Mickey webnaplója

Gyógyszertár: Voltam, mert elfogyott az esti vérnyomáscsökkentő. Tizenegy féle drogot váltottam ki. Egyikük Valsartan 160 mg (1082 ft) hosszú tabletta reggelre (félbetörhető). A másikuk Valsartan 80 mg (815 Ft). Ha másfélszer annyi 160-ast írna fel az orvos, a zsebemben maradna 374 ft/28 nap. De nem. Este kell a rózsaszínűt, reggel a barnát bekapni. Nincs spórolás.
KönyvMegálló.  Mégis oda bátorkodtam. Volt ott Németh László-regény, Karinthy Ferenc-kötet, és még néhány kedvemre való. Mégis színvonalesést látok. Politikai évkönyv, elkopott mesekönyv, kifestőkönyv, Helyesírási szótár, tankönyvek, néhány folyóirat is. A könyvmegállót az olvasó embereknek hozták létre. A konténer oldalán magyarul, közérthető formában az áll, hogy folyóiratokat, tankönyveket ne tegyen senki a polcra. Valami baj van az olvasni tudó emberek olvasni tudásával. Szelektív a felfogóképességük, vagy makacs természetűek. Azért is! (Második dackorszak?)
Fémtolvajok. A Széntolvajok novellacímre hajaz a hívószó. Reggel kivittem Tücsit a HÉV-megállóba. Igyekeztem, mert bent állt a szerelvény. Nem kellett volna belehúzni, mert az a szerelvény még órák múlva is ott vesztegelt. Fémtolvajok ellopták a vezetékeket. Pótlásukig megállt a HÉV-forgalom. Nehezen értem, hogy a térfigyelő kamerák rendszerét miért nem építik ki a HÉV-vonal mellett. Vagy ellopták már a kamerákat is? Akkor pedig csőszöket kellene állítani sóspuskával a derék tolvajok megfélemlítésére. Valamikor működött a rendszer.
Az utasokat átterelték a buszmegállóba. Alig győzték szegények az irdatlan tömeget bévinni a városba. A flasztert egyelőre nem lopták el, csak helyenként. Úgy híjják ezeket: kátyú.
Sétálás. (Mondom, hogy voltam a gyógyszertárban.) Mondhatom. Ideálisabb idő nem létezik. Rossz lelkiismerettel írom ide, hogy nem használtam ki a kínálkozó szép időt, a félárnyékos 23 fokos lenge szellős időt. Na de majd holnaptól kezdve.
Fotózás.  Feltehetően elmarad, hiszen a sétálás ad rá leginkább alkalmat. Kicsit szégyellem magamat.
Autóvásár. A móváriak kinőtték a kiskocsijukat. T. ma néz meg két használtat Szombathelyen. Kíváncsian várjuk, az Opelt vagy a Fordot választja-e? Remélem légkondis autót vesz a három kicsi szállításához.
Foci EB. Muszáj minden meccset megnézni? Hajlok rá, de röstellem is. Végtére is épp elég a napi összefoglalókat látni. Ott csak az érdekesebb jeleneteket közvetítik. Két érdekesség között csak futkosnak. Kicsit olyan ez, mint a kosárlabda és a kézilabda. Bármelyik játszható volna fele akkora pályán. Minek átfutkosni az ellenfél térfelére. Gyötörnék egymást kisebb helyen, hol egyik, hol a másik kosárba dobálva a labdát, hol az egyik, hol a másik kaput megcélozva. Minek az a közbülső rohangálás?

A közelmúltban kaptam egy felkérést, hogy a plébánia lapocskájába írjak, amiről akarok. Kapásból elküldtem három anyagot, melyből a türelemről szóló jelent meg a negyedévre szóló nyári számban elfoglalva a négy oldalból egyet. Ha negyedévenként megjelenik egy cikkem, az tíz év alatt negyven cikk. Nem túl sok ahhoz képest, hogy kb. 2500 anyagot írtam blogomba jó hat év alatt. Ma kaptam a harmadik gratulációt, ezúttal J.-tól, aki egy szuszra elmondta azt is, hogy még mikről kellene szerinte írnom. Be kell vallanom, nem tudtam megjegyezni azt a hirtelen felsorolt sokféleséget. Talán majd egyszer megkérem, írja le, mi érdekli. Ám ha az általa felsorolt kb. tíz témát a lapban akarnám megjelentetni, ahhoz minimum négy évre volna szükség, és akkor még csak azokat a témákat meríteném ki, amelyek J.-t mostanság érdeklik.     
Több kérdés is adódik az előzőekből. Négy év múlva ugyanazok a problémák fogják-e őt foglalkoztatni? Másokat mi érdekel? 
Megoldásként kínálkozik: elektronikus útra terelt interaktív írássorozatot érdemes elindítani, amelybe bele lehet beszélni, saját élményekkel lehet gazdagítani a téma kifejtését, s amelynek a megjelenési gyakorisága tetszőleges sűrűségű. Mint ahogyan a blogoké is az.
Mindenképpen marad felhatalmazásom a lapocska szerkesztőinek: a közel 2500 elkészült anyagból szemezgessenek kedvükre.

1. Olvasom a Mindenem a muzsika c. Duke Ellington-könyvet. Tele van utalásokkal híres jazz-zenészekre és a legkülönfélébb számokra. Az első Ellington-szám, egy ingabasszussal operáló ragtime, melyet a Pudli Presszó ihletett, ahol szódacsaposként dolgozott annak idején az ifjú Duke. A címe Soda Fountain Rag. Mi tesz a XXI. sz.-i olvasó? Bekapcsolt PC mellett élvezkedik a könyvben. Hogy le ne maradjon semmiről, rá-rákattan a Youtube-ra, és máris élvezheti a 100 éves rag-et.  https://www.youtube.com/watch?v=WHFUdF8ZuUQ
Lesz itt még munka bőven, ha Ellington gazdag életművére gondolok! Bevallom, elébe vágtam a történéseknek, mert a Caravan-t is nagyon szeretem az ő előadásában (no meg a Jazz Messangers-ében is).

2. Kinézek szobánk francia balkonjára (északi oldal). A balkonláda kövirózsái szinte mindent kibírnak a kövek között, ahol is mélyen a repedésekbe eresztik gyökereiket, s többnyire találnak is éltető nedvességeket. Nem így van nálunk. Ha a horganyzott pléhláda nem kap esővizet, és én is hanyagolom a locsolást, akkor a kövirózsán a sor, hogy „túléljen” ekkora vészhelyzetet is. Tehát kinézek a kedves formájú kövirózsákra, melyek levélnedveit nem átalljuk fájós fülünkbe csepegtetni a kedvező hatás érdekében. S látom, hogy egyes tövek elszáradtak, mások alsó leveleiket feladták a felsők túlélése érdekében, a harmadik csoportjuk pedig új sarjakat növesztett, felkészülve a legrosszabbakra, nevezetesen, hogy önmaguk elszáradnak, ám amíg képesek rá, utódaiknak átadják éltető nedveiket.  
Az ösztönös – mit ösztönös – túlélés érdekében kialakított vezérlés diktálta „magatartás”-ukon egészen meghatódtam. A kövirózsa feláldozza életét – ha a szükség úgy hozza – a következő generációért.
Azonnal kiszaladtam két öntözőibrikért és három és fél liter vizet rájuk zúdítva elsősegélyben részesítettem őket . Remélem, még képesek összeszedni magukat.

Tegnap délután a fiatalok kiválasztottak itthon egy könyvet, amelyből kettő volt, és elindultak a picikével (Levente) sétálni a „könyvmegálló”-hoz, hogy közelebbről megismerkedjenek vele. Mica is azt állapította meg, hogy nem elég viharállók az üvegajtók. Óhatatlanul felmerül bennem: Mi van akkor a könyvekkel, ha úgy járnak az ajtók, mint az üvegfalú várók a buszmegállókban, amelyeket ostoba emberek olykor szétzúznak. Szeretnék a fejükbe látni a motívumaik megismerés céljából:
- Nem tetszik a rendszer?
- Marha erős legény vagyok, de nincs hol bizonyítanom?
- Részegen nekiestem.
- Kirúgtak az állásomból, elhagyott a csajom, és most halál pipa vagyok?
- Szeretnék imponálni a nőmnek?
- Én még ezt is meg merem…
- Bizonyítok a haverok előtt?
- Üveges minden rokonom, kell nekik a megrendelés?
- Ennyi eszem van?
- …
Nos, hazaérve beszámoltak a tapasztalataikról.
Kérem szépen: fogynak a könyvek! Amikor ők ott jártak, egy pasi öt könyvvel a hóna alatt távozott, anélkül hogy cserekönyveket hagyott volna ott. Egy nő csak egyet emelt ki a szekrényből, s vitte boldogan.
Mica egyébként azért talált a kirakott választékban olyat, amire korábban már vágyott (I. Asimov: Alapítvány).
Azért legyünk csak optimisták. Két példám is van a makacsság hasznáról.
Navigare necesse est, vivere non est necesse – vették át a mondást a rómaiaktól az angolok a világháború idején. És akárhány hajójukat lőtték ki az U. Boot-ok, naponta, újra és újra változatlan létszámban jelentek meg az óceánon hajókonvojaik. (Azután rátaláltak az ellenszerre: radar)
A másik egy anekdota: A misszionáriusok felkeresték a pápuákat. Az emberevők az első hullámban érkezőket megették. A második hullámban érkezőket megverték és kikergették földjükről, a harmadig hullámban érkezők pedig megkeresztelték az őslakosságot.
Írva van: Az erőszakosaké a mennyország.
A könyvmegállóra alkalmazva: Reményeim szerint kap egy sokkal jobb szlogent a mindenki könyvtára. Pl. „Hozzál egyet, hogy vihess egyet olvasni.”
Azt is remélem, hogy hatalmas mennyiségű könyv áll az önkormányzat rendelkezésre a hiányok permanens pótlására. Ha így van, és akad, aki ügyel rá, hogy a könyvmennyiség számottevően ne apadjon, akkor van rá esély, hogy előbb-utóbb dinamikus egyensúlyba kerülnek a hozott és elvitt könyvek. De
vajon van-e csakugyan elég tartalékkönyv?
Vajon van-e csakugyan elég fogékonyság a civilizálódásra bennünk?
Vajon akadnak-e megértő civilek, akik nem lomtalanításkor szabadulnak meg többé már nem olvasott könyveiktől, hanem ebbe a „depó”-ba helyezik el őket a köz javára?
Reménykedem.

Tegnap délután a fiatalok kiválasztottak itthon egy könyvet, amelyből kettő volt, és elindultak a picikével (Levente) sétálni a „könyvmegálló”-hoz, hogy közelebbről megismerkedjenek vele. Mica is azt állapította meg, hogy nem elég viharállók az üvegajtók. Óhatatlanul felmerül bennem: Mi van akkor a könyvekkel, ha úgy járnak az ajtók, mint az üvegfalú várók a buszmegállókban, amelyeket ostoba emberek olykor szétzúznak. Szeretnék a fejükbe látni a motívumaik megismerés céljából:
- Nem tetszik a rendszer?
- Marha erős legény vagyok, de nincs hol bizonyítanom?
- Részegen nekiestem.
- Kirúgtak az állásomból, elhagyott a csajom, és most halál pipa vagyok?
- Szeretnék imponálni a nőmnek?
- Én még ezt is meg merem…
- Bizonyítok a haverok előtt?
- Üveges minden rokonom, kell nekik a megrendelés?
- Ennyi eszem van?
- …
Nos, hazaérve beszámoltak a tapasztalataikról.
Kérem szépen: fogynak a könyvek! Amikor ők ott jártak, egy pasi öt könyvvel a hóna alatt távozott, anélkül hogy cserekönyveket hagyott volna ott. Egy nő csak egyet emelt ki a szekrényből, s vitte boldogan.
Mica egyébként azért talált a kirakott választékban olyat, amire korábban már vágyott (I. Asimov: Alapítvány).
Azért legyünk csak optimisták. Két példám is van a makacsság hasznáról.
Navigare necesse est, vivere non est necesse – vették át a mondást a rómaiaktól az angolok a világháború idején. És akárhány hajójukat lőtték ki az U. Boot-ok, naponta, újra és újra változatlan létszámban jelentek meg az óceánon hajókonvojaik. (Azután rátaláltak az ellenszerre: radar)
A másik egy anekdota: A misszionáriusok felkeresték a pápuákat. Az emberevők az első hullámban érkezőket megették. A második hullámban érkezőket megverték és kikergették földjükről, a harmadig hullámban érkezők pedig megkeresztelték az őslakosságot.
Írva van: Az erőszakosaké a mennyország.
A könyvmegállóra alkalmazva: Reményeim szerint kap egy sokkal jobb szlogent a mindenki könyvtára. Pl. „Hozzál egyet, hogy vihess egyet olvasni.”
Azt is remélem, hogy hatalmas mennyiségű könyv áll az önkormányzat rendelkezésre a hiányok permanens pótlására. Ha így van, és akad, aki ügyel rá, hogy a könyvmennyiség számottevően ne apadjon, akkor van rá esély, hogy előbb-utóbb dinamikus egyensúlyba kerülnek a hozott és elvitt könyvek. De
vajon van-e csakugyan elég tartalékkönyv?
Vajon van-e csakugyan elég fogékonyság a civilizálódásra bennünk?
Vajon akadnak-e megértő civilek, akik nem lomtalanításkor szabadulnak meg többé már nem olvasott könyveiktől, hanem ebbe a „depó”-ba helyezik el őket a köz javára?
Reménykedem.

Valamikor a Horn-kormány idején társadalmi szervezet delegált a Magyar Rádió kuratóriumába. Ugyanott nálam sokkal ismertebb személyiségek foglaltak helyet, többek között a kolozsvári katolikus pap, az író és lapszerkesztő, Jakab Gábor. Valakinek a születésnapja alkalmából munkaebéden koccintottunk, amikor a galambősz lelkipásztor felállt, és egy szuszra elmondott egy hosszas köszöntőt, mely nekem valahonnan ismerősnek tűnt.  Később ugyanezt Berecz András mesemondótól hallottam vissza. Majd múltak az évek, és többször nekifogtam, hogy a netről előkotorjam valamelyik honlapról, de a google-kereső sem segített. Már rég letettem róla, hogy valaha is rábukkanjak a tréfás szövegre.
Tegnap ugye elmentem a korábban rendelt SICC c. könyvért, melyet azzal a titkolt szándékkal vettem, hogy rejtvényeket és találós kérdéseket kedvelő unokámat, Ágostont meglepjem vele alkalomadtán. Pl. ha eljön hozzánk egyszer (vagy én megyek hozzájuk).
Nem szaporítom tovább a szót. Elég gyorsan végigélvezkedtem a régi-új könyvet, és majd hanyatt estem a meglepetéstől. Itt, ebben a könyvben találkoztam az – eszerint gyermekkoromból visszaköszönő – alkalmi monológgal.
Fogalmam sincs már, hogy hány embert szerettem volna születés- vagy névnapja alkalmával felköszönteni ezzel a szöveggel: Rokonaikat, barátaimat, kedves ismerőseimet. Akik egyáltalán olvassák blogomat. Mulasztásomat ezúton pótolom a „cikornyátlan, tőrőlmetszett, paraszti egyszerűséggel megírt” csacskaság közreadásával.
Rokonaim, barátaim, kedves ismerőseim, blogom olvasói: Isten éltessen Benneteket!
Bővebben kifejtve:
„Valamint a kalocsnira tapadó agyag ölelő karjaiból kibontakozó kocsikerék csikorgása által megriasztott tanyai kuvaszkutya bundájába kapaszkodó kullancsbogár szemeiből kicsorduló könnycseppekben visszatükröződő régi rabló lovagvár felvonóhídjából kiálló rozsdás vasszögek összetartják annak alkotórészeit, azonképpen tartson össze benneteket a barátság és a szeretet; és valamiképpen a kandúrmacska hosszú bajuszától megcsiklandozott katicabogár szárnyáról visszatükröződő napsugár heve által egy ócska kalapon megolvasztott tündöklő zsírfoltok erősítik annak matériáját, azonképpen erősítsen titeket a sors testileg, lelkileg a jövőre; és valamint a kegyetlenül hamis zene utolsó akkordjainál elájuló leányka lármás sóhajától megreszketett gyertyaláng fényénél silabizáló diákok mandzsettájáért lamentáló háziasszony ölében csipogó kiscsirkék csiripelésére kotkodácsoló tyúk által szertekapált vakondtúrásra hull a mindeneket megkeményítő eső, azonképpen hulljon a ti fejetekre is mennyei áldás!”

Ma 10 órára a Római térre siettem vállamon a fényképezőgéppel. Ugyanis ekkorra hirdették meg a korábban sose volt KönyvMegálló felavatását.
Mikor odaértem, jelen volt vagy öt kamerás ember, jelen a Platán(?) könyvtár munkatársa. Nem volt nemzetiszínű szalag átvágás, csak egy sniccerrel a műanyag fólia eltávolítása.
Nem volt avatási beszéd se.
Bús Balázs vidáman kezdett hozzá a dobozolt könyvek polcokon való elhelyezésére. Mi – jó magyar szokás szerint – néztük, ahogy a hivatalosság ténykedik. Mígnem a könyvtári dolgozók is munkához láttak. A kirakott fém–üveg kombinációjú szekrénynek két ajtaja van. Az egyik az északi, a másik a déli. Elképzelem, amint az északi szél cibálni kezdi az ajtót, az eső kikezdi a könyveket, ha valaki nyitva hagyja. Hacsak…
Hacsak nincs megbízva valaki a téren dolgozók közül, hogy nézzen időnként az ajtókra.  
Azért tűnik utópiának a vállalkozás, mert akiket az éhség hajt, és naponta a sörös flakonokat kukázzák (5 Ft-ot kapnak két aluflakonért), lehet, hogy rájönnek: az antikvár fizet a használt könyvekért.
Lehet, hogy olyik HÉV-hez igyekvő valaki gyorsan kinéz magának valamiféle olvasnivalót, és kiemeli a szekrényből, csakhogy elfelejt helyette másikat beletenni.
Ne legyen igazam.
Belgiumban szabadon használhatók a közterületeken elhelyezett kerékpárok, és szegénye, gazdagja fizet felszálláskor a villamoson. Bécsben is.
Ma mindenesetre nyitáskor egy nő a szekrényhez lépett, és beletett egy kötetet, amíg ott voltam, nem vett ki helyette semmit.
Egy másik nő is odalépett, és kivett egy könyvet, de nem tett bele semmit.
Én felkészülten indultam a térre. Vittem magammal egy Dürrenmatt duplumot, és Duke Ellington, Mindenem a muzsika c. művét hoztam magammal (ford. Borbás Mária). Azt hiszem, így én voltam az első, aki szabályosan járt el: vittem és vettem egy könyvet.
Még megjegyzem, hogy olyan embernek való, hogy a szekrény felső oldalára Szent Ágoston egyik mottóját írták fel:
Vidd, és olvasd! (Tolle et lege!)

Tegnap a SICC c. rejtvényes kitalálós, ügyességi stb. játékkönyvről írtam.
Alapmű.
Gyerekkorunkban megvolt, azután, azt hiszem, összefirkáltatott, s fedelét vesztve – kidobatott. Húgaim Sziccsnek hívták, nekik egyszerűbbnek tűnt kimondani, mint a siccet.  Azon nyomban hozzáláttam beszerzésének, mert, mint írtam volt, Ágoston unoka hasonló kedves kobakfejlesztő kitalációkkal kacérkodik. Maga is ötletel ilyesmiket, és örül neki, ha rávezetem ezeknek a játékoknak a logikájára. Nos, rákerestem az antikvárium.hu weboldalon. Egyetlen viseletes példány volt kapható 1140 forintért. Ez annyira drága, hogy megint kértem mellé ajándékkönyvet is.

Remélem, nem kell azonmód kidobnom a szellemi zsákbamacskát.  
Itt a 14 fokos lehűlés. Hidegfront érkezett, és fúj a szél. Idebent persze tartják a falak a meleget, és nem is tart soká az előrejelzés szerint ez a kellemes hűvösség.
Hír értékű lehet még, hogy T. szabad napot vett ki, é mert ide várja a szerelőt, akinek a feladata volna okosabbnak lenni, mint a tervező mérnöknek, aki megkonstruálta mosogatógépünket. Az alsó „kocsi” kerekei rendre magukkal sodorják a gumitömítést, melyet azután mindahányszor kézzel kell a megfelelő vájatba visszaszuszakolni.
Ugyancsak új egy tegnap az IKEÁ-ból ideszállított kerek fekete fémasztal. Valamiért a fehér olasz kinyithatós nem volt OK. Ezt pedig célszerű lesz fehér abrosszal letakarni, mert a nyári napsütés idején a fekete bádogon tojást lehet majd sütni.
Újdonság még, hogy az évek óta működő botturmix helyett kellene (?) egy nem bot, hanem valamiféle komplettebb-zártabb turmix, mert a bot kiveri a kevercs egy részét a konyhaasztalra.
Hát nem tudom. Weöres verse ír erről a permanens vehetnékünkről egyik rövid versében, melyet még rövidebben citálok ide: Hová megy a szomszédasszony? Ide és majd odaát, kéne egy kis hogyhíjják. Kéne még egy fémtábla MEGTELT felirattal.
Elvi készített egy sarkot Levinek, ahol kedvére hempereghet. Szemmel látható élvezettel vette birtokba a „neki készített országot”, míg éhes nem lett. Készült róla egy kép. Ma azt akarom a poszt végére rakni.  
Ma egyébként egy alapvető életvezetési alternatívával szembesültem. Éspedig azzal, hogy kétféleképpen nézhetek a világra, a testi felől, és a lelki felől. Két teljesen más világot kapok. Más a test (anyagi) és más a lélek (szellemi) felől közelítve.
A test lehúz, miközben a lélek emelne. A kettő szemben áll egymással, és elég nehéz az átállás az előbbiről az utóbbira.

Előttünk a szünidő. Érdemes a kínálkozó szabadidőt szellemi szórakozásokkal is kitölteni. Aki nyelveket tanul, könnyen elszórakoztathatja magát szójátékokkal. 
Hogy mondják azt németül, hogy hogy mondják azt németül. (Németül mondd!)
Hogy mondják azt oroszul, angolul, latinul, franciául stb., hogy hogyan mondják azt…   
Valamikor kedvenc szórakozásom volt magyar népdalok szövegét németre, oroszra fordítani. Ebbe belefért a huncutkodás is.
Nem érdekelt, ha a kutya ugat esetén nem lájet a szobáka, hanem vau-vau-sivajet.
Mondd németül: Boci, boci tarka, se füle, se farka.
De érdekes lehet a Talpra magyar, a Tisza c. vers, vagy gyermek kiszámolók átültetése is idegen nyelvre. 
Az eszperente pedig megunhatatlan. Gyakorlatilag minden elmesélhető ezen a mekegő, csak „e” magánhangzót alkalmazó közlésmódban. 
Nem hiszed?  
Akkor most megismétlem a fentieket eszperentéül:
Jelen rettenetes melegben rengeteget heverhetsz, s egyben remekelhetsz nyelvekkel, mely egy se nemzeted nyelve. Rengeteg nyelven elzengheted kedvenc versedet. Esetleg gyereknyelven keletkezett remekeket es egybevethetsz eme nyelveken. Nyelved kedvedre peregjen, s eszed tekeregjen. Eleve bennem reszket negyven esztendeje eme zengezet: „Tehenek gyermeke, tehenek gyermeke, fekete pettyes, se szerve, mellyel zengezeteket fejbe vehet, se szerve, mellyel legyeket elhesseget.”  
Kedvedre lehet nemzeted rengeteg remek verse, melyeket megnyergelhetsz, de nem nemzeted e nyelv, melyen ezt megteheted. 
Talán elhiszed, hogy csupán a fantáziádon múlik, mennyit mekegsz eszperente nyelven. 
Mindez azért foglalkoztat, mert Ágoston unoka nagyon veszi a nyelvi játékokat. Azokat, melyeket valaha Karinthy titkárja, Grätzer József szerkesztett könyvvé, s mely végigkísérte gyermekkoromat. Ráérős időmet újra és újra (rendre) bearanyozta önfeledt szórakoztatásra alkalmas leleményeivel. A könyv címe pedig, mely már sok kiadást megért, a SICC címre hallgat. Tartalmát azután a szerző mindjárt ki is fejti:
Szórakoztató 
Időtöltések,
Cseles
Csalafintaságok. 
Csak most jöttem rá, hogy spontán használtam fel a SICC ötletét vagy negyven évvel később, amikor évenként összegyűjtöttem a munkahelyemen az ebéd közben elhangzó vicce/hecce-lődéseket és a szerkesztői korrekciós utasításokat beleapplikálva faragtam mottót a füzetkéhez. Idézem. (Az utasításokat a jobb oldalon látod, de a szövegtest, melyre vonatkozik csak akkor értelmes, ha folyamatosan összeolvasod őket.) 
...mert itt dőlt
mindenki a röh nevestéstől s                delete
i g a z á n                                            ritka
volt a rosszkedv. A                           vastag
tréfát MINDENKI kerülte, hogy a nagy
neveket ne sértsük meg, de még az                       apró
poénokat is értsük meg!

Mindenki maga tudja.
De vajon tudja-e mindenki maga?
Ez egyáltalán nem biztos. Én pl. nem tudom, hogy blogom miért került a vélemény kategóriába. Kerülhetett volna a megírt tartalmak alapján a vallás gyűjtőnév alá, mégsem így lett.
Ez engem nem zavar, de véleményem sokszor és erőteljesen a fenti témájú. Ez így talán jobb is, mert esetleg felkelti a keresők érdeklődését. (Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.) A keresőkét, akik bizonytalanok a végső kérdések vonatkozásában, és szeretnének valamiképpen elköteleződni az általuk igaznak olvasott ideálok mentén.
Az internet egyebekben is a szórt tartalmú információk cyber-tere. Ezek egyike a lelki történésekről szóló beszámolók sora.
Mindezt azért tisztázom a poszt elején, mert aki olvas engem, tapasztalhatja, hogy megnövekedett a spiritualitás iránti affinitásom, és ez kivetül az általam kidolgozott szösszenetekre is. Így tudom magamat adni. Jól körülhatárolható tematikájú lelkiségi irodalmat olvasok mostanában, így az általam írt posztok egy része is erről szól, miként a mai is.
Tegnap a vonaton elkezdtem, helyesebben folytattam azt a gyakorlatot, amelyet a Mária-jelenések asszonya, a Napba öltözött asszony, a Lélektől átjárt Mária, alias Szeretetláng ajánl: Mentsünk lelkeket a purgatóriumból. A rá való hivatkozással három Ave Maria elmondása „áttesz” egy lelket az örök boldogságba.
Nos, hazafelé robogás közben egy-egy imahármast elmondva utána tettem valamennyinek egy általam megfogalmazott formulát: „Kedves lélek! Érezd jól magadat az örökkévalóságban, ahová a Szeretetláng kegyelme folytán kerültél. Ég Veled!”*
Azt hiszem ez oldotta a visszatérő szövegek mondását és személyessé is tették.
Mondom: visszatérő szövegek.
Igen.
Az állandó imaszövegek elmondása óhatatlanul gépiessé válik, ezért nehéz újra meg újra átélni őket tartalmilag. Gondoljunk csak arra, ki gondolja végig kalapját megbökve és „pot”-ot mormolva, hogy most azt mondja: Isten adjon jó napot!
Nos tehát mindössze annyit remélek, hogy az egyenetlen minőségben elmondott 3-3 Avém egy-egy „könnyebb esetet” átpenderíthetett Mária jóvoltából az örök élet boldogabbik fertályára. Remélem, hogy így esett, és nem az Ég „bosszantását” követtem el „kihagyásaim” alkalmával.
Ígérem, törekszem jelen lenni fohászkodásaim közben, hátha a nehezebb esetekből is átkerül valaki a „jobbik rész”-be.

Lapzárta után érkezett: Délután a Hármashatárhegy mögötti Gercsére mentünk egy 70. szülinapját tartó regnumi barátunkkal az érte mondott misén találkozni. A készült 26 fotó a fotóim 2012.2 albumban megtekinthetők.
*A Szeretetláng Napló végén találtam a hivatalos formára. Az út közben elmondott imahármasok az Üdvöz légy kezdetű imát jelentik. Az Üdvözlégy a második részében fordul elő ez a mondat: „Imádkozzál érettünk, bűnösökért, (s ide jön egy közbevetés) áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre, (majd szokásosan fejeződik be) most és halálunk óráján, Ámen.”  
Remélem, az én rögtönzésem is célba ért.