Mickey webnaplója

Angéla unokánk 9 óra után született császárm.-sel, epidurális érzéstelenítéssel. Súlya 2,83 kg, hossza 48 cm. Helyes kis arca van a papa közlése szerint. A hír ennyi, hajáról, fejkörméretéről, Zsuzsa állapotáról egyelőre nem szól a fáma, Zs. – gondolom – alszik.
Végül is állta a szavát fogadott orvosa, ha egy nappal később is, de elvégezte a műtétet. Hogy a napos csúszás kinek a mulasztása, ezután nem kívánom keresni.
Most már éljen és növekedjék szeretetben és bölcsességben a picike, épen és egészségesen. Éljen mamája, papája, és kedves családja. Majd elfeledem ő a családi alg. szerint az 1223, azaz apám második gyereke második gyerekének a harmadik gyereke.   
Ezúton gratulálok nekik mindenki nevében! Fotó majd később.
Újabb infók: Zsuzsa jobban van, mint az előző szülés után volt: Talán korszerűbb érzéstelenítést kapott. Megkapta babáját, alighanem az ágya mellett tarthatja Angélát.

Mind feszülten várjuk a hírt, hogy Angélát egészségben mielőbb a világra segítsék.
Ma hárman voltunk kórházban (Zsu Angélával császárra várva, és én).
Kora reggel, csupán a szokásos havi vérvételre mentem be, és hamar szabadultam. A főfőorvos ritka kivételként ma nem volt bent, a két főorvos igen, és az osztályos orvosok is. Egyikük, aki korábban kezelt engem is, kapott egy hápogó kacsát valamelyik kollégájától. Átöltözködéskor vett észre a meglepetést, átvitte a többiekhez, és boldogan hápogtatták. A lámpabura még mindig ugyanabban az állapotában van, mint évek óta, stílusosan leukoplaszttal rögzítve.
Hamar végeztem, és most itthon várjuk, újabb unokánk megszületését ezen a különös napon, Krisztus halálra gyötörtetésének a napján (felőle nézve teljes önfeláldozásának napján), amelynek a körülményeiről Izajás prófétál.
Izajás hall valamit, és bármilyen kínos, közzéteszi (Isten, az úr, nyitotta meg a fülemet, / S én nem álltam ellen, / nem hátráltam meg):
„Hátamat odaadtam azoknak, akik vertek, arcomat meg, akik tépáztak. / Nem rejtettem el arcomat azok elől, / akik gyaláztak és leköpdöstek. / Isten, az Úr megsegít, / ezért nem vallok szégyent. / Arcomat megkeményítem, mint a kőszikla, / s tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. / Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. / Ki szállhat velem perbe?... (Iz 50,5–8) Ez az első utalás arra, hogy a Szolgának (Messiás) sok testi-lelki gyötrelmet kell elszenvednie. A nagyon kifejező kép – arcomat megkeményítem, mint a kőszikla – egyértelművé teszi, hogy annak idején nem fog meghátrálni. Így is lett.
Nos, ezen a Jézus önmagát mindenkiért feláldozó szent napján írás közben 9.30-kor érkezett a telefonhívás Tamástól, hogy üvegen keresztül látta: Angéla a világra született, arca szép tiszta, remélhetőleg teljesen egészséges is. Zsuzsáról még semmit nem tud, még „dolgoznak rajta”.
Immár napvilágot látott, ma, április 6-án, a nyolcadik unoka. Isten éltesse! – kívánom neki nulladik születésnapján.     
Szolgálati közleményben később kitérek a fejleményekre.

Apotheosis (megistenülés) helyett apokolokynthosis (tökké válás – Seneca)?
Műtét helyett ultrahang.  
Próbálok higgadt maradni.
Reggel jött egy telefon Tamástól, hogy fél hétre a tett színhelyén voltak (hadd ne reklámozzam a kórházat), ahol ő nyolcig sem találta Zs. fogadott orvosát. Zsu.-t ugyan a kórházba felvették, hogy azután közöljék vele: valami a műtétek naplójában szerepelt, de mivel nem tudták elolvasni-értelmezni – törölték. Tehát ma valaki mást műtenek az előkészített helyen. Zavartan hozzátették, hogy majd később szorítanak neki mai időpontot, majd azt, hogy nincs szorítás se! Azért megkérték: biztos, ami biztos, semmit se egyen!
Jó, mi?
Holnap viszont nagypéntek. Alig valaki a helyén, nem lehet egy tisztességes gárdát összetrombitálni.
Ami azonnal eszembe jutott, azt Tücsi tolmácsolta Tominak: „Kívánom, hogy kapjanak egy beöntést mindazok, akik ezért felelősek.” T. visszaszólt: ő is így gondolja, de ne alulról.
Elvarratlan szálként maradnak itt a következő kérdéseim:
– „Na és”-országban mi számít még felelős kijelentésnek, tettnek, viselkedésnek?
– Az április 21-ről 10-i császárra rendelt gyerek 5-ére előrehozott műtétre vajon hányadikán kerül sor?
– Mi történt volna, ha a szülés spontán megindul? (Úgy vélem, hogy abban az esetben azonnal megműtik, akkor viszont fenntartható-e, hogy mára már biztosan nincs időpont).
– Lehet-e egyáltalán még biztos időpontról beszélni, felelősen kijelölni?
– Ki felel ezekért az emberek idegrendszereivel való szórakozásokért?
– Miért maradhat következmények nélkül a packázás?
– Hanyadikán fog megszületni a 21-re, 10-re, 5-re előjegyzett Angyalka.
– Mikorra kérje munkahelyétől Tomi az öt apanapot?     
Ha eddig nem derült volna ki, ide írom: Nagyon pipa vagyok amiatt, amit a lányommal műveltek! Szégyellje magát a helyi gárda.
Utóirat: Zsuzsa felkereste orvosát, aki szerint holnap reggel becs. szóra megműtik. 
Újabb kérdésem: Ha nem találja meg az orvosát, meddig kellett volna éhgyomorral maradnia? Uzsonnáig? Vacsoráig? Holnap reggelig? Holnap délig? Húsvétig...
Üdvözletem a „tisztes iparnak”.

A közelmúltban írtam arról, hogy örökös várakozásban vagyok, vagyunk.
Mire is várakozunk?
A héten húsvétra.
Zsuzsa férje és gyerekei arra, hogy találkozzon újra a csapat. (Azért vonultak száműzetésbe, mert torokfájósak voltak, és ez a fertőzés komplikációkat hozhatott volna a holnapi műtétnek.
Zsuzsa vár, hogy letehesse terhét, abbahagyhassa alkalmilag szedett gyógyszerei bevételét.
Arra vár, hogy egészséges legyen Angéla, és hogy erőre kapjon ő maga, amire oly nagy szüksége lesz.  
Én arra várok, hogy lássam megérkező unokáimat, vejemet, hogy megünnepeljük Zsu szülinapját.
Aztán a buszra, a vonatra, a villamosra, a HÉV-re ebben a sorrendben.
Hogy hazaérjek, és találkozzam Tücsivel és a fiatalokkal. A nagyhét történéseivel, az ünneppel, annak igazi tartalmával.
Hogy visszatérve kezembe kaphassam Angélát,
hogy megosszuk egymással örömeinket a nagy találkozón.
Igazából egymásra várunk és reméljük, hogy az egymásra találások szertettel telítettek lesznek.

Hátha valaki nem tudja.
Holnap legkésőbb az ötórás vonattal hazamegyek, ha Isten is úgy akarja.
Előtte még találkozom a haza jövő unokákkal.
Zsuzsa csütörtök reggel megy császárra Tamással.
Marianna vigyáz a kicsikre.
A kórház előzetes tájékoztatása szerint Zs.-t és Angélát húsvét után szerdán engedik ki.
Ismereteim szerint Tücsi jön az első időkben segíteni.
Ma padló, vécé- és ablakpucolás esett.
Jó állapotba hoztuk a lakást az ünnepekre és a kicsike későbbi fogadására.
Schmitt Pál lemondott. Jól tette. Én is lemondtam volna a helyében. Életemben számtalanszor megtapasztaltam, hogy azok, akik közül egy sem volt különb a Deákné vásznánál, tőlem elvárták volna a tökéletességet.
Régi igazság, amit a Richelieu bíborosnak tulajdonított mondat takar: Írj le öt mondatot, és én felakasztatlak.
Új igazság az enyém: Megbocsátom mindenkinek, hogy különbözik tőlem.
Se nem új, se nem régi igazság, hogy barátom vagy, noha ismerlek.
Nagyon régi igazság, hogy nincs jobb, mint egy jó ellenség. Tőle nem vár semmit az ember.
De most már elég legyen az igazságokból.
Most már csak B. G. egykorvolt rajztanárunk gyakorlatát vésem ide. Olykor spiccesen érkezett meg a tanításra. Megállapította, hogy büdös van, és ennek az az oka, hogy nem szellőztetjük ki otthon a nadrágunkat. Majd lefeszegetett egy rajztáblaszegélyt, azt a keményfát, melyet ő maga sulykolónak titulált, majd módszeresen nekilátott, hogy mindenkinek a fenekére csapjon vele mondván, hogy amit szüleitek elmulasztottak, kénytelen vagyok én pótolni. Kiporolom a gatyátokat!
Majd dolga végeztével körüljáratta a szemét az osztályon, keresve, hogy nem maradt-e ki valaki, s megkérdezte: Ki még itt a „szent”?
Schmitt Pál kicsinálása kapcsán önkéntelenül felötlött bennem a kérdés:
Ki még itt a szent?
PS. El ne feledjük, holnap Zsuzsa szüli napja. Isten éltesse!

Tíz perc az nagy idő, Elemér ... szólt a Kazal L. énekelte kuplé vagy valami efféle, melynek a szövegéből dallamából is csak ennyire emlékszem.
Mindenesetre közös életünk 40 évvel ezelőtt kezdődött, amikor is április 2-ra esett húsvétvasárnap, és fél négykor némi szokásos csúszás után egyházi esküvőnk. Ezt megelőzően valamikor március idusa után volt a polgári egy szombat délelőtt. Négyen vettünk rajta részt, a két tanú és mi. Tücsi fehér egyrészes miniruháját Egri Anikó készítette. Majdnem hatan lettünk, mert ugye a tanács képviselője és a fotós. Utóbbi csak úgy volt hajlandó elállni képek készítésétől, hogy értésére adtam, egy darabot sem fogok vásárolni az elkészült felvételekből. A hivatalos ceremónia után ki-ki hazament este saját otthonába aludni. Nem tekintettük ezt többnek, minthogy megadtuk az államnak, ami az államé. A kollégák nem győztek csodálkozni, hogy esküvőnk után is külön lakunk. Nos, április 2. után nem laktunk külön.
A tárgynapon nagy sürgés-forgás esett a buli színhelyén. Hoztuk haza a hidegtálakat, az esküvői csokrot, a kölcsönzött ruhákat. Rokon Piri számon kérte: Mi az, hogy nem izgulsz? A ti esküvőtök lesz. Elég blazírt lehettem. Persze ő nem látott belém.  
Baráti társaságunkban aznap sokunkra jött rá az esküdhetnék. Akik kijöttek a templomból, a barátaink voltak, ők ki, mi be, s utánunk még két pár esküdött életre szóló hűséget egymásnak. Mikor írom e sorokat, fél öt táján, már áldozás után lehettünk a misén, melyet César Franck Örvendező zsoltárával fejeztünk be, hogy azután elhúzzunk a lagzira egy Moszkviccsal.
Esküvőnk végén Koós fényképész készített egy nagytotál képet a sokaságról, a rokonokról a templomlépcsőn. Szerencsénk volt: legalább hat lépcső van, és jó szélesek.
Ma ugyan egyre kevesebbeket érdekel, ki is az ott két váll fölött.
Nos, mi még élünk, közös életünkért Istennek legyen hála.
Ha apám nem kap tbc-t,
ha első felesége nem hal meg...
Ha apósom nem dolgozik egy helyen anyósommal,  
ha nem születik annyi gyerekük, ahány született,
ha nem ismerem meg Tücsit és mást veszek feleségül,
ma másoknak más gyermekei élnének, és más gyermekek mással kötött házasságából származó más unokái volnának.
De mert így történt, holnapután utántól nyolc unokánk lesz, és épp olyanok, amilyenek.
Miken múlik az élet? Elgondolkoztató.
Tücsi pusszantalak. Szerdán várhatóan érkezem.

Bandánkról (kisközösségünk) csak balladai tömörségű utalásokat írtam eddigelé, pl. hogy Zuglóból seperc alatt átrángatták a cuccainkat a Lőpormalom utcába úgy mintegy 23 évvel ezelőtt. Olyannyira, hogy még az nap este meghívtuk őket immár új telephelyünkre egy szokásos szombat esti találkozóra.
Jókor reggel olvasom P. Erzsi kedves sorait, melyben közzéteszi csoportunknak írt e-mailjében  blogom utolérhetőségét a neten. Innen a cím:
Jó reggelt, Nomádok!
Blogom szempontjából három részre szakadt a regnumi csoport, miként egykor Magyarország.
Egyik része ismeri web-naplómat, másik része érdeklődik iránta, a harmadikba Cs. tartozik, aki minden adódó alkalommal mindenki előtt hangoztatja, hogy még életében sose olvasta a blogomat. Neki szoktam mondani, hogy nekem meg életemben még sose volt mobilom. Továbbá, hogy Isten tartsa meg jó szokását, és ezen túl se olvassa, ha nem akarja.
Így van ez. Ha van valami az életben, mely teljesen szabadon választható, hát a netre való felkúszás, és az ottani szörfölés, melynek egy légypaccnyi része az én blogom.
Jó reggelt, Nomádok!
Igazából mindenkinek jó reggelt kívánok és szép napot, legfeljebb nem jut el mindenkihez, csak azokhoz, akik belekukkantanak posztomba.  Ilyen szempontból csoportom lehet, hogy tovább osztódik: korábbi olvasókra, újabb olvasókra, továbbra se olvasókra, és Cs.-ra, aki tudatosan távol tartja tőle magát. Lehet azután, hogy változik a koncepció, és valamilyen oknál fogva, pl. önmegtagadásból mégis belenéz ő és/vagy ők.
Mindenesetre
Jó reggelt azoknak, akik benéznek hozzám, és azoknak is, akik nem teszik ezt.
Sokkal fontosabb, hogy összeszedett lélekkel és érzülettel fogadják magukba a nagyhét „légköréből”-ből áradó meghittséget, megtapasztalható áradásokat, szavakkal ki nem fejezhető sóhajtásokat és óhajtásokat.    
Az én újabb vágyam nem is új, csak néha újraéled. Olyanok beszámolóira vágyom, akiknek számára Isten nem fogalom, nem teológiájuk tárgya, nem filozófiai probléma, hanem olyasvalaki, aki fenekestül felkavarta életüket, és olyan vágányra terelte, mely valamiképpen az Ő megtapasztalását eredményezte.
Tegnap a kezembe került a lengyel apáca, Szent Faustyna naplója, és mellbe vágott, hogy miféle intimitással lehet megszólítani a Mestert, és vele szimbiózisban élni. Ő az, ők azok, aki(k) átlátnak a falon.
Zárásképpen szabadon ideidézem a keresztút stációinál el-elismételt gondolatot: Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk téged, aki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket.

Móvárra igyekeztem újra a rail-jet igénybevételével járt.
Van ennek a járatnak valami különös vonzereje, talán olyan, a XXI. sz.-ra jellemző információk, melyek tájékoztatnak arról, hogy mekkora tempóban haladunk, éppen hol járunk, a tervezettől eltér-e megérkezésünk időpontja, és mennyivel. Kéri, hogy vigyázzunk személyes vackainkra, ne felejtsük bőröndünket, esernyőnket a szerelvényen leszálláskor.
Ám van egy visszatérő szorongató érzése is az embernek. Bármikor bárki felállíthat a helyedről azzal, hogy éppen ez az ő helye, és söprés innen. Mit mondjak, ez eléggé megalázó és ostoba is. Ha nem adnak el több jegyet, mint ahány ülőhely van osztályonként a szerelvényen, akkor legalább azt kellene megtenni, hogy a vonat szélei felől közelítsék a két tábor elhelyezését. Egy angol őrült ragaszkodhat ahhoz, hogy a 13. széken üljön, de azt hiszem, mindegy neki, hogy melyik vagonban.  
Most ez nem így van. Másodszor fordul elő, hogy a pasas nézi a kártyáját, majd valamilyen nyelven megpróbálja értésemre adni, hogy ahol ülök, az éppen az ő helye. Idefelé jöttömkor is ez történt. Jön a dagadt angol, és határozottan rámutat a jegytömbjére, majd arra a helyre, ahol ültem, hogy az az ő helye. OK, vettem a lapot és otthagytam, hadd ismerkedjen meg az ő helyével. Utóbb jutott eszembe, hogy két szék állt egymás mellett. Elég lett volna kiülnöm az ablak mellől a másikra, és csak azért is ott maradni, hadd kényelmetlenkedjünk egymástól két dagi. Mert kötve hiszem, hogy két helyjegyet vett sajátmagának. Otthagytam tehát, és átvándoroltam egy négyes ülés egyikére. Utóbb mind a négy gazdára talált. Elhelyezkedtem új helyemen, mindvégig azzal az idegesítő gondolattal az agyam sarkában, hogy bármikor jöhet egy újabb megszállott, és mutogathatja, hogy ő éppen oda jogosult telepedni, ahol én ülök. És ez egész úton fenyegető és zavaró momentum.
Fenti ötletem bevezetését javasolom az ÖBB-nek, mely nyugodtabbá teszi az utazási körülményeket, ezután több nem kell potenciális imperialistának tekintenem egyetlen utazótársamat se.
Újításomért a szokásos honoráriumot várom: Az általa megnövekedett utasforgalom következtében elért haszon 1%-át.

Reggel reggeliztünk,
tizenegy óraira darakását (tejbegríz) készítettem kettőnknek igazi kakaós cukros ízesítéssel.
ebéd utánra Zsuzsa sült csirkecombot krumplival szintén kettőnknek,
vacsorára hideget ettünk.
A nap vonatkozó részeiben mindketten bekaptuk kötelező gyógyszereinket.
Zsuzsa megjegyezte, hogy eltört lábú széke mint kompozíció a jaj címet kaphatná.
Ma egyetlen fotó készült: portré a kajla lábú székről, melynek Jaj! a címe.
De hogy ne jajgasson ez az ülőalkalmatosság, fél óra alatt sikerült a szerszámarzenálból összeválogatni egy fúrógépet, egy tokmánykulcsot, egy nyolcas fa tiplit és egy ugyancsak nyolcas fúrószárat. Utóbbi kettőhöz egy tolómérőt is. Majd méricskélések készültek, s bejelöltük, hogy hol fogjuk megfúrni a sérült lábat.
Maga a műtét nem tartott sokáig, de a ragasztás igen.
Az első számú pillanatragasztó tubusában egy gombostűfejnyi mennyiséget találtunk,
a másodikban annyit se, mert teljesen beszáradt.
A harmadik, bizonytalan minőségűből jó ütemben folyt a matéria
a széklábra,
a kárpitozott székülőkére,
a parkettára és mindkettőnk
kezére.
Nem tudom, hogyan csinálja az ügyes, csúcsos kinyomó csőrrel ellátott ragasztó, de valahogyan mindig az a vége, hogy kénytelenek vagyunk magunkról levakarni a levakarhatatlan ragasztót.
No, mindegy.
A fa stiftet megkapta a székláb, majd kivágtam az erkélyre, mint macskát nagydolgozni, hogy odakint száradjon kedvére.
Pillanatragasztót pedig azért használtunk, mert nem találtunk faragasztót itthon. (Meg ne tudja Francois,- aki egy évtizede nagyon elcsodálkozott, amikor összerogyott alatta a székünk -, hogy nincs itthon „fárágásztó”.
Zsuzsa több ízben telefonbeszélgetést folytatott torokfájásuk miatt Lébénybe száműzött családjával.  
Kölcsönösen sajnálkoztak, mindegyikük rosszul tűri a kényszerű elszakadást.
Egészségi állapotában viszont nem következett be változás, így egyelőre marad a nagycsütörtöki csaszi műtétidőpont.

Elég őrült nap végén kopogom mai adagiumomat.
Tegnap este felkerestek a rendőrök mindenkit, minket is, hogy a 100 kilós bombát a közelünkben fogják elszállítani, ezért ki kell költöznünk reggel nyolcig.  Tudomásul vettük. Tücsi azonnal felhívta Ildi húgomat, befogadnának-e egy délelőttre, mert részesei vagyunk a bombariadó örömeinek.
Igent mondott, de hozzátette, hogy reggel hat után indul munkába.
Ott leszünk – ígértük, és ott lettünk Leventéstül, Elvirástul, nagypapástul (ez én vagyok).
A dolgozók el, mi meg vártuk a híreket. Egy külön telefonszámon lehetett érdeklődni a dolgok állásáról. Onnan megtudta Elvira, hogy a lakosságnak eddig még csak mintegy 30%-a hagyta el otthonát. Mindez kb. fél tizenegy felé. Párhuzamosan a tévéből megtudtam, hogy a kiürítés befejeződött, és a tűzszerészek munkához látnak. Aztán sokáig semmi fejlemény, hacsaknem az, hogy kb. hetvenszer hallgattuk meg, hogy Schmitt Pál kisdoktoriját visszavonták, és ezt csócsálták a politológusok, a szóvivők, a kommentátorok, s ki tudja, talán még a pszichológusok is. Vagy azok engem fognak piszkálni, hogy mi a véleményem egy diákos szamárságról húsz év elteltével.
Mindenesetre nem tudtam hazaszállítani a sorsüldözte kilakoltatottakat. Hanem ígéretemhez híven Móvárra igyekeztem vonattal. A Keleti pu.-ról készítettem néhány fotót zsigereimben még azzal az érzéssel, amit a szoc. időkből hoztam magammal: Mit képzel maga, adja csak ide azt a fényképezőgépet, kitépjük a filmet, (megnyomjuk a delete gombot), még megismerik az imperialisták ezt a stratégiailag kiemeltem fontos létesítményt.  Avagy nem tudta, hogy fényképezni tilos?!
Vissza a mába. Szép az az épület. Az előcsarnoka főfreskóját Than Mór készítette, az oldalsókat pedig thán Lotz Károly.
Már Móváron a buszra várva egy női alak arcát fotóztam le, mely a szemergő esőben „megizzadt”. Orráról és ajkáról egy-egy esőcsepp lógott lefelé.  Útközben adódott volna még egy gyönyörűen kopár lankás, mögötte csupasz fákkal. bozontos felhőkkel, de hát mire előkapom a gépet, máris „elmúlt a pillanat és én élek”.
Ilyen zsákmánnyal érkeztem, Zsuzsához. Most tovább társalkodva várjuk, hogy ne történjék semmi, legalábbis idő előtt ne. A fiúk és Blanka Lébényben„ gyógyásszák” magukat különféle „egészségítőkkel”.
Egy epizódra még kitérek.
Dél van.
Megmelegítjük a hozott tésztát, gombapörköltet.  Elvira közben jóllakatta Leventét. De hogy a fiú ne legyen magában, kosárkájában elhelyezte őt a konyha sarkában, mi ketten pedig hozzáláttunk az ebédhez, közben cseverészünk. Levente pedig éktelen sírásba kezdett, és akkor se hagyta abba, amikor magunk mellé emeltük a hokedlire. No, én kikaptam a kicsit, és elvittem jó messzire, hogy anyja befejezhesse az ebédelést. Viszem magammal, ő változatlanul kiabál.
Egyszer csak mintha elvágták volna. Marci akváriuma elé térdeltem vele, hogy a guppikat megfigyelhesse. Elvira bejött a túlságos csendre. Mondom neki: ez a gyerek feltehetően rosszul tűrte, hogy nem vele foglalkozunk. De ennél is erősebben hatott rá a sok szépséges izgő-mozgó hal, vagy csak annak örült, hogy letérdeltem.