Mickey webnaplója

Szathmári Sándor Kazohinia c. regénye kétrészes. Először bemutatja a hinek, az okosok társadalmát, gondolkodásmódját, a második részben megismerjük (illetve nem ismerjük meg, mert következetlen és csalfa) a behinek, az oktalanok társadalmát, okfejtéseit. Utóbbiak a logikának zömmel homlokegyenest ellentmondó szabályok szerint élnek, de csak addig, ameddig meg nem változik a szabály. Jókor kell változtatni gondolkozásukat, különben könnyen agyonverik az illetőt a többiek. Belelapozva a könyvbe, mégis találtam egy olyan törvényszerűséget, amely talán nem is olyan szamárság. „A népet el kell nyomni, hogy szabadon élhessen” fogalmazza egyik behin. Ez így biztosan nem igaz, noha nyomás alatt nő a pálma, a megnyesett fa pedig kizöldül, és Oroszországban a cár atyuska odavágott a muzsikoknak, a SzU-ban a párt pedig még kegyetlenebbül odavágott millióknak, mint azt megírta minékünk Szolzsenyicin. Inkább úgy igaz a tétel, hogy sarkosodó uralmi helyzet esetén élesen különválik az elnyomó az elnyomottól. Tudni lehet, hogy ki kit akar hátba szúrni, kitől kell félni, kit kell ellenségnek nevezni. Ez arra indítja az elnyomottakat, hogy minden erejükkel keressék a kitörési lehetőségeket, s reménykedjenek a reménytelenség ellenére.
Ha jól megy a sora, ha nincsen ellenfele, ha nincs kire lőni, a „vadász” céltáblát keres magának. Látszólagos, mondvacsinált célt fabrikál magának, és abba kezdi küldeni a nyílvesszőket, golyókat.  
Kétségtelen tény, hogy a pl. mártírok vértanúsága idején az egyház nemhogy kihalt volna, hanem megerősödött. Létszámban növekedett.
Kétségtelen tény, hogy Japán hatalmas háborús veszteségei után nagy iramban kezdett fejlődni. És az is kétségtelenül igaz, hogy a vesztes Németország a háborút követően modern ipart épített ki.
A kétségtelen tények ellenére egy porcikám se kívánja az elnyomást, a folyamatos létbizonytalanságban való életmódot.
A korábbi korok diktatúráinak az emléke inkább azt súgja: Felismerve a szabad cselekvési lehetőségeket, érdemes igaz értékek mentén tevékenykedni a létteljesség irányát célba véve. Érdemes figyelmünket a körülöttünk élőkre és a szükséget szenvedőkre irányítani. Mit tehetünk a társunkért, a családunkért, mit adhatunk a társadalomnak. Ahogyan JFK fogalmazta: Ne azt kérdezd, hogy mit kaphatsz a hazádtól, hanem azt keresd, hogy mit tehetsz érte. Annak ellenére, hogy az amerikai elnök nemes törekvése tragédiába torkollott, azt hiszem, hogy az altruizmusnak van értelme.

Olvasom a tévéadás szalaghíreit. Karusszel-módon ismétlődnek a futó mondatok. Ilyesmik: A 85-ös úton két autó összeütközött. A két sofőr meg az utasok meg…  és nyargal tovább a hírszöveg. Nem mindegy, hogy hogyan folytatódva. Az egyik lehetséges változat: …sérültek, azaz meg-sérültek, a másik végzetes: meg-haltak. Nem mindegy földi életüket tekintve. Mindig feszülten várom a rébusz feloldását, a szó folytatását. Más esetben nem kell jóstehetség a mondat további részének a kitalálásához. Ha azt olvasom: a helyszínen…, akkor már tudom, hogy életüket vesztették. Még sose folytatódott úgy, hogy a helyszínen megsérültek. Érdekes az is, amikor a futó szövegben azt kapom el, hogy mondta XY. Egy újabb körforgást kell várnom, ha meg akarom tudni, hogy mit mondott. Lehet, hogy kettőt is várnom kell, ha nem figyelek arra, hogy most jön az a szöveg, amelyet mondott az az illető, akinek a neve csak később jelenik meg.   
***
Elgondolkoztatott a hír, hogy az állam 3 milliárd forintért visszavásárolta tulajdonosától Munkácsy Golgota c. hatalmas festményét. Az olajfestményen ábrázolt Isten Fia határtalan szeretettől vezérelve, a kereszten függve ingyen váltotta meg az egész emberiséget: a zömmel akkoriban is értetlen embereket minden kor minden emberét.
***
Szegények mindig lesznek veletek! – mondja Jézus.
Amit a falusi tanító – a fák és madarak napján szemléltető oktatást tartva – a szabad mezőkön képvisel, azt Móra Ferenc veti papírra 1910-ben:
„- Látjátok, fiaim, ezt a szép nyílt kék eget? Ez, ameddig csak látjátok, mind, mind a miénk, mindnyájunké.
A lelkes tanférfiút egy okvetetlenkedő gyermek kérdése akasztja meg a költői lendületben:
- Hát a föld, tanító úr?
- Az, fiam, ameddig csak a szem ellát, végtelen végig a Pallavicini-őrgrógfé…”
Mondom: Jézus próféciája igaz volt és igaz ma is: Szegények mindig lesznek veletek!
Még megjegyzem, hogy a szegénység hallatlanul rugalmas kategória. A szegény a környezetéhez képest szegény. A világ egyes részein szegény az, akinek egy kecskéje sincs, és egy lábosa sincs, hogy benne meleg ételt főzzön. Móra korában a szegénynek sokszor egyáltalán nem volt cipője. Korunk civilizációja majdnem kizárja ezt a fajta ínséget, ha másért nem, az állandósult túltermelési és túlfogyasztási válság miatt. Rengeteg új és használt cikk végzi a szemétben.           

Tévéhír, hogy félholtra verték az AFD brémai tartomány vezetőjét. Elgondolkodtam, ha nem demokraták verték volna, talán agyon is verik. Itt abba is hagyhatnám a gondolatot, de muszáj folytatnom.
Lépten-nyomon belebotlok abba, hogy a nemzeti és a nemzetközi eseményeket egyaránt befolyásolja, sőt megvezeti az, hogy választás előtt áll-e egy ország. A pártok jó színben kívánnak feltűnni, és ennek alárendelik a politikai mozgásokat: kerül, amibe kerül. Ez nagyon nincs jól így. Érdemes volna elgondolkozni azon, hogy mit kellene lépni, hogy megváltozzon ez a – kimondom, mert az –, ŐRÜLT gyakorlat.
Még gyermek voltam, amikor HF hasonló szituációt említett: Az adott tábornoknak makacs hasmenése van. Reggel riadót rendel el, és a hadosztály minden tagját arra kényszeríti, hogy rohanjon fel a hegyre, támadja meg az ott nem lévő ellenséget, és rohanva érkezzen vissza.
X ország választás előtt áll. Ezért lelkiismeretfurdalás nélkül olyan lépésekre vetemedik, amely más nemzeteket akár meg is nyomoríthat. Talán rá se jön az illető térség, hogy minek köszönheti nyomorát.
Hogy mit kellene lépni? Kellő önmérsékletet kell(ene) kikényszeríteni a választásokon indulók körében, hogy ne fordulhassanak elő ilyen már-már mindennapos esetek.
A pártok helyett egy-egy adott ország jóléte iránt elkötelezett, egyébként humánus értékrendet felmutató hiteles emberek kezébe kellene adni a kormánypálcát.
Ám nehéz kiszűrni őket a handabandázók közül. Továbbá az sem könnyíti meg a dolgot, hogy a hatalom és a könnyű meggazdagodás (lehetőség a korrupcióra) hallatlanul erős kísértést jelent minden induló számára. Nem volna szabad, hogy pozíció megszerzésért valaki lemenjen kutyába.   
  

Ma a csodálatos kenyérszaporításról szóló epizódot olvasta fel a papunk Márk lejegyzésében: A jelenlévők öt kenyerével és két halával jóllakott a hatalmas tömeg, úgy, hogy még föle is maradt (tizenkét kosár kenyér). Mennyiségi a csoda, arról szól, hogy Isten bőségesen gondoskodik az emberekről.
Mondhatni az Eucharisztia előképe ez a történet. Csakhogy az Oltáriszentség esetében a csoda nem elsősorban mennyiségi, hanem minőségi, amely az átváltoztatásban valósul meg. (Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem, mely értetek adatik.)
A perikópából máig kihallatszik a felszólítás: „Ti adjatok nekik enni!” Mit mond ez nekem? Ami kevés muníció nekünk a rendelkezésünkre áll, az aligha elég ahhoz, hogy hatásos legyen az isteni jó hír hatékony bemutatásához. Ám ami nekünk nem lehetséges, azt Isten kegyelme lehetővé teheti. Elég csak az első pünkösdön részt vett több ezer ember életének pálfordulására emlékeztetni. Nem gondolhatja senki, hogy az írástudatlan Péter és hasonló képességű társai sziporkáztak akkora erővel. De hatalmas támogatást kaptak. Ők csak mintegy a katalizátor szerepét töltötték be az esemény alkalmával.   
Bátortalanságunkat többnyire kishitűségünk okozza, és az, hogy ésszel felmérjük, hogy a mások világnézetére hatni akaró megnyilvánulások eredményes megvalósítására alkalmatlanok vagyunk. Önerőből valóban alkalmatlanok vagyunk rá. Ráadásul a társadalom tekintélyes része kikéri magának, ha valaki változtatási szándékkal kíván hatni a nézeteire.
Hát így állunk.
Ma hajnalban életemben harmadszor éltem meg, hogy még alfa állapotban felvettem a szemüvegemet, és teljesen halvány körvonalakat láttam vele. Így érzékelhetnek a szürke hályogosok a műtétük előtti időben. Akárhogyan dörzsölgettem a szememet, nem javult a látott kép. Amikor megvizsgáltam a keretet, rájöttem, hogy nem az olvasó-szemüvegemet vettem fel, hanem a feleségemét. Azzal persze tényleg rosszul látok.  
Nemde így van-e ez a karizmákkal is? Hiába akarom használni azt az adományt, amely nem az enyém, amely nem nekem szól, mit sem ér. Ha használom, kudarcot vallok.
Meg kell keresnem azt a segítséget, amely vagy amelyek rám van(nak) szabva, s azonnal megváltozik a helyzet.     

Ma hajnalban ráálltam a mérlegre és boldoggá tett, hogy a felszedett kilókból néhány nap alatt négy lement. „Csak így tovább, csak így tovább” – mondom Francois doktorijának a bírálójával. Magamat is meglepett, hogy mennyire jó hatással volt pszichémre ez az eredményes méredzkedés. fel vagyok dobva és próbálom következetesen végigvinni a versenysúlyom kialakításához szükséges tenni- (enni)valókat. Megpróbálom kerülni a térfogatnövelőket és a lisztjavítókat. Próbálok NORMÁLIS lenni.
Láttam FB-on a budai karmelita kolostort, amely most min.elnöki munkahellyé lett. Eszembe jut az Antall Józsefet kárpálók kórusa: minek akar ez a felújításra váró Sándor-palotában pöffeszkedni. Antall soha nem pöffeszkedett benne. Most hasonló szirénhangok vijjognak: Minek akar OV a Várban pöffeszkedni? Pedig a kérdést így is fel lehetne tenni: Kinek épül ez a ház? A mindenkori min.elnök munkahelye lesz. Ha változna a politikai helyzet, az ellenzék valamelyike pöffeszkedhetne benne, majd a ki tudja milyen beállítottságú min. elnök a beláthatatlan jövőben.
A ház szép lett, a ház puritán lett, a ház stílusos lett, és minimal art szerinti. Meglepetés a sarkán lévő fülkében álló Szent Mihály arkangyalt ábrázoló bronzszobor, Markolt György szobrász alkotása.  
Emékszem a szlogenre: Merjünk kicsik lenni. Emlékszem arra is, hogy azt megelőzően az álmodó magyarok kiállítás azt példázta, hogy merjünk nagyok lenni, merjünk nagyot álmodni.
Az olvasóra bízom, hogy melyik álláspontnak van életszaga.
***
Most inkább egy Varga Laci atya által formulázott gondolattal zárok: „Hihetetlen, de a Szeretetet nem lehet kiérdemelni, csak befogadni. Ingyen van! Amikor ezt elhiszed, szűnik a félelem és betölt a hála!”     
Ez a maxima alighanem nagyon fontos valóságelemre hívja fel a figyelmet.
Érdemes elgondolkozni rajta.         

Isten megjelenése a teremtésben.
Az Epifánia akkor kezdett tudatossá válni bennünk, amikor É. Lányuk a francia Epiphanie nevű közösségbe kapott befogadást. Nálunk a Vízkereszt név terjedt el és a három királyok látogatásának az emléknapja is egyben. Vízkereszt, mert az egyház az évre szükséges szenteltvizet valaha e napon készítették, azaz áldották meg.
Ám még ennél is érdekesebb a mai dátum. Az ortodoxok a naptáreltérés folytán mindmáig a mai napon tartják karácsonyukat. MI pedig kezdjük kitakarítani a lakásainkból a fenyőfákat. Kifelé a templomból azt énekeltük, hogy „szép jel és szép csillag! Szép napunk támadt!” – és tényleg szép napunk támadt. A hó helyenként még látható, de fehérsége eltörpül a nap izzó fényében.
***
Napjaikat a csúszózsaluzás jellegű tervezés jellemzi. Eltervezzük, hogy megszabadulunk a fenyőfától, mert sok helyet foglal, és ennek mostanság jelentősége van. T. elmondja a gyerekeknek, hogy az angyalok ma elviszik a karácsonyfát. A gyerekek ráhagyják. A háttérben az a terv lapul, hogy a fiatalok mind együtt indulnak telket-házat nézni. Ám ki tudja, hogy valóban sor kerül-e rá, nagyon náthásak a gyerekek. Ha itthon maradnak, nem tudjuk titokban lecsupaszítani és kirakni a fát.
Most a várakozás állapotában leledzek.
Ha így, ha úgy, előbb-utóbb kirakjuk a fát.
Ha így, ha úgy, előbb-utóbb meg kell nézni a telekkínálatot.

Miket nem ír 1905. december 24-én Móra Ferenc a Szegedi Naplóba!?
Pl. ezt: „Hasztalan zengünk himnuszt az angyalokkal: a világ még ma sincs megváltva, vagy igazabban: ez a mi világunk még nincs megváltva. A krisztusi szeretettel ellenséges hatalmak soha nem vettek nagyobb diadalt az emberiség felett, mint a mi napjainkban. Hazug, hitetlen és szívtelen társadalom; gazdagság, amely szeretetet nem ismer, szegénység, meg csak gyűlöletet ismer: ez a mi világunk. S ha valaha, ezen az estén kell éreznie a mi világunknak a maga hitványságát, s látnia a maga szomorú végzetét. Az ajkakon a vidámság himnusza cseng, de a szívekből akaratlan jajkiáltás szalad föl, kopogtatván az égen, melyen hiába vigyázzuk a betlehemi csillagot: mikor lész újra eljövendő világnak Messiása?”
A kiegyezés után vagyunk, és a gazdasági fellendülés után és alatt. A millennium után vagyunk, a századforduló után vagyunk. Még nincs nagy háború, még regnál Ferenc József, még nincs elkövetett merénylet a trónörökössel szemben. Még nincs rádiósugárzás, legfeljebb ha tölcséres gramofon járja. Van viszont hatalmas arányú elvilágiasodás, szélesre nyílik a szegénységet és gazdagságot elválasztó olló. Ez kb. Molnár Ferenc világa, A Pál utcai fiúk világa, a Nemecsekek és Csetnekyk világa.
Meglepő olvasni a fiatal Móra kifakadását, bár az író-költő forradalmi életkorban leledzik. Igaza azonban kétségbevonhatatlan. Az, hogy ki van megváltva és ki nem, már idéztem Angelus Silesiustól. Nem ismétlem meg. Azt se gondolom, hogy az gazdasági különbségek ollója bezárult. Legfeljebb ha a szegények köre szűkült, a társadalmi szolidaritás pedig növekedett. Ma is élnek mély  szegénységben emberek, és bármilyen furcsa, mindig is fognak élni. Ez persze senkit nem ment fel semmi alól. Mégis az év kezdetén VD mai posztjából vágok ide egy részt, mert a hit fontosságáról szól, és mert lényegesen optimistább Móránál. Idézem: „Nincsen jó sors és nincsen balsors, mondogatom magamnak, istenközelség van és istentávolság. Az aggódás hitetlenség, vagy udvariasabban: kishitűség; hiszen nincsen tragédia és nincsen szerencse. Nincsen véletlen... Lelki béke van” (vagy éppen hiányzik békétlen korunk megannyi emberéből – teszem hozzá a teljesség kedvéért).

Megvan az újévi FülesBagoly. Az első rejtvényben az egyik megfejtendő meghatározás: Dús; három betű. Nem fogja elhinni senki, hogy a megoldás: DÚS. Ha ilyen volna minden rejtvény, csak be kellene másolni a feladvány betűit és kész. Még megjegyzem, hogy most is tele van elütésekkel a lap. Hogy én is vétek a FB-ra feltett anyagaimban, az sincs rendjén. De hogy egy nagy nyilvánosságnak szánt sajtótermék rendszeresen hibásan kerüljön a piacra, az aztán már tényleg nem szép.
***
A humort szeretem. Fama est, hogy két perc nevetés megfelel húsz perc kocogásnak. Ha ez igaz, nem is rossz az arány. A rejtvénylap humoraiból rendszeresen bekarikázom azt, amelyet közlésre alkalmasnak vélek. A mostani számban nem volt ilyen. Mégis megkísérlek néhányat beemelni az olvasottak közül, hátha…
Legyen pl. ez:
„ - Ki volt minden idők legnagyobb üzletembere?
- Kolumbusz Kristóf.
- Hogy miért?
- Mert mikor elindult, nem tudta, hová megy. Mikor megérkezett, nem tudta, hogy hol van, mikor visszatért, nem tudta, hogy hol volt, és mégis elérte, hogy az egész utat a főnöke fizesse ki helyette.”
Legyen még egy, mert hajaz a gyermeklélektanra:
- Pistike, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
- Rendőr.
- Az nagyon szép – így a tanító néni.
- És te, Móricka?
- Én, betörő?
- De miért?
- Hogy együtt játszhassak Pistikével.       
***
Olvasom Zelk Zoltán Féktávolságon belül c., prózai írásait tartalmazó kötetét. Úgy lehet, úgy járok vele, mint Pilinszkyvel, akinek jobban szerettem a prózáját, mint a verseit, jóllehet vannak köztük ragyogóak. És úgy járok, mint Bernáth Auréllal. Jobban szerettem a könyveit, mint a képeit, noha azok is kitűnőek.  
Zelk költő marad prózában is. Avagy ki más tud egy ilyen mondatot papírra vetni: „Fordítsd ki a percek üres zsebét. Hátha egyszer mégis kihull belőlük valami, és gurulni kezd, és te kíváncsian utánaszaladsz.”
És én most szaladok. Szaladnék, de szuszogok. Ezért aztán fogyózom. Hátha segít.
P.S. Találtam egy jó mondatot BG.-nál: „Nélküled az életem bezárt doboz. De csak neked van kulcsod hozzá.”  Mindenféle emberi viszonyra igaz.

Karinthy Frigyes, a nagy szórakoztató (jól emlékszem, hogy Kosztolányi így dicsérte: ez a h* volt köztünk az egyetlen zseni. Nos ez a zseni) parodizálja a paralelizmust. hogy mi ez? - kérdezhetnéd. 
A gondolattartalom más szavakkal való megismétlése. Hogy egy góbé példát mondjak, Izsák bácsitól veszem: „Ez így van és nincs másképp.” Most pedig vissza Karinthyhoz: 
„Micsoda gyönyörű dolog az, hogy az embernek csak egy gondolata van, és nem jut az ember eszébe kettő, hanem a kettőnek a fele. S mindazonáltal két mondat lesz belőle, és egynél több sor lesz az egyből. Mert főleg az újságírónak igen jó dolog ez, és megörvendezteti szívét a hírlapok csinálójának. Főképpen pedig olyannak, akit sorok szerint fizetnek, és aki az ő kenyerét megkeresi minden betűvonal után, melyet leírt az ő keze. Azért reggel felvidult szívvel lementem a kávéházba, és hajnalban irányítám az én lépteimet a koffein tartalmú italok elárusító helyére. És mondám a pincérnek: Hozzon nekem kávét, és az én szájamtól meg ne tartóztassa a barna ital zamatját.”
***
Laci atya kerüli a tautológiát, a paralelizmust. Ezt ajánlja: „Higgyétek el, hogy lehet kevesebb beszéddel, több csenddel és abból fakadó tettekkel is élni! Csak ha szükséges, akkor használjatok szavakat!” 
A Larousse-t tovább lapozgatva újabb ínyencségekre bukkantam. Ilyenekre:
- loquet (zár) – belehallom a magyar lakat szót
- manchon – mancs
- merle (író neve is) feketerigó
- acier magyar megfelelője: acél
- péter a franciában nem személynév, hanem ige: szellent, pufog, pattog értelmű
- orgue de Barbarie (itt nem barbár, hanem szerintem Berber-ia értelemben) magyarul kíntorna
- ouistiti (ejtsd: wistiti) Egy dél-amerikai majomka neve, és egyfajta felszólításként használják, hogy a közös fényképezéskor most mindenki nevessen. (Nálunk az angol cheese [Csíz] járja.)
***
Ezek után azt hihetnéd, és képzeleted tükrözhetné, hogy nincs nekem megosztható új gondolatom, és nem találok magamban olyan érdekes elképzeléseket, amelyeket megoszthatnék veletek közzétéve a FB-on.  Ez persze nem igaz, és teljesen hamis. Szeretek váratlan témákat bedobni, és előre el nem képzelhető anyagokkal bombázni a nagyérdeműt.
Mindenesetre itt és most befejezem ezt a posztot, és mindent összevéve abbahagyom e helyen és ebben a percben rövid szösszenetemet.   

Mikor én még kissrác voltam, felnéztem bátyámra, aki már iskolás volt.
Mikor iskolás lettem, tekintélyt jelentett nekem, ha valaki elmondhatta: felső tagozatos vagyok. 
Mikor én felső tagozatos lettem, felnéztem azokra, akik már diáksapkát viselhettek.
Mikor gimnazista lettem, felnéztem azokra, akik már végigtanulták a középiskolát, és érettégire készültek. Volt közöttük, aki a deriválással, a differenciálással és az integrálással küszködött.
Mikor én érettségire készültem, szerettem volna felsőbb iskolába járni, egyetemre vagy főiskolára.
Mikor én 20 se voltam, egyik rokonom 37 éves volt. Csóváltam rá a fejemet, hogy lehet valaki ilyen vénember. (Már elstartoltam 73. felé.)
Mikor felvettek, érdekes módon nem vágyódtam el onnan. Szerettem órák alatt és után, ebédig szinte egyfolytában sakkozni, ősztől tavaszig a sportuszodában lébecolni szombatokon. Szerettem a társaságot. Szerettem azt, aki voltam közöttük. Szerettem volna már szerelmes lenni. Sikerült is.
Mikor elhelyezkedtem, be kellett vonulnom katonának. Szerettem a fizikai munkát, és szerettem hazajárni, mert volt kihez, volt kikhez.
Mikor megnősültem, szerettem volna nagycsaládot, s lassacskán össze is jött.
Mikor kinőttük a lakásunkat, szerettem volna nagyobbat. Igen nyögvenyelősen alakult a sorsunk.
Mikor máséban laktunk, nyomasztott, hogy innen mennünk kell előbb-utóbb, de hova és miből?
(Isten segítségével és néhány jó barát támogatásával ez is megoldódott.)
Mikor elolvastam Orwell 1984. c. könyvét hol volt még 1984. (Akkor még nem tudtam, hogy 1948-ban írta, és csak megfordította a két utolsó számot, innen a regény címe.)
Amikor 1984-ben megszületett 4. gyermekünkként kisfiunk, még nem gondoltam, hogy megérem az ezredfordulót.
Az ezredfordulón még nem gondoltam, hogy megérem a 2005-öt, a 2010-et, a 2015-öt, a 2018-at, s immár a 2019-et. És most…
Mikor megértem a 2019-et, fogalmam sincs, hogy megérem-e a következő percet, órát, napot, hetet, hónapot, évet, évtizedet…  
Isten tudja, mi lesz, de az a jó, hogy ő tudja, s én nem.  
***
 Oroszországban összedőlt egy panelházrész Szentpéterváron. Egy nap elteltével egy 11 hónapos kisbabát emeltek ki élve az összeomlott lakóház romjai alól. Eddig a hír. Furcsa belegondolni, hogy megmentettek egy életet, de nagy valószínűséggel nem tudták megállapítani személyazonosságát. A gyerek így anélkül fog felnőni, hogy a gyökereiről bármiféle információval rendelkezne. A dolog nem egyszeri. A talált gyerekek valamennyijére igaz. Mivel nevük nem maradt fent, a hatóság adott nekik nevet vagy a befogadó szerzetesrend. Valahogy így kapta nevét Istenes Szent János is egykor, az irgalmas rend megalapítója.
PS. Muszáj korrigálnom, mert a 11 hónapos gyerekkel kapcsolatban T. kijelenti, igaz, hogy nem igaz. Mármint az, hogy árva volna. Az anyja él. Ha az ő esetére nem is vonatkozik, egy ilyen esetre igen. Így hát marad.