Mickey webnaplója

Nemrég mentek el leendő nászomék, akikkel egy jó hangulatú délutánt töltöttünk együtt. A rájuk figyelés intenzitását jelzi, hogy nem jutott eszembe, hogy fotózzak, és az is, hogy este vettem be a déli gyógyszereimet is, aminek nincs különösebb jelentősége.
A héten kitör a nyár. Ezt jelzik a hétköznap tartott igeliturgiák, ezt a kánikula határát súroló hőség, ezt olvasom le a hőmérő higanyszáláról, és erre utal az Éváéktól késő este érkező sms, amelyben azt írja, ha nem jön közbe semmi, kedd este nekivágnak Keletnek, hogy a végén nálunk kössenek ki. Minden alkalommal ez történik.
Egyszer csak elérkezik a találkozás ideje, melyre oly hosszan várunk. És mire felocsúdunk, búcsút inthetünk egymásnak.
Még nézzük a távolodó egyterűt, s közben azért fohászkodunk, hogy érjenek haza szerencsésen a négy gyermekükkel.
Majd annak a hiánya marad bennünk, hogy találkoztunk, kicseréltük gondolatainkat az elmúlt évről s a jelen állapotáról, s mégis akadtak olyan szálak, melyeket nem varrtunk el, melyeket elfelejtettünk kibeszélni, megosztani egymással, vagy talán annak az érzése ez csupán, hogy a találkozások ugyan kitűnő alkalmak az egymásból való gazdagodásra, de van bennük valamiféle esetlegesség, töredékesség.
Nem lehet ez másképp, merthogy magunk sem vagyunk tökéletesek.
Nos, most hát a várakozás állapotát éljük még néhány napig, ha nem is tétlenül.
Mozgalmas időszak ez.
Be kell rendezkednünk arra, hogy átmenetileg hat fővel megszaporodunk, azaz négyszer annyian üljük körül az asztalt, mint egyéb alkalmakkor. Ha átjönnek a fiatalok, akkor még három fővel többen.
Egyre nagyobb fejtörést jelent, hogy a felcseperedő unokák nagyobbjának miféle program kínálkozik. Én azt látom rajtuk, hogy időnként unatkoznak, ők azt állítják, hogy az év legszebb időszaka, amikor nem tartoznak semmiféle aktivitást mutatni, mint tanulás, ház körüli sertepertélés . A kettő között lehet az igazság. Másfél évtizeddel ezelőtt még tanultak a szüleik, s hónapokat töltöttek nálunk. egy gyerek számára meghatározó, hogy visszatérhessen arra a helyre, ahol mindig is szeretett létezni. Valamiképpen a „vissza a gyökerekhez” ősélményük megelevenedése ez valahányszor becsöngetnek hozzánk.
Igazamat támasztja alá, amit anyagi megfontolásból elköltözött szomszédunk egyik sarja fogalmazott meg. Együtt laktunk velük békességben több mint húsz évig. A fiú immár fiatalember azt kérte, hogy hadd látogathasson el hozzánk, s érezze annak a térnek a vonzását, ahol egész fiatalságát töltötte, hiszen ide született.
Mieink között is akadnak jó páran, akik tudatosan vagy tudat alatt így vélekednek, így éreznek.
Most ennek az össznépi hangulat felidézésének az időszaka előtt állunk.
Az ágyneműk megújítva már előálltak, a szobák átalakítása pedig hamarosan elkezdődik. Hogy kipihenhessék magukat az érkező vándorok.   
PS  1. Fából vaskarika.
A facebookon található ez az antagonisztikus ellentmondás: Ha meg akarod tekinteni, előbb nyomj egy lájkot. Honnan tudhatom előre, hogy tetszeni fog, amit meg akarok tekinteni. Ha  pedig már megtekintettem, mert nyomtam egy lájkot, de nem tetszik a feltett kép és/vagy szöveg, meghasonlok, mert önként és dalolva „tetszik”-kel voksoltam arra, ami nem tetszik.
PS. 2. Társadalmi (világ-) méretű bizalomvesztés.
Maradjunk abban, hogy a frankhiteleseket a bankok rendesen átverték, már akit lehetett, azokat, akik nem olvasták el és értették meg a csapdaként, taposóaknaként elhelyezett apró avagy normál-betűs szövegeket. Akik ebbe a verembe nem estek bele, azok szájából hányszor elhangzott: Aki nem olvas el minden feltételt egy szerződésben és úgy írja alá, hogy nem értette meg minden mondatát, az felelőtlen vagy hülye.
Mondani lehet ilyeneket, de nem több ez a cinizmusnál, jó esetben a kárörömnél.
Próbálom röviden körvonalazni, hogy miért sántít ez a duma.
Aki látott már kb. 10 évvel ezelőtti adóbevallási útmutatót, 5o oldalon bükkfanyelven megfogalmazott szakszöveget, az tudja, hogy felsőfokú végzettséggel sem képes mindenki eligazodni a szabályzó-dzsungelben, nem képes kiemelni belőlük a rá vonatkozókat, elválasztva attól a 49 oldaltól, melyhez semmi köze sincs.
És ez csak az érem egyik oldala. Az a hitelintézet, mely nevével visszaélve hitelesnek látszik, s valójában fiskális módszerekkel megpróbálja kiénekelni a sajtot a hollók szájából, az előttem nem hitelintézet, hanem hiteltelen intézet. Folytatólag még megjegyzem, hogy az a társadalom, amely kizárja a kölcsönös bizalmat a mindennapi gyakorlatából, az őrült társadalom.
Gondoljuk csak meg: az egyre hatalmasabb közúti forgalom szabályozója a KRESZ. Ha nem feltételezhetem, hogy mindenki tartja magát a közmegegyezéshez, ha nem bízhatok benne, hogy mindenki tartani fogja magát a KRESZ szabályaihoz, akkor jól teszem, ha egyáltalán nem veszek részt benne, mert az első félórában nagy eséllyel kimúlhatok ebből az árnyékvilágból.
Bizalom nélkül nemcsak közlekedés nincs, de társadalom sincs, közjó sincs, csak biztonságtechnika van, csak biztonsági őrök vannak, csak rendőrök vannak, csak erőszak van, csak kiskapuk vannak, csak simliskedés van, csak szabályok között kotorászó ügyvédek vannak, és perek végtelen sorban egymást követően.
Az okoskodóknak teljes jóhiszeműséggel és bizalommal adom tudtukra, hogy nagyon hamis úton járnak.  

Mindenkinek szép vasárnapot, vagy ahogyan haverom emlegette: Derűs hajnalt! Mondhatni. 5.30 van.
Tegnap jól ráhúztam a vizes lepedőt korunkra, amiért naponta megtöm bennünket mindenféle az élelmiszerekhez vegyített kemikáliákkal. Szeretném egy kicsit visszarángatni a posztomban foglaltak valós, mégis pesszimista hangulatát, és némileg ellensúlyozni egy optimistábbal.
A történet arról szól, hogy fiunk születése idején már nem kellett lemenni az utcára telefonálni, mert mint Majakovszkij versének hőse
Iván Kozirev    
          öntőmunkás (aki)
                     új  lakást kapott…
hasonlóképpen pártunk és kormányunk jóvoltából a mi panellakásunkba meg bekötötték a telefonvonalat. Piros készülékünk volt, és biztosan rendelkeztünk vele, mert ezen keresztül tudtam meg egy áprilisi éjszaka kellős közepén, hogy fiunk született. (Abban az időben nem volt divat az apás szülés.)
Telefonunk tehát volt. De messze alatta voltunk technikai fejlettségben annak, amivel ma szórakozhatunk.
Mert mi történt tegnap este? A fiatalok hazaindultak kocsival Szombathelyről. Nincs ebben semmi különös. Ám 1984-ben meg nem álmodtuk volna azt az epizódot, ami manapság természetes része mindennapos életünknek. Először is a technika jóvoltából vásárolt egy virtuális matricát egy hónapra az autópályák használatához. Tudjuk, megszűnt a szélvédőre fizikailag kiragasztható matrica, csak annak a regisztrálása, hogy a használati díjat a pénz fizikai mozgatása nélkül az én számlámról az ő számlájukra irányította ugyancsak elektronikus úton. Majd beültek a kocsiba és útnak indultak. Csorna térségében belefutottak egy zivatarfelhőbe. Innen mobilon felhívtak, hogy nézzünk utána az interneten, milyen az időjárás helyzetképe Csornától Budapestig. Végig esős, zivataros lesz-e az útjuk, vagy nem?
Tücsi abbahagyta a Tetris játékot egy rövid időre, előhívta az „időképet”. Megnéztük, s ugyancsak mobilon tudomásukra hoztuk, hogy egy deka esővel sem kell számolniuk a továbbiakban. Ez volt az utolsó égiháború, amelyen éppen átrágták magukat.
Visszatérve a jó egy emberöltőnyivel korábbi időszakra, azért ahhoz kellett volna 1984-ben Verne fantáziája, hogy mindezeket megálmodja valaki.
Igaz, hogy az Orwell 1984 c. munkájában emlegetett világuralmi rendszerek viszont nem valósultak meg addigra. Mintha mostanában felerősödne a folyamat, ld. EU és egyéb erőszakos képződmények, ld. az „újbeszél”-hez hasonló retorika a politikában, a metakommunikációs eszközökben, a reklámokban stb.
Remélem, sose következik be az Orwell által jósolt, minden épeszű gondolatot elnyomó szellemi és fizikai terror.       

Tegnap szemem elé került az interneten szörfözés közben egy cikk a McDonald’s zsemle összetevőiről, melyet maga a Meki adott közre. Onnan idézem: 
Dúsított liszt (fehérített búzaliszt, maláta liszt, niacin, csökkentett mennyiségü vas, tiamin mononitrát, riboflavin, folsav, enzimek),
víz,
fruktóz- glükóz, kukoricaszirup, cukor,
élesztő,
szójababolaj és/vagy részlegesen hidrogénezett szójababolaj,
2%-ot vagy kevesebbet tartalmaz a következők közül:
só,
kalciumszulfát,
kalciumkarbonát,
búzasikér,
ammóniumszulfát,
ammóniumklorid,
tészta kondicionálók (nátriumsztearoil laktilát, datem, aszkorbinsav, azodikarbonamid, mono- és digliceridek, etoxilált monogliceridek, monokalciumfoszfát, enzimek, guárgumi, kalciumperoxid, szójaliszt),
kalcium- és nátriumpropionát (tartósítószer),
szójalecitin.
Hm.
Szirup vö. cukorbetegség
hidrogénezett szójaolaj vö. szívelégtelenség 
A vegyi anyagok jegyzéke elég tisztességes: ammóniumszulfát, nátriumproprionát, stb. Mit mondjak?
Az igazán sokkoló része a történetnek az az, hogy megítélésem szerint azért nem eszi meg egyetlen élőlény sem a McDonald’s zsemléjét (kivéve az embert), mert nem élelmiszer!
Mindez azért foglalkoztat, mert az üzletközpont (ahol kajáinkat beszerezzük) termékeiről, (pl. zsemle) alapos okom van feltételezni, hogy hasonló élelmiszer-vegyipari összetevőkből állnak. Márpedig ha ez így van, akkor én, te és mi mind többé-kevésbé, (és egyre inkább többé) magukra reflektáló, tudattal rendelkező, két lábon járó élelmiszer-vegyipari összetevőkből felépített konstrukciók vagyunk. Veszélyes és önveszélyes testből, valamint valamilyen állapotú lélekből összegyúrt lények.
Vigyázni kell mindenféle megnyilvánulásunkra, mert mivel az élelmiszer-vegyipari termékek mellékhatásai és fogyasztásuk kockázatai nincsenek tisztázva és még kevésbé sincsenek feltüntetve, nincs ember, aki megmondhatná, hogy egész lényünk, tevékenységeink, használatunk, szolgálataink, gesztusaink miféle kockázatokkal és mellékhatásokkal járnak.
Azt mondják a sírásók, hogy a mai ember teste nem bomlik elemeire, hanem egyben marad. Tele vagyunk nyomva ugyanis tartósítószerekkel.
Én se vagyok dagadt, csak nagy dózisban tartalmazok térfogatnövelő szereket.
De hogy a megszámlálhatatlanul sok élelmiszer-kémiai vegyület összetevőinek mi az eredője (hogy fizikus nyelven fejezzem ki magamat), azt csak a jó Isten tudja.
Vigyázzatok tehát, ha velem találkoztok, mert nincs rajtam feltüntetve, hogy miféle kockázatokat jelent a velem való kapcsolatfelvétel, és hogyan hat viselkedésemre a sokféle magamhoz vett vegyszer mellékhatása.
Mert a fentiek fényében kétségtelen tény, hogy kockázattal és mellékhatásokkal megterhelt élőlénnyé lettem a XXI. sz. fogyasztói civilizációjában.
Aki nem hiszi állításom helyességét, kérdezze meg Dr. Aszpartamtól vagy kedvenc gyógyszerészétől, mert a fogyasztói tájékoztatók nem tartalmazzák sem a kockázatokat, sem az esetleges mellékhatásokat.
S akiben még ezután is kétely támadna, nézze a televízió horrorfilmjeit, a krimiket, a politikusok viselkedését, az állandósult tüntetéseket világszerte. Szembesülni fog a ténnyel: úgy viselkedünk sokszor, mint a mérgezett egér.
Érdemes volna kitérni egy másik posztban a magunkra kent ciklikus vegyületekre. Pl. parfümök, kenőcsök, krémek. Ezek az igazi bőrpusztító rémek!

A pap (sacerdos) a paténáról
magához veszi az Eucharisztiát,
majd egy Korpuszt
beletesz a pixisbe,
s azt a bőr-burzába csúsztatja.
Ezután mi is részesülünk az Eucharisztiában.   
„Tested vétele
Lelkem étele
Kettőnk élete
Immár közös.” – morgom magamban.
A pap purifikálja a kelyhet (calix), majd
kinyitja a tabernákulumot, és
félretolja a monstranciát,
mellé helyezi a cibóriumot.
Bennünket megáld.
Ite missa est.
Deo gratias.
Maradunk, mert az oltárra teszi a monstranciát,
benne a szent Korpusszal.
Fél órát adorálunk
teljes szilenciumban.
Első péntek van.

Zsuzsa meséli: 
Mosonmagyaróvár,
Piarista Iskola belső udvara
 fákkal, épületfalakkal
egy iskolányi tanulóval, tanárokkal.
Évzáró ünnepség.
Te Deum
A kórus belefog a huszonhét versszakos te Deum éneklésébe.
/„Téged, Isten, dicsérünk / Téged úrnak ismérünk” /.
A versszakok rövid szünetében az istendicséretbe beszáll egy feketerigó, és fütyül szépségesen. Amikor a kórus továbbénekel, a rigó abbahagyja nótáját.
 Ez így megy felváltva,
versszakról versszakra.
Változik a dallam, s a szertartás is. A jelenlévők letérdelnek, s beismerik, hogy bűnösek:
 / Szabadítsd meg, Uram, néped, / Áldd meg a Te örökséged, /Te kormányozd , Te vigasztald, / Mindörökre felmagasztald . /
Eme elcsendesülés idejére a rigó is felhagy énekes párbeszédével.
Csend van.
Ám az újra feltörő harsány dalba megint bekapcsolódik:
 /Mindennap dicsérünk Téged, / Szent nevedet áldja néped./
A versszakok szüneteiben kitartóan áldja a rigó is.
Most egy kicsit ő is piarista.
Vagy Isten küldte oda feketerigónak, hogy ideidézzem Sík Sándor gondolatfoszlányát, akit a Szentjánosbogarak ihlettek meg.
Az ég, a föld, a világ mind az Ő nevét dicséri.
És Isten üzen: Íme az én szeretett iskolám, amelyben kedvem telik.

Deskének küldött egy ismerőse egy verset, melyet Arany János hozott össze. Mégiscsak próféták a XIX. század költői, ahogy Petőfi éles szemmel meglátta, De most azt idézem meg, hogy Arany éles szeme mit tapasztalt 1877 körül.

Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helyben hagyja.
Ó, ha felolvasnák s tolmácsolnák az EP vagy az EU kongresszusi termében, képzelem, hogy rikácsolna jó néhány képviselő, kikérve magának, és hangsúlyozva, hogy  ilyen skandallumot még éltében nem hallott.

Megszavazták a hazánkat elmarasztaló jelentést.
Micsoda társaságba keveredtünk! „Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam.” 
De ha már így történt, és fordítva ülnek a lovon (vö. az alapító atyák megállapodásai),üzenek az EU-nak a költővel:

Weöres:Testamentum 

– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.

– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.

– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.

– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának.

Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”
Reménykedem. 
A remény hal meg utoljára.

A vasárnapi evangélium máig visszhangzik bennem, mert a „mennydörgés fiairól” a Boanergészről szól. Idézek belőle: A szamaritánusok nem fogadták be a faluba éjszakára Jézust. „Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: »Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?« De Ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: »Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.«” (Lk 9,54–55)
Egy régi élményemet idézik a fentiek: Egyszer egy pár állapotszerűen beásta magát saját lövészteknőibe és onnan lövöldözött a másikra. „Mert te mindig…, mert te soha… stb.” Egyikük megkeresett, hogy mit gondolok róla. Kutyaszorítóban éreztem magam, mert hát audiatur et altera pars, vagy még érthetőbben: hallgattassék meg a másik fél is. Anélkül nehéz valamit is mondani. Akkor olyasvalamit fejtegettem, hogy vannak hetedíziglen ható génörökölt beidegződések, vannak azután tanult viselkedésformák, s mivel az ember is modellkövető, nemcsak az állatok, mindkét fél többé-kevésbé ártatlan, azaz nem tehet arról, hogy úgy reagál, ahogy, amely adott esetben akár egy kapcsolat szétzilálását célozza. Jézust is hiába követték szeretett apostolai, három év éjjel-nappal együtt töltött modellkövetése is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legbensőjükben megváltozzanak. Ezért jegyzi meg a Mester: Nem tudjátok, hogy milyen lélek lakik bennetek. Nem tudták.
Én akkor azt tanácsoltam, hogy el kellene engedni a fájdalmakat, mert addig nem létezhet gyógyulás, ameddig saját sebeinket nyalogatjuk. El kell engedni, be kell látni, hogy senki sem teljesen szabad, mert kötik bizonyos beidegződések, el nem varrt szálak. Haragszik akkor is, ha eszével tudja, hogy túl kellene lépni sérelmeken. Nem megy, mert mint a felspannolt rugó, ül el benne a méreg, és nem találja a racsni kioldószerkezetét, a gombot, amitől a feszültség leenged, a rugó kiold, s visszaáll a nyugalmi állapot.  
Pedig meg kell keresni azt a kilincsmű-kioldó valamit. Úgy hívják, hogy megbocsátás. Nem, mert megérdemli, hanem, mert az ellenem hozott lépéseit igazából el se követte. Az nem ő volt, hanem begyógyulatlan sebe, örökölt állapota, fel nem ismert igazsága.  
Másképp fogalmazva: meg kell bocsátanom mindenki másnak (társamnak is), hogy különbözik tőlem, más érdekli mint engem, más tehetségei mentén él, nem az enyéim szerint.
Majd egy grádussal feljebb, egy újabb fokozat, amikor örülök annak, hogy nem mindenki egyforma, hogy különbözik a másik tőlem, mert így tarka a világ. Varietas delectat, mondja a római (a változatosság gyönyörködtet). Nagy bölcsesség van ebben.
Így juthatunk el a krisztuskövető magatartáshoz, aki a világon mindennél jobban szereti teremtményét, az embert, és nem azért jött, hogy elpusztítsa, hanem hogy megmentse.
Mi is megmenthetjük egymást, ha elengedjük mindazt, ami elválaszt minket egymástól és erősítjük mindazt, ami összeköt a többiekkel. Állandóan keresnünk kell az egymásra találás hogyanját.
Ha pedig valaki vét ellenem, próbálok rá úgy nézni, mint Róbert Gida – fejcsóválva – Micimackóra: „Csacsi öreg medvém”.
Vagy mint bölcs-aggastyán földrajztanárunk, Péter bácsi, a piarista, aki ennyit szokott volt mondani:
„Fiúúúúk! Ejnye már! Nohát, no!”    

Miért akarnak odamenni? Én most jövök onnan. Nincs ott semmi, akkor meg minek odamenni – firtatja a filozofálásra hajlamos Besenyő Pista bácsi.
Miért járnak a pestiek Budára dolgozni, a budaiak meg Pestre, hiszen mindkét oldalon bőséggel vannak munkaalkalmak. Ezen már én is sokat gondolkoztam. De más is megtette. Hogy mennyire valós a kérdés… Ismertem egy fickót, aki bérlakást kapott Ferencvárosban. Költözés után átballagott az utca túloldalára, ahol egy kozmetikai üzem működött. Megkérdezte, miféle munkaalkalmak kínálkoznak mostanság. Megmondták neki. Egyik passzolt üzemmérnöki végzettségéhez és kedves is volt neki. Ettől kezdve húsz métert gyalogolt munkahelyéig. Szinte minden ideálisan alakult az életében. Ezért vagy másért, ki tudja, én nem tudom, barátom mégis csak elvált a feleségétől. Mi meg máris ott tartunk a következő miértnél.          
Főiskolás osztálytalálkozón vettem részt vagy hat éve. Mellettem ült MM. Még mindig csinos nő. Nem igazán változott. Békés, szép arcú. Elvált. Fia, akkor másfél emberöltőnyi korú. Szintén kellemes vonásokkal. M mutatja a fotóját. Mondjátok meg őszintén: Megnyerő küllemű vagy sem? M tovább kérdez: Miért nem talál magának társat a nők között? Nemigen tudtuk a választ, különösen, hogy a részletekről nem esett szó. M újra kifejtette, hogy az ő házassága sem sikerült. (Talán ezért [is] ódzkodik a fickó feleséget keresni magának), mindenesetre M feltette újabb kérdését:
Miért válik el mindenki? (Sic!) Mindenki!? Persze nem mindenki, de nagyon sokan. Elég nehéz megmondani, hogy miért. A Mester azt tanítja: Keményszívűségetek miatt engedte meg Mózes a váló levél adását, s feleségetek elbocsátását. Érdemes ezen a „keményszívűség”-en elgondolkozni.
S most jön az én miértem.
Miért kezdi mindenki a költözködését azzal, hogy szétrombolja a korábban lakott lakást? Kérdezem ezt azért, mert egy hétig csiszolták a letépett tapéta helyét a szomszédban, egy hétig verették a falat, mert a konyhai közfal nem divat, s le kell zúzni a vasbetont az ételátadó ablak aljáig. Különben nem érzi jól magát benne az új tulajdonos. Lefogadom, ha parapet magasságig ért volna a házgyári elem, ma mindenki kiegészítené a hiányzó részt, időt, munkát és fáradságot nem kímélve, hogy szeparálja a konyhát az étkezőtől.
Bizonyítom: Mivel hazánkban melegek a nyarak, ehhez alkalmazkodva a legtöbb lakáshoz kisebb-nagyobb erkélyt terveztek, hogy ki lehessen ülni napszállta után vagy olyankor, amikor nem süt erősen a balkonra a nap. Mit tesz az erkélytulajdonosok jó része? Beüvegezteti födémig a felsőrészt, megszünteti a lakás nyitott jellegét. Merthogy ezzel mintegy két négyzetméterrel megnöveli lakását.
A szomszédban is hetek óta folyik a zúzás. Utóbb – ma is – csiszolóval új vájatokat készítenek a villanyvezetékeknek, mert a tulaj nem szereti a régi fali vezetékek nyomvonalát, másfelé kíván rézvezetékeket húzatni a falakba.
Nem folytatom, mert nincs se vége, se hossza annak, mit miért. Miért verik le a működő csempét a falakról, a követ a padlóról, s a világos helyett sötétet, a sötét helyett világosat tesznek. A működő öntöttvas kádakat zuhanyozókra cserélik, a zuhanyozókat ívelt ülőkádakra. A csaptelepeket pedig rutinból kidobják, s újra cserélik. Mennyi pocsékba menő termék, energia, sziszifuszi munka, erőlködés.
Miért? Mért? Miért?
Ki a megmondhatója?       

Vagy Karinthy Cini mesélte, vagy nem, mindenesetre elég széles körben ismert az a vicc, amely szerint bemegy az ember a pékhez, és megérdeklődi, hogy eleget tudna-e tenni ama kérésének, csinálna-e egy különleges perecet, Egy P-betűt formázót, merthogy őt Pálnak hívják. A pék persze vállalja. P-alakú perecet produkál. Emberünk megszemléli, és azt mondja, remek, remek, de elég kicsike. Tudna-e nagyobbat készíteni. A pék arra is hajlandó. Másnap bemegy a perecért az ember, nézegeti, de sehogy sem tetszik neki. Úgy véli, hogy a P-betű kanyarulata ezúttal csücskösebb, hegyesebb, mint kellene. Már messziről jelzi a péknek, hogy nem jó, amit alkotott, s a lelkére köti, hogy a P. íve egyenletesen görbüljön. A péket persze eszi a fene, hogy miféle igényeket támaszt a jóember, de hát az üzlet az üzlet. Az a dolga, hogy megfeleljen kuncsaftjai elvárásainak. Megígéri, hogy a következő napra szabályos ívű P-betűt fog formázni a perec. Nagy gonddal készíti a már sokadik darabot, s kissé félve teszi a megrendelő elé, ismerve annak háklisságát. De ezúttal téved.
Emberünk odavan a boldogságtól. Ez az! Éppen ez az, amiről álmodtam. Igazán gyönyörű ez a perec. Se nem nagy, se nem kicsi, se nem sületlen, se nem égett, s íve is ideális.
Ember meg nem mondja, hogy melyikük boldogabb: a megrendelő, vagy a pék, hogy immár vége a tortúrának, sikerült eltalálni vásárlója ízlését. Még utoljára kedvére akar tenni megrendelőjének:
- Becsomagolhatom? – kérdi udvariasan.
Mire a vevő:
- Nem, helyben fogyasztom el.
Gondolhatjátok, hogy nem öncélú a történet felidézése.
Tegnap esküvőn, majd lagzin vettünk részt, melynek előzményei voltak. Ki-ki kitalálta, hogy minek is örülne az ifjú pár. A tárgyi ajándék két-három részből áll. 1. Maga a hasznos vagy esztétikus dolog, valami értékhordozó. 2. Egy boríték, benne valamekkora összeg. 3. A legfontosabb: a csomagolás. Mivel ez látszik átadáskor, hatalmas gondosságot kíván a megfelelő, az ünnephez alkalmazkodó nemesebb papír, melynek színben és formájában alkalmazkodnia kell a belbecshez. Itt aztán a nők szépérzékének és fantáziájának találkoznia kell az üzletközpontok rafinált választékával, hogy gondos munkával megszülessen a kompozíció.
Elérkezik az átadás ideje. Sorállás. Vagyunk vagy hatvanan. Mindenki valami kedélyeset hozzáfűz az ajándék átadásához, kiegészítve jó kívánságaival. A szegény új házaspár pedig kapkodja a fejét, és nemigen hiszem, hogy ezekből a szavakból az általános ricsajon kívül egyéb emléke maradna.
A többit csak elképzelem. A szépen csomagolt ajándékhalmazt előbb-utóbb ki kell bontani. Mivel nászút előtt állnak, úgy képzelem, hogy a lehető leggyorsabb módszerrel csupaszítják le a csomagolóanyagokat a pakkokról. Szortírozzák őket, egyik kupacba jönnek a háztartási kisgépek, másikba a textilfélék, amoda a lakberendezési tárgyak, egy negyedik sarokba a könyvek, ötödikbe a dísztárgyak, a hatodikba a borítékok a jó kívánságokkal és a kp-vel, esetleg utalványokkal.
Belátható, hogy van valamiféle analógia a pereces történet és a nászajándékozási szokások között.  
Vagy nem?