Mickey webnaplója

Ki akarom dolgozni a témát valamennyire részletesen. Nem most, és nem is egy poszt terjedelmében. De mivel előjött ez a gondolat, úgy döntöttem, hogy érdemes vele foglalkozni. 
Indulásképpen leírom, hogy nem Rákosi, nem is Sztálin, hanem Szent Pál fogalmazza meg: „Aki nem dolgozik, ne is egyék.”
Csak gondolatébresztőnek szánom, amire Bálint Sándor három kötetet szentelt: (Ünnepnapok c. sorozata) tele vagyunk keresztény településnevekkel, …keresztúrokkal, szentekről elnevezett földrajzi nevekkel, szokásokkal, melyek a vallásunkhoz kötődnek, betlehemezés, búzaszentelés, stb., növénynevekkel, pl. Jézus-szíve virág, Júdáspénz.
Állandósult attribútumokkal, melyek a köznyelvbe mentek át. Árulkodó Júdás, hitetlen Tamás, tamáskodik, pálfordulás, „nagy a forgalom a damaszkuszi úton”.
Képzőművészetünk jelentős hányada bibliai témájú, a szentek tiszteletéhez köthető, de meg kell említenem a zenét is. Annak legalább három ágát, a népzenét, melyek lecsapódása az egyházi népénekek, a  lamentáló dallamok; a komolyzenét, melynek képviselői sűrűn próbálkoztak misék írásával, motetták, oratóriumok írásával; s utóbb megszületett a vallásos könnyűzene is feledhető és örökzölddé lett anyagával.
Kiszakíthatók-e József Attila vagy Ady költészetéből csonkítás nélkül az ún. istenes versek? Kiszakíthatók-e Weöres Sándoréból? Nem, nem és nem.
Ha mégse viszem végbe a fentiek alapos elemzését, annak csak egy oka lehet. Minek bizonyítani azt, ami nyilvánvaló? Minek emlegetni Európában, hogy ha vallásos hagyományainak a lenyomatait kivonjuk belőle, alig marad valamilyen számottevő profán érték. Egyáltalán van ilyen?
Ha csak turistaként bebarangoljuk Európát, óhatatlanul belebotlunk a templomokba, melyek mindenféle korokból fennmaradtak, tanúsítva: ebben a térségben a transzcendencia kitapintható, a legkülönfélébb stílusokban látható, hallható – részben a zenékben, részben a folyamatos hivatkozásokban.
Még majd gondolkozom a dolgon.      

Akik olvassák blogomat, azoknak mesélem, hogy a múltkor kiment a fejemből valami. Témám a PicClick volt, a kép-összehasonlítós játék, ahol csaknem azonos képek között öt különbséget kell megtalálni. A dolog akkor kezdett abszurddá válni, amikor a tévé előtt ülve a mutatott képet próbáltam elemezni, mit látok rajta és miben tér el a… De hiszen NEM VOLT MÁSIK KÉP. Ez olyan képtelenség, mint a recsegő favicc: Mi a különbség a tyúk között (sic!)? Az, hogy két lába van, különösen a bal. Ami ma bevillant, az hogy az adott posztban Stefan Zweig Sakknovelláját akartam hasonlóként megemlíteni. Az előbbi esetben nincs pendant-kép, az utóbbi esetben nincs ellenfél, aki ellen gondolkozni kellene a fejben folytatott sakkjátszma következő lépésén. Tudjátok, a börtönbe zárt tiszt sakkozik saját maga ellen. 
De kanyarodjunk most már a nap eseményeire. Túlságosan sok nem volt belőlük.
Mindenesetre a gyerekeket autóba raktam, s együtt „leutaztunk” a Duna-partra, hogy ne a flaszteren töltsünk húsz percet. Odaérve megcéloztam a kőszobrokat, és elképzeltem, milyen jó képet készítek az unokákról, amint a kőfotelekben ülnek portrét. De már megérkezésünkkor egy rövidebb, meg egy hosszabb, gondosan műanyag tasakba zárt feljegyzés várt ránk. Az első általában kérte a szobrok érintésének a mellőzését, arra hivatkozva, hogy életveszélyes, ha ránk borul egy „pagoda”, valójában azért, mert minden érintésünk veszélyezteti az ügyesen egymásra halmozott kőkonstrukciók épségét.  Nos, a hosszabb felirat már arról szólt, hogy  október 23-án, legalább 500 ember jelent meg a köveknél, s a felnőttek nem fegyelmezték a gyerekeket, akik hozzápiszkáltak az építményekhez, elvettek belőle és hozzá is tettek. Márpedig ezek egy ember munkái, mégpedig fáradságos munkái. Gyanítom, hogy ez az egy ember volt jelen éppen egy biciklivel. Odaérkezésünk idején egy nagy uszadékfával harcolt. Így állította, majd amúgy, kissé feljebb vonta a parttól, élére állította, megnézte közelről, távolról…  
A kőfoteleken a művész pokróca, néhány kavics tartózkodott. Láttam, hogy itt nem lesz fényképezés, ezért tovább léptem. Újabb és újabb írott figyelmeztetések kívánták távol tartani a fegyelmezetlen gyerekeket a kövektől. Bevallom, ez nekem se sikerült 100%-osan. Egy gyerek – nagyon helyesen – játékot lát az egymásra helyezett kövekben. Csak később esik le benne, hogy bálvánnyal áll szemben, melyet érinteni nem tanácsos. El is vonszoltam őket békésebb vizek mellé, ahol kacsák voltak, és ahol mi kacsáztattuk a kavicsokat. Blansi néhány apró kagylóhéjat gyűjtött, Ágoston pedig várta, mikor megyünk haza. Türelme rózsát termett: Beültünk a kocsiba és hazajöttünk ebédelni.
Útközben elgondolkoztam rajta, hogy amit nem szabad a gyerekeknek, azt simán szabad lesz a magas vízállásnak. Ez már-már pszichológiai kérdés, mely nem egyedüli.
Ugyanide tartozik: Ha a szomszéd lelocsolja az erkélyemet, az van, akit zavar. Ha az eső áztatja napokig, az nem baj.
Ha az eső veri a járdát, mindenki tudomásul veszi, de ha a légkondicionáló csövét kivezetve a kondenzvíz néhány cseppje éri az alul közlekedőt, az haragot vált ki a sok emberből, noha garantáltan tiszta víz ez.
Ha a galamb sz-ja le a fa alatt parkoló kocsit, az rendben van, de ha a gyerek szappanbuborékjaiból néhány a kocsi tetején landol, az nemtelen támadásnak minősülhet az illető személyiségi jogai ellen.
Összegezve: Ha tűrnénk egymást annyira, amennyire a természet megnyilvánulásait tűrjük mindennapjainkban, élhetőbbé válna a világunk.  

Ödi és az idő oda-vissza szavak. De se Ödivel, se az odával nem foglalkozom (még az adóval se), csak az idővel. Egyébként egy Ödit ismertem, aki évekkel ezelőtt elhunyt. (R. I. P.)
Hej, az idő fura egy valami.
Lehet, hogy én kicsit ütődött vagyok, de az óraátállítás kapcsán meg kell jegyeznem, hogy az őszi átállításkor abból indulok ki, hogy a télen tovább alhatunk egy órával. Ez csak úgy állhat elő, ha visszatekerem a mutatókat 60 perccel, és akkor „ej, ráérünk arra még”. Nyáron frissebbnek kell lennünk, ilyenkor visszalopják a kapott időt, és hat órakor már hét óra van. A csúcs az, hogy noha semmi se történik, egy órával fiatalabb leszek ősszel. Mint ahogyan Phileas Fogg is nyert egy napot, aki keletnek indulva kerülte meg a földet.
Az óraátállítás látszólag a mutatók átpörgetését jelenti. Ez majdnem igaz is. Ám pl. a PC-vel semmit se kell tennem. Alighanem ez az igazán korrekt ketyere, amelyik éjt nappallá téve időzónák szerint pakolja át az időt hajnali három óra tájt, amikor nekünk is illendő volna. Én türelmetlen ember lévén már előző este minden órát átállítok. Kit tekerek, kit nyomkodok, mert a digitális órák egy része csak akkor hajlandó visszaállni egy órát, ha ismerem a technológiai sorrendet, és a megfelelő gombokat nyomkodom a megfelelő sorrendben.
Két mulasztásom van. Feleség karórájával nem találkoztam, és az autó digitális kijelzőjét meg elfelejtettem visszalökni, ahogy kell.
Az órás rádió átállításához meg kellett keressem a leírást, s percek teltek el, hogy eredményes legyek.    
A sütő óráját még nehezebb volt átugrasztani egy órával. Nem is sikerült minden gond nélkül.
Tücsi az imént jelentette, hogy éppen most jelzi, 14.09-kor, hogy elkészült a sütemény.
Pittyegésére fittyet hányok. Nem is sütöttünk semmit!
De a „melyik gombot nyomtad meg” című közhely rám is vonatkozik. Mit tudom én, hogy hány kísérletembe került, hogy az látsszon a digitális kijelzőn, aminek kell. És különben is:
Csak az én hibám volna?
Mi van, ha az érintkezők közé olaj csapódott le, mely meggátolta, hogy szabályosan plántáljam át az impulzusokat a szabályzóba?!
Feleim az Úrban!
Ha egy óravisszaállítás ennyi grimbuszt tud okozni, mekkorát fog az, amikor kiesünk az időből. Amikor ránk nézve igaz lesz: „Az ég és a föld erői megrendülnek, és Isten lesz minden mindenben.”         

Hatvan után már csak Miskolc jön, tartja a közhely, fenntartva a képzavart a két város neve és az idő múlása között. Tegnap lett volna 70 éves Miklós sógor, megemlékeztünk róla. Ma 60 az öccse, délután oda tartunk: megemlékezünk róla. Közben mindjárt megérkeznek a móvári unokák, hogy a nagyobbja nálunk töltse az őszi szünetet, amíg a szülők a lakásfestéssel untatják magukat s múlatják az idejüket. Így hát feleség hét-főre főz, pedig még csak szombat van. Az előzőekben felsorolt okok elegendőnek látszanak ahhoz, hogy indokoljam, miért nem megyünk este a szokott „nomád” csoportba. 
Az idő változatlanul nyárias, teljesen kitártam dolgozószobám ablakát, hadd jöjjön a simogató napfény, hadd ölje a sötétséget kedvelő bacilusokat a mindent ritkító UV sugárzás. Az imént napoztam egy kicsit az erkélyen. Úgy hírlik, hogy a várhatóan csapadékos téli időszak D-vitamin hiányt fogja okozni a népesség zömének.
Előzzük meg! Töltekezzünk a napozás nyújtotta vitaminképzési lehetőséggel!
A nap egyéb különösségeket is tartogat. Japánban Fukusimához közel 7,2-es erősségű földrengést észleltek hajnalban. 1 m-es cunamitól tartanak, s kérik a lakosságot, hogy vonuljon a dombosabb részekre, ameddig a tengerrengés veszélye fennáll.
A belföldi sajtó tele van a Fidesz makacsságával, merthogy oly sokan részt vettek a Békemenetben, s a baloldali tömörülés pedig a leendő főnök személyének a kijelölésével kínlódik.
A tévé közlése szerint a nyugati sajtó néhány ezer emberre becsülte a Békemenet résztvevőit. Ez korunk technikája mellett szánalmas szegénységről tanúskodik. Az innen induló félretájékoztatást egy-egyben közlik. Ez egyszer hihetnének inkább a saját „vaksi szemüknek” (nem én mondtam, hanem virág et.), esetleg egy légi felvételnek, amely elég pontosan képes az embereket megszámlálni egyenletes eloszlást feltételezve.
Minden mindegy.
A kétfelé rángatott nemzet tavasszal újra vall, hogy kit szeretne a feje fölött látni.
Ha jobbra voksol, akkor választási csalást fognak emlegetni, ha balra, akkor ugyanazt.            

Aki ismeri a Faustyna Kowalska (Szent Fausztina) által elterjesztett eszményt, tudniillik azt, hogy Isten irgalmassága meghaladja igazságosságát – ha hagyjuk, hogy irgalmazzon nekünk –, az talán azt is tudja, hogy az irgalmas Jézus teljes alakos képét megfesttette két festővel is. Alatta a szöveg: Jézusom, bízom Benned! Valójában ez állna ott, csak túl hosszú volna: Jézusom, bízom irgalmas szeretetedben.
Mindezek kb. 80 éve történtek Lengyelországban.
Azóta felépült Krakkóban az Irgalmasság székesegyháza (benne egy kápolnával, melyben a magyar szenteket-boldogokat mozaik technikával vitte a művész házaspár annak falára).
II. János Pál pápa kanonizálta is Faustynát, ezenkívül pedig
elrendelte, hogy az egyház a húsvét utáni vasárnapot az Irgalmasság vasárnapjaként ünnepelje.
Szent Fausztina közvetítésére mindennap 15 és 16 óra között tartja az egyház az irgalmasság óráját. A Krisztus (= a Felkent) ebben az órában szenvedett ugyanis kínhalált.
Az irgalmasság órájában rózsafüzért szoktak imádkozni, de az irgalmasság olvasóját is, amely azt célozza, hogy az életét adó Mester eme tettét ajánljuk az Atya figyelmébe egész világ bűneiért engesztelésképpen. Így kívánjuk előmozdítani a világ és az emberiség megmentését egy esetleges sorskatasztrófától. Hát ez egy kissé elméletire sikerült.
Próbálom aprópénzre váltani egy eset kapcsán.
A napokban valakik felváltva ismételgették a litániaszerű imát, melynek egyik visszatérő eleme:
Jézus fájdalmas szenvedéséért*
irgalmazz nekünk és az egész világnak. (Ez hangzik el 10szer egymásután.)
Tehát a napokban az történt, hogy az előimádkozó az első sort mind a tíz alkalommal így mondta:
„Jézus fájdalmas szeretetéért…”
A kérdés most már csak az, hogy nagyot tévedett-e?
Szerintem nem. Jézus a Golgotára menet (töviskoszorúsan és összeverve, rogyadozó léptekkel vonszolva magát és keresztjét) odaszól az asszonyoknak, hogy ne őt sirassák, hanem magukat és gyermekeiket… Ez nem jelenti azt, hogy kínszenvedése alábbhagyott volna, de azt igen, hogy szeretete és a teremtményekre figyelése, empátiája, együttérzése meghaladta mérhetetlen szenvedését is. Vagy már a kereszten: „Atyám, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.” Az agonizáló Krisztus közbenjár kínzóiért. Szenvedését meghaladta szeretete. Szeretete mindig meghaladja szenvedését, meghaladja elszenvedett fájdalmait.
Ezt mindvégig helyesen kell látnunk, ha nem is vagyunk képesek ép ésszel felfogni nagylelkűségének mértékét, miértjét.
A legfontosabb valóban: Csak azért volt képes vállalni szörnyű szenvedését, mert szeretete meghaladta a szenvedéstől való viszolygását.
Magyarul: az Ő szeretete csakugyan fájdalmas volt, ám szeretete örökre megmarad, fájdalmas kínhalála pedig – ha lehet így fogalmazni – egyszeri totális történés volt.
A lényeg: szeretete minden szenvedést feledtet és felülír.
Így hát nem is tévedett igazán, aki eltért az eredeti szövegtől.  

Régi:
– Jó napot, Sógor!
– A csónakot fódom.
– Hát az öreg mit csinál?
– Kilukadt a feneke.
Mai hosszabb változat:
Pultos: Jó napot! Mit szeretne?
Pasi: Egy nagyobb házat, jobb autót, több fizetést.
Pultos: Nem úgy értem. Mit kíván? 
Pasi: Világbékét, magamnak feleséget, milliókat a lottón.
Pultos: Félreértett, mit szeretne inni?
Pasi: Miért nem ezzel kezdte? Mi van?
Pultos: Semmi különös, itt állok a pult mögött és dolgozgatok.
Mai abszurd és rövid:
A kétpúpú tevét az kölönbözteti meg az egypúpútól...
aki akarja. 

Talán feltűnt, hogy mindenféle apróságról írok így a forradalom évfordulója idején, de magáról az egykor volt forradalmi eseményekről nem. Ez csak részben igaz. Egy kommentben kitértem rá, hogy mindenki a saját aspektusából tekint a félszázada történt szabadulási kísérletre, s ideje volna objektív leírást olvasni arról, hogy mi történt, ki mit tett, vagy éppen nem tett, mi volt a nemzetközi háttere (Szuez, II. Vh-s status quo) spanyolok ugrásra kész volta, Elvis Presley akciója, Camus, Cocteau, nemzetközi visszhang, ENSZ, pápa stb. Nem sorolom. Magam is megemlékeztem róla egy közös blogban, melyben életünk egy-egy évéről írunk. Nekem annyira emlékezetes ez az 1956-os év, hogy négy részben tettem közzé visszaemlékezéseimet. http://evekesemlekek.blogspot.hu/
Mostanság pedig az ünnep előestéjén kitűztem a ház falára – ahogyan ilyenkor szokásos – a nemzeti zászlót. Én vagyok az a tulajdonos, aki franciabalkonjáról eléri a zászlótartót a lobogóval. Eddig lengette a szél, most viszont már beveszem. Egyszer meg kellene lepni a népséget, és november 4-én az 56-os orosz megszállás napján a fekete zászlót kitűzni.
Persze nem fogom megtenni, mert naphosszat érdeklődnének a szomszédok: Ki halt meg a házban?       
Ma már sok mindent bevettem. A reggeli hat féle gyógyszert, majd egy kiegészítőt másfél órával később, a déli kétfélét, két bögre tejeskávét, és mindjárt a kitűzött zászlót is beveszem.
Este misére megyünk. Ma volna hetven éves Miklós sógorom. R.I.P.
Holnap újra jelentkezem.

Még nincs végem. Kettősségben élek. Mondom Tücsinek: Czeizel papa szerint az ember sejtjei kb. 130 évre vannak kalibrálva. Rajtunk (is) múlik, mennyit élünk. A másik véglet: azt se tudom képes leszek-e a következő lélegzetemet venni, sőt: „Ostoba! Még az éjjel számon kérik lelkedet!” – így a Mester. Marad az, hogy mindent el kell követnünk életünk meghosszabbításáért, ami rajtunk múlik, a többi nem a mi dolgunk.
Miként két napja a hasi ultrahangra ma ugyanúgy engedelmesen elmentem a nefrológiára. S nem nyitottam számat panaszra, miként a bárány se nyírója előtt. A nefrológián hála a számítástechnikának megállapította a szakorvos, hogy 3 éve ugyanazon az értéken áll az a néhány összetevő, mely, ha hatszorosára nőne, dialízisre küldenének. De hát nem változott évek alatt semmit se! Mindenesetre egy háziorvos alaposságával kikérdezett, megnézte szívritmusomat tapintással, vizesedésemet, arra vízhajtót írt, a kálium pótlására káliumot, s javasolta, hogy érdeklődjem a szívgyógyászaton: Ha három éve nincs ritmuszavarom, kell-e a syncumar? Én meg elballagok Gyuri bácsihoz, hátha elég az ő teája vérnyomáscsökkentőnek. Inkább a teáért fizetnék. Azon nem szerepelnek a mellékhatások. Se a sűrűn, se az átlagosan, se a ritkán előfordulók.      
Mindenesetre nem bántam meg, hogy ma egy normális szakemberrel hozott össze jó sorsom. Hála Istennek, minden kérdésemre válaszolt. Nincs nagy vész, de évenként érdemes egy labort csináltatni, hogy figyeljük: van-e elmozdulás az adatokban.
Ennyit szívesen megteszek.
A Furosemidet kiváltottam, holnaptól szedem Káliumpótlóval együtt.
A futkosásnak egyelőre vége. Még nov. elején plasztik vez. eng.-ért ügyfélszolgálathoz, gumishoz téli cserére bejelentkezés, azután utánam a vízözön – mondaná egykori főnököm.
Francia utunk egyelőre lefújva. Nincs kint vész.
Ma megjutalmaztam magamat, mert jól viselkedtem, egy rejtvényfüzettel.
Még megjegyzem: nyári cuccokban üldögélek a sarkig kitárt hatalmas ablaktábla mögött. Kint süt a nap, és árnyékban 27 fokot mutat a hőmérő az erkélyünkön.

Hogy magyar neve van-e, nem tudom. Talán Keresd az eltéréseket! Általában öt eltérést szoktak rajzokra, fotókra alkalmazni, amit a korábban jó szemű ember látásának veszélyeztetésével, ám rendületlen és olthatatlan játékszenvedélyétől űzve megpróbál megkeresni. 
Jaj, én is közéjük tartozom, vagy talán tartoztam! Ez a móka se jobb a keresztrejtvénynél, mert mi történik, ha sikerült megtalálnom a lényegtelen és elég jól rejtőző eltéréseket?
Semmi.
Következik egy újabb kép újabb öt eltéréssel.
A csúcs az volt, hogy egy alkalommal a zöld ruhás fickó balra állt a jobb oldali képen, a bal oldali képen pedig jobbra. Jelöltem a balra álló zöld ruhást. Az utolsó eltérésre nem jöttem rá. A jelölés ugyanis nem fordította meg a korábbi állapotot: csak egyik felét „találtam meg”. A másik fele konokul a helyén maradt – mint hiba. Ez nem keserített el, csak tanulságul szolgált, hogy a jövőben, figyeljek rá: csere esetén mindkét eltérést jelölni kell.
A baj csak akkor állt elő, amikor leültem a tévé elé. Előttem egy szép épület mindenféle részletekkel. Próbálom megjegyezni: Itt a torony tetején gömb van, ott az ablak redőnye félig leengedve, az utcán a kocsi ajtaja résre nyitva, s a nő kalapjára vetül a torony gombjának árnyéka. Csak ekkor ocsúdok. Rendben van, ilyenek a részletek, csak éppen nincs másik kép, ahol ezek talán másutt volnának, vagy máshogyan lennének elrendezve. Esetleg éppenséggel hiányoznának a másik képen.
DE NINCS MÁSIK KÉP!
Mondjátok, azért még normális vagyok?
Valamire ez nagyon emlékeztetett, de mert nem jegyeztem fel délelőtt, hogy mire, kiment a fejemből. Így hát azt írom le, ami nem volt a fejemben, de most benne van, és amire szintén emlékeztet.
Chaplin a Modern idők c. filmjében szalagmunkást alakít, aki két villáskulcsot tart a kezében. Amint megérkezik az új darab a szalagon, egyszerre meghúzza a két csavart a két kulccsal. Mozgása automatikus, visszatérő, pontos és ritmusos. Csakhogy műszak végeztével hazaindul. Megáll egy esőcsatorna pántja előtt, és nem létező villáskulcsaival meghúzza a pánt csavarjait, ritmikus, pontos mozdulatokkal. Jó sorsa összehozza egy asszonnyal is, aki előtte baktat télikabátban. Télikabátján hátul díszpánt két díszgombbal. A modern szalagmunkás azonnal meghúzza a két gombot két nem létező villáskulcsával, ahogy kell.
Merthogy rendnek kell lenni.
Biztos ez?

Hajdanában-danában a piaristákhoz jártunk. A gimnáziumban KS haverom hátba vágott, és felszólított, hogy jelentkezzek kispapnak. Nősülni akarok – válaszoltam lakonikusan. Akkor pedig… 
Beszélgetésünk itt abbamaradt.
Csakugyan nősültem.
A lányok már mindhárman megvoltak, tán M. fiú még nem. Egyszer mutti megemlíti, ő elképzelte volna, hogy pap legyek. Meglepett, hogy olyannyira képes volt évtizedekig visszafogni magát, hogy ne erőltessen semmit, ami nem jön spontán módon. A dolog érdekessége, hogy ha pap nem is lettem, valamiképpen jó sorsom a jezsuiták lapjához vezetett, ahol én – a nem jezsuita – szerény cikkeimmel mégiscsak hozzájárultam a papi irányítású folyóirat témagazdagságához.
Korábban elég rendszeresen, ma már csak alkalmanként megnézem, hogy a google-kereső mit ad, ha beírom fiam nevét (azaz saját nevemet).
Ad, amit ad.
Néha egész furcsaságokról értesülök. Tegnap is ez történt.
Egy nyelvész kutatási anyagában egykori lapunk több cikkét elemzi néhány szempontból. A tudományos igényű szövegben ráakadok két saját cikkre. A kutató hol Gy. Miklós Atyának emleget (sic!), hol leírja: Gy. Miklós SJ.
Így lettem pap, miközben nem lettem pap. Pedig lehettem volna. Ma már kiérdemesült nős emberek számára is megnyílt az út a papszentelés irányába. Én egy darabig közéjük tartoztam, ma már túlságosan ki vagyok érdemesülve. Ha akkor hívnak, tán kötélnek állok. Ma már úgy érzem, késő. Én is éppolyan visszafogott voltam ez ügyben, mint korábban szülém.
* * *
Van egy korunkbeliekből álló egyházi csoport, ahová havi rendszerességgel eljárunk. Az a tapasztalatom, hogy a találkozók előtt nemritkán erős kísértést érzünk, hogy legszívesebben itthon maradnánk. Mert nyűgösek vagyunk, mert T. fáradt, mert, mert…
Ezek az alkalmak szoktak nagyon jól sikerülni.
Ma is ez történt. Gyerekkori barátom felesége ma átküldött egy beszédet emailben, mely 13 db A/4-esre fért ki nyomtatva. Szerencsére két nagyobb egységből állt. A kisebbet (öt lap) felolvastam a körben. Varga Laci beszéde volt, aki sógorom QQ révén. Ő pedig nagyon is atya. Laci atya Kaposvárról. Így lettem ma tiszteletbeli atya az ő jóvoltából. Illene megírnom neki, hogy nagy sikert hoztak az ő szavai.
Igen, atya vagyok: négy gyerek atyja, s nagyatya is, nyolc unoka nagyatyja.
Mikor T. büszkélkedik, hogy neki négy gyereke és nyolc unokája van, ki nem hagynám, hogy neki is ennyi van, nekem is ennyi, összesen tehát nyolc gyerekünk és tizenhat unokánk.
Ps.: A gyerekek ilyenkor szokták a fejemhez vágni: de hát akkor mi nem lettünk volna. Mire én szelíden vigyorogva: Ma ennek a „Mi lett volna, ha…” c. felhorkanásnak pusztán elvi jelentősége van.   
És hogy min mosolygok?
Fernandelen, aki egyik filmjében jegyzi meg szintén mosolyogva: „Ha nagymamámnak kerekei lettek volna, ő lett volna az omnibusz.”