Mickey webnaplója

Nem titkolom, különös élvezet olvasni Széchenyi Zsigmond leírásait az általa látogatott egzotikus tájakról, emberekről, élményekről. Ő nagyvadak trófeáira vadászott, én az ő színes, olykor humorral átszőtt megfogalmazásaira. Fiatalkoromban olvastam többek között az Afrikai tábortüzek c. munkáját. Máig emlékszem erre a mondatára: „Derék munyamparám (szafari vezető) szavai keményen kopogtak, mint kecskeszar a jégen.”
A most olvasott kötetben (Hengergő homok) pedig érdekes részletes leírást találtam arról, hogy köszöntik egymást a szudániak: „Ez egy rendkívül udvarias nép. Türelmi próba kivárni, mire kettőjük befejezi egymás köszöntését. …Illemszabály, hogy kézfogáskor vagy tíz percig rázogassák egymás kezét, a következő kérdések kíséretében: »Hogy vagy?  Erős vagy? Allah veled van? Kecskéid egészségesek? Kunyhóid jókarban vannak? Feleségeid kövérek? Gyermekeid szépen nőnek?« Ennyi, és még tudom is én, hány hasonló kérdés követi egymást. Betanult üdvözlési forma, melyet illik végighadarni. Magyarul az egész nem jelent egyebet, mint hogy »jó napot kívánok.« … Ha az érkező lélegzete fogytán befejezi a kérdésözönt, szerepet cserél a kérdezettel… Csak a kölcsönös kérdezősködés végeztével engedik el egymás kezét, csak azután térnek rá az értelmes beszélgetésre. Ilyenkor sül ki, hogy egyiknek tegnap halt meg az anyja, másiknak minap döglöttek el a kecskéi, harmadik régóta betegeskedik, és közben kunyhója már háromszor porrá égett. De az üdvözlési aktus közben felháborító illetlenség lenne minderről beszélni.
Jólnevelt szudáni ilyet nem tesz.”
***
Sz.Zs.-tól kapok olyan információkat a sivatagról, amit a földrajzkönyvek nem jeleznek.
„A sivatagból tudom, mi hiányzik a legjobban. A szag! Nincs semmiféle szag, sem földszag, sem növényszag. Még a levegő is szagtalan. Ez teljesen steril, kiaszott, lelketlen vidék. Itt, mintha megállt volna a teremtés munkája. Ez kimaradhatott, erről megfeledkezhetett az Úristen. A sivatagot elfelejtette bebútorozni…. És soha egyetlen hang! Éjjel-nappal ez a mindent betöltő, hogy úgy mondjam, fülsiketítő csend!”
Ugyancsak a szerzőtől tudom meg, hogy a dragomán jelentése - idegenvezető. A szót számos esetben hallottam, de soha életemben nem ejtettem ki a számon. 
Azt írja: „Kár volt minden jó szóért, amit a sivatagra pazaroltam. Megbánom, hogy folyékony sáraranynak, fényes onyxnak, csillogó drágakőnek, rózsaszínűnek meg lilának neveztem. Mikor voltaképpen mégiscsak ronda portenger. Közönséges sivatag. Tevének való.”
Hát így valahogy. 
***
Az író teljes neve: gróf sárvár-felsővidéki Sz. Zsigmond Antal Dénes Károly Gábor Mária. Manapság elég bizarra fülnek.
De legalább ilyen bizarr, hogy a Rákosi-érában kitelepítették, és egy tyúkólban kellett élnie. Utóbb rendeződött a sorsa, még Kádár J-.sal is vadászott.

Széchenyi Zsigmond Hengergő homok c. könyve, amely a szerző Líbiai sivatagban tett útjáról beszél, hajaz A.- de St.-Exupéryék kalandos landolására, hiszen egykor majdnem szomjan vesztek ugyanabban a sivatagban. Igaz, hogy ők gyalog tettek meg száz kilométereket, hogy az éltető nedvességhez jussanak, Széchenyi pedig három Ford terepjáróval cserkészte be a hatalmas pusztaságot.
Én is kapcsolódok a grófot ért szituációhoz.
Ő Triesztből hazaküldte télikabátját, mondván, hogy Afrikában nem lesz szüksége rá, de nem tette jól. Velencében havazott, Brindisiben hóförgeteg tépte a pálmákat, s a négynapos tengeri útja során végig a kabinjában rekedt a goromba időjárás miatt.
Ma, április 27-én süt a nap – vagy csak világít reggel?
Mezítelen lábbal léptem sarumba, nem mintha a zokni hatásosan fűtené a talpamat, de mégis valamit ér. Plusz tíz fokot mértek, elég hűvösnek tűnt. Bajom persze nincs tőle, a lábam se fázik jobban, mint kezem, amelyre szintén nem húztam kesztyűt. Úgy kell az időjárásnak, miért késik a meleg.
Ez utóbbit igen halkan mondom, mert közeleg a nyár, amikor majd még visszasírjuk a jó kis hűvösségeket.
A nyelvi fordulat nagyanyámtól van.
Ő az étkezéssel kapcsolatban emlegette.
„Majd még megennétek!” – fenyegetett bennünket, amikor válogatósan félretoltuk a nem kívánt falatokat.  
***
Holnap jön a pápa a Vatikánból, és Cs. és C. az USA-ból. Utóbbiakkal találkozunk.
Szombaton ide várjuk K.-t és R-t, plusz MC-t.
Vasárnap M.-t és E.-t. esetleg MC-t.
Hétfőn hihetőleg F.-vel találkozunk kocsivásárlás ügyében.
A kedd még szabad.
Egy hétre rá, ha az orvos másképp nem rendeli találkozás a Nomádokkal.
Nehezen mozgunk, mert jelenleg hónapok óta nincs autónk, és korunknál fogva mozgásunkban akadályozva vagyunk.
C’est la vie!

Még mindig A. de Saint-Exupéryt kóstolgatom, mert érdekes szófűzései vannak érdekes tartalmakkal.
Pl. azt írja, hogy „Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert.”  Hát nem gyönyörű?
De.
Egyébként is. Fama est, hogy egy lelkigyakorlat élete megváltoztatására bírt egy hallgatót. Az előadót érdekelte, hogy mi foghatta meg a jóembert a beszédjéből. Az ember azt mondta: Hát azt első előadás befejező mondata tette, hogy hátat fordítson a múltjának. Az elhangzott mondat ez volt: „Végére értünk az első résznek, és hamarosan nekikezdünk az újnak.” És ő nekikezdett az újnak.
Lássunk ilyeneket!
A sekrestyés istenszeretete gyertyagyújtó szeretetté változik. Megy a sekrestyés egyenletes léptekkel a templomában, amit nem is lát, és boldog, hogy sorra felragyogtathatja a kandelábereket. Mikor már mindegyik ég, megdörzsöli a kezét. Meg van elégedve magával.
Jut eszembe Deske ismételt bölcsessége az állapotbeli kötelességekről: A pék kenyeret süt. A pék szeret.
A kísértés az, amikor alszik a Lélek, és mi hallgatunk az Értelem érveire.
Ez a hit és a tudás alá- és fölérendeltségéről beszél. Az okoskodás csigaléptekkel kullog a hit ereje mögött.
Aztán ilyen szekvenciákban gondolkodik a szerző közbülső kifejtésekkel:
Ami különbözik tőlem az én civilizációmban, gazdagít engem, nemhogy horzsolna.
…
Az én civilizációm az egyénekben felmagasztosuló Ember kultuszán nyugszik. Századokon és századokon át törekedett felmutatni az Embert, mintha arra tanított volna, hogy a kövekben meglássuk a székesegyházat. Azt az Embert hirdette, aki felette áll az egyénnek…
Mert az én civilizációm Embere nem határozható meg az emberekből kiindulva. Az embereket lehet meghatározni őáltala. Van benne valami, mint minden Lényben, amit pusztán anyagi összetevőiből nem lehet megmagyarázni.
…
Az én civilizációm a keresztény értékek örököse. Elgondolkodom majd a székesegyház szerkezetén, hogy jobban megértsem az architektúráját.
…
Az én civilizációm, ahogy Istentől örökölte, az Emberben tette egyenlővé az embereket.
…
Az én civilizációm, ahogy Istentől örökölte, megvalósította az ember tiszteletét az egyének által.
…
Az én civilizációm, ahogy Istentől örökölte, testvérré tette az embereket az Emberben.
…
Az én civilizációm, Isten, az egyén által az Embert ajándékozta meg az irgalmasság ajándékával.
…
Az én civilizációm, Isten örököse, meghirdette a magunk tiszteletét is, vagyis magunk által az Ember tiszteletét.
…
Az én civilizációm, Isten örököse, minden egyes embert felelőssé tett mindenkiért, és mindenkit felelőssé tett minden egyes emberért. Az egyénnek fel kell áldoznia magát a közösség megmentéséért, de ez nem valami ostoba számtan. Hanem az Ember tisztelete az egyén által. Abban van az én civilizációm valódi nagysága, hogy száz bányász kockáztatja az életét, egyetlen föld alatt rekedt bányász megmentéséért. Az Embert mentik meg. (in: A hadi repülő)
Az író vallja: Az én civilizációm a keresztény értékek örököse. Kérdem én, a ma embere vallja-e még ugyanezt?  Aki a földrengés miatt a romok alatt szenvedő társaiért kockázatot vállal, az még vallja. De akik a harmadik világégésre buzdítanak, azok egyáltalán nem.
Hol vagyunk már az akár száz év előtti moráltól?
O tempora, o mores!   
  

Én vagyok én, te vagy te. Ki a nagyobb szamár én, vagy te? Hát persze, hogy te – mutatunk egymásra.
Hogy ki vagyok én, és ki vagy te, az erről szóló pszichológus-vicc eléggé közismert.
Két pszichológus találkozik. Az egyik így szól: - Látom, hogy te jól vagy. Hát én hogy vagyok?
Mindez azért jut eszembe, mert kétéves M-K. unokánk elérkezett öntudatának a  felfogására.
Ha szerepelni szeretne, azt mondja: én.
Ha azt kívánja kifejezni, hogy az enyém, azt mondja: én, és magára mutat.
Ha meglátja a róla készült videót, elindítja a mobilt és azt mondja: én.
És megnyomja sokszor az indító „gombot” mindahányszor hozzátéve azt, hogy ÉN.
És nézi-nézi a rövid mozgóképsort, ahogyan lecsusszan a csúszdán, miközben mutatja és mondja: én.
Persze szókincse most alakulgat, és kénytelen így összegezni a róla szóló eseményeket: én.
A kutya még vau-vau, a forró még fü-fü, Domi még do-dó, ő maga meg mindig – én.
Szeretem én őket, mindannyiukat, és látható módon ők is engem – appapát.
Nővérkéje, R. és ő karosszékem körül szaladgálnak körbe-körbe, és fennhangon és ritmusosan ismételgetik: appapa-appapa.   
Persze felvettem ezt is a mobilommal.
Nyomogatom virtuális gombját, többször visszanézem-visszahallgatom appapás kurjantásaikkal tűzdelt önfeledt körtáncukat.
Naná.
Hisz én is gyermek vagyok.
Immár a második gyerekkorom éveit töltöm – appapaként.

Úton Mosonmagyaróvárra igazán semmi különös nem történt azonkívül, hogy a HÉV karbantartás miatt egy sínpáron közlekedett és húszpercenként. Ez szélső esetben akár azt is veszélyeztethette volna, hogy elérjük a vonatindulást.  De nem így történt. Nem kellett sokat várni a HÉV-re. A Keleti pu.-on T. elment pogácsát venni, én meg a pénztárhoz jegyet venni. Mondtam az ablak túloldalán figyelő nőnek sokféle fontos információt, ő türelmesen meghallgatott, majd azt kérdezte, „és hová tetszik utazni”?
Megmondtam.
Négy ülés asztallal. Ide adott helyjegyet. Se a Keletiben se később nem telepedett mellénk senki. így nagy kényelemben utaztunk mindvégig.
Na, de visszafelé.
A Dacia-expresszre váltottunk jegyet, mert az este fél kilenckor indult – volna, ha nem késett volna Bécstől MMóvárig már eleve tíz percet. Aztán a Keletiig további negyedórát. Így elég kétségessé vált, hogy vajon elérjük-e még a tömegközlekedési eszközöket, vagy sem. Elértük a metrót és a HÉV-et is. Nem sok (öt perc) hiányzott, hogy lemaradjunk a HÉV-ről.
Ami meg a vonatutat illeti, oldalt három indiai foglalt helyet, velünk szemben pedig egy sovány, angolul beszélő férfi ült, s tette szabaddá a nekünk szóló két helyet néhány I’m sorry kíséretében. Leemelte ülésünkről a hátizsákját, amiből kipotyogott-ez-az, többek között egy női feketenemű (bugyi), amit aztán le is dobott a földre. Egy vaskos paperback kötetet belegyömöszölt a zsákjába. Ilyen karaktert még nem láttam. Homlokán széles textil, amitől ápolatlan haja szálanként az égnek állt. Fülén hagyományos fülhallgató, kihallatszott alóla a tuc-tuc. Két csuklójára szintén textilbandázst tekert, ki tudja, milyen célból. Maga a sovány ember egy percre sem maradt nyugton. Fel-fel állt, majd összegörnyedt, a folyosón néhány twistelő mozdulatot tett, hozzánk beszélt angolul, T. válaszolt neki magyarul. Az indiaiakat is faggatta. Lehet, hogy be volt lőve, de hogy ittas volt, azt lehelete elárulta. Kiszámíthatatlan mozgását ellensúlyozandó roppant udvariasan viselkedett. A kalauz közeledtére leült és előkereste a jegyét. Előkereste levéltárcáját is, és ide-oda rakosgatta a nagyobb címletű euróbankókat, gyűrte őket egyik rekeszből a másikba. Néha felpattant és azt kérdezte: Gyor? De csak döcögő vonatunk állt meg a külső sötétségben. Emlegette Budapestet is. Azért reméltem, hogy hamarabb leszáll. Még mielőtt erre sor kerülhetett volna, néhány magyar mondatot próbálgatott, hangsúlyozván, hogy milyen nehéz a nyelvünk. Koszonom szepen, meg jo estet. Aztán tényleg Győrhöz érkeztünk. Rákérdezett újra: Gyor? Bólintottunk. Erre felkapta cókmókját, és imbolyogva elindult az ajtó felé.
Bp-en a kései időponthoz képest tele volt a metró utasokkal. Az Arénából jöttek, ahol véget ért az arénázás. A legtöbb utas zöld belépő karszalagot viselt csuklóján.
A HÉV-en ezek után már nem is csodálkoztam azon, hogy egy kopasz férfi fején is nagy fülhallgató foglal helyet, megosztva a helyet a feje búbján egy feltolt napszemüveggel. Így védekezhetett a plafonról áradó fényár ellen.
Alig vártam, hogy leszálljunk. 

Meghallgattam a Holló Lászlóval készült rövid interjút, kb. 8 perc. De felér egy több napos lelkigyakorlattal, mert láttat.
Azt láttatja, hogy a vallását „gyakorló” keresztény jól megvan magában.
Azt érzékelteti, hogy Isten nélkül is le tudjuk élni az életünket, mert születésünkkor már megkaptunk minden szükséges képességet ahhoz, hogy életünket levezessük.
Keressük Istennel a kapcsolatot?
Talán.
De mindig ott kötünk ki, hogy saját erőnkre támaszkodunk: Majd mi megoldjuk a gondokat [bár azt imádkozzuk, hogy legyen meg a te akaratod, közben a saját akaratunkat tesszük, az övét fel se ismerjük].  
És ez a baj.  
Isten a vele való teljesség megélésére hívja az embert. A vele való kapcsolatra teremtett bennünket.
A buzgó keresztény megtesz mindent, amit jónak vél. De téves ez az elképzelés.
A jó hozzáállás: Elfogadok mindent, amit az Isten ad. [Kellermayer M. megfogalmazása szerint az ember istenfüggő]
Erre vagyunk meghívva. Tőle várok el mindent, és nem: „majd én”.
***
Egy másik interjúban Dér Katalin arra kéri beszélgető társait, hogy vonatkoztassák magukra a zsoltárszövegeket. Pl. gyakran mondják el a 23. zsoltárt (Dávid zsoltára).
„Az Úr az én pásztorom,
nem szenvedek hiányt, 
zöldellő réteken legeltet.
A nyugalom vizéhez terel,
és felüdíti lelkemet.
Az igaz úton vezérel engem, nevéhez híven. 

Ha sötét völgyben járok is,
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.
Botod, pásztorbotod biztonságot ad. 
Számomra asztalt terítettél,
ellenségeimnek szeme láttára.
Fejemet megkented olajjal,
s a poharam színültig töltötted. 
Kegyelmed és jóságod vezet
életemnek minden napján,
s az Úr házában lakhatom örök időkön át.”
És meglátják, hogy tényleg nem szenvednek hiányt, és tényleg felüdíti lelküket, ha tiszta szívvel irányítására hagyatkoznak. 

Nem véletlen a cím. Fiatal házasok voltunk, amikor is Ingmar Bergman filmjét (Jelenetek egy házasságból) vetítették. Nosza, megnéztük az Ugocsa moziban. Megragadott minket a film egyik jelenete: Johan és Marianne fehér háziköntösben ülnek a szobában, és konyakballonból iszogatják a finom nedűt. Később lett fehér házikabátom is, de elég gyorsan beszereztük a konyakballonokat. Ettől kezdve Ilyen szűkülő nyílású testes-talpas poharakból iszogattuk a Napoleon-brandyt. Élveztük, hogy az orrnyálkahártyánkon keresztül miként lesz úrrá rajtunk egy könnyed mámor.
A konyakballonokról jut eszembe, hogy akkoriban szerettünk el-eljárni a Haas és Czjczek üvegszaküzletbe (Bajcsy Zs. 23.) Kezdtük feltölteni háztartási edényekkel konyhánkat. Tetszett az ott található formagazdagság és színbőség. Hol hosszú nyakú likőrösökön akadt meg a szemünk, hol egy formás teáskészleten, a Szaturnusz porcelánkészleten, a csókolózó galambpárt ábrázoló bögréken. Ott vettük a két üvegkelyhet is, amelynek a szára is befogadta a pezsgőt. Érdekes látvány volt a talptól felfelé vonuló buborékok tánca.
No, és valóban ott vettük a 3 dl-es és 5 dl-es konyakballonokat. Mára már szinte valamennyi összetörött. (Előfordul ilyesmi fél évszázad során, négy gyerek felnevelése közben.)
Mégis jó szívvel emlékezem ezekre a formás tárgyakra.           
Azóta újabb ballonokat vásároltunk. Minap pedig egy Napoleon Waterloo nevű 30 fokos szeszes italt. Már 6 fokkal hígabb, mint amit egykor ittunk.
Érdekességkét megemlítem, hogy néhány napja cukrászok megismertettek a Napóleon-tortával. Oroszok készítik, és valamiért nem Kutuzov-torta a neve, mint ahogy logikus volna.
Emlékeim szerint Waterloonál sem Napóleon győzedelmeskedett, a brandy mégis róla neveztetett el.
Furcsa.   
***
Olvasom Veres Péter könyvecskéjét (Az Alföld parasztsága) és bajom van vele. Lehet, hogy igazságai vannak az írónak, bár a néprajzi összefüggéseket sehol nem bizonyítja, inkább csak határozottan és magabiztosan bírálja a parasztok életmódját. Ott értem leginkább tetten az írót, ahol lesajnálja a parasztokat, azok dalismereti hiányai miatt.
Magabiztosan kijelenti, hogy Bartók és Kodály elkéstek a népdalgyűjtéssel.
Honnan veszi?
A magyar népdalkincs-gyűjtemény egyedülálló a világon. Több százezer népdalt jegyeztek le a gyűjtők. Ugyanígy a táncaikról is lehangoló a véleménye. Honnan veszi? A táncházmozgalom nem élne meg, ha a magyar népi tánckultúra hanyagolható lett volna.
De nem így van.
Japántól Amerikáig terjed azok érdeklődése, akik belevetik magukat a népi tánc-kultúránkba.
Nem hiába támadták kritikusai az általa fennen hangoztatott tényeket. Az író viszont mindvégig mereven ragaszkodott a maga igazához.
Kár.

A könyvmegálló számomra kincsesbánya. Elém hozott antikvárium meg-megújuló készletekkel, no meg vissza-visszaköszönő elfogyni nem akarókkal.
Néha túlcsorduló a választék, néha meg nem. A meglepetések helye.
Meg nem unom, most már kb. egy évtizede a benne való turkálást. Korábban Molnár Gábor brazíliai vadászélményeit feldolgozó kötetet hoztam el, olvastam el, most két Széchenyi Zsigmond vadászkönyvét. (Hengergő homok, ill. Ünnepnapok c.-t).
Előbbi helyszíne az afrikai homoksivatag. Hasonló ahhoz, mint ahol de Saint-Exupéry társával a sivatag foglya lett, s ahol majdhogynem szomjan haltak, még mielőtt éhen haltak volna. Tegnap olvastam el az író pontos leírását arról, hogy miket éltek át. Milyen az, amikor a teljes kiszáradás határán vízhez jutnak, és milyen azok sorsa, akik nem jutnak hozzá az éltető elemhez. Hogy felértékelődik az élethez szükséges folyadék.
Megemlítem még, hogy magammal hoztam Veres Péter könyvét: Az Alföld parasztsága. (1941) Érdekel ez a szociografikus feldolgozás.
Van hát mit olvasni.
Sokat olvasok?
Talán.
De hát ki mondja meg, hogy mi a sok?
Tegnap pl. elolvastam Elmer Istvánnak a nemrég elhunyt Kipke Tamásra való visszaemlékezését.
Jó barátok voltak.
Megragadott egy különös mondat: Kipke adós maradt a fő művével.
Vajon tervezett ilyet?
Ezen gondolkodván beugrott egy kép a biológiából.
Vannak egyszikű és kétszikű növények. A kétszikűek gyökere fő gyökérből áll és mellékgyökerekből. Az egyszikűeké – gondoljunk pl. a hagymákra – mellékgyökérzetből, bojtos gyökérzetből áll. Azt hiszem, hogy nem lehet a kétszikűeket az egyszikűek elé rangsorolni pusztán eltérő tulajdonságaik miatt.
Hasonlóképpen nem lehet senkinek adósa a „fő művel” az, akinek a tollából egyenletesen csorog a tinta, és folyamatosan tisztességes színvonalú „mellék” műveket ír.
***
VD. naplójából:„…gyanúsan lezárt csomag … ennek még valami baja eshet. Hát igen, hat sötétbarna mignon. Vészhelyzet, még megromlanak. Itt beavatkozásra van szükség.” MIGNON. Mindjárt hat!!! Csokis!!! Nyammm!!!

Kipke Tamás egyik haikuja:
Egyre kevesebb
az, ami hiányzik – de
az egyre jobban
***
(Megtudtam, Kipke Tamás – dr. Marik Józsefhez hasonlóan – nem kívánta betegségében elfogadni az orvosi protokollt. R.I.P. Ami nekem beragadt: Egy fiatal ápoló említette, hogy ő nem volna hajlandó kemo-terápiának alávetni magát. Egyik osztálytársam se. Ő él, maga mesélte, hogy nem érdekli az orvosi látlelet: Él és nem érzi rosszul magát a bőrében.) 
A. de Saint-Exupéry:
Egy házban nem az a csodálatos, hogy menedéket, meleget ad, hogy birtokba vehetjük a falait. Hanem az, hogy lassan lerakja bennünk a kedves emlékei táplálékát.
És még:
Az ember birodalma bent van, önmagában.
Aztán még:
Olyan nehéz lányból asszonnyá lenni. Hogyan élhetnek az új házban? … Úgy éltek, az egyetemességgel, a mindenséggel kapcsolódva. De jön egy nap, amikor a lányban fölébred az asszony. És akkor jelentkezik egy ostoba alak… És az ostoba alak elviszi a hercegnőt – rabszolgaságba.
S ha még ez sem volna elég:
Koccintani! Jót koccintani valakivel, aki leugrik a tevéről, s arcán csurog a verejték. Hat hónapon át ezért a pillanatért éltek… Néhány nap óta – mert érzik az áldott nap közeledését – fáradhatatlanul kémlelik a tetőről a látóhatárt, nem látják-e meg a finom porfelhőt, amely a közelgő mozgószakasz nyomán bodrozódik… Micsoda Pazar tömör megfogalmazások elemi életérzésekről.
***
S most a próza: április 19.  Elkezdődött a nyárfák „havazása”. Megjelentek az első levegőben úszó légiesen könnyű vatták. Egy részük az orrunkban fog kikötni. Remélem, gyorsan túl leszünk rajta.   


 

Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély hatással lesz rám A. de Saint-Exupéry regénye, az Éjszakai repülés. A történet egy százéves sztori, a repülések hőskorából. A szerző maga is pilóta lévén szakszerűen ír a korabeli műszaki dolgokról, hangárról, repülőgépekről, amelyekben majd megfagytak a pilóták és a rádiósok. (Az az igazság, hogy ma már nehéz elképzelni, melyik korabeli szakszó pontosan mit takar.)
Beszél a futárszolgálat igazgatójáról, bemutat nekünk egy pilótát, aki ifjú házas, és akinek éjszaka kell továbbítania a postai küldeményeket Dél-Amerikában. Az elemek összeesküdnek ellene. Nincs rádiókapcsolat, nem tudja, merre jár, nem tudja, hegynek ütközik-e a következő pillanatban vagy a földre zuhan, hiszen a kontinensen egy ritka erős ciklon felhőrengetegében vakoskodik. Felhúzza a gépet a felhők fölé, amikor rájön, hogy az óceán fölé sodródott. De hogy pontosan hol van, semmi támpontja nincs, csak a csillagos ég. Üzemanyaga fél órára elég. Ha lejjebb megy, a felhők miatt vak sötétség fogadja, és kényszerül valahogyan földet érni. Erdőben-e, városban-e, az Andok szikláihoz csapódva-e? Sorsa a szinte biztos halál. Tehetetlen a rá váró ifjú feleség s a földi személyzet. Nincs telefonkapcsolat, nincs rádiós kapcsolat se. Semmi sincs, csak az elkerülhetetlennek látszó vég, amely rövidesen be is következik.
Félelmetes, hogy végül is valamiféle hasonló tragédia áldozata lett maga az író is a 2. világháború során.
Nem tudjuk még csak megközelítően sem felmérni, hogy mennyit ér egy emberélet.
Elég arra gondolni, hogy a török-szír földrengésnek hány halottja volt, hányakat sikerült kimenteni, s mi lett a többiekkel. Ahány magára maradt halokló, annyi tragédia.
És ott van még a jelen háború, amelynek számolatlan orosz és ukrán ember a többnyire vétlen áldozata. Jobb, ha nem tudjuk, mit hoz a jövő, mert lehet, hogy elszörnyednénk.
Isten mentse meg az emberiséget az eszkalálódó világégéstől.
***
Egy nagyon emberi idézet a szerzőtől: „A kertész azt mondta nekem: »Tudja … ásás közben néha belepett a verejték. Reumám hasogatta lábamat, és én szitkozódtam szolgaságom miatt. És ma, látja, szeretnék ásni, ásni! Olyan szép dolog ásni!  Az ember olyan szabad, amikor áshat! És ki fogja megnyesni a fáimat?«
Parlagon hagyott egy földet. Parlagon hagyott egy planétát. Szerelem kapcsolta minden földhöz és a föld minden fájához. Nemes volt, pazarló, igazi úr…”