Mickey webnaplója

A jó gyerek így számol be jóságáról.
Kést visszaadtam, 
ollót letettem,
testvéremet nem bántottam,
petróleumhoz nem nyúltam,
Kötőtűvel nem játszottam.
Zömmel a tiltásoknak való megfelelés.
Az öreg Arany János is vall:
Az életet megjártam, többnyire csak gyalog jártam…
Én is vallok.
Több száz könyvet kijavítottam,
néhányat magam írtam,
legalábbis szerkesztettem
Jó könyveket elolvastam. (Gyengéket is olykor.)
A könyvmegálló visszahelyezésére türelemmel vártam (várok).
Keresztrejtvényeket megfejtettem.
Szoliterjátékokat meguntam.
A FaceBookot is meguntam.
Szókirakót többnyire eredménnyel játszottam.
A hazahozott könyvek nem érdekelnek.
Az ígért tanulmányomat leadtam.
A következőre van egy bő hónapom.
A reggeli gyógyszereket bevettem.
Kávéimat mind megittam.  
Porszívózni kell, az is meglesz.
De hogy mit írjak posztomba, arról elképzelésem sincs.
Ami eszembe jutott, az elég kevés, bár sommás.

Íme:
"Ne azt kérdezd, hogy mit tud érted tenni a hazád, hanem azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért."
 (J. F. Kennedy)                                                                                                                                                    

„Ne azt kérdezd, hogy mit tudsz tenni a hazádért, hanem azt, hogy te mit tudsz ellopni a hazától.”                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           [hitvány percemberkék]

***
„Sehonnai bitang ember, / Ki most ha kell, halni nem mer…”                 (Petőfi)
„Sehonnai bitang ember, / Ki most ha mer – halni nem kell” (korunk nyárspolgára)

A FB-on csaknem céltalanul ődöngve ráakadtam egy sokkal fineszesebb mondatra, mint amiket magam eddig felfedeztem. Amikor elnyeli az alapszó a tárgyeset t-jét, érdekes mondatok következhetnek. Elvittem a Fauszt. Hívd ide az apát(ot). A fineszesebb mondat viszont rátesz egy lapáttal: Szó szerint is. Így szól: Ajándék csónak ne nézd a lapát. Ez mindennek a teteje. Nem elég, hogy elszívja a t-ragot, (lapát), de a birtokos ragot is lenyeli elegánsan. A mondat érdemben nem csorbul, mert egy nagyon ismert közmondás ritmusát követi. Ajándék lónak ne nézd a fogát.         
De ha ilyen könnyen képezhető a mondat, akkor csak be kell gyűjtenem a szóvégmutatóból a -nak végű szavakat, és gyárthatom kedvemre belőlük a hasonlókat. Ekkor ért a meglepetés. Nekem csak egy -nak végű szó jutott eszembe, a nem igazán használt lazsnak. Sebaj, majd kiszedem a többit is. Az ám, szedhetem, hiszen csak még egyet találtam a szótárban, a finak szót. Ezt, ha lehet, még kevesebben ismerik. Fickó értelmű a szó. Hát ezekkel nem sokra megyek. Még akkor se, ha utóbb a Karnak egyiptomi helységnév társul a csapatkához.
Mivel fürge az észjárásom, hamar váltottam. Birtokos rag még a -nek végződés is.  Lássuk, milyen az a felhozatal. Bővebbnek találtatott, de nem sokkal: lednek (növény), reznek (madár), ének, eretnek, szövétnek (mécses). Ez se túlságos, még ha az amerikai parasztot melléteszem, redneck, akkor se.
Passzolom a témát, és inkább ideírom, saját találmányomat.
Ön a nyertes.
Öné lett rajzom -
önéletrajzom.

Az utolsó mondatokról viccgyűjtemény keletkezett, benne ilyen tételekkel.
- Mi a rali-versenyző mitfárere utolsó megnyilatkozása? - …illetve…
- És, aki kéri a kalapácsot? -...Lécci, dobd ide a kalapá…
- Hogy hal meg a tűzoltó? Elég gyorsan.
Huck Finn egyik hőse azt se tudta már kimondani, hogy „félkalap”, s máris fűbe harpott.
Nézzünk még néhányat. Nem egyfromán szellemesek.
- Milyen gázszag van itt és milyen sötét!
- Remélem, megtart ez a kampó!
- Hölgyeim és uraim, önök most a békés vulkánt látják.
- Gyertek fiúk, itt még nincs mocsár!
- Szerinted is elbír engem ez az ág?
- Gyertek nyugodtan fiúk, ezek a mieink!
- Milyen szelíd ez a kis tigris!
- Ezt a zsinórt meg idekötöm... Na, most bekapcsolom a tápot.
- Szállj be te is! Múltkor is 24-en mentünk le ezzel a lifttel...
- Gyere Apu! Még csak villog a zöld!
- Ugyan drágám, csak képzelődsz. Miért ketyegne egy levél?
- Kedves utasaink! Repülési magasságunk 16 000 méter, hőmérsékl...
- Mire jó ez a piros gomb?...
- Nézd má, Józsi, nem úgy néz ki ez a golyó, mint egy kézigránát?
- Nyugi, szívecském, értek hozzá! A zöld a fázis.
- …úgy látom, csak én maradtam életben...
- Amint látjuk, a daru terhelése megfelelő...
- Nem érzek semmiféle benzinszagot. Cigarettát?
- Jobbról jó!
- De hiszen itt nincs is erkééééé...
Amikor azt mondom, hogy reccs-bumm, akkor...
Scott kapitány: It seems a pity, but I do not think I can write more. Úgylehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.
Az utolsó kivétel, mert az nem vicc. Scott kapitány a Déli-sark felfedezésére indult, de sose ért oda: megfagyott.
Aki elhunyt, az mind mondott valamit utoljára.
Akinek az utolsó mondata most eszembe jut még,
Bud Spenceré, aki ezt mondta: Köszönöm.
Álljon itt Jézusé is, aki a keresztfán még egyszer felsóhajtott és ezt mondta: Beteljesedett. 
De ide vehetjük Julius Caesar utolsó szavait is: Et tu mi fili Brute?!

Nézegetem olykor a korábban FB-ra tett fotóimat. „Öt éve ezen a napon a FB-ra tett fotói” stb. Meglehetősen gyakori, hogy elütéseket találok a kép mellé tett szövegben, s ugyanez elő-előfordul akkor is, ha korábbi anyagaimat olvasom újra. Pedig elég jól megtalpaltak a középiskolában nyelvhelyességből, helyesírásból, és mégis… Aztán mit mondjak: a helyesírásellenőrző is „szól”, ha hibát fedez fel, és mégis. Hogy fordulhat ez elő? Visszaolvasva elküldött e-mail-eimet nemegyszer megakad a szemem betűkihagyáson, elütésen. Posztjaimra is igaz ez az önkritikus megállapítás.  
Az első és legvalószínűbb ok: Túlságosan bízom benne, hogy nem vétek hibát.
Aztán átsiklok azok felett a szavak felett, amelyek ránézésre értelmes szóképeknek látszanak. Ki számolná meg, hogy a szereteteteket szóban helyes-e az -et betűcsoport száma vagy sem.
Nem érek rá visszaolvasni, vagy ismételten visszaolvasni, amit írtam.
Ráérek, visszaolvasom, mégse tűnik fel a tévedés.
Látom, hogy pirossal aláhúzott valamit a gép. Legyintek rá. Mi volna hibás? Semmi. Aztán marad a rosszul leírt szó. (Nemritkán megjelöli rosszként a gép a tárgyas ragozású igéket. Nem tudja, hogy a magyarban számos igeragozás él egymás mellett? Pl. alanyi és tárgyi.)
A hibák előfordulásának további oka, hogy az idő múlásával valóban egyre több hibát vétek. Ezt nem szívesen vallom be, de igaz. Öregszem.
Lassabban írok, mint korábban, és gyakran mellécsapok a billentyűnek, vagy éppen két billentyűt nyomok meg egyszerre. Az eredmény kriminális.
Azon gondolkozom, hogy mi lenne velem, ha még hagyományos írógépen kellene dolgoznom, s nem segítene munkámban ellenőrzőprogram se. Arról nem is beszélve, hogy mekkora sűrűséggel kellene használnom a gépradírt, mert ugye a téves szavak kiikszelése pocsékká tenné írásomat.
Nem a levegőbe beszélek. G. főiskolás szakdolgozatát elkezdték begépelni azzal a rokonnal, aki azt gondolta magáról, hogy profi gépíró. Nem így volt. Mikor a huszadik felkiáltásnál tartottak, hogy „nem baj, majd kiikszelem”, akkor abbamaradt a további közös munka.
A gépírót kellett kiikszelni, helyette higgadtabbat találni.

Mottó: „a fiatal szövőlányok …
lelkesen felajánlották, hogy Dániától vásároljunk vásznat és műanyagot.” (in: Weöres: Összekevert újságcikkek)
Akarom ezzel mondani, hogy könnyű úgy posztolni, hogy más anyagaiból ollózom össze a napi betevőt. Pedig még egyszer megteszem. Prokop P.: Modelldíj nélkül. c kötetből tallózok. (E könyve 1991-ben végződik. PP. még 12 évet élt utána.) 
- Szüleim, ha látnák, mennyire hozzájuk öregedtem. Kettővel túl vagyok apám 71-én. Nem tudnék eliszkolni anyám hadonászó partvisa elől.
- Bokszbajnok. A 70 év a legerősebbet is kiüti a ringből. Az öklözőnek is befellegzik. Most botra támaszkodva reszkető Parkinson-kórral integet el a felvevőgéptől.
- Mire odaérek, nem tudom, miért indultam. Kihagy a memóriám. Baj is az! Csak azt ne felejtsem, hogy szeret Istenem, és vár utam végén.
- Ha csak távolra lát pupillám, nem olvasom az újságok undokságait. Bedugult fülem miatt miért házsártoskodnék, több időm marad elmélkedésre.
- Milyen jó „lenni”, hogy engem választott, akinek a tenyerén lehetek! Valamiért jobban szeret az elvetetteknél (célba nem talált spermiumokról beszél). Rám bízott föladatot, s azért iparkodom.
- …az idő? kifosztana, s vigye is, ami neki tetszik, én valójában gazdagodom. Így várom a következő 365 napot.
-  A földalatti följárójában rostokolok. Valakire várok. A vonatok 2-3 percenként okádják utasaikat. Félrehúzódom, hogy el ne sodorjanak az áradó hangyacsoportok (Lám a HANGYÁK!)  …figyelem a törtetőket. Nénécske koszorút visz. Ugyan kinek a sírjára? A vékonyka dolgozó nő tele bánattal szemét törli rongyával. A hódító csinoska hamarosan valakinek a fejét elcsavarja. Kegyetlen halszája van a torzonborznak. Talán hóhér, kivégzésre iparkodik. Pontosan óraütésre hurkolja kötelét. A ficánkoló gyerek nyűgösen húzatja magát anyjával. Toporzékol. Valahol várja az orvos. Azzal a kormos arcúval nem mernék sötétben találkozni. Bicska a zsebében, gyűlölet a szívében. De vidám a kamaszbanda. Kacagva ömlik körül a hadonászót, kiből majd bohóc vagy komikus lesz. Már most röhögteti a II. b. osztályt. Az aktatáskás hivatalnok unottan szorítja hóna alatt mai adag munkáját, szívesebben menne szabadságra. Hátizsákos turistacsoport áll amottan össze. A hegyekbe vágynak. Az a lányka angyal. Hogy kerül ebbe e a csordába? Ma elveszik tőle ártatlanságát? Érettségizők lapozzák könyvüket, iparkodnak vizsgájukra. Megélhetésért hajszolt sorsok hullámzanak el előttem. Üldözött vadként, mint erdőtűzből menekítik bőrüket ismeretlen elképzelt szerencséjük felé. A maga hite szerinti boldogságát kergeti valamennyi. De mi a boldogság? …A sarokból alattomban skiccelem látványukat. Az egyenruhás lenézően döf át tekintetével: bolondnak tarthat, jobb esetben naplopónak. Zavartan elfordulok, mert ravaszul, pénz nélkül jegyzetelem modellként a lábamat taposókat.
Ha elébük toppannék, mint Jónás, és rájuk kiáltanék: A legutolsó utatok végét is szem előtt tartsátok – félrelöknének.
Hagyd, ez őrült!”
MILYEN LÁTTATÓAN ÍR EZ A FESTŐ PAP!

Volt ott egy csendes fiú, tán Lacika volt a neve. Hogy ki vagy mi hajtotta fel a Mátyás-templomi próbákra, nem tudom. Összeszedte és kiosztotta a kottákat a szólamoknak. Különben nem énekelt. Valószínűleg mindenkinek így volt jobb.
Zongora. Vastag hangú, jól temperált hangszer. Kodály nem szerette kóruskísérőnek, éppen temperált mivolta miatt. Én szerettem. Szerettem rajta Beatles-számokat játszani, amikor éppen úgy adódott. Aztán adódott úgy is, hogy nyitva volt a deszkaajtó. Azonnal becsukatták, nehogy kihallatsszék, amit játszom.
Chuke. Simán beült a nők közé, és falzett hangon énekelte a női szólamot. Jól, tisztán. H. Gabi is ott volt, csak nem énekelt, Utóbb a felesége lett Chukének. 
B. Laci hűségesen feljárt. Ő Évát vette feleségül.
Laci karnagyunk Magdit,
Vince Marikát,
Emil Marikát.
Én Tücsit.  
Kihagytam valamelyik párt? 
Egy jelentkezés: VI (Beles) elvette Filót.
Bandi és Anci is egymásra találtak. (Esik az alt - "Biztos az Anci!")
Értestést kaptam, hogy F. Géza és Kati is ott... Könnyen megeshet, hiszen G. fent lakott a Várban.
***
97-ben az újabb tagok között megjelent egy fiú, a Siemenses. Attól kapta nevét, hogy feltehetően a cég alkalmazottja volt. Nemegyszer kértünk segítséget tőle, hogy vinne a HÉVhez, s akkor nem érnénk túl későn haza. Ő mindig kötélnek állt. Lerobogott a Vár szerpentinjén velünk, és minden alkalommal elérette velünk az aktuális HÉVet. Legfeljebb elvitt az Árpád hídig. Hogy hogy sikerült neki, rejtély. Talán olykor hátrafelé ment a HÉV.
Más alkalommal busszal, metróval közlekedtünk. Megérkezett a metrószerelvény az aktuálisan Moszkva térnek nevezett megállóhoz. Beszálltunk. Az ajtócsukásra két hang egymás után való megszólaltatása figyelmeztetett. Ezek tiszta kvartlépésre követték egymást. Pl. Mi-Lá.
Mi meg összenéztünk … és folytattuk apróbán gyakorolt Abonyi mise vonatkozó részének a dúdolgatását. Ez a rész pedig: Pleni sunt caeli, et terra gloria tua.
Az Abonyi mise lemezfelvétele szakaszokban történt a Petőfi Csarnokban. Össze kellett szedni magunkat, időben lépni, tisztán énekelni. A basszus két ízben indítja a mise egy-egy részét. Arra gondoltam, hogy karakánnak kell ezeknek lenni, mint a katonanótáknak. Tisztán, határozottan léptem (léptünk) be. Az első ilyen rész a visszatérő Kyrie, aminek a fugáját a basszus szólam kezdi. A másik pedig a Credo, ami a világteremtő Isten megvallásával indul, szintén a basszus intonálásával indít. Alighanem az elkészült felvétel igazolja, amit írtam.    
A készült CD-t egy Postludium c., szintetizátoron előadott szám zárja. Éteri hangzású finom zene. A bevezető csendes részt egy hangosabb követi, benne a felhangzó szekvenciák rendre ismétlőnek. Ezzel párbeszédszerű szituáció keletkezik. Nekem olyan ez, mint amikor egy kisgyerek kérdez, és azonnal jön rá a felnőtt – mondjuk apai - válasz.  Legalább ez kikívánkozott belőlem.  
Szeretem ezt a CD-t.
 

Itthon rostokolunk (rostok, ném. pihenőnap), tehát vesztegelünk, mert pihentetőnek nemigen mondható az influenzás állapot. Tudjuk, hogy Emil temetése, gyászmiséje négy órakor kezdődik.  Itthon a tévé be van kapcsolva. Négy órakor hírek. A fülem kettéáll. Meghalt Balsai István egykori miniszter. Még korábban – bár ez nem hangzott el – egy évig a piarista gimnázium tanulója, nekem osztálytársam.   Emil a gyermekkori barátom, Balsai osztálytársam. Mi tagadás, fogyunk. Ha nem is tudatosan, az élt bennem, hogy mindkettő tovább él nálam. Egyiküket az élet edzette, másikukat a komfort óvta, valamivel fiatalabbak nálam… és mégis.
Mivel életünk (hossza is) misztikus, nem akarom kitalálni, hogy milyen szisztéma szerint alakul hosszúra vagy rövidebbre földi átsuhanásunk ideje.
Egy, a világűrről készült, hatalmas felbontású videó ejtett ámulatba. Zoomol a kamera az egyre szűkebb képkivágásokra, de akármeddig zoomol, a képmező sűrűn tele van fehér pöttyökkel. A fehér morzsák egyenként egy néhány milliárd csillagból álló galaxistengert láttatnak. Ha eddig tudtam, merre van a fölfelé, a csillagtérben elvesztem térérzékemet. Mivel a földről nézem az eget, minden fölfelé van, csak a föld van lent. De mivel az meg gömbalakú, ami lent van, az inkább bent van, mint lent. De bent van-e igazán? Mihez képest?
Egy másik kép is foglalkoztat. Emil barátommal néztünk egy filmkomédiát. A film egyik epizódjának a kellékei: Egy tér tele turistákkal, egy felhőkarcoló föl-le mozgó kamerával, és egy férfi, a főszereplő.   A kamera megmutatja a lenti nyüzsgést. Emberek mindenütt. Majd elindul felfelé: Mire felér, a tömeg hangyamód viselkedik. Tömörülő-ritkuló mozgásuk látszik. Majd megszólal a főszereplő: Nézzék, ott az a sok ember. Egymást tapossák. Mit emberek, hangyááák, MIKRÓBÁÁÁÁK! De én, de ÉN, de ÉÉÉÉN… és ekkor a kamera már lefelé mozog – szédült tempóban. Még látszik a handabandázó ember, amint gesztikulál, majd már csak a hangja hallatszik. De éééén, de ééén.
Aztán az is elillan a semmibe.
Így vagyunk mindnyájan. Egyedülállóan értékes istenteremtmények, de azért legyünk észnél. Azt hiszem Avilai Sz. Teréz szembesült egy jelenés alkalmával a hanggal. Én (Jézus) vagyok minden, te semmi vagy. Persze jól kell érteni. Hozzá képest mintegy semmi. Kezdetben volt az Ige, minden általa lett, ami lett. Mi pedig nélküle semmit se tehetünk. Egyszerre igaz. Hangyák, mikróbák vagyunk, de saját történetünk főszereplői is egyben.
Szíves miheztártásunk végett írom le, mert nem árt, ha tudjuk.        
    

Hosszas életemben már sok mindent tapasztaltam. Korunk egyik rákfenéjéről már 1948-ban beszámolt szörnyű regényében Orwell. A kínzókamráiról elhíresült szeretetminisztérium talán elég tisztán mutatja az újbeszél hazug cinizmusát. Ennek mai megfelelője a politikailag korrekt beszéd, amely természetesen politikai okokból kifolyólag éppen olyan hazug, mint amit Orwell elénk tárt.
Ennek a PC.-halandzsának nem szabad bedőlnünk, nem szabad lepaktálni vele. Van nekünk alapvetően tisztességes nyelvünk, alapvetően tisztességes követendő példánk, aki elénk élte az Istennek tetsző utat. Krisztusnak hívják, követőit keresztényeknek.
Annak van igaza, aki szerint az életben egyedül a szeretetnek van értelme. Alighanem a megvalósításához az üdvös szegénység vezet. Aki nem pénzben gondolkodik, hanem valós értékekben, azt nem lehet megvenni kilóra. Annak nem célja az üres meggazdagodás, de célja a szolgálat, a figyelmesség, az empátia, a jóindulatú, másokra is figyelő életvitel.
Ezerévek óta ki van ez találva. Nekünk csak bele kell állni a Kinyilatkoztatás keretei adta főáramba, és lerázni magunkról a PC bagolyhuhogását.
Miért hagynánk veszni drágakövünket, a Biblia tanítását ócska álokoskodásokért.
Szeretem Gárdonyit. Az Egri csillagokban adja Dobó szájába: Nem kell nekünk a török szabadság, jó nekünk a magyar is.
Ez motoz bennem, amikor felfogom: Nem kell nekünk a PC szirénhangja, jó nekünk a Kinyilatkoztatásé.
Életünk nagyon hamar átsuhan a világban. Beszállunk, magunkhoz térünk, térülünk-fordulunk, s már vége is. Nem hiszed?
Nemde tegnap volt Újév, ma meg már márciust írunk. Két hónap sutty, elszállt.
Meghallgattam a Váli – Szabó. T. Anna beszélgetést. Sok mindenről esett szó közöttük, többek közt arról, hogy mindenki szeretne valamilyen nyomot hagyni maga után a világban. Ez emberileg érthető.
De ha már…
Azt hiszem, hogy a legfontosabb, hogy a szeretet nyomait hagyjuk magunk után a földön. Akkor elfogadható lesz teljesítményünk. A pénz éhenkórászait pedig joggal sajnálhatjuk. A föníciaiak által feltalált eszközt céllá tették, és ez a cél teljesen hamis.          

Már ez a naptár se a régi, mondtam Újév napján.
Már ezek az öregek se a régiek – mondta Fr. Nagy Ernő SJ.
Már a szemem se a régi – toldanám hozzá, és igazam is lenne, de a sor sajnos nagyon hosszan folytatható.
Már a szemed se a régi? – kérdezheted. Akkor új? De akkor meg miért nem látsz úgy mint régen?
A füled se a régi? Mai füleddel miért nem hallsz úgy  mint a régivel?
Lábad se a régi?  Mai lábaddal miért nem szaladsz úgy, mint régen. (Erre kivételesen tudom a logikus választ. Az az oka, hogy már a szívem se a régi.) Mai szívem megöregedett, s bár verdes rendesen, de hol van már a régi terhelhetősége! Kap egy kis ritmusserkentőt, hogy ki ne essen a ritmusból, és kap mellé egy bétablokkolót, hogy fel ne horgadjon egy izgalmas eseményen.
Azt írtam, hogy folytathatnám a sort hosszasan, hiszen csak csontból több mint 200 különböztethető meg bennünk. Nem folytatom, mert en bloc érzem, hogy olyannyira régi vagyok, hogy már egyáltalán nem vagyok a régi.
Nagyon is mai vagyok új kihívásokkal, új feladatokkal, új egészségi állapottal.
Holnap egy szívemhez közel álló társaságban kellene megjelennem, de úgy látszik, nincs módom eldönteni, hogy ott leszek-e vagy sem.
Ha az van megírva a nagykönyvben, hogy ott legyek, akkor ennek kézzelfogható jeleit kell produkálnom.
Influenzámból feltápászkodni: azaz
nincs hőemelkedés,
nincs hasmars,
nincs szédülés,
nincs fejbőröm irritációja,
nincs orrdugulás.
Ha nem áll össze a kép, a legnagyobb bánatomra távol kell tartanom magamat szeretett barátaimtól. Gyógyulásomra rendelkezésemre áll
az antibiotikum,
az algoflex,
az enterol,
a szokásos nyolc féle pirula és
az egész éjszaka.  
Ha megújulok, jó.
Ha csak később, az tán kevésbé jó.

1. Amikor még a rendszergazda gyógyító tekintetet vetett időszakonként szerkesztőségi számítógépemre, akkor tőle hallottam néhány alkalommal: Amikor egy program frissítést ajánl, ő rendszerint hárítja, mert általános tapasztalata, hogy változtatásokkal hibák is keletkeznek a csaknem áttekinthetetlen rendszerben, és időbe telik, mire valamennyi zavaró tényezőt kiküszöbölik. Ő megpróbálja kivárni ezt az időt, s csak késleltetve frissít. Volt neki igazsága.
2. Amikor magas vérnyomással jó két éve kórházba kerültem, karácsonyi időben, érthető, hogy terheléses cukrom magasabb volt a szokottnál. Mivel Magyarországban határeset a 11-es érték, szőrös doktorom szívesen magyarázta kollégáinak, hogy nekem már kialakult diabéteszem van, ezért szedjem csak a Merckformint. És hazajöttem. Itthon már nem igazán fürödtünk az édességekben, de az alkalmi határesetet 11+nak minősítették. Telt múlt az idő. Reggel este bekaptam az anticukrinettát, s egy idő múlva mindkét kezem ujjai viszketni kezdtek. Mit viszketni. Megjelenetek rajta sűrű apró fájdalmas göbök (csalánkiütés). Olthatatlan vágyat éreztem, hogy ezeket felnyissam, és így szabaduljak mérgező tartalmuktól. Ám a helyzet nem javult, hanem egyre rosszabbá vált. Én meg azon kezdtem töprengeni, hogy 73 évig miért nem voltak rajtam ezek a terjedő viszketegséget okozó göbök. S felötlött, hogy abban a körben érdemes keresni, ami új eseménynek számít életemben. Így akadtam rá, hogy utoljára a Merckformint kezdtem el szedni, és azóta lett rosszabb és rosszabb a helyzet. No, hát abbahagytam, mert megállapítottam magamnak, hogy alkalmi terheléses értékem 11–, és nem 11+. Felismerésemben volt igazságom. Elmúltak a göbök, alábbhagyott a viszketés, igaz hogy hónapok elteltével. Ennyi idő kellett a tisztuláshoz.
3. Néhány hete megírtam, hogy egy tolató autó hangjához hasonló hangot hallok süketülő fülemmel, s ugyanezt hallja felségem, és menyem is, amikor itt van. Gyanakodtam hamis huzatra, ami valahol rést talál és sípolni kezd, Tücsi elektromos készülék vagy vezeték problémájára gondolt. Mind úgy hallottuk, hogy nem a mi szintünkön szól a hangicsálás. Nem jöttünk rá sokáig az okára. Egyszer felötlött bennem a régi és új kérdése. Miért nem sípolt semmi régen, miért sípol valami mostanság. Aha. Mert valami nem volt régen, most meg van. Körülnéztem, és egy szépen formált kerek faliórán állt meg a tekintetem. Szép dizájnú elektromos óra: made in Vietnam, az IKEÁ-ból. Székre álltam és közelről hallgattam. Hát ő az. De miért ad ki hangot? Azt vettem észre, hogy a másodpercmutató súrolja a plexi fedlapot, s az muzsikál halkan, de kitartóan. Éjjel és nappal. Innen gyors a változás. Fedlap le, mutató beljebb gyötörve, és azóta csend van. Bár lelki füleimmel még mindig hallom a sivító hangocskát, ha nagyon akarom.
De nem akarom.