit jól megfogalmazott az idős szántóvető.

   

Máma hopp, holnap kopp – szól a közmondás, melynek ugye az az értelme, hogy egyszer nagy a jólét, másszor arra még jöhet (többnyire jön is) sanyarú időszak. Ám mint a legtöbb közkézen forgó bölcsesség, az ellenkezője is igaz tud lenni. Mert a szerencse forgandó, mert egyszer lent egyszer fent éppúgy igaz, mint az egyszer fent, másszor lent igazsága.
Két napja még vágyakoztam arra, ami most az ölembe hullt. Egy irodalmi időszakos kiadvány elektronikus formában való élvezése, másrészt egy másik, szintén ilyen módon közzétett Festschrift megérkezése. Ma mindkettő benne reszket a számítógépemben.
Az élvezkedést a ma 90. születésnapját ünneplő Czigány György tiszteltére összeszerkesztett napút kiadvánnyal (levélfa 48 .) kezdtem. A magam szerény írása mellett sok figyelemre méltó laudációval találkoztam. Gyuri sokoldalúsága mellett főleg költői tevékenysége előtt adóztak tisztelettel és elismerő szavakkal a megemlékezők. Gondolatgazdag írásokkal hatoltak be a szeretett mester életének eddig általtam nem ismert szakaszaiba, és érdekes epizódokat villantottak fel kortársművészünk életéből.
Különösen is az önkritikus megjegyzések tetszettek.
Többükkel tudtam azonosulni.
Még elolvasásra vár a másik küldemény. De nem akarom elsietni.
Minél hamarabb elolvasom a két anyagot, annál tovább kell várnom egy esetleges újabb küldemény megérkezésére. S jobban szeretem a közmondás kifordítását:
Máma hopp… és holnap is.
***
Egyszer kifejtem a ritmus eksztatikus jellegét. Ide most csak emlékeztetőül leírom, hogy mi módon lesz azzá. Ugye az emberi szívnek megvan a ritmusa, és pulzusszáma. Ezt lassíthatja egy monoton lassú ritmus, mint a Weöres-féle vers: A-kő-bé-ka-las-san-ment.
De gyorsíthatja egy pergő ritmus: Fut-robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi…
Most itt abbahagyom. Inkább játszom.
***
Pórboszód 2021-ben.
- Mondd, hol oltózkodol? Oltóponton? Jól gondolom?
- Jól gondolod. Most pont ott: Oltóponton oltózkodom.
***
- Mondd csupa -ivel kerékpár.
- Kiríkpír.
- No nem, te golyhó: Bicikli!
***
Jelentem, hogy hajnali félhárom és negyed négy között négy felvillanó meteort láttam az égen áthasítani. Tőlünk kissé keletre ám nagyjából észak-dél irányban hasították ketté az eget. Éles fényt árasztottak.

Az utolsó Prokop-kötet felén átrágtam magamat. Érzéseim vegyesek. Az idős szerző visszatérő témája újból és újból önigazolása. Hol védekezik, hol támad, hol kétségbe vonja saját művét, hol büszkeséggel tölti el.
Érdekes gondolatai mellett egyre gyakoribbak a köteten belül megismételt szösszenetek. A dolog annyira feltűnő, hogy elkezdtem jelölni őket (2x) jellel, utalva arra, hogy már olvastam. De akadt köztük 3x is. Ez az öregség egyértelmű jele. Kicsit meglep, hogy nem akadt lektora, aki megszabadította volna a szó szerint megismételt tételektől. Már mindegy. Egy hattyúdal akkor is hattyúdal, ha százszor ismétlik. Fanyalgás helyett inkább idézek belőle néhány feltűnő megállapítást.
Azt írja, hogy a magyar nyelv eltűnik. Nem hiszem. Ne legyen igaza.
Egy önigazoló kitétel. Egy püspök köszöni utolsó könyvem: egy ateista megvásárolta összes könyvemet… Pusztán e kettőért érdemes volt, nem veszett kárba szívesen végzett fáradozásom. Azt hiszem, hogy minden tollat ragadó ember fejében megfordul időnként valami hasonló gondolat.
Vajon önkritikus-e, amikor papírra veti: a sokszor tálalt spenótfőzelék undort válthat ki.     
A leguruló kavics adhatta a kerék ideáját. Lehet, hogy így volt, de immár harmadszor olvasom a 149. oldalon.
Az önimádat veszélyes kábítószer. Az önhittségből aligha van menekvés. A születése szerint gőgös alázatosságában is mímel. Rendben is van ez. Ám az előző oldalakon ezt írja: Jogászok paragrafusaira nevetve fütyörészek… Hagyjátok, hogy vadásszam és elétek pakoljam, amit meglátni rövidlátó szemetek képtelen, mert a skatulyáitokon túli élet messze szivárványosabb. Gőgötöket produkcióim megalázzák.
Üsse csak mindenki a maga kaptafáját! – írja. Szerintem: suszter maradjon a kaptafánál.
A nemeskő, a gyémánt rikítóan gusztustalanok, ha utánzatok. Ha egy utánzat a megtévesztésig hasonlít az eredetire, honnan lehet tudni, hogy utánzat? Nemegyszer látunk balkonládákból szinte kifolyó színes virágokat az utcán ballagva. Én messziről meg nem mondom, hogy élő-e, vagy utánzat. Akinek alkotásai kontárok, selejtesek, giccsé vált káromlásként hatnak. Figyeld csak a katolikus üzletek, kiadók ajánlatait. Még el sem süllyednek szégyenletükben. – Maradjunk annyiban, hogy ez meglehetősen sommás és általánosító kritika. Olykor igaz, olykor nem.
Pedig máshol türelemre int a szerző: Türelmed jó hatással lesz a békétlenekre, kik izgágán döfködik a nem szerintük gondolkodókat… Be ne rozsdásodjunk borúlátó hangulatainkba!  Egyetértek.
Életére visszatekintve megállapítja: Nyolcvan év hosszú, aki elölről értékeli, de aki csontjaiban érzi, annak elkorhadt rövidke… A mindenség viszonylataiban meg egyenesen csak szúnyoglét, köröm alatti piszok, pillanatnál is kevéskébb.
És még: Botránkozva meséljük ellenfeleink hallatlan hibáit, melyeket mi magunk gátlás nélkül magától értetődően, közömbösen gyakorlunk. Ilyenek vagyunk, kedves felebarátaim az Úrban. De gyakori, de mindennapos ez! 
Zárásképpen még egy idézet: A pompelmo végre eszembe jutott. Azért is ide írom még egyszer: pompelmo. Ám ebéd közben hiába verem az asztalt, azért se jön újból a nyelvem hegyére.
Igen. A vicc szerint az öreg kiszól feleségének a konyhába: Ibolya, hogy is hívták az orvost, aki segített memóriazavaromon?
***
Tegnap Assisi Szent Klára napja volt, ma is Klára nap van egy másik naptárunk szerint.  
Ma 90 éves Czigány György, szerkesztőbizottsági tagunk, a Ki nyer ma rádióműsor megálmodója és játékvezetője. Isten éltesse!
 

Erős várunk az Isten. De most a várunk nem főnév, hanem ige.
Várunk, mégpedig állapotszerűen:
Várjuk, hogy megérkezzen a háziorvosunk szabadságról
Várjuk, hogy holnap jön-e a szódás a kért cserepalackokkal
Várjuk a találkozást a Piliscsabaiakkal
Várjuk a jogosítványom meghosszabbítását
Várom egy írásom megjelenését
Várom a találkozást a szokott barátainkkal
Reggel várom a nap indulását
Délután a vacsoraidőt
Várom egy másik anyagom megjelenését is
Várom a párom, ha vásárolni ment
Várom a kommenteket posztom közzététele után
Várom a fotóim iránt mutatkozó/vagy nem mutatkozó érdeklődést.
Várok jó könyvekre
Nem várom, hogy a Prokop-kötet végére érjek, mert többet nem írt az idős mester.
…várom a halottak feltámadását és az eljövendő örök életet…
***
Minden reggel megnézem a postaládát, mégpedig automatikusan. Noha nem várok senkitől semmit, jól tudom, hogy az előfizetett FülesBagoly csak 25. után érkezhet meg, és mégis…
Mivel megkaptam egy irodalmi folyóirat több számát elektronikus úton, meglepve tapasztaltam, hogy küldése abbamaradt. Maradt a kétely: Várjak a folytatásra, előfizessek-e rá, vagy felejtsem el az egészet?
***
Szokásomtól eltérően délután nekiláttam egy 300 db-os puzzle kirakásának. Két óra alatt sikerült, de majd kifolyt a szemem. Képernyőm akkora, amekkora, s tapasztalatom szerint 100-150 darabszámig értelmes a kirakás megkísérlése. A nagyobb számú darabkák túlságosan aprónak mutatkoznak, szemrontó mivoltuk miatt nem érdemes bajlódnom velük az adott képsíkban. És nem is tervezem nagyobb képernyő vásárlását. 
***
Hajnalban az erkélyen ülök, várom a perseidák feltűnését, felvillanásait, de majdnem semmi. Elmosolyodom, mert a góbé vicc jut eszembe.
- Oszt Mózsi bátya, hány medvét lőtt életében? – hangzik a kérdés.
- Hát egyet … de asse avvót – vágja rá a kérdezett.
Így valahogy jártam magam is.
Láttam két szaggatott felvillanássorozatot. Magasan szálló repülőgépek voltak.
Láttam egy folyamatos mozgó fénypontot. Műhold vagy űrállomás lehetett.
Láttam két sötétséget cikkcakkban áthúzni az égen. Denevérek voltak.
Láttam néhány perccel négy óra előtt egy erős fény jelentkezését. Bekapcsolt a gázgyári toronyóra.
A meteorraj „megfigyelését” 4.40 kor befejeztem, mert derengeni kezdett a keleti égbolt - jelezve a napkelte közelségét.     

Mai témáim
1. Vége az olimpiának. Tegnap zajos ünnepség, színek és hangok kavalkádja. A magyarok létszámarányosan a világ második legsportosabb nemzete. Versenyzőink 25 éve nem szedtek össze annyi érmet, mint most: 20 db-ot. Az induló 206 ország közül a 15. helyen végeztünk az éremtábla tanúsága szerint.
Rekord ez a javából.
***
Ma tankoltam, mert a balatoni kiruccanás és lóti-futizás mára kiürítette a benzintartályt. Újra bebizonyosodott, hogy a Mitsubishi Colt sztrádára termett. Egy tank benzinnel 452 km-t tettünk meg. Városban sokkal többet fogyaszt. A fizetési cédula szerint kb. 41,5 l-t tankoltam, és 459 ft/l áron. Rekordot döntöttem így magam is. Még sose fizettem egy tank benzinért 19 000 ft-ot. Most igen. 
El is tettem könyvjelzőnek e tényt tanúsító cédulát. Van miből fizetni, mert emelkedik a nyugdíjunk, és emelkednek a költségek. Infláció van. Nem igazán értem a hasznát, de biztos van neki. Úgy fogunk járni, mint a lírával az olaszok, vagy mint a franciák a frankjukkal. Egyszer csak új formátumra tértek a nemzetek, mert értelmetlen volt a milliós fizetés és a sokszámjegyű kifizetés minden tételért. Nem is látom át, hogy hogyan beszélhetünk forintról, amikor évek óta nincs érvényben sem az egyforintos, sem a kétforintos. Az ötös még igen, de kapni nem lehet érte semmit. Nem is beszélek akkor az aprópénzről, a fillérről.
Hol van az már!
***
Hogy milyen a jó nyári zuhé?
Sok mindentől függ.
Amikor a nyaraló szárazából nézünk farkasszemet a viharos széllel érkező zivatarral, akkor élvezzük a kontrasztot a biztonságos hely és a kemény szeles-vizes ostrom között.
Amikor a Balaton partján az elborult eget látva tudván tudjuk, hogy vihar fog lecsapni, és mozdulunk, de nem elég hamar, akkor a strandról hazafelé útközben ömleni kezd az eső. Bőrig ázol. Az alsógatyád is vizes (azért nem mentél a vízbe csak térdig, mert nem hoztál úszónadrágot). Eltartod bőrödtől a trikódat, hogy ne hűtsön a zuhogó lé, sajnálod, hogy szemüveglencséid előtt nincsenek ablaktörlők… Végre berohansz a házba ruhát cserélni, majd jön a telefon, hogy a strandon-maradtakért kellene menni. Bevágod magad a kocsiba, s rájössz, hogy a kaput valaki bezárta. A zuhéban kinyitod, elázol, nem törődsz vele, húzol a strandra, felveszed a hat-hét ottrekedtet, begyömöszölöd a kocsiba és hazaviszed őket ötszemélyes autóddal. Nos, akkor az érzed, vagány kalandban volt részed.
Amikor videóra veszed a villámokkal, mennydörgésekkel tarkított zivatart, sajnálod, hogy éppen egy közeli villámkisüléskor nyomtad ki az exponálógombot, amikor a hatalmas csattanás épp csak elkezdődött.
Mikor eljön az augusztus, és a gyengülő hidegfront sűrű, ám távoli villámokkal szórakoztat, sajnálod, hogy nem jött közelebb a zivatar hozzátok. Úgy tapasztalod, olyan ez a zuhé, mint egy fogatlan oroszlán. Aztán megnézed a tévéhíradót, s látod, hogy másutt az autók szügyig állnak a hömpölygő áradatban, s egymáshoz koccannak, a jégeső után látod a kárvallottak kezében a teniszlabda nagyságú jéggolyókat, akkor azért nem bánod, hogy mégsem jött közelebb az a fránya zivatar. Márcsak azért sem, mert a számítógépek és a tévé csatlakozóját nem húztad ki a dugaljból, s ugye vágod, hogy egy házba csapó villám milyen hatalmas károkat képes okozni.
Idén volt ilyen vihar is, olyan zivatar is, közeli zuhé, távoli zápor. Élünk, s hála Istennek megkímélt bennünket az időjárás a szélsőségességektől. Empátiával gondolunk azokra, akiket nem kímélt meg.
Jut eszembe. A híradókban néha hallani, hogy ma volt az év legmelegebb napja. Azonnal  megmorgom: Igen, eddig. Ki tudja viszont, hogy mit hoz még a nyár?
A gondolattal nem vagyok egyedül. Prokopnál olvasom: „Az év eleje nem dönthet az év végéről.”
Valahogy így van ez.
          
    

  

„Régi kor árnya felé, visszamerengni mit ér?” – kérdezi Kölcsey, s hajlamosak vagyunk rávágni, hogy semmit. Pedig…
Pedig az is igaz, hogy nincs új a nap alatt, meg az is, hogy soha nem volt annyi új a nap alatt, mint éppen korunkban. S hogy mit hoz a jövő? Tudja csoda.
Mindenesetre, ha „visszamerengni” nem is, de visszafelé fülelni érdemes. Amikor én még kissrác voltam, akkor is tudtak valamit az emberek. Pl. a nótáknak volt elejük, közepük és végük. Onnan ötlik ez fel belőlem most, hogy reggel láttam egy újfajta, olcsó szaxofonfajtát, s ez arra ingerelt, hogy meghallgassam a Csevegő szaxofon c. igen régi slágert.
Igen régi, hiszen magam is egyre régebbi vagyok.
Mi tagadás, jól esett visszahallgatni ezt a levegős, vidám, pezsgő ritmusú, recsegő-csevegő számot. Aztán még néhány szaxis számot a the Champs-tól, de hallgathattam volna Billy Waughn és zenekarát is akár. Volt ezekben a zenékben a jelenés a jövő szépségébe vetett hit, érzések, felszabadultság. Vagy csupán beléjük éreztem, beléjük vetítettem volna?
Nem hiszem.
A Jó az álmodozás című slágert meg se kell keresnem. Bennem is megszólal, körbevesz, megnyer magának, szárnyalni kezd tőle az ember.
Miért kellett csörömpölésre váltani ezekből a nótákból?
Miért az, hogy egy műsorvezető szövege alatt dobolnak. Miért, hogy az olimpia záróünnepsége során folyamatosan lelkendezik valaki, miközben zene szól, miközben dübörögnek, dobolnak.
Mi jön még?
A híradó alatt robbantgatni fognak?
A slágerek elhangzása közben mennydörögni fognak?
A polgárpukkasztó hírek közben lufikat fognak pukkasztani?
Az esti mese felolvasását tankágyú elsütésével fogják gazdagítani?
A balettet meg a vulkánkitörés morajával?
A Kis éji zene közben staniclit fognak pukkasztani?
Miért kell az emberi érzékeket a lehetetlenségig, a fájdalomküszöbig, a tűréshatáron túlig feszíteni?
Túl jól megy a sorsunk? Túl ingerszegény a környezetünk?
De hát ez nem így van. A város emberét egy nap alatt több inger éri, mint az ősembert egész életében. Ha nem hiszed, gondolj arra, hogy vezetés közben agyad-szemed hány érkező ingert szelektál, értelmez és válaszol rá.           
***
Olvasom Prokop Péter 18. kötetét. A sok ismétlődés ellenére találok benne csemegéket. A közeljövőben még sokat fogom idézni.
Most csaknem találomra egy aláhúzott mondatát idézem meg. Ezt írja: „Emlékezünk-e a sztálini véleményre: Nem az a fontos, hogy ki szavaz, hanem hogyan számolják össze. Változott-e a bolsevik gyakorlat való világunkban?
Néhol igen, néhol nem;
némelykor igen, némelykor nem. 
Ejha.       

Hajnali négy óra. Enyhe déli szellő húz át a lakáson behozva a friss szénaillatot. Tegnap ugyanis rendbe szedték a környék füves térségeit, a réteket, előkerteket, a cinikusok által újabban méhlegelőnek keresztelt gazosokat. Egy-egy közigazgatási intézkedésnek sokan látják a hasznát, vagy éppenséggel a kárát. Itt van pl. a Vörösvári úti villamospálya. Felújításakor elhatározták, hogy a sínek közötti területet füvesítik, üde színfoltot teremtve a monoton szürkeség helyére. Örültem e döntésnek, gondolom velem együtt még nagyon sokan. Aztán a fű megerősödött. Le kellett nyírni. Az illetékes cég nekilátott a feladatnak, mert a villamosok közlekedésbiztonsága ezt követeli. Ám hogyan nyírja le, hiszen nappal egymást követik a járatok. Marad az éjszaka. És felbőgnek a masinák, hogy az üzemzárást követően megkurtítsák a gyepet a sínek között. Ez ugyanis elkerülhetetlen. Ám a vörösvári úti panelrengetegben éjjel tízezrek aludnának, ha tudnának ebben az időnként megismétlődő hosszas csatazajban. A konfliktus előállt. A megoldás talán egy népes juhnyáj odaterelése volna, de a juhoknak több eszük van, mint gondolnánk: éjszaka alszanak. Bolondok lennének legelni.
***
Tegnap átvettük Prokop Péter (1919–2003) utolsó kötetét, amely 2003-ban került a könyvesboltokba. Maga a szerző beszél hattyúdalról. így ír: „Úgy indultam neki tizenhetedik könyvemnek, hogy hattyúdalom leend, nem írok tovább. Közben, amíg a nyomdász bíbelődik elkészült anyagommal, elbuktatott a kísértés. Nem beszélheted le az alkoholistát a borról, az ínyében hatalmasabb a kívánság. Ezért újra turkálok paksaméta irkafirkáim között…Joguk a létezés, kelengyéről gondoskodni szülői kötelesség… A kikupálódottakat glédába sorakoztatom, míg életem tart, még több utódról is gondoskodom.” S csakugyan. A Méhecske módra a festő-író Prokop halálának évében, 2003-ban jelent meg a szerző 18. köteteként. Éppen olyan vastag, mint bármelyik elődje. Óhatatlanul a Vörösmarty-sor jut eszembe: „Ront vagy javít, de nem henyél.”
Hogy mennyire így volt az ő esetében újra megidézem a kegyetlen őszinteséggel leírtakból tallózva néhányat: „Eldugnánk reszkető kezünket, figyelmeztetők az éjszakai harangütések, a nappali szunyókálások, a magány… botért nyúlunk, töröljük szemünket, elfelejtjük az osztást-szorzást, az erős paprika marja gyomrunkat, fogódzkodunk, ha lábra állunk, cipőnkbe nem fér a bokánk, osztálytársunk neve nem jut eszünkbe… Hogy beszedtem-e a gyógyszert, állandó problémám, irkafirkálok a senkinek, unják ismételgetett tréfáim, sose találom az ollót, köszörülöm a torkom, mégis rekedt hang szégyenkezik ki belőle, szédül a fejem, hangos a tévém...”
A sort ő még hosszan folytatja. Prózában mondja el, amit az ószövetségi szerző költői képben. A Prédikátor így ír: „Gondolj Teremtődre … mielőtt megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak; amikor az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak; amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton…” (Préd 12,1skk.)
Mindent összevetve Prokop Péter mentalitása olyan, mint az élsportolóé, aki soha nem adja fel: állva hal meg.