Mickey webnaplója

Tegnap este mondom Tücsinek. Invitáltattunk a MŰPÁ-ba szept. 24.-ére, ahol is az öreg házasok részére rendeznek valamiféle zenei előadást. Ugyanott, ugyanakkor tartanak eredményhirdetést azon pályamunkák alkotói között, akik megírták tíz A/4-es terjedelemben az elmúlt 40 – párosan eltöltött – évüket. Engem többen is felszólítottak rá, hát levertem engedelmesen, ami eszembe jutott és amit fontosnak találtam közzétenni. Elég az hozzá, hogy azt vitattuk este egy-két mondat erejéig, hogy menjünk, vagy ne menjünk. Igényelni lehet jegyeket.  Ma reggel folytattuk a beszélgetést. Mondom: Feltételezem, hogy nagyon szép munkák születhettek, hogyan csiszolódott össze két ember, akik csaknem biztos, hogy megették már kenyerük felét – a nagyobbik felét. Így hát nem vélem, hogy kiparancsolnak bennünket a pódiumra, hogy most duettben adjuk elő, milyen folyamatos idillben telt a mi 4 évtizedünk. Ha így lesz, morc leszek, mert az én „szülöttem is szép”, legalább nekem szép.  Ha pedig kihívnak, mert az enyémhez képest pocsék beadványok születtek, azért leszek morc, mert zenés szórakozásra szerettem volna menni, nem pedig szerepelni.
Tehát köszönöm, nem kérek jegyeket.         
De hát miért ne kérnék? Ha szónokolni kérnének, elhárítom, hogy írni szeretek, nem beszélni, különben is zavarban vagyok. Ha pedig szóra sem akarnak bírni, mert a többi magasan elhúz az én művem fölött, akkor mitől majrézok? Meghallgatom az asszonnyal a jazz-műsort, és kész.
Mégis kérek jegyeket.
(Lehet, hogy egyszer bedobom a posztok közé, amit írtam, végül is nem elviselhetetlenül hosszú. Majd egyes sortávolságra veszem másfeles helyett.)
Reggel elkocogtunk misére.
A gyaloglás nem esett jól. Már csakugyan megettem kenyerem nagyobbik felét. Hazafelé se esett… Illetve esett.
Az eső.
Mert itt hidegfront volt reggel. Mint hallom, Ny- Dunántúlon 14 fok. Itt délben 25. Keleten 36. Mekkora ország a miénk!
Holnap itt is felfelé kezd kúszni a higanyszál.
Hazajőve Mica az internetet próbálja szórta bírni. A PC-ink nem kapnak jelet. Noha a routerig eljön az adás. (Ma még tudjuk, mi volt a modem, „holnap” lehet hogy már a routerre és a wifi-re sem emlékszünk, mint a maiak a gramofonlemezre.)
Mindegy. Van az üzletközpontban bőven. 9000-ért hozott egyet. Kapásból rossz volt. Start vissza másikért. Azzal megbékélt, mert madzag nélküli üzemmódban is szolgáltat, és a korábbi, kiérdemesült router azt nem tudta.
Így esett a nagy eset, hogy délutánra visszaállt a rend. Megszálltuk a számítógépeket, és ki-ki a saját passzióinak hódolhatott.
Én pl. megvertem a kvízjátékosok egy részét, a többi biztos zseni, mert egy-egy témáról többet tudtak nálam. Azoktól kikaptam. A legaranyosabb volt a zenei alapismeretek c. kvíz. Elég jól megszedtem magam pontokkal. Néztem a mai nyertesek sorrendjét. Egyedül ugrottam neki a kérdéseknek és így mindenkit megvertem, mert senki sem játszott rajtam kívül.
Igazán az gondolkoztat el, hogy Micáékkal kialakult szimbiózisunk befejeztével ki fogja a PC-hibákat helyrerángatni.
Alighanem a szerviz.  
***
Mostani háttérképem a képernyőhöz egy tájfotó a 2012.2 albumból.
Szívesen nézegetem.
A címe Áramvonalak.
Akkor készült, amikor marha melegben hazafelé csalinkáztunk vágányzár miatt eltérített vonatunkkal Aszófőről. Az ottani viszonyokat tekintettük át előzetesen, nehogy valami váratlan grimbusz tegye lehetetlenné 18 főre tervezett nyaralásunkat. Visszatérve a képre, valahol Pusztaszabolcs környékén kaptam el a témát. Zöld mező a kép alsó felén, opálossá piszkított ég a felsőn. A föld és ég itt összeér, akkora a síkság. Attól áramvonalak a címe, hogy egyik kedvenc témám került a kép közepére, magas feszültségű oszlopsor és lágy ívű drótok. A zöldbe ágyazott, és opálos szürkébe meredő monstrumok, mondhatom, filigránnak hatnak. A fotó mégis attól pikáns, hogy a jobb oldalon egy alig látható domb töri meg a végtelent. Igen messziről kéklik elő, talán nem is domb, hanem hegy.
Nem tudom eldönteni.       

A hosszú élet titka? – Csak semmi sport – mondta állítólag W. Churchill. Bár tételét életével igazolta, nem volt igaza. Nem sportolok, és a séta is nehezemre esik.  
Tegnap mégis két sportesemény kötött le.
A paraolimpián 100 m-es férfi pillangóban magyar arany született. Sors Tamás nyerte.
http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/video-igy-nyert-sors-tamas/ Az angol közvetítő nevét végig Szóznak ejtette. Lehet, hogy nem tud magyarul?
Ugyancsak tegnap majdnem éjfélig néztem egy focimeccset, mely nem igazán szokásom. Ezúttal tétmérkőzés volt, a magyar Videoton játszott visszavágót a török Bruges ellen. Mindkét meccs és a hosszabbítás is 0:0-ra végződött. A tizenegyesrúgásokat 4:2-re nyertük.  Legalább ketten néztük a meccset. Én itthon tévé előtt ülve, OV min. elnök Ny.háza Sóstón Videoton-dresszbe öltözve. (Kettőnkön kívül persze csak a helyszínen tizen-ezren szurkoltak.)
Kiknek is?
A magyar VIDEOTON névsora M. Bozsovics – Brachi, P.  Vinícius, Caneira, Stopira – Tóth B., Mitrovics – Oliveira (Gyurcsó, 77.), Sándor Gy., Walter Lee (Kovács I., 102.) – Nikolics N. (Torghelle, 70.) Vezetőedző: Paulo Sousa.  A kispadon: Tujvel (k.), Szekeres A., Szolnoki, Renato Neto.
A kezdő tizenegyben állítólag két magyar is szerepelt.
A török TRABZONSPOR Bruges: Onur – Serkan Balci, Mustafa Yumlu, Bamba, Celustka – Soner Aydoglu, Zokora – Volkan Sen (Halil Altintop, 60.), Alanzinho (Sapara, 111.), Yasin Öztekin (Vittek, 83.) – Paulo Henrique. Vezetőedző: Senol Günes.
Maradjunk annyiban, hogy ők se mind törökök.
Akkor hát kiknek is szurkoltam? A magyar négereknek a török négerekkel szemben?
Úgy kell nekem.
Nekik pedig a tét kellett, a vesztes klubé 11.5, és nyertesé 90 millió euró.
A Vieoton nyert. Bekerült az Európa-Liga fő táblájára.
Aki nem látta a meccset, 120 percet megtakarított saját idejéből. Nem igazán maradt le semmiről, mert a valami (tizenegyesrúgások) egy perc alatt megtekinthető.
http://www.pixter.hu/video?id=37275
Jó szórakozást!

Ha karikaturista volnék, képet rajzolnék szöveg nélkül.
A 100 m-es férfi síkfutás döntőjét rajzolnám meg hatalmasan vágtató atlétákkal, két táblával a futópálya szélén. A futók először egy 30 km/h-s sebességkorlátozó táblába ütköznének utalva arra, hogy a legnagyobb megengedett sebesség 30 km/h. Másodjára még egy táblával találkoznának, mely azt írja ki:

Tegnap Ágoston-nap volt, mely nekünk kétféleképpen is emlékezetes. M. és E. esküvőjének napja – immár két éve ennek. Azóta Levente is öregszik, már elmúlt 7 hónapos. Másfelől Zs.-tól unokánk neve napja. Tücsi fel is hívta mobilon, hogy gratuláljon neki, de Blanka vette fel a kagylót. Nem örült, neki, hogy ezúttal Ágostonnal kíván beszélni a nagyi. Én meg itt kussolok-kuksolok a számítógép klaviatúrájánál, és ezúton kívánok Neki sok boldog névnapot. Isten éltesse!
Ágoston szereti a rejtvényeket, illene, hogy valami új kitalációval kedveskedjek.      
Visszamegyek lélekben gyermekkoromba. Egyszer az árokparton dolgoztak kubikos emberek.  Az egyikük megállított bennünket fogócskázás közben, és rafinált szemhunyorgatások közepette megszólított: – Oszt van-é köztetek jól számoló?
– Mind jól számolunk – válaszoltuk önérzetesen.
– Akkor jól figyeljetek erre á szövegre, ámit most mondok:
Szerbusz, öccse, hát pápnák meg hát káppánnák haany körme ván összesen. 
Mi törtük a fejünket. Hogyne törtük volna: Tudtuk is mi pestiek, hogy egyáltalán miféle jószág az a kappan. Hát még, hogy hány körme van egynek-egynek. Most is meg kellett néznem a Larousse-ban, hogy hány is van neki. Ugye három előre néz, egy hátra. Ez hát négy.
De mire a kubikos elmagyarázta, hogy a szerbusz, az csak úgy lett mondva, s valójában szerb-húsz, amit ki kellett volna hallanunk belőle, s öccse valójában öt cseh, amit szintén nem kapiskáltunk. hát ezekre elment vagy tíz perc. Ez a „szöveges feladat” kifogott hát mindnyájunkon. Végül a földmunkás oldotta meg a feladványt: Húsz szerb, öt cseh, meg hat pap, az 31 ember. Alapesetben fejenként
20 körömmel. Eddig 620 köröm. Hát káppánnák hátszor nyolc, ázáz negyvennyolc  körme ván – tudtuk meg tőle, így hát összesen hátszaazhátvánnyolc körmük ván.
Mi tagadás, ő győzött.
Mi meg megtanultuk, hogy többféleképpen lehet érteni áz elhángzó beszédet.
Hirtelen ez jutott eszembe. Posztomat pedig Ágostonnak ajánlom.

Családunkban már milliószor elhangzott. A Rákosi-korszakban (a fiatalabbak kedvéért: az 1950-es évek első fele) öregapáméknál nyaraltunk. Házukat az utcától tekintélyes méretű kert választotta el, kellemesen hűs vizű, mély gémeskúttal a közepén (milyen finom hűtött görögdinnyéket húztunk fel belőle). Az utcára deszkapalánk szolgált kerítésül, olyan két méter körüli magasságú. Az egyszerű, kilincses ajtót csak éjszakára zárta kulcsra Farkas tata (nagyapánk). Nappal bárki előtt nyitva állt.
Egy ízben ez a bárki egy fiatal, felnőtt férfi volt. Ő jött be az udvarra.
A ház ajtaján illedelmesen kopogott. A tessékelésre belépett. Megállt a küszöbön és így szólt.
– Jó napot adjon Isten! Farkas tata, hát én úgy jártam, hogy leengedett a biciklim kereke. Szépen kérem, adja kölcsön a pompáját (valamiért pompa járta arrafelé pumpa helyett), kint áll a biciklim, hadd fújjam fel.
Öregapánk a sarokba mutatott: – Ott van, vigye csak, használja!
Emberünk kivitte a pumpát, csakugyan halljuk, amint felfújja a kereket.
Egyszer csak látjuk, hogy nagy ívben repül valami hosszúkás a palánkon át – utána sercintett félmondattal:
– Tata, a pumpa.      
Még szerencse, hogy az ott kapirgáló, majd szétrebbenő tyúkoknak nem lett bajuk.
Mai napomhoz kötődik a történet valamelyest.
Tőlünk kb. 10 perc járásra van egy ház, annak a gazdája barátaink egyike. Annak a kertjében többek között ringló és alma terem. Mindkettőből kaptunk egy-egy műanyagládával. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy a ringlót eltesszük lekvárnak, az almából pedig 100%-os ivólé készül centrifugázás útján. Tücsitől barátnője csak azt kérte, hogy juttassuk vissza hamar a ládáit, mert a gyümölcsök érése folyamatos, így hát szüksége van rájuk.
Ma visszacammogtam hát a két üres rekesszel.
Becsöngetek. Az ikerház szomszédja kiszól, hogy nincs itthon a mama.
Mondom, hogy ha megfelel, a két visszahozott rekeszt becsúsztatom a kukatartály tetejére. 
– Nagyon jó lesz úgy – szólt ki a hang.
Én csúsztatom az egyik rekeszt. Nagy csörömpöléssel a kuka mellett landol. Fogom a másikat is, az hasonlóképpen csak a túl felén. Összevissza hevertek a földön: egyik élével, másik rézsútosan.  Pont úgy, mintha nagy ívben bedobta volna őket valaki. A látvány kapcsán ugrott be nekem: „Tata, a pumpa” és mai fordulata: „Mama, a rekeszek!”
Nem így akartam.

A doboló dobol,
a bogozó bogoz,
a blogoló blogol,
a blogozó blogoz.

Odakint őr posztol ott,
idebent én posztolok.
Nem jön egy jó gondolat!
Majd beleposztolok :-)
Utóbb az jutott eszembe, hogy az elmúlt bő hat év alatt csaknem „lemeztelenedtem” előttetek, akik olvasgattok. Legalábbis lelkileg. Mi lenne, ha most Ti kérdeznétek:
Mire nem tértem ki,
mi érdekelne Benneteket, amire esetleg céloztam, de nem feleltem,
ami kimaradt,
amiről a véleményem érdekelne Titeket.
Elég gyakran elvi kérdésekről írok, amihez nem igazán könnyű hozzászólni, hacsak nem eltérő vélekedésű kommentben.
Ahogy mondják, naponta „lövök a sötétbe”, hátha értelmes célt találok.
Amikor még munkálkodtam, egy neves előadó (a nevét nem adom ki, hátha ellenére volna) a Felvidékre szervezett egy előadásokkal tarkított kirándulássorozatot.  Volt annak az útnak előzetesen megírt tervezete. Egyik délelőttre bejegyezték a település nevét, majd utána a téma-rubrikában ezt találtam: Előadás. Miről?
Na, hát ez az. Mindenről lehet előadást tartani, de nem minden érdekel mindenkit egy adott településen belül.
Nem mindenkit érdekel egy téma blogom olvasói közül.  
A mai napról dióhéjban:
– Mire jött egy hidegfront, jött egy meleg front.
Csalhatatlanul igaz.
Már tegnap elkezdtem este szédülni. És ez folytatódott reggel is.
– Ma felhívom az érdi pasit, mikor jön meg holnap a Balcsiról.
Ha későn, akkor 3-án nézzük meg áruját. Ha akkor se alkalmas neki, alighanem elállunk meglátogatásától.  (Írásomat megszakítom. Telefon a pasinak.)
– Íme, a folyatatás. Holnap nem jön haza mégse, így a hétfői látogatás marad. azt mondta, hogy az neki is alkalmas.
Mivel mobilhívás volt, tudom, még rá kell csörögni, mert hiába állapodunk meg bármiben:
Rácsörgés nélkül nem ér semmit.  

A gyónás nálunk, katolikusoknál szentség. A bűnbánat szentsége.  Krisztusra megy vissza eredete, aki kijelentette, amit megköttök /feloldotok/ a földön, meg lesz kötve /fel lesz oldva/ a mennyben is.  Kezdetben az oldás-kötés hatalma a felnőttek megtéréséhez kötődött, és vagy 7-800 évig tartotta is magát ez a gyakorlat. HA egyszer felvetted a krisztusi normákat, nyilvánosan bevallottad, majd levezekelted korábbi életed csalárdságait, feloldozást kapsz, és ezután a Mester tanítványává leszel, élete példáját követed.
Úgyszólván sohasem követte újabb feloldozás, csak nagy ritkán és igen kivételesen. Szokás szerint még egyszer kapott a keresztény életében feloldozást, haldoklása idején.
Az írek vezették be a vissza-visszatérő gyónás gyakorlatát. 
Amiről tegnap beszélgettünk, az az az érdekes – nem nagyon sűrűn előforduló, de létező – gyakorlat, miszerint házaspárok egymás jelenlétében gyónnak azon az alapon, hogy immár nem annyira két emberek, mint inkább házas „felek”, akik egyek lettek szövetségük révén. Elképzelem, hogy mennyire vigyáznak rá: semmi különösebben megbotránkoztatót ne kövessenek el, mert igen szégyellenék egymás előtt elismerni pocsék viselkedésüket. Hiszen tisztességtelenségeiket egymás jelenlétében tárják fel és rendezik. (Lehet, hogy a közöset külön-külön megvallás is követi, hiszen nem minden hasznos, amit szabad.)
Próbáltam továbbgondolni.
Nemcsak a házastársam jelenlétében élem, jól-rosszul életemet, hanem annak a jelenlétében is, aki Van. Nem lehetek olyan együgyű, mint Ádám és Éva, akik megpróbálták a lehetetlent: elbújni az Úr „szeme elől”. Szégyellték ugyanis előtte mezítelenségüket. Szégyellték azt, hogy ellene szegültek a „Jóságos” parancsának.
Idő múltán – már bőven Krisztus halála és feltámadása után – Pál az Areopáguszon az athénieknek kifejti, hogy „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. És itt ér össze az egyszerre való bűntől tisztulás a házaspárok részéről és ennek a páli kijelentésnek a hasonlósága. Ha a házasok igyekeznek a botrányos életviteltől, és cselekedetektől távol tartani magukat, mert be kell számolniuk egymás előtt viselt dolgaikról, mennyire inkább távol kell tartanunk magunkat mindenféle botrányokozástól, szamár viselkedéstől azért, mert hiszen az Úr tud minden tettünkről még az előtt, hogy kieszeltük volna őket.
A Jelenlétében való lét nemcsak Ádámra és Évára vonatkozott, hanem mind a több milliárd emberre, akik azóta megszülettek, éltek és haltak.

A művészetek hasznáról elmélkedni csaknem egyidős magukkal a művészetekkel. Ha igényes blogot olvasok, ha festő nyilatkozik ars poeticájáról, ha fotós próbálja elmondani, hogy mit miért kap lencsevégre, a helyzet ugyanaz. Értékeket próbál felmutatni, a teremtésben kíván részt venni az élet egy-egy szeletének felvillantásával, a közönségre próbál hatni a teremtés gazdagságának, a benne található harmónia és életszerű küzdelmek, nyugodt és meghökkentő mozzanatok ábrázolásával. De a filmesek, a táncművészek, a zenészek sem hagyhatók ki a sorból. Mind-mind tehetségük szerint sűrítenek. A lét esszenciáját kínálják a befogadónak.
Láttatnak.
A XXI. századot megélők bizonyos értelemben többet más értelemben kevesebbet kapunk mindezekből a sűrítményekből.
Többet, mert klikk és rajta vagyunk a világ jelentős képtárainak anyagain.
Katt, és rajta vagyunk a föld legszebb tájain.
Egy pöcc az egérrel és makró-felvételekben gyönyörködhetünk, olyan fotókban, melyeket korábban csak néhány tudós élvezhetett mikroszkópjába tekintve.
Az egeret használva a youtube elénk varázsolja a legkönnyebb zenétől a legkomolyabbig a világ létező muzsikáit, folklórját, filmjeit stb.
De le is szűkült a művészetek élettere, amennyiben a fotózás átvette a portré-, az akt-, a tájképfestészet témáit, a youtube leszoktatott sokakat az élőzene hallgatásától, le a néptánc műveléséről stb.
Egy ablak becsukódik, hogy egy másik kinyíljék.
Mit egy: ezer új ablak. Csak győzzük kapkodni a fejünket, a szemünket, a fülünket.
Hogy boldogabbak lettünk-e szép (mű) új világunktól?
Alighanem rajtunk múlik.
Mert a korábbi időkhöz képest hercegi életet élünk, sokkal több mindenre nyílik lehetőségünk, mint ennek előtte. Élhetünk hát és vissza is élhetünk vele, mert ugyan mindent szabad, de nem minden használ nekünk (hogy Szt. Pált plagizáljam).  
Befejezésül:
Két momentum ihlette fenti szösszenetemet: Tegnap este Péreli Zsuzsa gobelinművésznő portréfilmjét volt szerencsém megnézni a tévében, ma pedig a tengerek néhány, szem sose látta gyönyörűségét, a mélyben élők lélegzetelállító forma- és színgazdagságát.
A tévé előtt ülve – férfiszokás szerint kattintgatva – még sok egyebet is láttam (mert szabad nekem), de nem igazán tudnék olyan műsort felidézni az előzőn kívül, amely hasznomra is lett volna.

A globalizmusról így nem írt Karinthy, de áttételesen igen. Ő játékos kedvében fogadásokat kötött arra, hogy a világ bármelyik emberéhez eljut 4-5 közvetítő után, vele kapcsolatot talál.  
A globalizáció azért mégiscsak új keletű fogalom. (A franciáknál Mondialisation.) Nálunk tehát egyfajta -izmus, mely általában gyanús. Sokszor efemer is. Ma bevezetik, holnap elfeledik.  
Egy kis magyarázat azért szükséges, mert a katolicizmus pl. régóta létezik, de a fauvizmus, a kubizmus, etc. lecsengetek elég hamar. A londoni olimpia pedig azt igazolta, hogy globalizmus ide, globalizmus oda, minden győztes sportoló azonosul lelke mélyén nemzetével himnuszuk felhangzása alkalmával, és büszke rá, hogy a világ szemeláttára becsületet szerzett kisebb-nagyobb hazájának. 
A globalizmus legnyilvánvalóbb jelei az üzletközpontokban követhetők nyomon. Hiszen megjelenik a világ minden részéből beszerzett áru. (Most felejtsük el, hogy a nemzeti zászló is Kínában készül.)
Na de itthon?
Igen. Évekkel ezelőtt vettem egy szuper lemezjátszós rádiót. Kínai, s csodák csodája, még működik. A neve Millenium (szerintem a latinok még két n-nel írták). Valamiért két tűt adtak hozzá és csak féléves garanciát. Nekünk meg évek óta megvan. Igaz, hogy eddig a pianínó előlapja mögött töltötte az unokákban gazdag hónapokat. Jelentem egy tű még ép, a zenegép pedig szól! 
Méghozzá analóg módon. 
Ugye az LP-lemezek még nem digitálisak. Most jön a globalizmus. Most jön a néhány közvetítővel eljutás egyik embertől a másikig.  
- Elővettem a kínai lemezjátszót, és feltettem rá Django Reinhardt jazzgitáros lemezét. A németes hangzású nevű, egyébként cigány származású Django lemezét az EMI (USA) készítette, de a francia Pathe vásárolta meg sokszorosításának a jogát. Francia vejem mondja, hogy nászuram, aki velencei származású (szintén zenész, hegedűs) összefutott egy koncerten D. Reinhardttal, és együtt zenéltek.  
- Ezután Satchmót hallgattam (Nobody knows). Aki Amerikába hurcolt néger. A lemez a francia Polygram France tulajdona, melyet természetesen Jugoszláviában nyomtak.
- Majd sorra került az angol Beatles (Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Band. Parlophone) nagylemeze, melyet viszont Indiában sokszorosítottak. 
- Utána pedig meghallgattam még néhány spirituálét (The Golden Gate Quartet, USA), mely szintén Pathé Marconi (francia) felvétel, s melyet az NDK-beli Amiga sokszorosított. 
Nem zárom ki, hogy egynémely LP-t öcsém hozta/küldte haza, aki Kaliforniában él, és érthető okokból Gordonra változtatta a nevét. Kapott is haverjától, Petrovitstól: 
- „Hogy tehetted, hogy a szép magyar nevedet (Gyorgyovich) elcserélted amerikaira?”
:) Hát így élünk itt Magyarország szívében, „népek hazája, nagyvilág”.

A minap Deske feltett egy képsorozatot, az  Orosz abszurd címűt. Volt ott kerítésbe falazott fatörzs, sehova se vezető lépcső, s ki tudja, még miféle képtelenségek, értelmetlenségek. Merthogy az abszurd az már csak ilyen.
A lakótelep abszurdja nem túl régi. A járólapokból képzett járdák egy része azt súgja, hogy őgyelegj összevissza, minek az a sietség. A parkok között vezető viszonylag egyenesen kitaposott ösvények pedig azt, hogy noha a HÉV-hez nem juthatsz egyenes úton, de lényegesen rövidebben igen. Mivel az egymásnak szemközti házakat kötik össze a járólapok, azt kell gondolnom, hogy a postásoknak építették őket, mert vezetésük a lakástulajdonosok mozgásirányától baromira eltér. Ők a tömegközlekedéshez, a postához, a közértekhez igyekeznének, de a járdák ezekre merőlegesen készültek. Sebaj, mondja a praktikus polgár. A kiinduló- és végpont közt legrövidebb út az egyenes, így hát amennyire a fák engedik, egyenes utat törtünk a parkokban.
(Legalább 30 éve írtam, hogy a volt NDK lakótelepein úgy készültek a járdák, hogy a beköltözők elindultak úti céljaik felé. Ezek az ösvények mintegy térkép rajzolódtak ki a talajon. Ezek kaptak azután szilárd burkolatot, s lettek járdává. Nálunk ez nem így van.)
A ltp. egyes részein csak úttest van, másutt az előbb leírt őrület.  Ma lefotóztam, egy madzagot táblával, mely szerint kéretik a járdán közlekedni. Tehát minden fehér ember járjon cikkcakkban, mert hülye az útvezetés. A madzagok mutatják, hogy melyik területre tilos betaposni. A nyomaték kedvéért egy pihent ember végigrakta a kitaposott ösvényt száraz gallyakkal. Úgy néz ki a természetes csapás, mint egy tankcsapda.
Várj még. Lehet ezt még tetézni. Nálunk a hülyeség csúcsra jár.
Tegnap egy szöcske vagy tücsök, vagy mi-a-fene locsolót tett az abszurdisztáni ipse a járdára. Hogy miért? Hát ott se járjál, mert ő most locsol. Menj körbe egy tömböt, mert járda nincs, ösvény nincs (fű sincs, hiszen akinek egy csöpp esze van, az ismeri a lombos erdők aljnövényzetének a sorsát.  Akármit machinálnak a fűvel, elpusztul, mert nem kap soha napot.) A kevéske fény legfeljebb mohatelepek kialakulásának kedvez, melyek jól megvannak az árnyékban, és sokkal erőteljesebben terjeszkednek a pázsitfűnél.
Ha tehetném, percenként átzavarnám a tökéletlen embert azon a járdán, melyet rendszeresen vízágyújával „tart tűz alatt”.
(ld. link: Fotóim: 2012.3 album)