Mickey webnaplója

„Táncolni kell, uram! A zene majd csak megjön valahonnan.” – lelkesedett Zorba, a görög a róla szóló film végén. És ők táncoltak, és a zene megjött valahonnan.
Kicsit hasonló módon keletkezik a FB-ra szánt napi anyagom.
Írni kell, uram – így szól a belső hang –, a zene, a fotó majd csak megjön valahonnan.
Máskor meg:
Fotó kell, uram, a zene és az írás megjött valahonnan.
Zene kell, uram, a poszt és a fotóanyag összeállt valahogyan.
Minden kell, uram, mert még semmi nem állt össze bennem a mai napra…..
Aztán a kezembe került a Vasáruk képes kereskedelmi katalógusa fix árakkal, korabeli vastömegcikkekkel-rajzokkal, olykor érthető, olykor ma már érthetetlen szakkifejezésekkel. A 700 oldalas kötet 59 éve jelent meg. Vajon azt gondolták, hogy a nyomtatásban megjelent árak a világ végéig érvényben maradnak?  
Olvasom benne a következőket: TUTO, TOTIUS, ROTO, ELZETT, CATO, GOGI. Aki elég régóta fiatal, az rájöhet, hogy itt lakatminőségek elnevezéseit sorolom. Aztán az elnevezések: Rácsavarós szekrényrúdzár. (Panellakásunk gardróbszekrényein még ilyenek voltak. Mind leszereltem őket.)   
Vagy van egy ilyen nevű valami: „Zártorlasz”. Lényegében az is. Mi még láttunk ilyet, és tolvajkulcsnak hívtuk. Ha az ajtó „bevéső” zárjában kinyitottuk, akkor a bent maradó rész nem engedte, hogy egy másik kulcsot valaki beletoljon.
Bevallom a könyv azért akadt a kezembe, mert Robinak akartam segíteni, aki régi csaptelepek forgatókarikáját keresi. De nehéz megnevezni. Nos, a kötetben ilyen nincs, de a google-n van. A szabatos neve: „csapelzáró kézikerék”. Nekünk is volt, de a köztéri csapról ellopták ezeket az alu kerekeket, kettőt pótoltam annak idején. Így nem maradt magamnak. (PS. Utóbb az egész csaptelepet ellopták, sőt egy később a közeli parkba lecsavarozott fém-fa padot is. Valakinek kellett a telekre.)
Ezek jutottak eszembe.
S kivételes alkalom a mai.
Valahonnan zene is került, meg fotó is.
Utóbbit a hétvégi lagzi szolgáltatta.
Előbbit pedig egy régi elképzelésem. Egy szép Haydn-szerenád, amit régóta tervezek megosztani. (Kottájából szerencsére nem csinált se fidibuszt, s hajcsavaráshoz se használta fel a komponista házsártos felesége.) https://www.youtube.com/watch?v=USEQ6pgXqhA
Ez a R. Hoffstetter/Haydn szerenád.            

Van néhány olyan témám, amelytől alig tudok szabadulni.
 Az egyik a tél fekete-fehér kontrasztjával.
A másik a fák a maguk sokféle formáival.
A harmadik az ég madarai, amelyeket a jó fotós röptében elkap. Nekem csak ritkán sikerül.
De ha úton vagyok, akkor a szélvédőn megjelenő vízpára éppúgy leköt, mint a táj esztétikuma, a magasfeszültségű oszlopok mérnöki rendje, a drótok íve, a találkozási pontok, vagy a mezők szabályos táblái, színei.
Szeretem a sziluetteket és a mikrovilágba való beleselkedést.
Ám a rovarok sem hagynak békét, ha rájuk akadok.
Van néhány jó portrém is, meg se merem mutatni őket a személyiségi jogok miatt.
Különösen is szeretem az absztrakt formákat, színhatásokat, egyáltalán az absztrahálásban rejlő lehetőségeket. A festőktől kölcsönvett kifejezéssel azt mondhatom ezekről, hogy nem tárgyak, hanem fotóelemek. Színek és fegyelmezett rendjükkel vagy éppen kaotikusságukban megragadó képkivágások.
További megunhatatlan témám a felhők világa. (Könnyen lehet, hogy akik megtekintik, azonnal lapoznak. Ja, megint felhők!) De hát a felhők külön világ! Sose ismétlődnek meg a formák.
Szeretem még a katedrálüveg mögé bújt alakokat. Ezek festőiek anélkül, hogy festéket vinnék fel lemezre.
Néhány alkalommal módomban állt olyasfajta hatású képeket kattintgatni, mint amilyeneket Monet tett át vásznaira. Pl. vízinövényeket és színes halakat.
Szeretem még a karakteres épületeket fotózni. Arra gondolok, olyan épületeket kapok lencsevégre, amelyek eligazítanak abban a tekintetben, hogy melyik országban jártam, melyik településen. Nem kedvelem a jellegtelen-arctalan modernkedő struktúrákat.
Egyszóval nekem a fotózás kihívás, s nem hagyom magam befolyásolni az egyes iskoláktól.
Így hát minden a mickey-fotó, csak akadémista nem.  Felrúgom a szabályokat az erőteljes kifejezés kedvéért.
***
A meteorológia reggel jelentette, hogy délután felszakadozó felhőzettel számolhatunk. Aztán dörgött-villámlott. csak nem felhőszakadásra gondoltak, mert az éppen az ellenkezőjét jelenti.
A magyar nyelv nagyon ravasz. Évtizedek óta duruzsol fülemben ez a szó: gyarló (ember). Mégpedig azért, mert a gyarló melléknévi igenév –, de akkor kellene léteznie egy igének is: gyarol (gyarlik).
De ilyen ige nincs. Vagy van?  A Gyorgyovich-féle sejtést magam igazoltam. A Czuczor-Fogarasi még ismerte a gyar gyököt.  surlás, valamely tárgy fölszinén vonczolás értelemben. A gyökből létrehozott ige egyike a gyarlik, de a gyarapszik is. 
Mint ahogy való szó van (lám, a való szó igéje a van). Sarol nincs, de sarló igen. Gyanítom, hogy valamiképpen a sarabol(ó) ige húzódik meg a háttérben.
***
Zene.
Figyelmem Afrika felé fordult. Az ottani zene jelentősen eltér az Európában meghonosodottól, de ettől még meglehetősen izgalmas, fordulatos, érdekes és értékes is.
A zulu nyelven énekelt kórust hozom ide, a Siyahamba címűt, amelynek a szövege kb. ennyi: Isten világosságába megyünk. We are marching in the Light of God.

Váli D.-nél olvastam: Molnár Ferenc lánya, a szabad szájú Sárközi Márta egyik levelében említi: „meglátogattuk Liptákékat, akik olyan műveltek voltak és olyan irodalmárok, hogy majd meghaltunk tőlük.  A lakás úgy meg van tömve népi szűrökkel meg szarokkal, mint egy céllövő bódé, és minden tenyérnyi falfelületen képek vannak, hogy Gabusnak szeretettel Bernáth Aurél, Gabusnak hálából Egry József és Gabusnak hódolattal Leonardo da Vinci.”
Nem én mondtam, de máig igen általános tendenciáról számolt be S. Márta. 
Mindenkire igaz: Hitelét veszti, aki önmagát fényezi, vagy övéit.
Szóljanak az alkotókról a létrehozott művek. (Szólnak is minden cicó nélkül.)
Az önfényezés bosszantó, és visszatetsző, miként minden reklám.
***
Adós maradtam különféle zenékkel.
Ha Nemeshegyi Péterre akarok emlékezni, akkor W.A. Mozart. Ugyanis szerinte Bach a földről nézte az eget, Beethoven megközelítette, de Mozart zenéje a mennyországból szól hozzánk.
Persze megoszlanak a vélemények – és ez természetes–, Pilinszky egészen biztos, hogy Bach zenéjét tette az első helyre.
Kocsis Zoltán véleménye viszont hasonló volt a jó jezsuitáéhoz. Szerinte a pianisták azért kerülik a Mozart-koncerteket, mert ha rosszul játsszák, az az ő hibájuk, ha pedig jól, akkor az Mozart érdeme, mert tökéletes muzsikákat alkotott, amelyeket csak elrontani lehet, vagy kottahűen visszaadni.
Péter atya egyik legkedveltebb Mozart darabja a K 622. sz. Klarinétverseny második tétele, amely a megbocsátó Isten irgalmas szeretetét képezi le a zene nyelvén.
(Jól emlékeztem, korábban megosztottam FB-oldalamon.)
Ha tehát Mozart muzsikával akarok adózni Pepi bácsira emlékezve, akkor mást kell keresnem. Ez lehetne az A-dúr hegedűverseny 2. tétele, vagy a K.550-es  G-moll szimfónia bármelyik tétele, s talán leginkább ide illő lehet még a Kis éji zene második tétele.
Mozart az enyém is volt, hiszen annak idején szolfézs órai feladatként kaptuk, hogy zongorán néhányszori lejátszásra kottázzuk le hallás után az adott dallamot. Ilyen volt az Eine kleine Nachtmusik 3. tételének a fő témája, egy periódus. Másik alkalommal az Esz-dúr szimfónia utolsó, presto tételének a fő témája. Szerettem ezeket a kihívásokat.
Lehet, hogy a közeljövőben a felsoroltak valamennyijét megosztom, hiszen magam is nagyon kedvelem ezeket a zenéket.
Álljon itt most a Kis éji zene 2.
https://www.youtube.com/watch?v=e1vE783rUyM
       

Ugye lagzin voltunk, s minden előzetes bejelentés nélkül hagytuk el lakásunkat. Ennek a hátterében egyértelműen az áll, hogy az elhagyásokról nem célszerű megemlékezni, mivel az ember nem tudhatja, kik olvassák rossz szándékkal az internetre pakolt szövegeket.
Lagzin voltunk, amelynek egyik kiemelkedő eseménye a templomi esküvő volt. A pap bácsi szakállas ember fiunk ismerőse, mert egykor a sitkei szentjánosbogártábort fiunk vezette, s szakállas barátunk volt a tábor papja.
A nászmisén elhangzó zenék alkalomhoz illők voltak. Valahogy a párkapcsolat szépségét méltatták. Maga a templom is hozzájárult tiszta vonalvezetésével, szépséges oltárképével az esemény gazdagságához.
Az oltár mögötti kép a golgotai jelenetet mutatja. Krisztus a kereszten, felette az Atyaistent ábrázoló alak, aki felett a Szentlélek lebeg galamb képében. Tehát itt a Szentháromság kompassiója elevenedik meg, s egészül ki a kereszt tövében álló Hétfájdalmú Szűzanya alakjával. Mindez a megváltásban rejlő szeretetről beszél a képzőművészet nyelvén.
A szakállas pap a fiatalok előkészítése során előkereste a fiú évszázadokra visszamenő gyökereit a keresztelési anyakönyvekből. Nagy élmény lehetett a szembesülés a régi generációkkal, az évszázados gyökerekkel.
El nem mulaszthatom megemlíteni, hogy a faluban (Narda) évek óta nem volt templomi esküvő. A mostani alkalom jót tett a lelkeknek. Biztatás a helyieknek, hogy van jövője a településnek, vonzó példa lehet másoknak ez az esemény.
Végül azt se mulaszthatom el, hogy a barátként részt vevő fiatal pár férfi tagja (András) milyen kedvesen váltott szót a megjelentekkel, felesége (Ildikó) pedig kifejezésre juttatta, hogy ő bár evangélikus, mélyen meghatotta a nászmise szépsége, a liturgia gazdagsága.
Az én válaszom az örvendés volt, s ami utólag eszembe jutott, s  mondanom kellett volna, hogy minden misén megemlékezünk róla, hogy adja meg Isten az egyház egységét. Tehát azt kellett volna értésére adnom, amit érzek is: Az egyház szeretettel visszavárja a protestánsokat saját soraiba az ökumenizmus jegyében. Utólag fájlaljuk az elszakadást, s alkalmasint ha ma fogalmazná meg Luther téziseit, nem jönne létre a szakítás. Voltak részigazságai. A közeledés jele, hogy kb. 10 éve a megigazulástanról vallottakban közelebb került egymáshoz a katolikus és evangélikus álláspont. Van közeledés az anglikánok egy részéről is. De jó lenne az újra egyesülés, amely korunkban leginkább a vértanúságok során érhető tetten!

Nemeshegyi Péterrel első találkozásom a kilencvenes évek dereka előtt esett. A szent engedelmesség jegyében Japánból hazatért jezsuita a Teológiai Napokon vett részt Máriabesnyőn meghívott előadóként, s mosolygós hangvételével azonnal a hallgatóság szívébe lopta magát.
Majd amikor a Sodrás utcába kerültem,  sokszor hallottam őt beszédet mondani, nyilatkozni különféle kérdésekben. Tőle hallottam azt a kijelentést a megfejthetetlen titokról, hogy mit tartsunk az ártatlanok szenvedéséről. Ő azt felelte: „Az ártatlanok szenvedése a szeretet ára.” Persze elég Krisztus életének értünk való feláldozására gondolni. A titok ettől még továbbra is titok marad, de kicsit mégis a megválaszolhatatlan kérdés közepét világítja meg.
Szerette a pálinkát. Mint emlegette: egy stampedlivel a koldusnak adsz, két stampedlivel a barátnak, a többi már torkosság volna. Neve napjára mégis általában vodkát kapott. Nevetve mesélte, hogy egyszer megkérdezték tőle, mi a kedvenc itala. Utóbb nagyon fájlalta, hogy a vodkát nevezte meg. Fájlalta, mert tulajdonképpen nem is azt, hanem a pálinkát kedvelte.   
A kávét szerette cukorral vagy tejjel. De sose kérte mindkettőt bele.
Az ezredfordulón, amikor a jubileumi albumot készítettem, lektort kerestem. Benne megtaláltam. Ő átnézte, s azt kifogásolta, hogy nincs szó benne az örömről. Nosza, írtam egy cikket az örömről is.
Egyszer ebéd alkalmával megemlítette, hogy ellenszenves neki, hogy temetések alkalmával azért az emberért imádkoznak, aki a legközelebb meg fog halni. Pimaszul megjegyeztem, azt kellene imádkozni, hogy legközelebb ne haljon meg senki. Nem nyert a poénom.
Közel nyolcvanéves volt, amikor egy erősen havas téli napon kiment a Pasaréti térre, és a buszmegállóból kezdte ellapátolni a havat. Odament hozzá egy klosár kinézetű ember, és megemlítette neki, hogy bizonyos javadalmazás ellenében ő naponta ellapátolná a havat. Az atya azt mondta felvetésére: „Barátom, nekem lapátom van, pénzem nincs.”
Lapunkba rendszeresen írt teológiai cikkeket. Egy alkalommal, talán az Egyházfórum c. lapban élesen kritizálták írván, hogy a nézetei megállnak a hatvanas évek kutatási eredményeinél, pedig azóta… trallala, trallala. Ő a bírálatba beletörődve lakonikusan megjegyezte: Lényegében igazuk van.
Szerettem magabiztos tudásáért, tiszta logikus érveiért. Különösen is tetszett, ezért maradt meg bennem az a mondata, hogy „ha valamit nem tudunk, becsületesen be kell ismerni, hogy nem tudjuk a választ az adott kérdésre”.
Ami nekem furcsa volt, azzal mindjárt kapcsolatunk kezdetekor szembesültem. Mindenki Pepi bácsinak hívta. Én is így hívtam. De sose tudtam megszokni, hogy ezt a tekintélyes tudóst Pepinek nevezik. Péter atya, vagy tudom is én mi, találóbb lett volna az ő megnevezésére, s talán az áll a dolog mögött, hogy gyerekkorában ez lehetett a beceneve.
Több száz japán barátjával szoros kapcsolatot tartott. Karácsonyra, húsvétra küldött nekik képeslapot. A postán különleges bélyegeket kért, nem az aktuális sablont (abban az időben minden címletű bélyegen valamilyen szék volt unásig).
Tudom ez egy poszt. Akkor hát legyen elég itt ennyi.
Őt meg Isten nyugosztalja, avagy ahogy a latinosok írják: Requiescat in pace!

Előző posztom azzal végződött, hogy a hét végén lagzi lesz.
Jelentem, megvolt.
Mivel az előkészítésben is részünk volt, ha a gyerekekkel való szórakozást veszem, akkor jogos a többes szám, ha kiveszem belőle, akkor Tücsi az, akinek része volt. Nem ragozom tovább. A nagyobb család egyik tagja, I., és T. esküvője volt, mégpedig a Szombathelyhez közeli, s az osztrák határral pedig szomszédos Nardán.
Narda lakosságszáma nem éri el az 500 főt. A fiatalokkal együtt sem, akik telket vásároltak helyben. Narda lakossága horvát ajkú. Erre utalnak a templomi feliratok is.
A nászmise egyebekben magyarul folyt, s szépséges fiatal kórus énekelt kedvükre s kedvünkre. Ami engem még megfogott: a mise végén a sekrestyés horvátul próbált velem kapcsolatot teremteni. Én szabadkozva mondtam neki, hogy nevem Gyorgyovich, s valóban horvát – hihetőleg dalmata – őseim is voltak, ám csaknem 500 éve már Magyarországban élünk. A hely szellemét csak fokozta az, hogy a templomból kilépőket élő horvát népzene fogadta. Mivel csak kevés szabad tárhellyel rendelkeztem, csupán egy rövid demóra futotta, de a hangulatból tán visszaad valamit.
***
13-án értesültünk róla, hogy P. Nemeshegyi Péter SJ 97 éves korában elhunyt.
R. I. P.
Még szeretnék visszatérni röviden rá mint jelenségre.
***
Megemlítem, hogy a lagzi derűs, erős napsugaras időben folyt le. Hatalmas kontrasztként ért bennünket a hazajövetel özönvízszerű esővel, tartós záporral vagy 100 km-en át. Az autó jól vizsgázott nem ázott, száraz bőrrel megúsztuk a vihart.           
Mivel későre jár. Most befejezem.

Megfigyeltem, ahogy madarak eltűntek a felhőben, azt hiszem, fecskék. Vagy nagyon magasan repültek, vagy a szürke felhők egyes rétegei túl alacsonyra ereszkedtek. Onnan jut eszembe az a magfigyelés, hogy ma egy alumíniummadár próbált felhőkbe rejtőzni. Ugye, nem mint a nótában: „Acélszárnyon száll az ember a levegő kék űrében.” (Harsányi Lajos). Ma már nem írná. Az acélszárny túl nehéz.
***
Amikor az ember nem érzi jól magát, azért nehéz magának ezen változtatnia, mert annyira belemerül elesettségébe, hogy nem lát túl rajta. Amikor azt hittem, hogy kevés vizet ittam, rátöltöttem még egy fél litert, és semmi pozitív hatását nem éreztem. Aztán elolvastam VD.-nél, hogy az egymást követő napok között húsz fok eltérés van, már nem az érdekelt, amit D. reagált rá (hogy vajon annyival több-e, vagy annyival kevesebb), hanem bekaptam egy Frontin tablettát. Az rendbe rakta zűrös fejemet.
Máskor a tarkóm feszített. Hogy hogy nem jöttem rá, hogy ez olyankor fordult elő velem korábban, amikor kórházban feküdtem, és nélkülöztem a dupla feketéket. Nosza, kevertem egy nescafét, s elég gyorsan megszűnt a tarkózűröm. (Ez általában használ, de nem mindig). és tovább… Ez általában eszembe jut, de nem mindig.
***
Különben a nevek esnek ki először az emlékezetemből. Nemcsak az enyémből. Napok óta gondolkoztam rajta, hogy mi a neve annak az anyagnak, amely hűvösséget áraszt és tartja is. Emiatt szeretik a néptáncosok az ebből készült ingeket. Acetát, kóstolgatom a szót. Nem acetát. Szintetikus szál? Nem az. Kérdem feleségtől is. Ő is ezekre szavazott, mígnem kivágta: viszkóz szál. Kicsit kételkedtem benne, de igaza volt. Csakugyan viszkózszálas anyagból készülnek a táncosok ingei. 
A dolog egyre sűrűbben előfordul. Látok a fotón valakit. Neve a nyelvemen van, de mégse. Mondom: M-betűvel kezdődik. De mégse: Sp-vel kezdődik. Aztán sikerül más forrás igénybevételével azonosítani: Lothar. Hát elég rossz nyomon haladtam. Az általam elképzelt betűk még csak elő sem fordulnak a nevében.
***
K. Éva idős hölgy, Isten nyugosztalja, egyre nehézkesebben lépegetett, utóbb már járókerettel, végül azzal se. Amikor még képes volt járni, feltette nekem a költői kérdést, hogy mikor fog tudni újra rendesen járni. Nekem volt elképzelésem a helyes választ illetően, de nem árultam el neki.   Mostanában magamnak is feltehetnék néhány kérdést. Pl. mikor fogok újra bukfencezni, mikor mászom meg a hegyeket, mikor lesz súlyom 30 kilóval kevesebb, mikor normalizálódik a negyedszázad óta magas vérnyomásom? De nem teszem fel, mert netán még valaki megválaszolná őket. 
***
Elvira húgának szombaton esküvője lesz. Éljen az ifjú pár!
***
Zene? Állhatna itt a két ismert nászinduló egyike, vagy az Air Bachtól, esetleg egyik Ave Maria, sőt egy vicces Rossini darab, a macska duett is lehetne, én mégis  mást választottam: Mozart Varázsfuvolájának a szerelmes duettjét.  https://www.youtube.com/watch?v=QGgAM8D5vAs
   

 

Néha szép, fiatalságomat visszaidéző, néha csúnya álmaim vannak.
Tegnap valamiért az ókorban találtam magamat, ahol egy fiatal nőt akartak kivégezni. Sikerült is. A Vesta-szűz kinézetű fehér ruhás hölggyel egy hosszú fehérrépa szerű gyökeret etettek meg. Alighogy megette a fehér kígyószerű gyökeret, mindjárt kezdte is kihányni, s mire minden kijött belőle, összerogyott és kilehelte lelkét.
Ma hajnalban is jól esett felkelni, mert egy visszatérő történés borzolta idegrendszeremet: Nem találom az autómat. Ez oda megy vissza, hogy egykor a nyóckerben dolgoztam egy kft.-nél, ahol „fogatos robotként” kellett működnöm. Így jellemeztem, hogy gépkocsihasználat fejében naponta autóval kellett munkára jelentkeznem. Ugye ez afféle bérkiegészítést hozott, de állandó autós szolgálatot is. Nos, az ottani szűk utcákon addig cirkáltam, ameddig szabad helyre nem bukkantam. Hol itt, hol ott parkoltam. Estére olykor meg kellett erőltetem az emlékezőtehetségemet, vajon melyik utcában, raktam le aznap a kocsit?  
Álmomban egy kiárusításon kupacoltam össze egy dobozban könyveket és egyéb csecsebecséket. Ám hazaszaladtam az autóért, mert nem tudtam elvinni őket máshogyan. De amikor oda akartam volna állni a kupacért, sehol nem találtam az autót. Valakivel aztán összefutottam a hosszas keresés során, aki elmondta, hogy valaki kölcsön vette a kocsit, mert azt olvasta blogomban, hogy majd egyszer elmegyek egy könyvkupacért, de nem konkretizáltam annak az idejét. Ez volt az a pillanat, amikor alvó énem azt monda: Elég … és felébredtem.
Az autóm pedig itt áll az Őrlő köz elején, ha az éjjel nem lovasította meg senki a rozsdásodásnak indult huszonnégy éves szekeret.
***
Van úgy, hogy nem készítek fotót. Most se, pedig egy utcasarokkal odább napok óta kitűnő pipacsok kínálkoznak fotómodellnek. Viszont itt jártak Kati és Robi a két kutyával. Ők több képet készítettek, amiből most egyet megmutatok.
***
Zene. Rendhagyó leszek. Egy zenei közhelyet teszek ide, mert érdekes. A Jingle Bellsről van szó. A nótáért a világ legszerényebb összegét kapta a szerzője, emlékezetem szerint 47 dollárt. A dal elterjedt az egész világon, mindenféle feldolgozásban. Itt éneklő kutyák ugatják el. Aminek ugye az a trükkje, hogy nemcsak az emberek, hanem a kutyák is megfelelő hangmagasságban „beszélnek”. Az idomár csak a hangsorba állított kutyákra mutogat, akik megszólalnak. Így áll össze a kutyakórus-hangzás. https://www.youtube.com/watch?v=xam01uaj6Vg                      

Egy furcsa, ellentétes érzelmeket felvonultató vélemény a magyar nyelvről. Arra jó, hogy az idegen szemszögéből láttassa nyelvünket. Még csak igazat se kell adnunk neki, mindenesetre egy vélemény  a sok ezer közül. A FB-on olvastam.
„Emil Cioran jellegzetes haßliebe-viszonyban állt a magyarsággal, apja ortodox pópa volt, őt magát gyerekkorában magyar csendőrökkel ijesztgették. Így vallott rólunk: »irigylem szomszédjaink fennhéjázását, irigylem a nyelvüket, mely […] erőteljes és pusztító, imára, ordításra és sírásra jó […] mintha a pokolból törne fel […] végtelenül tetszik ez a nyelv, nem tudok betelni hallgatásával, elbűvöl és jéggé dermeszt.«”
***
Hetek óta hallgatjuk az on-line miséket, s az elhangzó énekeket is. Nem annyira a dalok újdonsága, hanem előadásmódja, ami tetszik mindkettőnknek.
Legjobban a fiatal lányok, néha fiúk együtt éneklése. Nyers fiatalos hang, ami a csövön kifér. Nagyon őszintének hangzik.
Ha gitár is reszeli a maga monoton kíséretét, az halványítja a produkció báját, de még kevésbé teszik a hagyományos orgonás előadásmód, ha az kenetteljes nyögdécselő előadásmódú. Meglepődtem saját tapasztalatomon. Nehéz összeszedetten zenélni. Sokszor a csendes mise jobb volna, mint a zajos. 
***
Egyszer könyvjelzővé alakítottam a bibliai Három ifjú énekét. Ilyenek vannak benne: „Áldjátok, összes vizek az égboltozat felett az Urat, dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké!”

Azt hiszem, kiviszem az erkélyre, ott van a legjobb helyen az ember keze ügyében.
***   
Idén megfigyeltem, hogy a dolmányos varjak vették át az uralmat a térségünkben. Feltételezésem szerint ez annak a következménye, hogy nincs természetes ellenségük. Alighanem elűztek egy örvös galambpárt is a fészkükből, s maguk telepedtek bele. Megritkultak a szarkák is, amelyek eddig gátlás nélkül szaporodtak. Ők is a varjak agresszivitásának lehetnek az áldozatai. Valamennyire jelen vannak a fekete rigók és a galambok is, ritkán szajkók is megjelennek. Állandó átutazóink a tőkésrécék. Nagyjából az Aranyhegyi-patak mentén húznak a Dunához, vagy a Dunától.
Láttam újra fecskéket, és a hajnali órán denevéreket.
***
Ma meglátogattak Robi és Kati. No meg két agár, a 30 kilós Bíró, meg a 20 kilós Vércse. Robi boldog új évet kívánt, mert idén még nem találkoztunk. Tücsi ugyan ez okból boldog születésnapot neki.
Aztán ettünk, ittunk, beszélgettek. Én már nem mindent értek, ha nem elég hangosan mondják. Az a baj, hogy egyre kevésbé zavar, ha valamit nem értek. Miért kellene nekem mindent érteni?
***
Ha már emlegettem a denevért, legyen most a Strauss-zene nyitánya a kiválasztott. A bonyolult dallam és ritmusképletből olykor egy-egy varázslatos dallam jön elő. Arra elég, hogy visszaidézze gyerekkoromat, amikor a rádión igen gyakran hallgattunk operett-részleteket. https://www.youtube.com/watch?v=w8nfte2IcEY

Szombaton nálunk volt a családi algoritmus szerinti 1243 sz. unoka, akivel hol labdáztunk, hol eszegettünk, hol meg mesélnem kellett neki. Hozott egy apró imakönyvet, és én elkezdtem a mesét:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, mire ő: Nem. Én kérdőn tekintettem rá.
Na, akkor...?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt. Mire ő: Nem. Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor...?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy teve, mire ő: Nem. Én kérdőn tekintettem rá.
Na hát, akkor mi legyen?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kecske, mire ő: Nem. Én kérdőn tekintettem rá.
Na és akkor...?
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bogár, mire ő: Nem. Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor... mi legyen? Aztán még néhány fordulat következett, s mindet tagadta a mi kis kétévesünk.
Úgy láttam, Rita vevő a mesémre. Utóbb megjöttek a szülei. Mesém így befejezetlenül ért véget.
***
Tovább olvasom Latinovits könyvét. Egy helyen ezt írja: „Szendrey nem tudta, hogy az igazi, a legveszedelmesebb világfelforgatók hálósipkában, lábukon papuccsal, meghitt családi tűzhely mellől szokták kivetni sarkaiból a földet. [lábukon papuccsal, s olykor puccsal – mondom én]. Elhull a virág, eliramlik az élet… Kosztolányi: »Soha dallamosabb sort nem olvastunk még…«” 
És még: „Ha egy hegedűszólót zongora játszik, vagy dob a zongorát, nagybőgő a csellót, a partitúra nem fog életre kelni. A gondolat nem lesz folyékony szellemmé, muzsikává. Hát még ha nem is hangszer, csak tört cserép, fakó duda, kecskebőr-csörömpölés  akarja a nép csodálatos dalnokát újra feltámasztani. Milyen hiábavaló.” Van benne igazság, de csak részigazság.
Kifejtem, miért.
Ugye ismert Liszt zongoraátirata Paganininek a La Campanella c. muzsikájára. Ki merné artisztikumát kétségbe vonni? Esetében a partitúra életre kelt.
Kodály azt tartotta, hogy a tangóharmonika nem hangszer, kivéve ha Tabányi Mihály kezében van. Ő művészi fokon űzi a harmonikázást.
És ide kívánkozik, hogy a dudaszó se kecskebőr-csörömpölés, ha Agócs Gergely véleményét kérdezi valaki.
Hallottam én már szóló hegedűdarabot egy húrt felvonultató távol-keleti hangszeren eljátszani. Meg voltam elégedve a hallottakkal.
Unokaöcsém klarinétozott, gitározott, zongorázott és oda nyilatkozott, hogy aki zenél, a szavakkal ki nem fejezhető többletet hordoz magában, és képes kifejezni olyan érzéseket, gondolatokat, amelyekre egy nyelv se alkalmas. Ezért nagyon jó zenésznek lenni.
Zárásképpen még visszakanyarodnék az idézetre.
Lehet, hogy a zongoradarabot dobon akarunk játszani, lesz némi nehézségünk, de hogy a zongorát a jazz-pianisták ütőshangszernek tekintik, azt szinte valamennyi jazz-szám igazolja. Ezt egy kedves darabbal szerettem volna alátámasztani, amit persze nem találok se égen se padláson, de talán megfelelő illusztráció lesz Jelly Roll Morton egyik virtuóz zongoraszólója. Nem ezt cikizte a zongorista a hason-című filmben? Tehát zongora ritmushangszerként. Már a darab címe is érdekes: Az ujjgyötrő. The finger breaker. (Érdemes megfigyelni, hogy a művész Baldvin zongorán játszik. USA elég nagy hozzá, hogy két hatalmas cég gyártson zongorákat. Steinway a keleti partot látja el hangszerrel, Baldvin a nyugati térfelet.)  https://www.youtube.com/watch?v=BzcsArJYYfs&t=17s