Mickey webnaplója

Így szól a gyereknóta:
Lóg a lába, lóg a’,
nincsen semmi dóga.
Hogyha vóna dóga,
a lába nem lógna.
Nyugdíjas lévén két szélsőség között pergetem napjaimat.
Egyfelől munkaviszonyom megszűntével igen sok szabadidőm keletkezett. Szörfözhetek a netgen, írhatok posztot, nézhetek hírműsorokat, hallgathatok interjúkat, szundíthatok, ha éppen kedvem szottyan rá, sétálgathatok a szobákban, mint a ketrecbe zárt tigris, vagy ha kellemes az idő és elhagyom eredendő lustaságomat (és persze a Furosemidet), akkor sétálhatok is rövidet vagy hosszabbat.
Másfelől viszont így hetvenen túl időkeretem egyre szűkül, anélkül hogy tudnám: „Mennyi még az annyi?”
Ez pedig arra kell hogy intsen, a lehető legtartalmasabban kell kihasználnom az időt: a legfontosabb könyveket olvasni, a legpozitívabb gondolatokat gondolni, a legjobb magamat adni környezetemnek, ameddig tehetem. A legkevesebbet mulasztani, a legösszeszedettebben élni, a legjobban vigyázni törékeny egészségemre, a legtöbbet átadni abból, amit egyáltalán tudok, s így felkészülni a nagy ugrásra, ami idáig minden embert utolért.
Ez most nem olyan, mint amikor diákésszel elképzeltem, hogy az érettségit eltörölik, mire én oda jutok. (Nb.: Utóbb egy évben tényleg eltörölték, és meglehet, hogy egyszer végképp elállnak az érettségiztetéstől. Hiszen nem a diákokról szól, hanem a felnőttek hacacáréja ez, amikor az elnök eljátszhatja az uralkodót, a tanárok bizonyíthatják, hogy az ő diákjai mit tudnak… öltöny, ruhaköltemények, táncruha is, ballagás, érzelmek, bankett, Kék Duna-keringő stb, stb.)
Ez tehát meglehet, hogy egyszer elmarad, de a végső leszámolás az élet végén nem marad el. Erre még nem volt példa az élve született emberek között.
Volt egy összeszedett lélek köztünk, mi úgy hívtuk: „Pater”. Ő a táborokban is rendkívül szoros beosztással élt az időt illetően. Nem szerette a totojázást. Sűrűn sürgette a fiatalságot: „idő-idő-idő…”  Nézte az óráját, noszogatta a társaságot.
Isten nyugosztalja! Hosszú életet élt, de egyszer csak leketyegett az ő ideje is.

T. Ágnes emailben hívta föl figyelmemet, hogy BG nyelvész professzor blogjának 1000. hozzászólója vagyok. Mivel ritkán nézem meg az üzeneteket, csakugyan nem tudtam róla, mint ahogy arról sem, hogy emiatt a tanár úr megajándékoz egy kötettel. 72-féle kiadvány közül sikerólt a legdrágábbat kiválasztanom. Hadd jegyezzem meg azonnal, hogy egyáltalán nem az ára vezetett arra, hogy e könyv mellett tegyem le a voksomat. Hanem az, hogy Balázs Géza nyelvészet megannyi ágán kívül termékeny íróként és szorgalmas utazóként is ismert. Én meg szorgalmasan nézem világkörüli felfedezéseit, olvasom blogjában úti élményeit, már amelyeket terjedelmi okoknál fogva egyáltalán megoszthat. Kicsit rokonléleknek érzem magamat vele, jóllehet nem vagyok turistafajta, de Várkonyi Nándor Szíriat oszlopain cseperedtem fel, szerettem Vörös Győző egyiptológus megnyilvánulásait, és lelkemnek ez a csücske érdeklődik most Balázs Géza könyve iránt, amely a Körbejárt Föld címet viseli.
Ugyanolyan lelkesedéssel szívom magamba BG nyelvészeti megnyilvánulásait is. Utóbb a rövidített településnevekről írt. Ezek csakugyan léteznek, és kiegészíthetők. Aki Gyarmatra igyekszik, lehet, hogy Balassa-, de az is lehet, hogy Füzesgyarmatra igyekszik. Íme BG példái és az én kiegészítéseim: BG.: A’dam (Amsterdam) Bépé, vagy Pest (Budapest), Nyíregy (Nyíregyháza), Balmaz (Balmazújváros), Kisúj (Kisújszállás), Kecsó (Kecskemét), Szombihely (Szombathely), Zami (Zamárdi), Debi (Debrecen), Zeg (Zalaegerszeg), Balmádi (Balatonalmádi), Hódmező (vásárhely).
Az én megfigyeléseim hasonló alkalmi rövidítéseket sorolnak:  Eszefvé (Székesfehérvár), Kemét (Kecskemét), Nagykan(izsa), Dunaúj(város), S(algó)tarján, Bé(kés)csaba, Béfüred (Balatonfüred), Fészkesfehérvár, (Székesfehérvár), de a BAZ-megye is gyakori.
***
Az „okostelcsik” korában spontán „tolhatnak” ilyesféle szöveget: Idén a „Balcsi”-nál esik a „tali”. Van, aki „Móvárról”, más talán „Kecsóról” indul „Zamiba.” Persze csak akkor, ha nem spanyolba, vagy görögbe készül.  

Valamikor, késő tavasszal vizsgáznia kellett a kocsimnak. 150–250 000 ft-ra saccolta a várható javítási költségeket a szakszerviz, és visszaadta azzal az autót, hogy ők nem menedzselik le a javítást. Ez két napomba került. Feri nászuram vállalta a vizsgáztatásra való felkészítést saját cégén keresztül. Cakk-pakk 53 000-ben volt.
Igen ám, de a gazdájának is le kell vizsgáznia, mégpedig augusztus 23-ig. Ez abból áll, hogy háziorvosi jóváhagyással jelentkeznem kell a kerületi ügyfélirodán vagy kormányablaknál, ahol új engedélyt készítenek. Mivel tudom, hogy a háziorvos elküld kardiológushoz és szemészetre, próbáltam megelőzni azzal, hogy csináltattam egy progresszív szemüveget a minap. Annak megelőző vizsgálati leletét vihetem magammal.  
Háziorvosom még az első félévben kiadta a szívgyógyászati kontrollvizsgálatra szóló beutalót. Ezzel bejelentkeztem a szakrendelőben. Nem fogadták el jelentkezésemet, mondván, majd csak július 1-től adnak időpontokat.  Elsején természetesen nem adtak semmit, csak 10-től. Nos, kaptam. Augusztus 21-re.
Nem várathat addig a háziorvosi jóváhagyás. Tehát valahogyan elé kell mennem ennek a dolognak. Ha megkapom az eü-alkalmassági papírt, már csak a kormányablakhoz kell bejelentkeznem.
Mivel reménytelen, hogy ilyen rövid határidőre sorszámot kapjak, két további lehetőségem marad.
1. Valamikor reggel leülök az irodában, és várom, hátha felszabadul egy hely, s akkor fogadnak.
2. Balatoni strandokra is kitelepül kormányablak. Hátha nyaralás során sikerül rendezni a dolgot. Persze akkor sem együtemű a művelet. Először kapok egy ideiglenes jogosítványt, majd értesítés után megkapom a plasztikkártyát, hogy két év múlva kezdődjön elölről a tortúra.
Nem volna egyszerűbb a heti bevásárlást házhoz szállítással, a személygépkocsis közlekedést taxival rendezni?
A fene se tudja.
***
A Csókay professzor vezetésével összeállt orvoscsoport egy 30 órás műtéttel szétválasztotta a bangladesi ikerlányokat. Azonnal megjelent egy hír, miszerint a Szabadság-hídon imádkozókat meghallgatta az Isten. Hozzászóltam: „...meg még a további egymillióét, akik szintén imádkoztak, ha nem is a hídon.” Hozzátettem, hogy remélem, nem lesznek komplikációk. Posztomban pedig még azt is hozzáteszem, hogy akkor is megjelent volna a hír, ha nem sikerül életben tartani a két kislányt?         

Melyikkel is kezdjem, a családunkról gondolkozom.  
Nyaranta összetartás van, amennyiben a család apraja-nagyja meg van hívva közös nyaralásra. Immár szűk két évtized óta. Először ez sima ügy volt. Megyünk, jöttek. Már nem egészen az.
Van, aki úgy véli, hogy jobb, ha idén nem jön. Érthető, kezdenek többé-kevésbé felnőtté lenni, sok a program, kevés a szabadság etc.
Ma együtt vagyunk, délig. Aztán kiürülünk félig.
Sőt. Öten mennek táborba, ketten maradunk.
Ketten leszünk vasárnapig. Aztán megérkeznek a franciák.
Tele lesz a lakás a nyaralás idejére.
Majd hazamennek a franciák.
Visszajönnek a fiatalok öten, hogy rövid időn belül elköltözzenek megvásárolt házukba.
Aztán újra ketten leszünk. Ha csak meg nem látogatnak bennünket.
Addig is ismételgethetem apósom szüleje mondását: Ezek soha nem jönnek.  
Aztán jönnek az amerikaiak. Megint sűrűsödés várható, családi összetartás, ünneplés.
Majd ők is haza, mindenki haza.
Olyanok vagyunk, mint a hanghullámok. Hol összesűrűsödünk, hol megritkulunk.
Ez nem baj.
Ha ritmusa van, akkor harmonikus a dolog, és életzenévé áll össze.
Apropó zene. Levi tegnap Yamaha szoprán furulyát kapott. 
Még gyakorolnia kell, hiszen leendő osztálytársai egy év óta fújják a magukét.
***
Emailen érkezett ajánlat: „Felújított számítógépek, laptopok nagyszülőknek.”
Igaz is, minek új már arra a kis időre! 

Egy gesztusviccre felépített alaptörténet. Egyszer muszáj megosztani. Legyen ez az egyszer ma.
Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és benyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozna vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer. A zsidók belegyeztek, és egy iskolamestert jelöltek képviselőjüknek.
Megkezdődött a vita. Először a pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. Erre az iskolamester nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok arca elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, amire a pápa még jobban meglepődöttnek tűnt. Kis töprengés után benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát, mire az iskolamester egy papírzacskóból elővett egy darab lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette: - A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.
A csodálkozó kérdésekre a pápa így értelmezte a történteket:
- Ez az ember nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre egy ujjam felemelésével figyelmeztettem arra, hogy egy az Isten. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten háromszemélyű, amivel bizonyította jártasságát a mi tanításunkban a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal elővett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy ellenvesse, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Az iskolamester viszont egész mást olvasott ki a gesztusokból: - Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mutattam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kiparancsolt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem a magamét. (Anthony de Mello)
***
Dér Katalinnál olvasom: „A nyugati ember elvesztette képességét a lét örömére, felcserélte a tevékenység és a birtoklás kétes örömével.”
Mi tartozna a lét öröméhez? A társakkal való közösség, együttlétek, örömteli beszélgetések, tánc, éneklés, zenélés, játék, problémák megosztása, megbeszélése, ünneplés, kölcsönös empátia, bizalom, vigasztalás, tehetségek elismerése és felkarolása, kölcsönös öröm elért sikerek miatt, stb.
Helyette a komfort rabszolgái lettünk. Muszáj sokat kitartóan dolgoznunk, ami nem volna baj, de a munkaalkoholizmus már nem rendjén való. A vásárlóerő megnövekedése hozza magával a „dobd el, vegyél újat” elméletét és gyakorlatát. Ez zsákutca.
Nem kellene, hogy így legyen.

Keresem a katalizátort mai posztomhoz.
Lehetne egy tetszőleges latin közmondás, pl. ez: Omnis pinguis bonus. (Minden dagi jó ember). Ez jó, bár éppen fogyózom.
Lehetne az, hogy befejeztem egy könyvet, Sam Small csodálatos élete, amely néhány poénra építve hosszasan vezet elő egy sokepizódos tündérmesét.
Lehetne az, hogy a könyv fordításában előfordulnak slamposságok. Közülük csak egyet emelek ki: Egy regényalak így beszél: „Hej, Sam Small! Egy szép nap úgyis a lipótmezőről (sic!) jönnek érted.” Angol regény lévén ez ugye teljes képtelenség.
Lehetne az, hogy időnként elbóbiskolok. Nem tudom, hogy ez alkalmi valami, ami a fronttal függ össze (most éppen melegfront van), vagy kizárólag a korommal.
Lehetne az is, hogy kár volt hajnalban visszaaludnom, mert szamárságokat álmodtam. Egy férfi felemelkedett a levegőbe gépkocsi darukosarában állva, és átadott az emeleti ablakban egy fémdobozt, benne egy stukker volt meg némi szerszám. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar, életünkre tör-e, vagy más egyéb hajtja. Én mindenesetre rendőrért kiáltottam, s amikor eluntam, felkeltem, s kimentem a konyhába kávét inni.
Lehetne az, hogy a Nescafé kiivása után a bögre alján visszamarad egy kristályos valami. Először a tejporra gyanakodtam, de ha kihagyom, akkor is jelen van. Okozhatja a Nescafé, vagy az Ezerédes nevű szacharinféle. A pici lemezszerűség ott gyűlik össze a bögre alján. Két kérdés maradt. 1. Van-e kellemetlen mellékhatása? 2. Önmagában keletkezik-e, vagy a víz klórtartalma csapja ki?
Lehetne arról, hogy mekkora bürokráciával küszködnek a fiatalok, akik házvásárlási aktus folyamatával birkóznak.
Lehetne arról, hogy csapatunk hamarosan kiegészül a franciákkal.
Lehetne arról, hogy mi oldja a flaszter olajtócsájából a kocsink oldalára fröccsent s rászáradt olajpöttyöket (talán a benzin?).
Lehetne arról, hogy elindul a folyamat jogosítványom meghosszabbitásáért, mert egy hónapon belül lejár.  
Lehetne folytatni a sort, de ez csak egy poszt. Lehetne, de nincs folytatása.        

Alighanem egész éjjel Paul Anka száma, a You are my destiny szólt bennem az ő hangján. Még most is ezt dúdolja a fülembe kíséretestül – belülről.
Reggel T. fájlalja a lábát. Mondom neki: Maradj ágyban! Erre mindketten elmosolyodunk, lám, nem osztom a nyomorult nóta szövegét: „Nékem olyan asszony kell” stb.
Éjjel az órás rádió mutatja világítva az időt. Persze, ha elé van húzva a szék, akkor nem mutat semmit. Felkelek, és megigazítom, hogy lássam az órát. Közben így morgolódok: Hogy lehet úgy aludni, hogy az ember azt se tudja, hogy hány óra van!    
OV egyik poénja: Amikor 30 éves házasok lettek, megkérdezte Anikót, ha most újra megkérné a kezét, hozzámenne-e feleségül. Mire A. válasza: „Ne kockáztass!” A kérdés érdekes, és normálisan nem megválaszolható.
Kicsit hasonló ehhez a szeretsz-e még? – kérdés. Az öreg házas székely góbé válasza: „Mikor házasodtam, kinyilvánítottam, hogy szeretlek. Majd szólok, ha változik.”
S nézzünk egy másik megközelítést. Eric Knight könyvét olvasom, a Sam Small csodálatos életét. Ebben Sam teszi fel a kérdést feleségének. Mully szipogva felel:
„Small Sámuel, én kitartottam melletted húsz éven át, bizony. Azt mondtam, melletted maradok jóban, bajban, és bizony a baj több volt, mint hittem volna. És mégis és mégis kitartottam melletted a sztrájkban is, amikor nem volt egy pennynk sem, és elzálogosítottuk a jegygyűrűmet, hogy legyen mit ennünk; és ápoltalak, amikor a gyárban baleset ért, és ágyba fektettelek, amikor rosszul érezted magad. Kihordtam a gyerekedet, és kimostam a ruhádat, és megfőztem az ebédedet, és megosztottam az ágyadat. És akkor te azt kérded, hogy szeretlek-e. Hát ha nem szeretlek, akkor az utóbbi húsz évben hazugság volt minden az első szótól azt utolsóig.”
Nekem tetszik ez a válasz. Így valahogy lehet.
De ha már elkezdtem. Sam lánya Amerikában szül.  Sam ezen így ógmóg:
„- Miért nem születik meg itt a kisbaba?
Mire Mully:
– Azért, mert a férje amerikai, na. Arra még sosem gondoltál, Sam Small, hogy a külföldiek esetleg szeretnek külföldiek lenni, sőt még azt is szeretik, ha a gyerekük külföldi? Tehát miért születik annyi kisbaba külföldön?
- Mert nincsen olyan szerencséjük, hogy Yorkshire-ben szülessenek, azért. Ez csak egyszerű.” Így Sam.
Ebben is van valami.

Éjszaka az ablakunkkal szemben, gyanítom, hogy tőle alig 10 méterre hatalmas fényű villám csapott a földbe. Csukott szemünk mögül is láttuk, olyan fényerővel csapott le, és azonnal emberfeletti dübörgéssel csattogott a mennydörgés. Az itt eltöltött harminc év során ez volt a második nagyon közeli óriásszikra. Ám akkoriban ritkák voltak a heves esőzések, most pedig gyakran, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul zúdul az eső, a jég. Mintha a világ békétlenségére reflektálna az ég.
A Nyugat-Európára telepedő tartós kánikula is gyanús. Mintha előre vetítene egy, a civilizációnk megsemmisítésére törekvő tendenciát.
Avagy mire utal a kiszáradt folyómeder, amelyet Loire-nak neveztek korábban.
Avagy mire utalnak a grönlandi gleccserolvadások.
Igaz, hogy mi is ráduplázunk a természet megbokrosodására.
Elég arra gondolni, hogy a Föld eltartóképességének idei szeletét tegnapra elfogyasztottuk közös akarattal. Remélem, hogy inkább mások akaratával. Magam nem szeretnék azok közé sorolódni, akik idő előtt felfalják mások elől a Földet, akik felfalják saját unokáik elől is az élet lehetőségét.      
Tegnap mondta el a magáét OV a Tusványoson.
Azonnal megjelentek a kritikák a beszéddel kapcsolatban.
Egyrészt, hogy nem mondott semmit.
Másrészt, hogy nem lehet érteni, amit mond.
Harmadrészt, hogy nem beszélt a klímaváltozásról.
Hát magam is meghallgattam.
Jelentem, tartalmas beszéd volt (helyenként még humoros is).
Lehetett érteni, egy kitételt kivéve, egy Németh László-idézetet, amelyről OV is megállapította, hogy meglehetősen homályos az értelme. Mégis valahogyan a lényeget mondta.
A klímaváltozásról tényleg nem beszélt. Azért hadd jegyezzem meg, hogy miért is kellett volna róla beszélnie? Eleget beszél róla Áder János államelnök.
Miért is kellett volna róla beszélnie?
Hogy belekössenek Paks II.-be, akik szeretnek kötözködni?
Lehet ellenvélemény persze, mert miért ne? De hadd írjam ide, Franciaországban ismereteim szerint 146 atomerőmű üzemel. Még soha nem hallottam, hogy valaki nekimenne a francia gyakorlatnak.
Most tiszta, vagy nem az atomenergia-termelés?
Most tiszta, vagy súlyosan környezetterhelő a napenergia felhasználásra való átállás.
Most tiszta vagy sem az elektromos autók akkugyártásának elterjesztése?
Csupa magas labda, csupa megválaszolatlan kérdőjel.
Csupa költői kérdés.  
Ébresztő!
Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison!

„Az asszertivitás, vagyis az önérvényesítés képessége olyan tulajdonság, amely ma már szinte minden jelentősebb munkakörben elvárt és divatos is. Az asszertív egyén meggyőző, jó beszédű, céltudatos, határozott, elszánt, következetes, miközben tiszteletben tartja a másik egyén nézőpontjait és véleményét, annak személyiségét.” Ez található a kereső által előbányászott oldalon. Egy másik 13 pontban sorolja fel az asszertív jogokat. Roppant egyoldalúnak tűnik a lista, mert nincs vele szembe helyezve semmiféle kötelesség. Csak az elsőt idézem ide illusztrációképpen: Jogod van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak veled. Ez szerintem így üres lufi. Az a legkevesebb, hogy normális emberek között a kölcsönösséget hangoztatva kell ennek megjelennie. Valahogy így, Jogod van ahhoz, hogy tisztelettel bánjanak veled, egyben kötelességed az is, hogy te is tisztelettel légy mások iránt: (Levélben – tisztel, akit tisztelsz). Ez valahogy hiányzik nekem.
Saját megfigyeléssel is szolgálhatok. A buszon egyik oldal ülésénél a korlátba betámaszt egy kamaszlány, és a szemközti sárhányólemezre befeszít. Lélek se té, se tova. Ha közelítesz hozzá, és furcsán nézel, még ütközés előtt kiegyenesedik, hogy elférj. Kamasz fiú a buszon. Üres ülőhely nincs. Ő tesz is róla, hogy ne legyen. Egy ülés az övé, az ablak melletti a hátizsákjáé. Talán szeret kilátni a zsák az ablakon. Harmadik példa. Felnőtt méretű férfi. A kettős ülés közepén asszertül, egyik szemben lévő pad bőrülésébe egyik cowboy-csizmás lába, a másik betámaszt. Szerencse, hogy nincs nyolcüléses hely, mert akkor mind belakná – végigfeküdne rajta. Mert az asszertív viselkedés filozófiája alighanem ez: tiéd minden, míg ellenállásba nem ütközöl. Szerintem ez kereszténynek kevés, a tudatos önmérséklet szükséges, különben egyre „több földet használ” az individuum, s ezzel mások „földjét” bitorolja-birtokolja el vagy veszi kölcsön. Nekem legalábbis igen visszatetsző, akármekkora divattá lett, a közben, amíg nem figyeltem oda. Hogyan lehet valakinek bármire is joga kötelesség nélkül?
Két kép él bennem. Az egyik, az evangéliumi aranyszabály: Tedd azt másoknak, amit szeretnél, hogy mások tegyenek neked, veled. Nos, ezt a szabályt váltaná le az asszertivitás. Olyan ez, mint a mesebeli bugyuta ember cselekedetsora, aki a megtalált aranyrögöt egyre ócskább dolgokra cserélte.
A másik kép arról szól, hogy aki a mennyországot célozza meg, alkalmasint a purgatóriumban találja magát, de aki a purgatóriumba készül, előfordulhat, hogy a pokolban találja magát.  
Nem kérdés, hogy viszketni kezdek az asszertivitás erőltetése miatt.   

De mortuis nil, nisi bene. Az emberben liftezik, hogy egy-egy halottról kimondja-e az általa vélt igazságot, vagy legyen mértéktartó, legyen bölcs, legyen visszafogott és hűséges az emberi méltóság tiszteletben tartásához. Amikor olvastam egy teológus abbeli véleményét, hogy könnyen előfordulhat, hogy odaát a mennyben összefutunk Sztálinnal, akkor megállt bennem az ütő. Sokat törtem rajta a fejemet, hogy hogy képzelhető el ez a képtelenség. Aztán abban maradtam magammal: hihetem, hogy Istennek minden lehetséges. Isten mértéken felül irgalmas. Isten az alávalóban is meglátja a valamiképpen felismert és pislákoló istenképiséget. Lehet az is, hogy mások közbenjárását respektálja. Tehát töredékes ismereteink miatt sem szabad pálcát törnünk senki felett.
Így igaz az, hogy halottról semmit, vagy csak jót.
Egyébként is mindnyájan esendők vagyunk. A rosszaságokhoz elég egy pillanatnyi elmezavar, egy alapos félreértés. Tarzuszi Saul pálfordulása előtt ugyanolyan vallásos hévvel támadta a kezdődő keresztény egyház híveit, mint amilyen vallásos hévvel védte őket utóbb. Vigyáznunk kell vélt tévedhetetlenségünkkel kapcsolatban.
Tehát hogy halottról semmit, vagy csak jót.
Amikor eszerint cselekszünk, Istennek ezt az abszolút ismeretét, mindenhatóságát, irgalmát ismerjük el. Különben sem tudjuk, hogy Sztálin halálában mit gondolt, végigfutott-e benne, hogy mennyi gazság okozója volt, s hogy sajnálja tetteinek a gonosz részét.
Van még egy oka annak, hogy a halottról semmit, vagy jót. Ez pedig az, hogy a halott néma. Nem tud védekezni az ellene felhozott vádak ellen. Valamennyire tehát gyáva dolog „belerúgni” a védtelenbe.
Azt szoktam mondani, hogy irgalomra az szorul, aki nem érdemli meg. Éppen azért szorul rá.
Majdnem kiment a fejemből az utolsó gondolat (öregszem). Nevezetes az, hogy Molnár Ferenc jegyzi fel amerikai naplójában, hogy titkárnője élőre se mondott soha rosszat. Az író megfigyelte, hogy a titkárnő vagy dicsér vagy hallgat. Nemtetszését hallgatásba burkolta, és nem fejtette ki eltérő vagy elítélő véleményét. A mások szapulása helyett célszerű volna, ha elterjedne a tárgyilagos „én ezt másképp gondolom” formula.
Oda-vissza érdemes és emberhez méltó volna alkalmazni.