Mickey webnaplója

Ágoston szereti:
Tej (csokigolyóval)
mandarin
Hohes-C
kolbász
sós ropogós sütik (perec, ropi, sajtos tallér)
társasjátékok
LEGO minden fajta
Blanka szereti:
víz
joghurt mazsolával
minden, ami ehető és nem keserű
paradicsom szeletelve
babázás
birkózás
Mindketten szeretik:
palacsinta,
paradicsomleves
pizza
PC-játékok
társasjátékok
videók
Micimackó-filmek.
Négymondatos életkép.
Volt (és van) egy értelmileg fogyatékos, nagyocska gyerek.
Arról lehet felismerni, hogy séta közben tükröt tart a kezében.
Volt (és van) egy 64 körüli nyugger.
Arról lehet megismerni, hogy séta közben fényképezőgép lóg a bal vállán.
Mai napom.
Azzal telt, hogy leírtam, mivel foglalkoztam 1999-ben.
Legnagyobb hozadéka februárban született Timothée unokánk.
Legnagyobb kihívása két könyvterjedelmű füzet és album megírása, összeszerkesztése 2000-re készülődve. Megjelentek egyik 40 000, a másik 5000 pld.-ban.
Legnagyobb szomorúsága, hogy nagyon beteg lett mamácskánk. Alig élte túl az évet.
Ma szeles idő lévén rövidre fogtam a sétát és meglehetősen témaszegény helyeken jártam. Azért egy képet ma is fellökök posztom díszítésére.

Olvasom Móvár ref. temploma mellett a hirdetésen: A templom tetején nem buzogány van, mint sokan hiszik, hanem a betlehemi csillag, mely mindenkinek világít. A pléhkakas pedig Péter árulását jelképezi. Miket lehet megtudni.
Zsuzsát megihlették a régi nóták, melyeket együtt gyakoroltunk. Egy karácsonyit kirakott a falra, hogy megtanulja a szövegét, egy másikra utalva pedig megmutatott egy többalakos figurát. A hétpettyes katicabogár az egyik alak, a másik pedig egy talicskát toló éjjeli pillangó. Még drótmerevítést is tett a színesre festett figurákba, hogy tartósak legyenek. Ehhez a szoborcsoporthoz tartozik egy Blanka által megformázott bogár, „olyan barna-bogár”.
Sajnálom mégis, hogy nem vittem fényképezőgépet. Megörökítettem volna a készítményeket. Arra számítottam, hogy az ő Kodakjukkal csinálunk néhány képet róluk is. Sajnos eszi az elemet, és pillanatok alatt befuccsol a kamera. Gondolom, megfelelő erősségű akkukat kellene betáplálni a gépbe. No mindegy.
Volt még egy lencsevégre kívánkozó téma. Győrben az egyik üres és fehér fényt árasztó reklámtábla előtt álldogált egy ember. Teljesen jó sziluett-képet lehetett volna róla csinálni, ha a körülmények megfelelőek lettek volna. Majd vadászom a hasonló lehetőségeket. A sziluett régi találmány, de szerintem megunhatatlan.
Néha a kontúrok többet mondanak valakiről, mint az érzékletes színes kép.

…elmondom hát mindenkinek! – fogalmazza meg versben Karinthy legfontosabb közérdekű közlendőit.
Mostanában két anyagot is készítettem két kiadás előtt álló könyvhöz. Mivel nem publikáltatott egyik sem, így vagy -. mint elvetéltet - eldobom, mintha sose írtam volna meg őket, vagy megosztom a neten mindenkivel, mivel „nem mondhattam el senkinek.”
:)))
1. A család imakönyve
Elöljáró kis trakta
A 2011-es év az MKPK döntése értelmében A CSALÁD ÉVE. Jogos a feltételezés, hogy a püspökkari konferencia azért határozott így, mert a család a társadalom legsérülékenyebb, a legtöbb oldalról támadott része. A családok ma létükben veszélyeztetettek. Ez azért tűrhetetlen, mert a család Istentől akart valóság, mert maga az Isten Fia is családban született, mert a család éppúgy közösség, mint a Szentháromság közössége. Mi más is lehetne, hiszen amint az ember az Isten ikonja, ugyanúgy képezi le a Szentháromság közösségét az ember alapközössége, a család.
A Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék kiadója, ezért idén hozzáférhetővé tesz olyan szentszéki dokumentumokat, melyek a családdal foglalkoznak. Megtette ezt korábban is, amikor kiadta a családról szóló 1981-ben készült pápai enciklikát a Familiaris consortio kezdetűt. Sőt az érdeklődésre való tekintettel 2002-ben ismételten közzétette a pápának ezt a körlevelét.    
A szent életű II. János Pál azonban nemcsak ezt az átfogó dokumentumot készítette a családok megsegítésére, hanem több ízben fordult leveleivel a családokhoz, a családokat alkotó különféle korosztályok tagjaihoz. 1994-ben levelet fogalmazott meg a   családoknak, ugyanis 1994. szintén a Család éve volt. Még ugyanebben az évben karácsonyán keletkezett a gyermekeket megszólító levele, majd a rá következő esztendőben, 1995-ben kelt az a levele, melyet a nők IV. világkonferenciája számára fogalmazott meg. Négy évvel később pedig, 1999-ben az idős emberekhez fordult írásban II. János Pál.
Olvasva s részben újraolvasva ezeket a figyelemre méltó episztolákat azzal szembesülünk, hogy a benne foglaltak teljesen megőrizték aktualitásukat, sőt ki kell mondanunk, hogy ma a felgyorsult – és nem mindig kívánatos irányú – civilizációs folyamatok sokkal inkább időszerűvé avatják a pápa leveleit, mint amikor megszülettek. Ilyen értelemben prófétai megnyilatkozásoknak tekinthetők ezek a dokumentumok.II. János Pál a Familiaris consortio-ban figyelmeztet: Család, légy, ami vagy!
Az lett?
A Szentháromság közösségének földi ikonja lett?
Természetesen nem.
A szent életű pápa itt közölt leveleiben ismételten felhívja az emberek figyelmét arra, hogy építsék ki a szeretet civilizációját, melyet elődje, VI. Pál pápa körvonalazott.
Ugyancsak határozottan nyomatékozza a családok keresztény életvitelének megvalósulását: az együtt imádkozó családtagokból álló közösségek, a családegyházak létrejöttét, utalva a II. Vatikáni Zsinat tanítására.
A Nők IV. világkongresszusához írt levelében összefoglalja azokat a katolikus hitigazságokat, melyek elsősorban a nőkre vonatkoznak, őket érintik, méltóságukat hangsúlyozzák. Ebben a levélben található az az általa használt kifejezés, mely igen figyelemre méltó: ebben a levélben női géniuszról beszél a pápa.
2. Székely János: Cigány népismeret. Te del o Del baxt! (Adjon neked Isten szerencsét!) Szent István Társulat Budapest, 2010. 127 o., számos színes képmelléklettel. 600 Ft.
Két gondolat köré kívánom recenziómat felfűzni. Az egyik könnyen belátható, és ezért hosszasan nem is időznék itt.
A tétel úgy szól, hogy ami ismeretlen, az félelmet gerjeszt. Ezt nem kell magyarázni, mindenki saját tapasztalatából ismeri. Ilyen szempontból a Cigány népismeret hiánypótló mű, mert legnagyobb létszámú kisebbségünkről alig tudunk valamit. Pl., hogy létszámuk hazánkban 6-700 000-re tehető, hogy nem egységes népcsoport, hanem  nyelvük szerint elkülönülnek (oláh, lovári, beás stb.) A püspök könyve megismertet bennünket eredetükkel, vándorlásaik irányaival, letelepedésükkel, szokásaikkal, az általuk favorizált foglalkozásokkal, jelen helyzetükkel. Továbbá megismertet a Boldog Ceferino életével is, akit II. János Pál pápa 1997-ben boldoggá avatott.
A másik észrevételem: Jól szerkesztett, érdekes, tömör összefoglaló ez a kötetke, melynek a címe akár ez is lehetne: Amit a cigányokról tudni kell. Olvasása közben mindvégig jelen van  Székely János szimpátiája, szeretete, mellyel közelít kötetének alanyaihoz. Minden sora az sugallja, a cigányok éppen olyan emberi méltósággal rendelkeznek, mint bármely más rassz. Ez nem jelenti hiányosságaik elleplezését, hanem azt, hogy hibáikkal és tehetségeikkel együtt ugyanolyan értékesek, mint bármely másik népcsoport.
Megjegyzem még, hogy ez a könyv teljesen közérthető. Úgy gondolom, hogy a püspök tudatosan kerüli a bonyolultabb mondatszerkezeteket, így, aki olvasni képes, minden szavát megérti. Szokatlanul alacsony ára pedig azt célozza, hogy minél több olvasóhoz jusson el ez a könyv. 
Sietek megjegyezni, hogy a képanyag összeválogatása, elhelyezése még érzékletesebbé teszi az olvasást, és az is szerencsés, hogy a könyvecske végén található rövid szemelvényválogatás néhány írónknak a cigányokról szóló írásaiból, valamint cigány művészek irodalmi műveiből hoz egy-egy jellegzetes részletet, verset.

Megjöttem.
Zsu jobban lett.
Túl van az influenzán. Talán majd egyszer részleteket idézek az ott töltött néhány napból, de most későre jár.
Tájékozódtam, ki mit írt, mióta nem vagyok gépközelben.
Nem őrültem meg.
Ahogy kinyitottam blogomat, a számláló azt mutatta, hogy most következik az 1975. poszt. Zsu született 1975-ben.
Innen a cím.
Hogy azért szóljon is valamiről, néhány élménymorzsa.
Zsu bemutatkozása után idősebb kolléganője elmondta, hogy ő is Gyorgyovich lány, csak cs-vel írják horvát családnevét. Így hát ketten Gyorgyovich/csok egy munkahelyen.
Tegnap este többek között arról is szó esett, hogy a gimiben két megtévesztő szóval találkoztunk.
Az egyiket a kémiakönyvünk tartalmazta. P-Á-CS-Ó, tehát pácsó. Alig akadt valaki, aki rájött, hogy pác-sóról van itt szó.
A másik az irodalmi szöveggyűjteményünkben leledzett. Heine költeménye után állt az apró betűs rövid életrajz, melynek megfogalmazása szerint Heine matra-cs-írban halt meg. Itt muszáj hangsúlyozottan úgy írni, ahogy, mert azt senki nem vélte, hogy a XX. sz. második felében egy ilyen pihent agyú megfogalmazással kínálják meg a tini ifjúságot: „Matrac-sírban”, azaz ágyban, párnák közt. Ez persze lehet, hogy roppant irodalmi, de annál idegenebb egy diák érzésvilágának, életérzésének.
Na mindegy.
Ezután következett számomra a desszert. Béla - én tudom, ki, nektek meg oly mindegy, hogy ki, tehát ez a Béla - számos alkalommal szembesült a Weöres-féle Bóbita verssel. El-elgondolkozott rajta, hogyan került bele ez a sajátos sor és ez a sajátos név:
„Szárnyati Géza” ma Lacra. Még értelmetlen is! Visszaemlékezve a versikére, csakugyan itt vannak a hangsúlyok: tá-titi tá-titi tá tá. 
Hát jót nevettem rajta. Persze, hogy persze. Szárnyat igéz a malacra.
Weörestől minden kitelik! (Pl. Aj, e nőkebelü Lidi óta, a Jenőke belül idióta.)
No, mindenkinek jó éjszakát!

Most jött egy SOS kérés. A móváriak kérik jelenlétemet, mert utolérte őket a B vírus. Mindjárt vonatra pattanok. Akik olvasnak, azoktól türelmet kérek, sőt szorítást is. Most néhány napig távol leszek. Addig is Ég áldjon mindenkit!

2011 A Család éve.
És ki tudja, még minek az éve 2011. Lehetne pl. az én évem is, amiatt, hogy idén megszűntek szerződéses kötelezettségeim. Így hát szabadságolásom éve, leszerelésem éve, obsitos létem éve. Akárminek az éve. 
Mégis nagyon fontos ez a család éve. Kizökkent világunkban kizökkentek a természetes emberi kapcsolatok is a helyükből. Így leginkább a házas kapcsolatok mentek át válságon és a családok is.
Nemrégiben olvastam egy sikeres, húszgyermekes családról. De jó, hogy van ilyen. Korábban viszont a párkapcsolattal való visszaélésekről olvastam, hogy is mondjam: amikor a gyerekek a világra jönnek, és kész. Nevelésük ezzel be is fejeződik nagyjából, és az életben tartásukról való gondoskodás is csaknem.
A házasságokra is vonatkozik: Bennük a jogoknak és kötelességeknek párhuzamosan kell érvényesülniük.
Felfogásom szerint minden emberi élet végtelenül értékes. Hogy láttassam, mire gondolok, csiszolatlan és csiszolt gyémántokhoz hasonlítom a megszületett gyermekeket. Megtalálásuk a születés, csiszolásuk a nevelés és a folyamatos gondoskodás róluk. A gyémántok arany foglalatba valók. Ez volna a család.
De vajon az-e?
Mit ér a gyémánt, ha csiszolatlanul vagy megcsiszoltan a sárba tapossák?
Megtartja-e az ékkövet a sérült foglalat?
Mit ér a sokfelé szakadt aranylánc?
Az aranylánc és a gyémántokkal ékes medál összetartoznak (szülők és gyerekek).
Ezért mondom, hogy büszkélkedésének csak a saját érdemei határáig szabad terjednie.
Legjobb tudomásom szerint hat unokánk van. Öt már nevelkedik, egy még megszületésére vár. Ez egy unokához képest hatalmas tömeg, 30-hoz képest kevéske, de én nem a mennyiséggel foglalkozom. Hanem a szülőkkel együtt örülök annak, hogy ember született/születik a világra. A többi csaknem kizárólag az ő dolguk.
A miénk, nagyszülőké mellékszólam – mondjuk a gordonka szólama. Megalapozza a hangzásokat, aláfesti a zenét, de nem határozza meg a dallamot.

Mottó:
„Magyar magyart
rontja. Kár.
Bár több esze
volna már.”
Idézi Szalayt (1842?) Kodály,
Kodályt pedig Emmausz

Írtam már korábban arról, hogy a Mester egész világosan kinyilatkoztatja: minden meghasonlott ország elpusztul. (Lk 11,17) Hasonló megfogalmazások találhatók a többi evangelistánál is.
Kérdezem: melyik szó nem világos? Nos, ha mindegyik érthető, akkor ocsúdjunk, mert nagy baj van, és nem elsősorban a gazdaságban, hanem  a fejekben. Most még az is mindegy, hogy bűnös megvezetés áldozatai révén lett nagy baj a fejekben, vagy magunktól őrültünk meg. Mondhatod erre, hogy a világ tele van meghasonlottsággal. Erre Arany J. szavaival felelek: „Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.”
Ez az árvaság jelen esetben a világ meghasonlottsága, s ami engem közelebbről bánt, a magyarság meghasonlottsága. Valamikor pontosabban tudtam hivatkozni arra, amit a mottóban hozok, Kodály írt kánont egy, az 1800-as évek első felében keletkezett versre, melyet egy Szalay nevű ember írt. Már nem emlékszem keresztnevére. De nem is ez a lényeg. Talán inkább az, hogy a két évszázaddal korábban keletkezett csasztuskának ma is irgalmatlanul húsbavágó mondandója van. Ez arról szól, hogy ennyi idő sem volt elég a meghasonlás megszüntetésére, sőt, ha lehet, az ellentétek mintha tovább éleződtek volna a tűz és a víz között. Nem érdemes most azzal se foglalkozni, kik tartoznak a tűz, kik a víz zászlaja alá. A jelenség századok óta tartó nyugtalanító léte az, ami évtizedek óta gondolkodóba ejt. Ti. az, hogy mit kellene tenni a két tábor megbékélése érdekében.
Egyszerű volna azt mondani, hogy mindenki térjen meg. De vajon megtesszük-e?
Az okok számomra nagyjából kikristályosodtak. A két tábor hagyománya merőben eltér egymástól. A Mester ellenségszeretetre tanít. Idézem, mert fontos: „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!” (Mt 5,38–42)
Átérzem e parancs teljesítésének a nehézségeit. Aki a szemet szemért elvet követi, annak irgalmatlan nehéz teljesen átfordulnia, és szelíd szeretettel tekinteni a tőle különbözőre. Olyannyira, hogy a Japánban dolgozó jezsuiták mondják: a japán szívesen veszi a keresztény tanítást, de itt megakad. Túl kell tennie magát egész neveltetésén, elvetni szokásait stb. Még hogy irgalmazzon valakinek, még hogy ne álljon bosszút?  Ennek a feldolgozása komoly nehézséget okoz nekik.
De nekünk is. Már írtam a katolikus pap Tabódy Istvánról, akit Recsken megalázott az egyik fegyőr. Mindennap összerugdosta, s egyre dühödtebben, mert TI rendre azt hangoztatta, hogy a vele történtek ellenére szereti amazt. Utóbb TI a benne felgyülemlett keserűség folytán úgy határozott, ha megölik is, ez alkalommal nem fogja hagyni magát. Igen ám, de közben fegyőre megbánta kegyetlenkedéseit, és TI-t ellátta reggelivel, és a körülményekhez képest gondoskodni kezdett róla. Hát ilyen nehéz irgalmazni. Márpedig az irgalmatlanság okozza a gyűlölködést, az pedig a meghasonlottságot.
Mivel magam publicista vagyok, ezután mementóképpen mindig szem előtt lesz a „mottó”, ameddig csak érzékelhető javulást nem tapasztalok a meghasonlás megszűnése vonatkozásában.
És délután voltam fényképezni, és fényképezni jó volt. Mutatok egyet:

A Zászlónk 100 éves jubileumán felkértek vezércikk írására. A cikknek ez volt a kifutása: életünk értelmes célja csak egy lehet, önmagunk felülmúlása. Ez pedig egyedül nem megy. Több élményem, apropóm is van ahhoz, hogy egy kissé közelebb hozzam, mire gondolok.
Az egyik: tegnap kezembe került egy ÚE-cikk: interjú Vedres Csabával.
A neves zongorista, orgonista, komponista megtapasztalta, milyen, amikor saját forrásaira támaszkodik és milyen, amikor elengedi saját akaratát. Idézem:
„Nekem nem volt más teendőm, mint reggeltől estig komponálni… Nem ment: egy teljes hónapon át! Akkor jöttem rá: ezt nem én irányítom… Meghallottam egy belső hangot, érzést, hívást: »Add át nekem a zenédet!« Nem akartam… szerencsére gyorsan megtapasztalhattam: az Isten hatalmas szabadságérzést kínál nekem, és olyan függőségi viszonyt, amit szeretek.”
Íme az ő önfelülmúlása.
A képlet egyszerű, és saját tapasztalatommal egybevág.
Egyszer így összegeztem íráskészségemet: Jobban írok, mint ahogyan tudok.
Bizony, bizony rácsodálkozom olykor egy-egy villanásra: ezt én követtem volna el?
Igen, kicsit én, de nem egyedül.
A fogalamazásra is igaz: Nélkülem semmit se tehettek.
Ha csak saját fantáziámra hagyatkozom, az olyan is lesz: emberi és fakó. De ha hagyom, hogy megihlessen, akinek mindent köszönhetek, akkor több lesz, mint amire magam képes volnék.
Ez mindennel így van.
Ha felolvasásra kérnek misén, egy gondolatot küldök az Égnek: „Szeretném, ha átmenne az üzenet.” Minden hangos olvasáskor ugyanezt kérem.
Kit érdekel az orgánumom? Még magamat se. De valamit szeretnék megértetni, átadni, azért olvasok. Az üzenetért.
Pünkösdkor nem ugyanez esett meg? Péter tudta a legkevésbé, hogy mi történt vele, velük. Hogyan tudott volna nyelveken szólni, hogy mindenki megértse mondandóját, mégpedig a saját nyelvén.
És mégis, és mégis.
Együttműködött azzal, aki segítette, hogy felülmúlja önmagát.
Minden művésznek, minden tudósnak, mindenkinek, aki értelmes életet kíván élni, érdemes felajánlania tehetségét, minden munka megkezdése előtt. Minden reggel.
Hogy minden este hálát adhasson érte: Mire mentünk együtt, Uram!
Nevezheted ezt aztán ihletnek, karizmának, szent elszántságnak, aminek akarod.
Csak alkalmazd, hogy szebb legyen a föld, hogy értelmes legyen az élet, hogy átlelkesüljön valamiképpen a társadalom.

Mára – két napi tobzódás után – fotósböjtöt rendeltem el. Bár ott kényelmetlenkedett a kilós teher a bal vállamon, összesen két képet hagytam a négyből. Egyiken tenmagam árnyéka volna, mely az árnyékvilágban ugorja át az alvilág folyóját, a Styx patakot.
Mégis a másikat rakom a poszthoz. Ez egy igen ritka madárfaj jeles képviselője!
Egy tőkésréce.
Kérdezhetnéd, többet ér-e a kacsa az én árnyékomnál.
Mire én: Nem ér többet, de a képeket a blog valamiért a szélesebb talpára állítja, ezért az árnyékom oldalról lebegne be a képbe, mint valami kísértet, így hát a fekvő formátumú récét választottam. Úgyis csak amolyan hangulati elemként szerepel az aktuális szöveghez.
Ma pl. a szegénységről akarok szólni.
A kacsának semmije sincs. Még árnyéka se. Nekem van árnyékom, melyet egy drága fényképezőgéppel örökítek meg, mely szintén az enyém.
Tehát szegénység.
„Szegények mindig lesznek veletek” – prófétálja a Krisztus, a Mester.
(Miért nem Krisztus, és miért „a” Krisztus? Azért, mert a Krisztus szó Felkent-et jelent. Márpedig a Felkent elé dukál névelő: A Felkent.)
Szegények mindig lesznek velünk. De miért? – kérdezhetnéd. Mire én hosszas magyarázatba kezdenék:
A teológia felel rá: A Szentháromság három személy, Atya, Fiú és Szentlélek. Ez a háromság kenózisban él egymással: egymásból él. (kenózis = önkiüresítés).
Képletesen szólva: üres a kezük, hogy elfogadhassák a másik kettőtől jövő adományokat. De nemcsak a kezük üres, egész lényük teljes önátadás, teljes bizalommal a többiekre bízott létmód. Isten hallatlanul szegény, ha a birtoklásra gondolunk. Ezért aztán minden az övé.
Van egy nevelő célzatú játék, mely errefelé tereli a gondolkodásunkat. „Engedd el magad”-nak hívhatnám, de lehet, hogy más néven fut.
A lényeg.
Egy többtagú társaságra bízod magad. Körbevesznek téged, s bekötik a szemedet. Most megkérnek rá, hogy álltó helyedből dőlj el valamerre. El fognak kapni, hogy kőbe ne üsd magadat. Szokni kell ezt a látszólagos kiszolgáltatottságot, valójában ráhagyatkozást a többiekre. Átadni nekik a felelősséget a te épségedért. A végére élményszerűen tapasztalod meg, milyen is másokban bízni „elesettség”-edben.
Na már most. Játsszunk el a gondolattal:
Mi lenne, ha csak akkor ennél valamit, ha megkínál valaki.
Mi lenne, ha csak akkor innál, ha megkínál valaki.
Előbb szomjan, majd később éhen halnál.
Az üdvösség a kenózis jegyében képzelhető csak el.
A végtelen és kölcsönös figyelmesség jegyében, a végtelen szeretet jegyében. Ezt élik a Szentháromság személyei. Ez vár ránk.
Mi köze ennek a szegénységhez? – teheted fel jogosan a kérdést.
Annyi, hogy általuk gyakorolhatjuk egyedül a ráhagyatkozást, a szeretetet. Az egymásból élést, a szolidaritást, az empátiát, mely mind-mind a szeretet megnyilvánulása. Ennélfogva rászorulunk a szegényekre, különben soha nem ismerjük meg az osztozkodás örömét, a Gondviselés jelenlétét és működését. Szegények nélkül tele lesz folyton a kezünk, s nem fér már bele semmi és senki. Ez volna maga a pokol. A pokol végtelen önzése és ebből fakadó magánya.
Mutasd a tenyeredet! :)))

Ma újra elkapott a harctéri idegesség, és újabb csúcsot másztam meg. Ezúttal a Gellért-dombot. Mi ugyan hegynek tituláljuk, de magassága nem éri el a 300 m-es kritériumot. Csak 235 m magas. Nekem mégis maga a Mont Everest. Szerencsére az alaptábor elég alacsonyan van, így elkezdtem a fotózást. Majd mind sűrűbben ezt tettem, ahányszor csak a kilátás megengedte. A művelet jól sikerülhetett, mert megannyiszor megkönnyebbülést hozott a jól végzett munka. Lendülettel vettem a következő etapot, s alig vártam, hogy megint megállhassak fotózni. Sorra kerültek tornyok, rendre a templomok, de feljebb érve már haza is „lát”-ogattam a zoom segítségével. A két makró közül az első bizonyítja, hogy jön a tavasz, a második, hogy orosz ágyúkkal lőtték a fővárost, s annak légterét. Pozitív élményként jelentem, hogy az orosz katonák szobra eltűnt a Citadelláról, s a kőbe vésett szöveg is változott. A mai árnyaltabb megfogalmazású: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.”
Megemlítem még, hogy tegnap Mica sulijait, ma Elviráét fotóztam le, Tücsi munkahelyeinek a környékét, a szmogot Budapest fölött, s azt a tabáni templomot is, ahol először hallottam zenekarral Szilas Üdvözlégy-ét. Engem azonnal levett a lábamról zenei megoldásaival. Nem akarom sokáig ragozni a röpke kirándulást. Csak még két mondat.
Összevissza fotóztam szentemet, akinek szülinapomon van az ünnepe. Ő „Szent Gellért”, akinek „keresztje felmutat az égre…”, mint az ének mondja.
A másik mondat, hogy túl sok épület van Budapesten; lehet, hogy hamar befejezem ezek fotózását, még mielőtt megbolondulok: Ma is rengeteg kép készült, de talán utoljára. (Azért lett ez körmondat, mert két mondatot engedélyeztem magamnak.