Mickey webnaplója

Egy aggódnivalóval kevesebb. A francia ág megérkezett. Kb. 11 óra tájban. A fiúk hamar kidőltek, és lepihentek. Mi kicsit később, ma egy órakor. Közben eligazítottuk a világ sorsát. Bőségesen megvacsoráltunk.
Délután hívott Kati, hogy nemigen valószínű, hogy letalál a Kőhegyről, mert túlterhelte magát. A hátán egy izom sérült. Zsuzsáék telefonkapcsolatban maradtak Éváékkal, s proponálták, hogy álljanak meg Mosonban, egy találkozás idejére. A fiúk álmosságát tekintve, jól döntöttek a vándorok, hogy folytatták útjukat.
Nekem Francois teljesítménye Lindberghét juttatja eszembe. Lezavarni az 1300 km-es etapot az én szememben teljesítmény. Érkezésük is hasonló. A helyi tudósítók a húszas években Párizs környékén fogadták az Amerikából érkező fiatalembert. A reptér tök sötét volt. Az ezüstszínű apró repülőgépből előkeveredett egy szerény külsejű és magatartású fiú. Egy elcsigázott valaki, aki nonstop küszködött az elemekkel és a technikával, mígnem teljesítette a világon elsőként az Atlanti-óceán átrepülését. Kiszállt a gépből és csendesen mosolyogva állta a fotósok és riporterek kérdéseit. A gépen majdnem megfagyott túl az folyamatos terhelés okozta kimerültségen.
Tehát megérkeztek, és egy darab Franciaországot hoztak magukkal sajtokkal, női ruhákkal, különféle élelmiszerekkel.
Persze a laptop is velük utazott. Már ébren a család. A papa kérdezgeti Matyikát valamilyen nyárra kiosztott feladattal kapcsolatban, Timothée a PC-n játszik, és egy deputáció vonult el Mica esküvői anzúgját meggusztálni (magyarul öltönyét megtekinteni, próbálni). Jó esetben magával hozza. Vele tartott Tücsi, Éva, Estelle.
Nem tudom, ma mit terveztek, de javasolnám a Hármashatár-hegyet, a melegebb napokra strandot, mert az itteniek hasonlíthatatlanul tágasabbak parkosabbak, mint francia társaik.
Persze a Margit-sziget is visszatérő program. Estelle-ke még a máltai játszóteret is nagyon szereti, a fiúk inkább a Duna partján szeretnek kószálni. Majd elmondom nekik, hogy a játszótér 9 és 19 óra között van nyitva, a Duna 0-24 óráig.
Nekem a szokásos sétámat valahogy bele kell iktatni a napok rendjébe.
Majd csak sikerül.

Patak partján sétáltam,
hej, gyerekek, mit láttam…
föl-lemenő lépcsősort,
felhős eget éppen ott…
(De ha megfordítom a lépcsősor képét, mintha létra volna… Jákob lajtorjája)
Majd
Továbbmenve mit láttam:
vízbe alélt egy nagy fa,
Kifordult ott tövestül
gomba sarjadt tönköstül
egyik él, másik hal,
az élet élni akar.
Duna partján sétáltam,
hej, gyerekek mit láttam,
Fára tűzött felírást,
fűre lépés tilalmát…
(Ám azt az apró betűs tiltást – miszerint a füvön járni szigorúan tilos – csak az tudja elolvasni, aki átgázol a füvön, hogy lássa.)  
A Dunában mi úszott,
láttam egy nagy gombócot,
mint egy halott, olyan volt,
víz sodorta bőr puffot
felpuffadt, kidurrant,
ijesztő volt ott alant.
Komolyra fordítva a szót, az rendben van, hogy egy puff belegurigázik véletlenül a vízbe, de ki ült rajta korábban? Rejtélyessé az tette a dolgot, hogy tőle egy méterre egy fél pakli Marlborót fedeztem fel a betonon, amellett pedig egy pár – vélhetően női – műanyagpapucsot gondosan egymásba rakva.
Mint aki elszívta, mint aki levette, összehajtogatta, mert rendnek kell lenni, de aztán…
Ki tudja.
Visszafelé gyönyörű világokat fotóztam.
(Tegnap szép faleveleket jó, kontrasztos háttérrel, annak ezt a címet adtam: Isten rajzol.)
Ma különleges, „lófej széles” mályvákat kaptam lencsevégre. A róla készült két képnek aztán „Isten fest” lett a címe.
Mind eme krimivel vegyest szépség megtalálható mai fotóim között.  (Etudes)

Egész délelőtt a gép előtt ültem, és dolgoztam. Ezért nem értem rá írni, noha fontos bejelentésem van: Reggel tíz óra tájt indultak Éváék a Jurából családostul hozzánk. Várható érkezésük este 8-10 óra közé tehető. Persze a fene tudja, milyenek a közlekedési dugók a köztes útszakaszokon.
A legfontosabb előkészületeket megtettük. Kajabeszerzés, egy új, dupla ágybetét, lakás kivakarása, szabadságok kivétele. Holnaptól Tücsi is itthon lesz, szeptemberig. Így hát egy izgalmas szakaszka még az esküvő előtt, mely hasonlóan izgalmasnak ígérkezik.
egész délután Gáborék spanyol-gibraltári képeit nyitogattam. Hálás vagyok a fotókért. Láttam őket, láttam Hispániát, a gibraltári majmokat, a szikláról Afrikát. És nem is izzadtam bele.
Mi kell még?!!    
Még sétálnom kellene.
Azon gondolkozom, hogy mászkálok egy órát, hiszen még van időm, és nincs is túlságosan meleg.
Akkor hát mindenkinek halihó.

…Figyelem a rétünk fáinak táncát.
Nemrég ébredtem, mert kora délután elaludtam. Ez nem csoda. Éjjel vihar akasztott meg pihenésemben, a fregolit kellett behozni, minden ablakot, ajtót bezárni.
Most is vihar előtti csend. 27 fok, 74%-os pára.
Az ég kékesszürke. Egy megacella közeledik. Ez így elég félelmetesnek tűnik.
Mire leírom, hogy csend van, távoli égzengés indul, és a vihar előszele is itt terem.
Megint a szokásos műsor: megyek zárni a kitárt ablakokat.
Olyan sötét lett, hogy villanyt kellett gyújtanom.
Megittam sebtében 3. kétharmadliternyi teámat, és most megszakítom beszámolómat, mert rendkívül látványos a vihar.
…
Fél óra alatt nyolc fokot zuhant a hőmérséklet. Készítettem fotókat is, de nem tudom még, milyenek lettek. Közben a tévében éppen egy szabályos tornádó tölcsért mutattak, talán Eger térségéből. 
Reggel egy képet raktam fel, egy nedvedző fáét.
Mostanában nagyon gyakori látvány a fák törzséből előszivárgó víz.
Megfigyeltem, hogy az egyik jegenyéből érzékelhető módon folydogált egy erecske. Talán kikorhadt, s a csúcs felől a fa belsejében keletkezett „barlang” táplálta vizével a csorgást. De még valószínűbbnek tartom, hogy a viharos szelek meghasítják a fákat elágazásaiknál (bifurkáció), és az így keletkező szakadásig szállítják a gyökértől az éltető nedveket a szállító szövetek, hogy majd a szakadást elérve visszacsurogjon a nedvesség a földre.
Nos, közben a vihart elmondta a magáét, most akkor felpakolom a képeket az Etudes-be.
(Ld. fotóim)
PS. Éváék lassan indulnak idefelé. Ma vagy holnap. Meséli, hogy a Jura hegységben, ahol laknak 13-15 fok a hőmérséklet, és indenki irigykedik rájuk, hogy jönnek a jó nyári melegbe. Mondom a telefonba a lánynak, hogy én is irigykedem rájuk, mert jobban szeretném, ha pulóvert kellene húznom, mint elolvadni a dunsztos hőségen.

Vasárnap de. 10 óra 20’, 27 fok, 72% páratartalom mellett.
Forognak a ventilátorok. Az égen vékony felhő. Háromszor villámlott, ugyanannyiszor mennydörgött, kétszer távolról, egyszer itt a közelünkben. Néhány szem csepp eső is hullott. Kínlódik az időjárás, mint aki még nem döntötte el – még nem tudja –, hogy mit akar.
Minden misén elhangzik az ökumenikus imarészlet:
„Tied az ország, a hatalom és a dicsőség.”
(Bár Istennek nincs szüksége dicsőségre, mert minden az övé – és a mindenben benne mi is.)
Arra gondolok, hogy párbeszédben állunk egymással.
– Mi üzenjük Neki, hogy civilizációnkból valamekkora %-ban kihagyjuk Őt.
– Ő pedig visszaüzeni nekünk, hogy elnyerjük érte méltó „jutalmunkat”.
És tetszése szerint küld (vagy nem küld)
esőt,
szélvihart,
tenger- és földrengést,
vulkánkitörést,
ibolyántúli sugárzást,
égető napot,
lavinát és sárlavinát,
hatalmas árvizeket, szökőárakat, ember által keltett természeti katasztrófát. 
De küldhet
lágy szellőt,
viruló természetet,
hatásos gyógynövényeket,
megfelelő mennyiségű élelmiszer-alapanyagot,
egészséges ivóvizet (tejjel-mézzel folyó Kánaánt) is,
hogy megmutassa gondviselő szeretetét – kapcsolatunk, hozzá való viszonyulásunk minősége szerint.
Az ártatlanok szenvedése…? Az is benne van a pakliban. Mint mondják, szenvedésük a szeretet ára. Nem lehet vitatkozni ennek igazságával. Avagy a bűntelen Jézust melyik tettéért ítélték el, kínozták halálra?
A Krisztus nyilatkoztatta ki: „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” (Jn 15,20)
A természet vajúdásának vagyunk a tanúi, szenvedői, részben alakítói is.
Ha az ő tudta nélkül egyetlen hajszálunk se esik a földre, az ő tudta nélkül egyetlen villám se cikázik le az égből.
***
Ninive és Szodoma
M. meséli: A sziget a legnagyobb közép-európai kulturális fesztivál képében tetszeleg.
Ugyanő beszámol néhány ordenáré előadóról is. Pl. női szilikon mellet viselő, földig érő műfalloszt magára biggyesztő művészről, sátánnak öltözött nagy patákkal szarvval mutatkozó másikról, vagy együttesről, melynek tagjai meztelenül vonultak a dobogóra, noha altesük feketére volt mázolva.
És most kapaszkodjatok meg: A tévében meginterjúvoltak egy amerikai lányt, aki azért szeret a szigetre jönni, mert lényegesen szolídabb, mint a náluk dívó fesztiválok. Kérdeztem: Mi lehet ott?
Tudom én, hogy nemcsak az előzőekben vázolt fertelmekből áll a fesztivál: értékeket felmutató előadók műsorai keverednek a nihilistákéval vegyest.
Az összkép engem mégis mélységesen lehangol.
Többet érdemelnénk mi, emberek.
Van még remény?
A kérdés persze költői, mert egyértelmű a válasz.
Remény mindig van, hiszen a remény hal meg utoljára.
Reménykedjünk!
Nem kellene Ninivét utánoznunk?

Egyszer megkérdezték a rabbit, hogy mit hoz a jövő. A rabbi így válaszolt: Hogy a jövőben mi lesz, azt tudom, de hogy addig mi lesz, azt nem. Én se tudom, csak azt, hogy nem túlságosan rózsás a helyzet, akár a szélsőséges időjárásra gondolok, akár a trendekre. Az index közlése szerint ötféle környezeti katasztrófa is fenyeget, amely durvább, mint az olajfolt. Idézem őket erősen sűrítve:
„Úgy tűnik, végre sikerül lezárni a Deepwater Horizon fúrótorony felrobbanása óta a Mexikói-öböl vizét nyersolajjal szennyező kitörést. Ám a világon az olajfolt mellett most is zajlanak legalább ekkora, vagy akár még nagyobb környezeti károkkal járó katasztrófák, amelyek kellően távol vannak Amerikától és Nyugat-Európától ahhoz, hogy ne üssék meg a média ingerküszöbét. A Foreign Policy ezekből megnevezte az öt legsúlyosabbat.
Ezek:
– A nigériai olajszivárgás
– Kínai szénbányatüzek
– Erdőirtás Haitin
– Az Aral-tó eltűnése
– A nagy csendes-óceáni szemétfolt.”
Most már ti is tudjátok.
Nekünk négy gyermekünk van, kettőtől öt unokánk, (most várjuk a hatodikat), a harmadik gyerekünk esküvője is a küszöbön van. Ha a föld melegedése nem áll meg, mindnyájunknak befellegzett. Bűnösök és ártatlanok milliárdjai szenvednek ki.
Régóta foglalkoztat, hogy mit tehetünk a szépséges földünk megmentésére mi, akiknek úgyszólván nincs lehetőségünk a nagy folyamatokba beleszólni.
Elég csak arra gondolni, hogy az izlandi vulkánkitörés miatt heti 200 000 repülőjáratot töröltek. Nem tudom, hány járat indul neki a világon hetente, de elképesztő a közölt szám. Mekkora kerozinfüst terhelés éri a felső légrétegeket, amelyekből nincs, ami kitisztítsa a szennyeződést.
Ehhez képest van-e értelme csuklógyakorlatunknak, miszerint szelektíven gyűjtjük a hulladékokat. Némileg kételkedem benne, hogy hatékony ellenlépés volna ez a természet kiszipolyozásával, tönkretételével szemben.
Mégis szorgalmasan odaviszem a vihető hulladékot, mert tartozom vele a teremtőnek, a társadalomnak, az unokáimnak. Akkor is odaviszem, ha kudarcosak lesznek az föld megmentésére tett kísérletek.
„Hogyha az Úr nem menti meg a földet,
hasztalan fárad, ki próbálja azt” – fogalmazom át a 126-os zsoltár erejét.
Így is hiszem, de talán a földet szeretők kedvéért megteszi az, aki fenntartotta eddig mindenféle szipolyozók ellenére mindmáig.
Reménykedem.
***
A szigetfesztivál szememben az internet leképezése. Van ott szenny, és némi érték is, meglehet, hogy hasonló arányban, mint az internetre felpakolt anyagoké. A legjobb hír, hogy a helyi fülsiketítésnek holnap vége lesz.

Kint világoskék az ég, sehol egy felhő, bent sötét a légtér, mert a redőnyöket leengedtem a belső hőmérséklet normalizálásának az előmozdítására. Most már jó 30 fok lehet, áll a levegő, a páratartalom a meteo szerint 83%-os. Mit mondjak?
Pihen a Sziget, kikapcsolták …
az erősítőket. Nem úgy tegnap este.
Kb. jó negyed óráig hozta a déli szél enteriőrünkbe a XXI. századot feledhető oldaláról bemutató, a maga nemében – remélem – egyedülálló zenei opust még elviselhető hangerővel (milyen lehetett a hangerő a színpad előtt?), melyet megpróbálok ritmusban bemutatni.
Nem viccelek, ez szólt a lakásban: szó szószo szó szó szó szó szó szó / dó dódo dó dó dó dó dó dó. Gondold meg, mennyire élveztem ezredik ismétlésekor!
A tévében krimik egymásután. Mikor már mindenkit megfojtottak, a maradékot lelőtték vagy börtönbe tuszkolták, lefeküdtünk aludni.
A délről beszürönködő zajokat (hadd ne nevezzem zenének) redőnnyel, ablakzárással, belső ajtók becsukásával próbáltam kirekeszteni, ám északról a szemközti házfalak verték vissza a bömbölő semmit.
Kezdődő süketedésem mellett a fülhallgatós rádió műsora enyhítette zajbajomat. Beethoven Pastorale szimfóniáját hallgattam, amíg tartott belőle. Azért hadd jegyezzem meg, nem volt teljes zenei élvezetem. Mindenesetre éjfélig hallgattam a rádiót, majd próbáltam magamat alvásra ingerelni.
Több-kevesebb eredménnyel sikerült.
Reggel hatkor keltem.   
Tücsit elvittem a megállóba, ahol részletekben lefotóztam az immár kulturált graffityt, melyet hozzáértő kezek fújtak a váróterem belső bádogfalára. Azért igyekeztem, mert vannak önérzetes alkotók, akik krikszkrakszaikkal vélhetőleg elég gyorsan felül fogják írni a lefotózott alkotást. Kellemes csalódásként értékelném, ha kiderülne: ezúttal tévedtem.
A három részlet megtekinthető fotóim között. (Etudes)

Ma reggel Chantal Johanna Franciska emléknapján valóságos tömeg koncelebrált együtt. Nyolc beöltözött szerzetes mondta a miseszöveget, és még kettő, akik elvegyültek a tömegben. Ám a tömeg valójában én voltam – egy személyben. Mind a száz kilóm képviselte a tömeget, mert a többiek mind a tízen a klérus tagjai voltak beöltözve és civilben.
Van ilyen, amikor megfordulnak az arányok. Tíz az egyhez a papok javára az egyszemélyes nyájjal szemben. Nem is emlékszem rá, hogy életem során máskor is lett volna ekkora hangsúlyeltolódás az arányokat tekintve.
* * *
Reggel az foglalkoztatott, hogy tele van a fejem slágerdallamokkal, komolyzenével és népdalokkal. Persze néhány énekelt imádságot is őriz emlékezetem, de rosszabb ezek aránya a profán dallamok javára.
Az a vélemény alakult ki bennem, hogy a mindenféle műfajban tevékenykedő embereket hatásosan kellene inspirálni arra, hogy fohászaikat foglalják zenei keretbe, megjegyezhető, fülből kimászni nem akaró dallamokba ágyazva.
Nem akarok (nem fogok) a végtelenségig a földön időzni, ezért irányultságomban nagyobb teret kellene kapnia a végtelen jóságról szóló daloknak, dallamoknak szövegestül.   
Nekünk élő egyháznak ki kellene nőnünk már a nyársat nyelt viselkedésből, teljesen odahagyva azt.
Arra gondolok, hogy nem az etikett számít, hanem az ember önközlési vágya, mely Istenhez köti és viszont.
A 2. Sámuel könyv érzékletesen ír erről: (2Sám 6,5.14skk): „Dávid király teljes erejéből táncolt az Úr előtt.” És még: „Dávid pedig és egész Izrael játszott az Úr előtt mindenféle fahangszeren, lanton, hárfán, dobon, csörgőn, cintányéron.”
Előállt(ak) vele, mert alkalmas volt, vagy mert nem volt alkalmas. (Mikol, Dávid felesége szerint egyáltalán nem volt alkalmas. Sámuel megjegyzi, nem is lett egész életében utódja Dávidtól Mikolnak.)
A szív bőségéből szól a száj, olvassuk (Lk 6,45).
Van nekünk szívünk? Ki ült rá kitörni vágyó érzelmeinkre? Nem volna szabad a mívesség oltárán feláldozni irányultságbeli aktivitásunkat.
Lehet, hogy ma nem mindenféle fahangszeren kellene tudni, meg csörgőn, cintányérral vegyest. Nincs erre szabály. Jók a kanalak, jó a ceglédi kanna, de jó lehet a rap, jó lehet az elektromos gitár, a szintetizátor, az oboa, a trombita, akármi, ha pozitív „hangot üt meg”.  
Beszéltem. (Na, ez meg olyan, mint egy szinkópa)

Este mesmeg lementem terepre. Meg kellett tennem, mert reggel keveset edzettem. Rátaláltam a patak parton az esti témára. Éppen lemenni készült a Nap, vagy ahogyan Móra novellájában mondja az ötömösi ember: Mén le a nap.
No hát, ha ez a téma, akkor választok hozzá alkalmas fotóprogramot is. Nem fogjátok kitalálni, hogy melyik fényképezési módot válaszottam.
Ezért elárulom: a naplemente üzemmódot.
Azonnal beugrott Karinthy Visszakérem az iskolapénzemet c. munkája, melyben a vizsgáztató földrajztanár Wasserkopftól megkérdi: Mondja meg, kérem, hogy hívják Arad vármegye hasonnevű székelyét.
Mire Wasserkopf: Ha hasonnevű, akkor válaszom, a város neve: Hason.
Ez jutott eszembe, elnevezendő képeim kapcsán.
Naplemente I.-II.-III.

A teljesség kedvéért említem, hogy ma csakugyan más inget vettem fel, fehéret. Mit mondjak? Ma a liturgikus szín fehér volt, Szent Klára emléknapján. Ennek kapcsán két megjegyzésem van. Akármennyire eltalálom a napi színeket, ez nem mehet a végtelenségig, mert barna, kék, sárga, szürke liturgikus szín nincs, de ingem meg van. Óhatatlan az ütközés. A másik megjegyzésem, (ha már annyit írtam a liturgikus színekről, hadd sorolom fel őket:
fehér: ártatlanság, tisztaság színe.
zöld: élet és reménység jele,
viola: bűnbánat színe,
fekete a gyász színe,
arany a kegyelem színe,
rózsaszín az örömé,
a piros a Szentléleké és a vértanúké,
fekete a gyászé.
A bizánci egyházban használják a világos színeket (fehér, aranysárga, kék, zöld), a pirosat és a feketét.
Téma kimerítve.
Nálunk a templom szentélyében öt ülőhely van. Egy támlás szék középen, két-két zsámoly jobbra és balra. Misén a pap ül középen, oldalán a ministránsokkal. A meglepetés akkor ért, amikor pap hiányában az igeliturgiát tartó ember nem a támlás széket foglalta el, hanem az egyik zsámolyt. Nem tudom, hogy szabály-e, amit követett, avagy csak alázatból tette.
Azon gondolkodtam, hogy ki illetékes a középső széken ülni, ha végigviszem a hierarchikus rendet, és kik szorulnak lejjebb? (Vö. „Barátom, add át a helyedet” [Lk 14,10].)
Mint tudjuk, az egyház feje Krisztus. Ő ül hát középen.
Földi helytartója a pápa. Ő ül az egyik zsámolyon.
A helyi püspök a másikon,
a plébános a harmadikon,
a diakónus a negyediken.
Az igeliturgiát végző állhat, ha akar, vagy leülhet az első padba.
Persze ez nincs így, de ha a jelen nem lévők helyét üresen kellene hagyni, akkor bizony a legtöbb széknek üresen kellene maradnia. Nem ez történik.
Ám ha nem ez történik, akkor mégis középen kellene ülnie annak, aki illetékes az adott körülmények között a szertartás végzésére.
Vagy tévednék?