Mickey webnaplója

Tőlünk a Batthyány térig hét HÉV-megálló az út, a Szépvölgyi útig öt. Igazából az öt határozta meg másfél évtizeden keresztül hétköznapjaimat (munkába menet-jövet).  
Korábban viszont végig utaztam. Honnan is induljak?
Talán az Aquincumi megállóból.
Azért onnan, mert onnan gyalogoltunk haza és hazulról abba a megállóba 1989-től kezdve, amikor is Óbudára költöztünk.
Mivel a lakótelepen egyenes út csak kevés van, mindenkinek megvan a HÉV-hez vezető kitaposott ösvénye. Mi azon az úton közlekedtünk, amely Éva lányunk szerint a legpraktikusabb ki a Szentendrei útig. Abban az időben zebra még nem könnyítette meg az áthaladást a HÉV-megállóhoz.
Egy bekövetkezett haláleset kényszerítette ki a változást. Utóbb kapott közlekedési lámpát is a megálló.
Az ottani felüljáróról néztem és láttam egy nagy meteor „gurulását” az augusztusi égbolton.
A peronon az egy időben munkába indulók egy részével társalogtunk, másokkal legfeljebb köszönőviszonyba kerültünk. Kezdetben a megállóban kis trafik működhetet, esetleg újságáruda. Később Kínai szatócsüzlet lett, meg Tonna Donna falatozója, de megszűnt a HÉV-megálló amfiteátrum elé való áthelyezésével, amikor az esztergomi vasútvonalat korszerűsítették, és egy 4,5 milliárd forintba kerülő új vasútállomást hoztak létre a régi szegényes helyett. A megállónál máig egy bozótos-fás rész helyezkedik el. Nemritkán hajléktalanok tanyáznak benne.
Az aquincumi megállóban két balesetet fotóztam le az idők során. Az egyik képen a csillaghegyi megállónál a síneken volt látható egy személygépkocsi. Másodszor éppen a megállóban tartózkodtam, amikor egy SAAB személyautó nagy sebességgel akart kis ívben kikanyarodni a lakótelep irányából a Szentendrei útra, és fejtetőre állva landolt a sávelválasztó kerítésnél.    
A megálló a Római téri üzletsor tövében áll. A helyi ABC a magánosítás után Meinl, SMATCH, boltként, s talán más néven is üzemelt. Most a BCA Príma boltja. A helyi újságáruda megszűnt időközben. Viszont kedvelt lelőhelyem nyílt meg vagy tíz éve, a könyvmegálló. Számos kötetet vittem oda és hoztam el onnan. Jobb, mint egy antikvárium sok-sok meglepetést okozva az olvasni szeretőknek.
A köszörűs elhunyt, üzlete bezárt, az órásműhely szintén, az il forno megél, szemben vele a Lipóti pékség is, és egy sarokkal odább az ünnepnapon is nyitva tartó albán pékség.  Van a téren még patika. Megnyitott, majd bezárt egy posta. A két faloda viszont működik. M. mesélte, hogy a kínai kajoldás – az eset idején férfi – azt kérdezte tőle a csomagolás szempontja miatt: „Elvisz? Ide megesz?”
A Római térhez vezető út kövezett lett. Télen takarítják a hótól, nyáron párakapu próbálja felüdíteni a   
lankadt arra járókat. Egy sétaút is épült térkövezve a réten át, amely immár Mickiewicz névre hallgat.
Lehetne még folytatni a beszámolót, de legyen elég itt ennyi.

B. lemérte iskolatáskáját. Bruttó 10 kiló nyolcvan deka. Szegény reggel elmegy az iskolába és a hetedik óra után haza, és naponta megvan a testnevelés óra.
A többi unokáé hasonló súlyú lehet.
Érdemes volna a biciklijükre drótkosarat tenni, hogy ne a hátukat nyomja a teli hátizsák.
***
Az egyik szerzetesrend kipakolja feleslegessé vált könyveit. A rendhez való kötődés szorossága alapján négy kategória embereit szólítják meg, hogy a felhalmozott dupla, tripla példányokból és a már érdektelen kötetekből válogassanak kedvükre. Az adott kritériumok alapján magamat a negyedik kategóriához sorolhatnám. Mehetnék könyvekért, de nem megyek.
Egyfelől a könyvtár könyveinek jelentős részéhez volt közöm, olvastam is őket, másrészt nehezemre esnék a könyvek cipelése, harmadrészt tele vannak a könyvespolcaim, negyedrészt állandóan változó összetételű könyvmegálló útba esik a sarkon jövet-menet. Akkor inkább oda megyek, s olykor-olykor belepiszkálok a választékába.
Ami pedig az olvasást illeti: Szemem hamarabb elfárad, mint korábban tette. Így hát takarékosan kell bánnom a terhelésével.
***
Van egy közös blogunk. Témája most a FA. A tré fától a tréfáig minden a témába vág, ami a Baum és ami Holz közé esik, ami gyufa és ami őserdő. A fatársulások is, és az egymással való „kommunikációjuk”. Az egymás fejlődését segítő és az egymás elnyomását előidéző társulások.
A fafeldolgozás, a fatáblák újra hasznosítása, az intarziák…
Nem is sorolom a lehetőségeket, úgyse érnék a végére.
No, és a faviccek megszámlálhatatlan sokasága.
Ide csak kettőt írok.
- Hány vége van a botnak? – hangzik a kérdés.
- A helyes válasz: - Kettő.
- …és ha eltöröm?
- Akkor négy – szokták mondani.
- A helyes válasz: Öt, mert a botnak is vége van.
*
A falábú öregemberrel találkozik egy másik öregember. Utóbbi megkérdezi:
- Mondja kérem, milyen fából van a lába?
- Meggyfából.
- Az jó, mert nem zsibbad.



   

A K-R páros (nem kerékpáros) hazafelé Norvégiából. Svédország, NSZK, osztrákok és magyarok az út etapjai.
Ma M. unoka Vasadon, majd Vácon.
Ma mi Á. unokával meglátogattuk az egyetemét.
A többiek tán otthon.
Annál is inkább, mivel hétfőn tanítási nap van. Illő a rákészülés.
Kedves szülők! Kezdjék meg a füzetek, könyvek védőborítóit felcímkézni, szépen ráírni, hogy a gyerek hová van felvéve.
(Olyan aranyos, amikor egy gyerek így mutatkozik be: Kis Jóska vagyok, negyedik bé.)
Na, igen.
A margózás is felnőtt feladat, meg készülődés a szülői értekezletre (SZMK tagok!).
Bírom a gyerekekkel készített interjúkat. Fülig húzott száj, széles mosoly: Igen, várom az iskolakezdést, mert rég találkoztam már a haverokkal
(Hékás… és a tantárgyakkal, a tanárokkal???).
***
Másfél évtizedig jártam a 29-es busszal dolgozni. Egy alkalommal megírtam emlékeimet megállóról megállóra (A 29-es járat).
Később a M. ZS. körtértől indulva utaztam végig a Fehérvári úton, s a villamoson fogamzott meg a gondolat, hogy a szakaszhoz fűződő gyerekkori élményeimet csokorba foglaljam. A blogomba írt anyagot valaki meglátta, és a kerület újságja számára engedélyt kért a cikk megjelentetésére. Megkapta.
Most, hogy ketten utaztunk az 5-ös HÉV-en, táskányi emlék jutott eszembe. De néma maradtam.
Lehet, hogy a blogomba mégiscsak megemlékezem a megállókról, s a szakaszról Aquincumtól a Batthyány térig. Hiszen ugyanolyan sűrűn vettem igénybe a HÉV-et, mint egykor a 29-es buszt.
Sőt! 

Hetvenhét éves leszek, ha Isten is úgy akarja. Merő véletlen, hogy az egykor nyugalmas időket megérő Távlatok 77. száma akadt a kezembe. Nekem nagyon tetszik az egykori lap és többféle szempontból. A 2007-ben 3.-ként megjelent számban mindjárt megakadt a szemem Nemeshegyi Péter cikkcímén: Pártus herceg volt-e Jézus Krisztus? Emlékszem rá, hogy a kéziratot olvasva csóváltam a fejemet. A szerző 13 és fél oldalon keresztül foglalkozik a kérdéssel. Azon nevettem magamban, hogy igazából egy szóban össze lehetett volna foglalni a cikkcímre adható válasz lényegét: NEM.
Tetszik a Ki nekem Jézus? cikkre adott több mint húsz egyetemista részletező vallomása. Vajon a maiak hogy viszonyulnának a kérdéshez?
De mind között legjobban B. Petőfi Ági cikke tetszett: [Az IGEN (is) oké]. A cím egyedisége, hogy hivatkozik a kapcsolattípusok négy lehetséges formájára.
Én is, te is okék vagyunk.
Én oké vagyok, te nem.
Te oké vagy, én nem.
Te se, és én se vagyok oké.
Oda lyukad ki, hogy a szerző és az Igen c. katolikus lap is oké.
És mi lett?
Megszűnt az Igen, megszűnt a Távlatok is, amelyben ez a cikk szerepel.
Szellemes összefoglalót vetít az olvasó elé az egykori publicista: A lap megélt 18 évet.
Alapító főszerkesztője: Czakó Gábor, őt követi Huszthy Ádám, majd rövid időre Szőnyi Szilárd. Az ezredfordulót követő hét évre átveszi B. Petőfi Ágnes, aki szociális munkássá lesz – felismerve annak fontosabb mivoltát. Krómer István rövid próbálkozását Réti Lászlóé követi, aki elektronikára teszi a lapot, s rövid időn belül semmivé lesz a periodika.
A lap anyagi „gazdagságára” utal, hogy először a szerkesztőség nagyjából a Forrai család konyhaasztala volt. Utána a KDNP székház hatodik emeletén működött (én is ide jártam Cz. G.  stúdiójába tanulni.) Később Huszthyék nappalija, még később a Zászlónk szerk. előszobája, hogy végül a Szent István T. feletti helyiségben fejezze be létét.
B. Petőfi Ági fontos dologra hívja fel az újságírók figyelmét publicista-társát idézve:
„A sikernek való kiszolgáltatottság fullasztó légkörében az igazságra szomjas ember alig tehet mást, mint hogy kudarcra ítéli magát, mert ha nem így cselekszik, akkor miközben folyton előrejut, meghal az unalomtól és az értelmetlenségtől.”    
Még egyszer: Az igazságra szomjas ember kudarcra ítéli magát.
Mennyire hajaz ez az én elbocsátó szép üzenetemben megfogalmazottakra (a piarista osztályfőnökünk maximája): „Akkor marad kellemes élmény a házibuli, ha angolosan távozunk, még amikor topon van a muri”. Így tett a Távlatok is, amely csakúgy, mint az IGEN, tizennyolc évet ért meg.
Hát nekünk sem maradt időnk az unalomtól való fulladozásra.   
***
Van ennél is érdekesebb megállapítás. A Vasért egyik vezetője emlegette mosolyogva mielőtt távozott: Öt év alatt elsütötted már valamennyi viccedet. Mire vársz még? Nem kéne tovább menni?
Korábban meg kitüntették a törzsgárdatagokat bronz-, ezüst- és aranyfokozattal.
Ki tud itt okos lenni?

Egyszer írtam arról, hogy a puzzle, (kirakós játék) attól kedves nekem, hogy meglehet, kinézem a szememet, de bizton tudom, hogy végül adódik a megoldás, biztos a siker.
A szózat és társai sikere azon múlik, hogy az adott öt (nyolc) kísérlet alatt össze tudom-e szedni a kérdéses szót alkotó betűket. Erre szolgálhatna egy olyan ötbetűs szókészlet, amely csaknem az összes magyar betűt tartalmazza. Így reális esélye volna a sikeres rejtvénymegoldásnak.
De a mahjong kivétel.
A játékleírás tartalmazza, hogy a 72 különféle párost vagy le tudod szedni, vagy nem.
Vannak megoldhatatlan induló helyzetek.
A kudarcos kísérletek elbizonytalaníthatnak.
Nem tudhatom, hogy én vagyok hülye, vagy eleve kizárt a siker.
Ez a keleti észjáráshoz talán közelebb áll, mint a teljesítményorientált nyugati gondolkozáshoz.
Éppen az atlétikai vb mutatta meg, hogy a kellőképpen edzett, jól taktikázó és összpontosításra is képes sportoló biztosra veheti sikerességét.
Most megyek, és kikísérletezem azt a hat szót, amely a legyakrabban használt harminc betűt tartalmazza. Minden betű egyszer fordulhat elő, és érdemes figyelni a mély és magas hangfekvésű magánhangzók párban való előfordulására, valamint arra, hogy a mássalhangzótorlódás ritka a nyelvünkben.
Hű! Mi lesz ebből?!
***
PS. Majdnem megvan az öt szó. Segítségükkel tizenegyből tízet megfejtettem.

1960-ban Rómában tartották a nyári olimpiát. Készült is róla egy dokumentumfilm. Zuglóban laktunk. Ezt a filmet megnéztem az Éva moziban (Erzsébet királyné útja).  Talán utolsó epizódként mutatták a súlyemelők vetélkedését. Jurij Vlaszov volt a nyerő. Hallatlan koncentrálóképességgel bírt ez az izomkolosszus, no meg testi erővel. Annyire az ő hatása alá kerültem, hogy hazamenve az öt rúgós expandert életeben először sikerült kinyomnom.
Mindez azért tanulságos, mert most az atlétikai vb-n a világklasszisokkal megmérkőző hazai atléták magukhoz képest szintén maximális teljesítményt nyújtottak. Ugyanaz a lélektani húzóerő vitte tovább őket a legjobbakhoz való felzárkózásban, mint hatvan éve engem. Megértem ezt a lelki állapotot annak ellenére, hogy ma már nem ösztökél senki és semmi a nagyobb teljesítmények megtételére, bár – ha a szükség úgy hozza – megteszem a tőlem telhetőt. Alább nem adhatom.
A fenegyerekeskedés azonban távol áll tőlem. Nagyjából ismerem a határaimat. És ez jó.
Emlékszem egy jógalégzéseket végző idősödő férfi megmérkőzött egy atlétával, úgy vélve, hogy az ő tüdőtérfogata meghaladja a sportolóét. Tévedett.
BG nyelvész gyakorló túrázó. Idén feljutott autóval az indiai Khardunglára (5360 m). Azt írja: felérve „rögtön megszédültem. Éles, friss, hideg levegő, de mintha nem lenne elegendő.”
Hát persze.
Nem is elegendő.
Az ottani hegyivezetők, a serpák hozzászoktak a légritka térhez. Ehhez idő kell.
Aki pedig megvénül, annak az is kevés. Leginkább csak néznie érdemes mások erőfeszítéseit.
Hány totyakos öreg készül ki a sörmeccsek alkalmával. Törik a bokája, vagy combnyaktörést szenved, elszédül vagy éppen megüti a guta.
A mi korunkban csak óvatosan.     
***
Régi cikkeket, köztük a sajátjaimat is újra olvasom a Távlatok régi számaiban. Ami meglep, akkoriban milyen érett gondolataim támadtak. Ma is szívesen vállalom őket.

Ma tallóztam a régi Távlatok számokban.
Találomra vettem ki a régi folyóiratszámokból a 2006-ban publikáltak egy részét. Sok érdekes témára bukkantam, amelyek a korabeli politikai, vallási, kulturális helyzetet elemzik. Olykor meglepődve olvastam, hogy a cikkek milyen szókimondó stílusban készültek. Talán hozzájárultak a helyzetértékelések a parázsló tűz felszításához, akkor is, ha meggondolom, a társadalom milyen szűk részét érték el. Elég csak pl. Krómer István elemzésére gondolni.
Több anyagot elolvastam.
Nagyon tetszett Varillon SJ analízise a gyónásról. Lényegbe vágó a mondanivalója, és kritikusan szemléli a kialakított gyakorlatot. Ő jegyezte fel, hogy Szent Ágoston alighanem soha életében nem gyónt, és hogy gyónás mai formája az írek megtérésének idejére vezethető vissza.
A templom ablakába ki vannak téve elvihető Távlatok-számok. Alig van érdeklődés iránta, és ez kár. Elég fajsúlyosra sikerültek a folyóirat megállapításai.
***
Ma az evangélium attól hosszú, hogy elkezd egy történetet, amelyet egy mondat egész más irányba terel. A fordulatot az ugyanis szó hozza. Itt piruettezik a téma. „Heródes ugyanis elfogatta Jánost, és bilincsbe verette Heródiás miatt, aki bátyja felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: Nem szabad őt feleségül venned… Na innen aztán elszabadul a pokol. Heródes (Antipasz) lakomát rendezett, amelyen Salome tánca annyira megtetszett neki, hogy megígérte neki, bármit kér tőle, megadja neki. Salome pedig anyja felbujtására János fejét követelte egy tálon.”
Az evangelista azt írja, hogy a király elszomorodott, de az esküre és a vendégekre való tekintettel megparancsolta, hogy adják neki oda. Ezen elgondolkoztam. Amennyiben slágfertig lett volna a király, és amennyire az általa használt nyelv a magyarhoz hasonlóan az ami és az aki között különbséget tett, akkor azt kellett volna válaszolnia a szemtelen kérésre, hogy az ígéret nem akárkiről, hanem csak akármiről szólt. Ebben az esetben János feje a helyén maradt volna.
Persze mindez csak feltételezés. De annak nem rossz.   
***
Mind az atlétikai világbajnokság alatt, mind pedig utána a legtöbbször elhangzó jelző az elképesztő szó lett. Elképesztő, hogy milyen sűrűn használták az elképesztő szót. Utólag is el vagyok képedve ennyi elképesztéstől.
Azok a politikusok, akik kézzel-lábbal tiltakoztak a rendezvény ellen, mostanra azt híresztelik magukról, hogy kulcsfigurái voltak a világsikernek.
Az ember természete nem változik. Az emmauszi tanítványokat a feltámadt Jézus így értékeli:
Ó, ti késedelmes szívűek!
Nos, mire ezek a tanítványok visszatértek Jeruzsálembe, valahogy átalakultak az események bennük, mert egymást licitálva állították: ugye, hogy lángolt a szívünk!!!
Igen. Utóbb.

Még hét ágra süt a nap itten minálunk,
s még forróság hatja át a vidéket,
de lám a legfrissebb előrejelzések
gyors lehűléssel fenyegetnek minket.
Mégiscsak a népdalnak van igaza:
Nyáron nagyon meleg van, (jelenleg 31 fok)
télen nagyon hideg van,
ősszel esik az eső,
soha nincsen jó idő.   
(A negyedik sort LG regnumi pap másképpen ismerte: Tavasszal meg gyónni kell.)
***
Zajlik az élet minálunk.
Még tart az atlétikai világbajnokság utólagos ünneplése.
Méltán.
Magam is elcsodálkozom azon a logisztikai bravúron, amelynek a megteremtése kötelező egy ekkora szabású rendezvény során.
Magam nem hallottam nagyobb fennakadásról, noha hatalmas kánikulában folytak az események.  
Ma Á. unoka (a névnapján) beiratódik az egyetemre. Töri szakot választott magának.
Holnap újra zománcozzák a kádunkat.
Holnap hűvösség várható.
Holnap lesz a holnapután tegnapja.
Más nincs.

Lassan vége az atlétikai világbajnokságnak, lassan – remélem –vége a vörösriasztásnak, sajnos – úgy látszik – még lassabban lesz vége a szomszédban dúló proxy-háborúnak.
Van viszont, ami elkezdődött tegnap. Új szakasz az életünkben.
Ágoston unoka a PPKE-re iratkozik be, tegnap már érkeztek hozzánk,, s ő marad is nálunk – úgy néz ki, hosszasan – kosztos diákként. Megérkezésükkor azt mondtam, neki: „üdvözöllek a kollégiumban”.   
Ma együtt mentünk misére. Először K.-t vittük, aki már az út szélén toporgott, aztán visszakanyarodtam a késlekedőkért.
Amikor a bevezető éneket megláttam kivetítve, feleséghez fordultam, mert igen érdekesnek, aktuálisnak találtam helyzetünket illetően.  133. zs. eleje jelent meg a falon: „Nézzézek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan az, mint a drága olaj a fejen…”
Olyanként hatott rám, mint üzenet a jövőnkre vonatkozóan.
***
Tegnap egyébként nálunk voltak a magyar unokák mind. Holnap M és E házassági évfordulóját ünnepli, Á. unoka meg neve napját. Isten éltesse őket, és Isten éltesse őt!
***
Zs. elmondta, hogy az immár hatvan éves zenék közül mennyire kedveli a the Shadows banda nótáit. Én is. Mutattam neki, hogy van egy három CD-s sorozatom tőlük. Le kellene másolni, hogy ezután mind a ketten hallgathassuk itt Bp-en, ő meg MMÓváron.  

Ami ma van, az volt már régen is – adja tudtunkra a prédikátor. Igazat kell adnom neki, olvasva Ladocsi Gáspár könyvét (Keresztényüldözés a Római Birodalomban).
- Azt írja: „A keresztények békéje 303. február 24-ig tartott.” 142. o.
Az ukránoké is február 24-ig 1700 évvel később. És most tekintsünk el az előzetes jogsértésektől, kisebbségek elleni támadásoktól.
- Majd néhány sorral lejjebb: „A császári palotából a kilátást zavarta a keresztények impozáns bazilikája és a hozzá tartozó hivalkodó épületek… A jól szervezett karhatalom pár óra alatt megszállta, majd kifosztotta és erőltetett ütemben romhalmazzá tette.” Rákosi nem ezt tette a Regnum Marianum-templommal?
Korunkban hány templom elleni támadásról számolhatunk be? Ráadásul mintha erősödne a folyamat.
- „Az egyházak javainak visszaadása vagy az értük járó kártérítés ugyancsak összetett problémát eredményezett. (A kelet-európai rendszerváltás a közelmúltban igencsak hasonló esetet mutat.)” Nem én mondom, a szerző írja. 176. o.
- A keresztények a régi vallás felvonulásait az ördög művének tartották (pompa diaboli). Hogyan vegyenek ezeken részt a keresztények? – teszi fel a kérdést. 175. o.
És ma? A meleg büszkeség felvonulást minek tartották volna?
Napi hír, hogy Nicaraguában Ortegáék a jezsuitáktól elvették a tulajdonukban álló épületet, amelyet kénytelenek voltak elhagyni.
A Prédikátor szavait megfordítom: Ami régen volt, az van ma is.
A vallásüldözés ma is folytatódik, sok helyütt a világban támadják a Krisztus-követőket.
Igaz, hogy a Mester mindezt előre követőik értésére adta: Ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat elfogadja a világ a tieteket is el fogja fogadni.
***
Elővettem egy régi Távlatok-számot. Abból az apropóból tettem, hogy elhunyt egyik szerzőnk: Végh László atomfizikus. Bele-belelapoztam, és huszonhét évet fiatalodtam. Örömmel olvastam a Keresztény magyarságunk rovat cikkeit. Hányan hány felől fogják meg a témát, és bennük milyen gondolatgazdagsággal találkozhatok. Csak a szerzők neveit sorolom a sajátomon kívül: Keresztesné Várhelyi Ilona, Nemeskürty István, Lelóczky Donát, Gereben Ferenc, Blanckenstein Miklós, Bárdosy Éva, Krómer István, Dobler Magda, Czigány György, Dékány Endre.
Rég volt, szép volt, tán igaz is volt.
***
Szoc. időket idéz  a meteorológia. ??? Minduntalan azt hallottuk pártunktól és kormányunktól: Elvtársak, még három nehéz év van hátra, aztán… (aztán megint három nehéz év következett).
Ma meg a meteorológia biztat hasonlóképpen: Még három nehéz nap, amikor a kettes fokozat lép életbe, és aztán … még nehezebb három nap következik a harmadik fokozat, a vörös riasztás  meghirdetésével.
A kánikulának meg esze ágában sincs elkotródni.