Mickey webnaplója

Váli Deske festőművész azt írja, hogy a művészetben nincs szabály. Úgy látszik, az olvasásban sincs, mert magam előtt is érthetetlen, hogy miért kaptam kézbe szemeim elfáradása ellenére a könyvespolcon található, szépen bekötött Szolgálat 1989-es évfolyamát. A Szolgálat ugye a Távlatok elődjeként Bécsben jelent meg, és be is küldhették az akkor még szocialista országba, mert tartották magukat egy korábbi megállapodáshoz, nevezetesen ahhoz, hogy nem foglalkoznak politizálással. Ez az értékhordozó jezsuita havilap lassan átadta helyét az utódjának. A bekötött évfolyam utolsó lapszáma 84. Még három lapszám jelent meg utóbb. Végül is felüdülésként hatottak rám az olvasott anyagok. Szerzőik jó része immár elköltözött a másvilágra. Így András Imre SJ, Nagy Ferenc SJ.
Feri szerkesztőtársam volt a Távlatoknál, bár helyesebb azt írni, hogy én voltam az ő szerkesztőtársa.        
A tőle megszokott alapossággal ír a Haag-féle Biblialexikonról. Nekem mégis inkább II. János Pál fejtegetése tetszett, amelyet a 2. VH-ról mondott el az ENSZ-ben. Ő sincs már köztünk, kanonizált szentjeink körét gazdagítja. Legközelebb azonban a Zürichben élt magyar regnumista, Horváth Árpád (Ő sem él már) írása áll hozzám, aki az 1988 karácsonyán, december 24-én elhunyt Emődi Lászlóról emlékezik meg.
Emődi László a Regnumnak élt. Két részletben tíz évet börtönben töltött. A fiatalok nevelésére korszakos hatással volt. Az általa ébren tartott és vezetett RM közösség mára sokszorosára növekedett. Nem nevezhető mai szemmel kiemelten hosszúnak földi pályafutása. 69 évesen hívta magához Égi Gazdája. De szelleme köztünk él, számos mondása vált a közösségben ismertté. Az egyik talán abból fakadt, hogy csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni, mivel az egyházi keretből kitiltották. Volt olajgyári segédmunkás, anyagmozgató, állványozó ács-segéd. Azt tartotta, hogy a segédmunkásság a világ legelterjedtebb foglalkozása. Meg kell becsülni. A börtönévekről pedig megállapította: „Jó társaság volt ott együtt, kár lett volna kihagyni.”  Bár megviselték a börtönévek, elfogadta a vele történteket. „Ennek így kellett lennie” – mondta.
Ezzel a nyugodtsággal foglalkozott a fiatalokkal, például a lányainkkal, akiket ovis hittanra vittük vasárnaponként Kispestről Csillaghegyre (van az vagy 30 km), ahol abban az időben káplánkodott. Kedvenc mondásai közül is kiemelkedik ez: „Minden úgy van jól, ahogy van, mert ha nem úgy volna jól, nem úgy volna.”
Még megjegyzem, hogy nagy beteg volt élete utolsó napjaiban. A regnumiak beosztották, hogy ki mikor vigyen neki ebédet. Ránk december 25-re került volna sor. Előtte való nap kaptuk a hírt, hogy ne vigyünk semmikor semmit, Emődi Laci bácsi elhunyt. Már csak a temetésén vehettünk részt.  
   

Azon gondolkoztam, hogy mi foglalkoztat leginkább mostanság. Aztán rájöttem, hogy a keresztényellenesség mindennapos megnyilvánulásai, a szabadosság terjedése, nyomulása, a globalizmus kíméletlensége és folyamatos támadása azokkal szemben, akik tőlük eltérően gondolkoznak, a PC erőszakos és gátlástalan nyomatása (megálmodta Orwell, vö. újbeszél), te ne gondolkodjál, a kliséket megadjuk, te csak  szajkózd a mantránkat.
A dolog érdekessége, hogy Krisztus megmondta, mi lesz, sőt arról is beszélt, hogy addig mi lesz. S amiről beszélt, az folyik a jelenünkben. Csúsztatások, hamis beszéd és gyakorlat, lejáratás, burkolt erőszak, már-már hidegháborús hisztéria, amit eufemisztikusan nyomásgyakorlásnak neveznek. Másfelől szenvtelenség a keresztények elleni támadások tekintetében. A dolgok elhallgatása, ameddig lehet, eliminálása. A bozótharcosok fegyverekkel való bőséges ellátása, azok szabad mindennapos garázdálkodásához való asszisztálás. Az „addig mi lesz” krisztusi jóslata: „ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak”. Ennek vagyunk tanúi, elviselői, áldozatai, szenvedői. Emiatt ragadtattam magam arra, hogy a FB-on közzétett ellenséges megnyilvánulásokra az esti himnusz kiragadott sorával reagáljak. Az pedig így szól: „Az ellent kösse meg kezed, testünket hogy ne rontsa meg”. Avagy az én aktualizálásomban: „Az ellent kösse meg kezed, népünket hogy ne rontsa meg.”
Hiszek az ima transzcendens erejében.
***
Gyermekszájak a FB-ról
1. Fürdés után Andris gyakorolja a pizsama önálló begombolását. „Majd én egyedül.”
Nagyon ügyesen és kitartóan igyekszik a rakoncátlan gombot átbújtatni a lyukon, egyiket a másik után (összesen négy van), mélyeket szuszogva közben.
„Csak az a baj, hogy sokat kell ezzel bütykölni.”
2. Változnak ám a gyerekek! A 9 éves Peti: „Mama! – nem vagyok már kisbaba, ne simogass!” Hosszan, szigorúan néz rám, nyomatékot adva a mondanivalójának: „és ez holnapra is érvényes"! Képzelem, hány hete várta már, hogy ő is mondhassa ezt a szuper kis mondatot, amit nyilván ő is a felnőttektől hallott...
3. Én a 4 évesemnél hallottam többször, mikor rám szólt, hogy mit szabad tennem és mit nem, hogy „mama, mondtam, vagy nem mondtam?!??" Majd megszakadtam a röhögéstől, mikor később felfedeztem ezt a mondatot a Mazsola és Tádéban! Ott Manócska mondja, Lőrincnek meg megtetszett és beépítette a nevelésembe.

- A német kifejezést - Befehl ist Befehl, a parancs az parancs, többször idézi a KuK seregben katonáskodott Tömörkény István.
- „A szabál’ az szabál’” kifejezés pedig egy kabaréjelenet nyomán honosodott meg jó fél évszázada. 
Ám a szabályos szabályoknak itt nincs vége.
- Egyes vélemények szerint a szabály arra jó, hogy legyen mit felrúgni.
- Az író Esterházy Péter szerint a művészeti folyamatok szigorú szabályok/törvények szerint történnek, csakhogy ezek a szabályok alkotás közben folyamatosan változnak.
- De könyörgöm, ha állandóan változnak, akkor nem törvények, hanem ez az egyensúlyi helyzet… És ami létrejön az (csak egy) új egyensúlyi helyzet, egy igazság – változtatja meg Váli D.
- Magyarán, akkor a szabály a megengedett folyamatos változás – teszem hozzá én.
- A piarista matematikatanár – P. Pogány J. szerint az ő feleltetési algoritmusa azért megfejthetetlen, mert feleltetési szokásainak egyáltalán nincs rendszere.
- Ezek után magamra maradtam annak eldöntésével, hogy mit fogadjunk el igaznak. Erre jutottam: „Senkinek a véleményét ne fogadd el; ezt az enyémet se.” Hihihi.
***
Kaptam egy utcai plakátot. Rajta a művész vállán egy cica. A plakát szövege: VÁLI Deske.hu
Szép képek, GODOT GALÉRIA. 2020. február 5.  – március 7.
Még sose voltam festőművész kiállításmegnyitóján.
A Godot Galéria Kelenföldön van a Bartók B. út 11-13 alatt.
***
Három favicc:
1. Mi a különbség a tévedés és az üvegtál között?
A tévedés lehet fatál-is.
2. Miért temetkezik az indián a hegyoldalba,
Mert ott a temető.
3. Mi a különbség a szög és a bögre között?
Hát az, hogy a bögrét lehet szögre akasztani, de a szöget nem lehet a bögre akasztani.

Ha valaki ír, és eltéveszti a szavak helyes írását, lelke rajta, ha közzéteszi. A saját bőrét viszi a vásárra.
De ha egy eszmét képviselve teszi ugyanezt, akkor már mindazoknak a „lelkük rajta”, akiknek a nevében nyilatkozik.
Így tehát egy pártképviselő, aki súlyos hibát vét, saját egész pártját járatja le: No hiszen, ilyenek ezek mind! - vélekednek az emberek.  
Ha pedig egy valláshoz tartozó kezd el primitív hibákat ejteni, akkor szintén azonnal beleütközik mások kritikájába, hangoztatván hogy a vallás csak egyféle szubkultúra, a vallásosak mind ilyenek.
Pedig nem. De hát akkor tegyenek is róla, hogy ne kerüljenek ilyesféle mondatok a nyilvánosság elé,  pl.: Áld meg népünket! – s hasonlók. Kérjenek meg valakit, hogy nézze át írásukat, ha nem biztosak a dolgukban, de ne járassák le hívő társaikat.
Én, ha tévesen írt szavakkal találkozom, különösen is akkor, ha az elírás tipikus, nem kritizálom, de hozzászólásomban megismétlem – immár helyesen – az illető szót. Ha figyelmes a tévesztő ember, akár javíthatja is, amit korábban elrontott.
***
Desszert agapéra:
Egy fiatal férfi találkozik egy idős emberrel.
- Emlékszik még rám?
- Nem.
- Tanítványa voltam.
- Hogy van? Mivel foglalkozik?
- Én is tanár lettem.
- Úgy ítéli meg, hogy jó a munkájában?
- Az igazság az, hogy igen. Ön inspirált és szerettem volna önre hasonlítani.
Kíváncsi az idős úr, tudni szeretné, hogy mire emlékszik, amivel annyira inspirálta őt, hogy ő maga is tanár akart lenni. A fiatalember elmondja neki a következő történetet:
- Egy nap az egyik osztálytársam - aki a barátom is volt – bejött a terembe és megmutatott egy gyönyörű, új órát, amit a zsebében tartott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és elloptam tőle. Hamarosan rájött, hogy az óra eltűnt a zsebéből, és azonnal tájékoztatta a tanárt, aki azon az órán tanított minket. Ön volt az a tanár.
Az osztályhoz fordult és így szólt:
- Az egyik osztálytársatok óráját ellopták most, az óra alatt. Bárki is lopta el, kérem, azonnal adja vissza.
Annyira szégyelltem a megaláztatást az osztálytársaim előtt, nem mertem felfedni magam. Ezután ön becsukta az ajtót, és azt mondta, hogy álljon fel mindenki, és hogy ön végig fogja nézni mindannyiunk zsebét. De szabott egy feltételt is. Mindannyiunknak csukva kellett tartani a szemünket, hogy ne láthassuk a tettest. Így is történt. Amikor odaért hozzám, a zsebemben megtalálta az órát, és elvette. Utána folytatta a keresést a többiek zsebében is, és amikor végzett, azt mondta:
- Most kinyithatjátok a szemeteket. Előkerült az óra!
Soha nem említette a nevemet az osztály előtt, és soha nem említette az esetet még négyszemközt sem. Arra számítottam, hogy majd kinéz engem innen és elítél, de nem így lett. Azon a napon örökre megmentette a méltóságomat. Az a nap volt egész életem legszégyenteljesebb napja, és ön a maga módján egy nagyon emlékezetes leckét adott nekem. Most már emlékszik az esetre, tanár úr?
- Igen, hallgatva Önt, minden eszembe jutott. De van valami, amire nem emlékszem, és ez maga, mert az én szemem is csukva volt, amikor kerestem!!!  (in FB)   

Digitális számok, kijelzők, olvasatok. Egyszer megkérdezte G., hogy tudom-e, mi az a semzi? Persze nem tudtam.  Ekkor elmondta, hogy a SEMZI a panelház lépcsőházában olvasható. 5. EM., ahol az ötös egy Z-betűnek látszik. A ZI pedig nem más, mint a lakásszám: 21 – 5.EM.Z1.   
Egykori cégem egykori KISZ-titkára megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy mikor mennek ki az oroszok az országból. Mondom neki, hogy fogalmam sincs. Erre ő megmutatta, hogy a matematika mit tart a dologról. Azt kérte, hogy adjam össze az általa diktált két számot. Megtettem. Az eredmény 3505-nek adódott.  Most fordítsd meg a kijelzőt, és megtudod. A korabeli szögletes zöld LED ezt mutatta: SOSE. KISZ-titkárunk tévedett. Az oroszok kimentek. Igaz, hogy ő is. Most NY.-ban bankár a meg nem erősített hírek szerint.     
Magam csak vállalatot váltottam. Jövedelemérdekeltségben dolgoztunk. Reméltem, hogy év végén két zsozsót kapok. Hogy miért? Ha leírom szögletes digitekkel 250 250, az jószerével ZSO ZSO-nak olvasható. Reméltem, hogy az évzárást követően osztályvezetőként 500 500 ft üti a markomat. Azaz két ZSO ZSO.
Hogy mennyit kaptam, már nem emlékszem. Kevesebbet, minthogy megvehessem álmaim autóját, egy nyersfehér Volvo-t.
Most pedig, hogy 2020-at élünk, adódik, hogy digitekre állítva a 2020 nagyjából ZOZO-nak felel meg. Hát szó-szó. Logikus folytatása, ha lesznek még évek a naptárban: ZOZI, ZOZZ…  
***
Deskénél olvasom, hogy a Sivatagműterem… Most kész. Jelentős mű: 27,5 kg. A hat 40x41-es mozaiklapból álló mű csakugyan nem könnyű, de nem is kicsi.  Magam a nagyjából 1x1 m-es kiterjedésű Fehér műterem c. képet lemértem: az is 9 kg-ot nyom.   
Mindez azért tűnt fel nekem, mert a művész nyilvánvalóan nem kilók alapján tartja értékesnek alkotását. Viszont megjegyzése igaz és szellemes.
Ezzel szemben G. Gershwin apja nem értett a zenéhez, és stopperórával a kezében hallgatta fia muzsikáját. És amikor végighallgatta a Rhapsody in Blue c. új szerzeményt, lelkesen konstatálta, hogy ezúttal már igazi remekmű született, nem holmi rövid sláger. A Kékrapszódia 13 perc és 10 másodpercig tartott.
Nem tudom, megérte-e a papa a Porgy and Bess bemutatását. A komplett opera-felvétel lejátszási ideje hozzávetőlegesen két óra 32 perc.  Igazi remekmű: Majdnem tizenkétszer jobb zene, mint a Kékrapszódia. (mosoly-jel)
Az az igazság, hogy nem lehet mindent literrel, méterrel, percekkel mérni.

Vagy egy évtizede annak, hogy óriásplakát hirdette: „Ha áram van, minden van.” Kézből kontráztam. Nem igaz. Ha áram van, áramszünet például egyáltalán nincs.
Amikor független bíróságról olvasok, Hofi jár a fejemben, aki azt mondta: Képzeld el, haver, hogy magas az életszínvonal. Persze nem magas, de képzeld el. Hofi analógiájára képzeld el, haver, hogy   a politikailag független a bíróság… Persze nem az, de képzeld el.
A független bíróság ma mintha a lelkiismerettől volna független. Ha nem volna az, nem születne olyan bírósági döntés, ami taccsra akar vágni egy falut, mert … csak.
Ha a bíróság független volna, nem hozna olyan ítéletet, amely bűnözőket sorozatosan jutalmaz vélt vagy valós kényelmetlenségekért, miközben eszébe nem jut az áldozatok megsegítése.
A háttérben meglapuló gonosz meg röhög a markában.
O tempora, o mores – mondta volna Cicero vagy kétezer éve, ha ilyesmivel találkozott volna. Ha a jog a társadalom közmegítélésével szembe megy, ha a saját lelkiismeretével szembe megy, akkor valami nincs rendben a paragrafusokkal.   
Ha a bíróságban van annyi gerincesség, mint az anekdotabeli párttagban, akkor nem hoz polgárpukkasztó ítéletet érdekköröktől megvezetve.
Kérdezheted, hogy mi történt az emlegetett páttaggal?
A történet szerint a pártkongresszuson minden hozzászólót megválogattak, és minden hozzászóló kezébe nyomták felolvasandó „véleményét”.
Az egyszeri párttag is felment a pódiumra, és elkezdett olvasni. Egyszer csak azon kapta magát, hogy minden leírt mondat keresztbe áll benne. Akkor felnézett és ezt mondta: Elvtársak! Meg kell vallanom önöknek, hogy nem értek egyet a véleményemmel! 
Ha a bíróság nem az igazságot keresi, hanem a kiskapuk között lavíroz, akkor baj van az igazságszolgáltatással.
Ha lelkiismerete ellenére hoz döntést, akkor meghasonlik önmagával.
Mintha közeledne ez az állapot, és ez sajnálatos.
Az okokért nem kell messzire menni. A tízparancsolat minden ember lelkiismeretébe van oltva. Ha onnan elűzzük, vele a Abszolútumot űzzük el, s ha nincs senki, aki felülírhatná a visszaéléseket, akkor minden előfordulhat, elő is fordul, mint az már annyiszor megtörtént az emberiség történetében.
 
 

A HÉV-től hazagyalogolva megint azon gondolkoztam, hogy mennyire szubjektív az, hogy mire költök szívesen, és mire nem. Van egy pár hasított bőr cipőm, meg egy csuda tudja milyen fekete. Mi tagadás rendesen kitölti a lábam a cipőt, mivel egyik „gyógyszerem” tipikus mellékhatása ez. De most visszakanyarodok arra, hogy csaknem érthetetlen, hogy cipőre sajnálom a pénzt, az időmet, a fazon kiválasztását, stb. Ez merőben ellentétben áll azzal, hogy benzinre nem sajnálom a pénzt. Ha tankolni kell, azonnal megyek és teletöltöm megüresedett tankomat, ami nagyjából egy közepes árfekvésű cipő ára. Ha kell, havonta megtankolok, de cipőt csak akkor veszek, végképpen lestrapáltam a meglévőt.
Mindkét fajta jószág a mozgásomat segíti elő, mégis nagyon eltér a kettő megfizetéséhez való hozzáállásom.
De ha már pénzügyek. Adakozom, ha szükséget látok. Nem látom át, hogy melyik koldus igazán szegény, melyik bérkoldus. Adakozom, ha a megsegített valaki, vagy akár intézmény hiteles előttem. Múlt évben a lepramissziót támogattam ismételten. Bánt, hogy a lepra még mindig szedi áldozatait, miközben a fekete himlőt napjainkig nagyjából sikerült kiirtani. Ugyanígy a gyermekparalízist. A leprát, más néven Hansen-kórt miért nem? Ismert a kórokozó, hatásos gyógyszerelése lehetséges, kigyógyul belőle, aki hozzájut. Fiatalkoromban azt olvastam, hogy egy beteg kikezelése kevesebb, mint 30 000 ft-ba kerülne. Mi itt a gond? Az emberek szűkmarkúsága, közönye, vagy éppen bűnös elfordulása a nincstelenektől?
Nem akarok regényt írni az adakozásról, a pénzkiadási hajlandóságom egyenetlen mivoltáról. Itt már csak egy komoly és egy komolytalan tényt vetek fel. A komoly, hogy a hitelintézetek levizsgáztak előttem. A feltőkésítésük megtörtént, amikor a szükség úgy hozta. A visszafizetésről nem tudok. A svájci frank-hitelnek álcázott forintkihelyezések óta nevükkel ellentétben (hitelintézet) hiteltelen intézetekké lettek az én szememben. Kerülöm őket, ahogy csak tudom, s hitelt emberemlékezet óta nem vettem igénybe.           
A kiadásokkal kapcsolatos komolytalankodásomat nemrég megosztottam. Egyetlen kiadás egyben bevétel. A lakáskiadás. 
***
Megakadtam egy néven. Churchill. Ejnye, morfondíroztam magamban. Ez nemcsak egy politikus neve, hanem a church templom, egyház értelmű angol szó. A hill pedig domb. Ha még kapna egy h-betűt, templomdomb értelmű volna. Lehet azonban, hogy így is az a jelentése, rövidülés és kész.
De még pontosabb jelentése Dombegyház. Az pedig falunév. Ott lakott öregapám és öregszülém.    

Állok a HÉV-megállóban.
Öttagú társaságból szólít meg egy nő: – Do you speak english?
Én:  – I dont not speak english.
Mire ő:…Szentendre…
Mire én: Yes.
Ő kérdezi a térképen: – Mi a neve ennek a station-nek?
Én: Margit-sziget, budai hídfő.
Ő: – OK.
Mutatom: – Two HÉV is it. Békásmegyer or Szentendre.
Ő: – Really?
Én: – Next Hév is OK!
Ő: – Thanks.
A pidgin englisht még tanulnom kell(ene)
***
VD Szerelemnaplót olvasva:
- Micsoda szóhasználat.,megszemélyesítés: „Díszpárnák díszpárnálkodnak”
- „lány lény”, (ezzel a leleménnyel én is éltem)
- egy szépséges kétsoros:
„egészen levetkőztél nekem
úgyhogy megláttam arcodat”   
- Egy Deskés fricska:
„ezt a csipeszt tőled kaptam
ezt a könyvet tőled kaptam
ezt a mosolyt tőled kaptam,
szeretnék egyszer tőled egy szárnyas csavart is
(körülbelül hatmilliméteresre gondolok) 
- egy tömbszerű egysoros: „hozzádbújni”
- egy profétikus:
„hova a francba raktad megint a zoknimat
  – biztos, hogy ezt mondanám tíz év múlva?
nem fogjuk megtudni”
- Illés-lemez szövegét idézi nekem: „…akárki akármit is mond…”
- Munkamegosztás:
„A nők a férfiak karbantartására lettek kifejlesztve.
A férfiak például egy ecsetnek látszó tárggyal
fenntartják a társadalmat.
A gyermekek pedig olykor hazatelefonálnak.”
- probléma:
„Mert mindig ez a hanyagságom.
Amikor abbahagytuk,
’66-ban, elfelejtettem kiszeretni belőle.”
- Álom 2019. 07.24. Belőle egyetlen epizódnyi sor:
„Soros Györgyért pedig kétnaponta imádkozom; pogányságot ás átkot hoz Európára…”
Remek mind. És azok is, amiket nem idéztem.

Műtőben már voltam (engem műtöttek), de eddig műteremben nem. Pedig sokat olvastam egykor művészekről, elsősorban Bernáth Aurélról, de Renoirról, Borsos Miklósról, általában a francia impresszionistákról (akik műtermüket atelier-nek mondták). Mindenesetre érdekes találkozás esett tegnap. A műtermet ismertem, mert számos fotón szerepel. Ismertem azért is, mert Váli Deske képeinek évtizedek óta ilyen-olyan műterem a címe. Mégis élményszámba ment belépni egy alkotóműhelybe, ahol valójában még sose jártam.
Mivel VD-nek régebb óta működik a blogja, mint az enyém, és mivel végigolvastam az idők során visszamenőleg is, a művésszel való találkozás felkészülten ért, már amennyire egy találkozásra fel lehet készülni.
Szeretettel mentünk, és szeretettel fogadott. Azt hiszem, értettük egymást. A találkozás apropója az volt, hogy feltett egy rébuszt, amire megfejtést várt. Mivel évtizedek óta olvasom blogját, és a megoldás is kézenfekvő volt, illett volna jó választ találnom, de nem sikerült. Ám szürrealista megfejtésemet képpel jutalmazta. Nos, ezért mentünk fel hozzá Tücsivel. Tegnap a terjedelmes kép hazahozásával és helykeresésével birkóztunk (9 kilós a kép), sikerrel. Most a hátam mögötti falon keresi helyét, ideiglenes helyét. Oda raktuk, ahol korábban megfúrtuk a falat.  De ez még fog változni. 
Szerettem volna tegnap megkérdezni Deskétől, hogy miért nincs sok-sok grafikája, hiszen olyan jók, de talán majd ma.
Tegnap Karinthyt idéztem meg búcsúzkodáskor, aki megtoldotta a közmondást: „Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Megtoldva: „...és így érdemtelenül kapja meg.” Ez történt. Köszöntem, köszöntük.
***
D. feltett kérdése: „Egy festményt választhat, aki kitalálja, ma uszodába miért vittem (annó magamvarrta) kamáslit. Könnyítésül, hogy szemüvegtok is kellett hozzá.Második könnyítés, ma reggelinél emlékeztünk meg
Katával egymásratalálásunk 52. évf.”
Válaszom: „Ahá, a kamásli ajándék, de hogy meglepetés legyen, magaddal vitted az uszodába. s hogy ne legyen nedves, vízhatlan szemüvegtokba rejtetted.  Ha így, ha úgy, Isten éltesse kettősötöket!”  
A megfejtés logikus: „Mert guggolni már nem bírok. Virágszedni térdelve. Tudtam, a Lukács-park ma sáros. Kamásli nadrágvédelem térdrehúzva. Januári virágzás!; apróka százszorszépeket tokban haza.”
***
E. barátom kórházba került, rákgyanú miatt. az ezzel kapcsolatos vélemények szórnak az orvosok között. E.-vel régi a kapcsolatunk: 1957 óta tart, 1958 óta barátságunk is. Hatvankét év. (Ennyi még gombócból is sok, szokták mondani.)      
Ő az, aki oly sokszor elmondta, hogy nehéz apának lenni. Azért mondta, mert nehéz apának lenni.
Most tán az urológián fekszik. Nagyon vele érzek. Hogy utálom a tévéjátékokat, annak egyik oka, hogy minden valamire való darabban szerepel orvos, beteg, kórház, rendelő. Minek? Minden híradásban szerepel, hogy a véradókba szúrják a tűt, hogy az influenza elleni vakcinát oltják a páciensbe. Minek? Mind azt sugallja, hogy potenciális betegek vagyunk, akiket meg kell manipulálni. (Március második felében magam is megyek kontrollra.) Így egy percre sem feledhetjük, hogy az orvoslás hálójában leledzünk, hospitalizálódunk.     
Ilyen érzéseim vannak szenvedő barátommal kapcsolatban, akit az ég segítsen bajában, hogy mielőbb kiszabadulhasson fogságából, betegségéből.   

Naponta vitaműsorokkal találkozhatok a tévé képernyőjén. Aztán hogy végignéztem, felemás érzésekkel kelek fel a kanapéról. Igazból értelmetlen viták ezek, amelyek nem oldanak meg semmit se. Talán nem is az a céljuk, hanem csupán annyi, hogy a magukban összegyűlt gőzt levezethessék a vitatkozók – helyettünk is. Arra pedig azért van szükség, hogy a forradalmakat elkerüljük.
A vitákról alkotott elméleti meggondolásokat még gimnazista koromból hoztam magammal. A piaristáknál tanultam, hogy egy vitának akkor van értelme, ha a felek visszanyúlnak ahhoz a közös platformhoz, ahol még megegyeznek, azután jönnek az észérvek pró és kontra. Ha minden fél elég intelligens és kész a kompromisszumokra, akkor van némi esély arra, hogy az álláspontok közeledjenek egymáshoz, vagy éppenséggel kialakuljon közöttük valamiféle megegyezés. Ám az általam ismert műsorokban erre fogadókészség nincs, így felpaprikázott felek pattannak fel a műsor végén a helyükről, esetleg cinikus ábrázattal. A nézőben pedig megmarad a görcs amiatt, hogy a viták parttalanok, nem jutván a felek közös nevezőre szinte soha.
Magam egyebekben meglehetősen utálom a vitákat, talán éppen a fentiekért, hogy az ilyenek mondanak eztet, amazok mondanak aztat, és az eztetek és aztatok a végtleneben se találkoznak. Talán jezsuita gimnáziumba kellett volna járnom, ahol a vitatkozást művészi fokra fejlesztették. Egykor az osztályok két táborra szakadtak, és állítottak valamit, a másikak pedig fújták a magukét, s az óra végére valamiféle döntésre kellett vinni a dolgokat. Nem véletlen szól a jezsuita anekdota arról, hogy a Rómában tanuló teológusuk a vitatkozást gyakorolandó vitába száll a szakács testvérrel, és azt fejtegeti neki, hogy nincs Isten. A jámbor konyhás testvér persze érvel, ahogy teheti, de az érveket nem tudja cáfolni, ezért kifakad: Lehet, hogy nincs Isten, de Szűz Mária van, és az nekem elég.          
Nos, én az előzőek miatt inkább focimeccset nézek. Egy jó meccs jobb, mint egy vitaműsor. A legjobb persze kikapcsolni a tévét.
***
Ugye az ízek harmóniáját a jó receptek biztosítják. Egy jól elkészített ételsor kulináris örömet szerez, és jót tesz a szervezetnek. Ugyanilyen jót tenne a beteg szervezetnek, ha jó receptek segítenék a betegségek leküzdését. Jó gyógyszer-sorozatokat kellene alkalmazni, hogy a mellékhatások ne legyenek kockázatosak. Egyelőre nem itt tartunk. Nemcsak hogy ilyen sorozatok nincsenek, de a páciensekre is különféleképpen hatnak a drogok. Nem egyforma a betegek érzékenysége sem. Legalább oda kellene eljutni, hogy különféle komplexekkel bombázzák a testet, olyanokkal, amelyeknek nem egymás hatását kiölő, és újabb nyavalyákat okozó az összetételük.
Tudom, éhes disznó makkal álmodik.
De hát hol az a makk?