Mickey webnaplója

105 éves, jó állapotban lévő Tömörkény-kötetet (Népek az ország használatában, Táltos k. Bp. 1917) fejeztem be az imént. Nem nehéz kitalálni, hogy a korabeli háborús időszak történéseiről szól minden novella. (Hol volt akkor még a 2. világháború, hol a hidegháború, és hol a mai, ideológiák között folyó embertelen küzdelem.)
Azzal búcsúzom a könyvtől, hogy az utolsó elbeszéléséből (Öreg regruták) szemezgetek.
A „vénséges vén szentségek” heccelik egymást berukkolásra várva:
- Nini, de möghízott a pofaszíjjad, komám!...
- Már kránfutternek sem valók vagyunk. Bár, hogy voltaképpen mi volna az a kránfutter, arról nem történik magyarázat. A kránfutter, az kránfutter.
- Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet úgy elhajítani, mint a bornyút….
Igaz, nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. Elég neki a maga baja.
- Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona -, amelyik kerítésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak úgy jut át, ha előbb gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.
- Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.
Eddig az idézetek.
Most becsukom a könyvet.
Kicsit elmélázok az olvasottakon.
A katonák egymást cukkolása alighanem egyidős az intézménnyel magával. Valahogy le kellett vezetni a sok férfi összezártságából fakadó gőzt. Egyik módja a katonanyelv kialakítása volt. Csak egymás között használták, használtuk.
A kránfutter, az kránfutter.  Hát persze. (Krankenwarter, ápoló) No, meg itt van ugye „a befél, az befél.” A szabál az szabál.
A sturmolás pedig csatározás, harcolás.
A bornyú meg a magukra szíjazott takaró volt.
A kövér-sovány ellentét örökzöld téma. (Pl.: Ugyan, édes komám asszony, miért kend olyan kövér/sovány asszony, hogy tudott így meghízni/lefogyni?)
Ami pedig az utolsó idézett mondatot illeti, máig hat érvényessége: Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.
Záró gondolatnak különbet ki se találhattam volna.
Boldog az az ember, akinek egészséges humora van, mert ma mindennél nagyobb szükség van az egészséges humorra, a könnyek között való nevetésre.  

 

Általában nem turkáltam az ajándékok után, de egyszer mégis. Mivel diavetítőre nem számíthattam, arra vágytam, hogy egy dianézőt kaphassak karácsonyra. Nagyon akartam ezt az egy személyes kukucskát. Addig evett a fene, mígnem meggyőződtem róla, hogy vágyam ez egyszer bizton teljesül. Ott volt a karácsonyfa alatt, és vagy még öt tekercs film. Nagy volt az örömöm. Megnéztem a filmeket ötször, tízszer. Többé talán sohase. Nagyon gyorsan ráuntam.
Most hasonló várakozással voltam egy CD-t mp3-at, Lp-t lejátszó rádiós erősítős készülékkel kapcsolatban. Egy hét óta vártam megérkeztét. Ma megjött a doboz. Azonnal beüzemeltük. Egyelőre nem látom, hogy a CD-t vajon hogy játssza le. Elég bonyolult a masina a sok nyomógombjával. Mindenesetre LP-t már lejátszottam. A kérdés, hogy vajon meddig tart a ragaszkodásom hozzá? ötször, tízszer, hányszor fogom a lemezeket meghallgatni?
Persze bennem van az a várakozás is, hogy tán unokáimnak is tetszenek a régi meselemezek. Az Alice, a VUK, a Süsü sárkány, az Oz és társai.        
Most felnőtt műsor forog éppen. Emerson Lake and Palmer feldolgozásában az Egy kiállítás képei.
Még vegyes érzésekkel vagyok az új ketyere iránt, amely régi emlékeket ébreszt.
Miközben élvezkedek, egy régi versike kísért, amelyből alább idézek, és amelynek eredetét nem sikerült kiderítenem a google segítségével sem.
Meglehetősen szkeptikus a szöveg, de ettől még igazsága is lehet. „Lásd, kicsikém, nem neked való, hadd legyenek mások csillogók, majd meglátod, ha megkapod, hogy a vágyad becsapott.” A versike – tán kuplé – egy köcsögkalapról szól, de lehet az akármiféle tárgy hedonizáló korunk választékából.          

Tegnap társaságban szót ejtettem róla, hogy valamiképpen aktív időszakomban mindig a kritika, a bírálat jellemezte életutamat. Úgy hozta a sorsom, hogy családomat revizorként tartsam el. Majd később korrektor és lektor lettem. Csupa olyan foglalkozás, amelyek más munkavégzésére, annak a bírálatára irányulnak, illetve a hibák javítgatását jelentik. Az évtizedek során többszáz könyvet korrigáltam, lektoráltam, a Szent István Társulat és a Jeromos Társulat Bibliáitól kezdve a legkülönfélébb írásművekig, kötetekig. Sok recenziót is írtam folyóiratunk számára.
A bíráló ember magatartását egy szlogen határozza meg: „A bizalom alapja az ellenőrzés.” Persze, persze, minden mű szinte tökéletes, de… Ami még nehezebb, a részrehajlás nélküli eljárás.
A szakmai tisztesség azt kívánja: nem lehet az ember tekintélytisztelő (Isten bocsássa meg nekem). Csak a mű számít. Néhány esetben meg is kaptam emiatt a magamét.
Egy alkalommal valaki azt kérdezte egy harmadik személytől, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mire azt a választ kapta az illetőtől: Fél tőlem, mert szigorú vagyok. Meglepett az ítélete, mert nem gondoltam magamat szigorúnak. Talán nem pontosan fogalmazott.
Kétségtelen tény, hogy foglalkozásomból adódóan (?) szókészletemben bőven találhatók a kifogásoló szavak. De talán nem is elvárható egy magamfajtától a kritikamentesség.
A fent említett társaságban elhangzott az is, hogy a közelmúltban milyen színvonalas interjú készült Boros Misi zseniális zongoristával. Hogy az a ma már nagykorú fiatalember mennyire nyomdakész megfogalmazásokat produkált. Tréfásan megjegyeztem: - Találjak hibát az elhangzott anyagban?
Ma meghallgattam a hosszú interjút. Nem kerestem a hibát, inkább arra figyeltem fel, hogy milyen gyakran használja Misi a hiszen szót. Nos, ebben rokonok vagyunk. Megfigyeltem ugyanis, hogy előszeretettel „hiszenezek” magam is. De hiszen nincs ezzel különösebb baj. Stílus dolga.
Ezen kívül alig hasonlítok valamiben is a jótermészetű művészhez: Ha zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel a Boros Misi jobban zongorázik, mint én, akkor én lennék a Boros Misi.
Kancsal megfogalmazásban: Ő is tud zongorázni, meg én se tudok.
***
Egy pszichológus látogatást tesz egy iskolában. Meglát az udvaron egy magában álldogáló fiút, aki nem szaladgál együtt a többiekkel.
- Jól érzed magad? – kérdezi tőle.
- Jól.
- Miért nem futkározol a többiekkel?
- Mert én vagyok a kapus.
***
A programozó felesége
- Drágám, szaladj el a közértbe, hozz egy doboz tejet, és ha van tojás, hozz hatot.
Félóra múlva:
- Mi a francért vettél hat doboz tejet?
- Mert volt tojás.

Bús a képem címmel írt novellát a német író, Heinrich Böll.
Amit elővezetek, az nem hasonlít az ő anyagához, csupán a címet vettem kölcsön tőle, mert jól tükrözi mondandómat.
Alapvetően háromféle arckifejezésű emoji van. A smiley felfelé görbülő szájszélekkel, a búsképű lefelé görbülő és a fapofa vízszintes szájállású figura.
Na, már most.
Az életben ugyanígy megtaláljuk a háromféle fazont.
Van, akinek eleve mosolygós a szája. Ez nyitottságot jelez, közölni akarást, kapcsolatteremtési készséget. Kicsit komikus is olykor, amikor nagyon komoly témákat ad elő az ilyen mosolygós típusú ember. Mintha nem venné komolyan saját előadását. De nem erről van szó. Derűs lélek ő, és ez kiül az arcára is.
A politikusok között talán kevesebb ilyen mosolygóst találunk. Hivatásuknál fogva jobbára gondterheltek, és ezt többnyire a lebiggyesztett száj hitelesíti.
Mindent összevéve a fád embereken kívül a két szélső eset az általános, a mosolygós és a búsképű lovag.
Többször vizsgáltam már saját képemet tükör előtt. Muszáj hangoztatnom, hogy nem gondolom, hogy hiú volnék. De mégis. Milyen típusú arc néz rám?
Meg kellett állapítanom, hogy inkább lefelé konyul a szám. Próbáltam segíteni rajta: mosolyt varázsolni a képemre. Nem nagyon sikerült. Az ezt szolgáló izmok kevéssé engedelmeskednek. Ugye, kétoldalt fel kellene húzniuk az ajkamat. Ha eredményt akarnék elérni, sokáig kellene edzenem ernyedt izmaimat, hogy előálljon a kedvező fizimiska.
A kérdés ezután már csak az, hogy milyen ok-okozati összefüggés van a mosolygós arc és a mosolyra húzó izmok között?                
Azért dolgozik jól az arcizmunk, mert érzelmeink hőfokát híven akarják tolmácsolni, vagy azért lóg a képünk, mert ilyen renyhék a mozgató izmaink?
Érettségi előtt ellátogattunk a fotóshoz, aki megpróbált belőlünk mosolyt kicsikarni. Többé-kevésbé sikerült is. Amikor Szv. került sorra, neki is elmondta, hogy kissé emelje a fejét, fordítsa a testéhez képest kissé oldalra és mosolyogjon. Ám Szv. nem állt kötélnek. „Én soha nem szoktam mosolyogni.” S csakugyan tán egyedül ő az, aki a tablóképen nem mosolyog.
Tovább megyek.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogy használt szókészletünk inkább elítélő, pejoratív, kritikus, vagy elismerő, hálateli pozitív szavakból áll? Törekednünk kell az utóbbi felé való elmozdulásra.  
Hátha ez is befolyásolja arckifejezésünk alakulását.
A ismert sláger címével zárom posztomat. Don’t Worry, Be Happy. Be Happy!
   

„Nem hittem Isten létezésében, de dühös voltam Istenre, amiért nem létezett“ – vallja C. S. Lewis.
Van benne valami elemi humor.
Hogy lehet a nem létezőre dühös valaki.
Már a Micimackó is kifejtett hasonló gondolatot:
„Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.”
***
„Isten, ha vagy, segíts, a tudsz!” – ajánlotta hittantanárunk e fohászt azoknak a diákoknak, akik nem hisznek.
Isten, ha van, mindenható. Akkor nem kérdés, hogy képes segíteni. Ha nincs, akkor meg falra hányt borsó bármilyen hozzá intézett kérés.
***
Hasonlóan megmosolyogni való, amikor az ateisták Isten nevét valamilyen cifra káromkodásban emlegetik.
Ha egyszer nincs Isten, akkor ostobaság bármit elgondolni és hangoztatni vele kapcsolatban.
Ha meg van, akkor őrült lázadás kifejezése egy-egy trágárság, egy-egy káromkodás.
***
Ma kezdődik a finn miniszterasszony pere, aki nem átallotta Szent Pált megidézni egy vitás kérdést illetően.
A per önmagában szemétség.
Számon kérni valakin az általa követett vallás tételeit, pusztán azért, mert az különbözik a pereskedőétől.
Ilyen alapon bárki elítélhető nézetei miatt.
Felháborító visszaélés ez a keresztények türelmével.
Felerősödni látszik a gonosz és igaz erők vívott háborúja, amelynek során egy-egy csatát felváltva mindkét fél veszíthet/nyerhet, de a végső győzelem kétségkívül az igazaké lesz.
Ehhez a jóslathoz még prófétának se kell lenni.
Írva van.

Ami változott:
Régen darabonként három helyre kellett a patikusnak a vonalkódot a memóriába olvasni a papíralapú receptekről. Ma a felhőbe küldött receptsorozatot elővarázsolja a gépből a gyógyszerész, s kiadás előtt a pirula QR-kódját leolvasatja az olvasó ceruzával. Végül pedig kérésre kinyomtatja a számlát, hogy nettó 16%-ot levonhasson az adójából a páciens a következő évben.
Ami nem változott:
Minden levél gyógyszer dobozba van süllyesztve.
Minden doboz le van ragasztva.
Minden levél gyógyszerhez mellékelve van egy lista a használati utasítással, mellékhatásokkal stb.
Minden alkalommal egy szatyornyi gyógyszert hordok haza.
Minden alkalommal kibányászom a pirulákat dobozukból, s kötegelem az egy szezonra való adagokat egy-egy gumikarikával összefogva.
Minden alkalommal egy halom papírszemét keletkezik a teljesen fölösleges göngyölegekből és a papíros leírásokból. (Utóbbiakat elolvasás nélkül küldöm a szelektív hulladéktartóba.)     
Minden alkalommal fél órát töltök azzal, hogy kettéválasszam a hasznos és haszontalan anyagokat.
Minden alkalommal laposra taposom az immár kiürített papírdobozkákat, hogy elférjenek a kukában.
Minden alkalommal elhatározom, hogy megírom: valamennyi gyógyszer leírása megtalálható az interneten, tehát fölösleges
minden alkalommal tudomásomra hozni, hogy mit tartalmaz a doboz.
Minden alkalmat megragadnék, hogy a patika értésére adjam: Nekem elég a kívánt gyógyszerlevelek pőre kiadása, örömmel lemondok a kezelési útmutatókról és a papírdobozokról.
De nem teszem. Az ismert közmondás szerint falra hányt borsó lenne.
Marad hát életfogytig a dobozolás, a göngyölegek megsemmisítése, mintegy fordított mechanizmusa annak, amit a szereplők művelnek a Tóték c. drámában.
***
Zelk Zoltán A három nyulak c. mesekönyvét megveszem az egykori „Hópihe”-tulajdonosoknak. Tanulságos-humoros-kedves verses mese.
***
Szeretném már meghallgatni a sercegő-recsegő Beatles-albumokat és a még meglévő egyéb zenéket (klasszikusok, jazz, népzene stb.) A lemezjátszó számlája megérkezett, csak a masina késik.)   

A szélvihar országos csúcsot döntött tegnap. 127km/h erejű orkánt mértek a János-hegyen. Kimentem az erkélyre, és azt hittem, hogy a töltésen vonat halad. De nem. Csak a szél zúgott a tarlott fák ágait megszólaltatva. Egész Európában tombolt a szélvihar, halálos áldozatai is voltak. Szinte valamennyi országban százezrek maradtak áramellátás nélkül, mert a vezetékeket elszaggatta a vihar.
Szűkebb környezetünkben is okozott kárt az orkán. Kimozdította a helyükről és emelgette a tetőcserepeket. Cserepeket vagdosott le a háztetőkről. A szemközti házhoz kiszálltak a tűzoltók, hogy a nagyobb bajoknak elejét vegyék. Utóbb a szél által megrongált részek alatt elkerítéssel hívták fel a figyelmet a veszélyre. Ma éppen oda parkoltam. A szél már elállt, nem okozhat kárt a szélvédőmben.
Ahogy kinézek a rétre az ablak látóterében megjelenik egy idős úr, aki látcsővel méregeti a magánházat. Ahogy felém fordul, látom, hogy a ház idős gazdája. Nyilván azt szemrevételezi, hogy tett-e kárt a vihar a házuk tetőcserepeiben. Aztán az jut eszembe, hogy én nem néztem meg, hiányzik-e cserép a mi tetőnkről. Lakásunk felett még két emelet van. Elsősorban persze nem minket veszélyeztet a beázás. Azért megnézhettem volna.
***
Egy másik történés.
Várjuk, hogy megérkezzen a rádiós lemezjátszó.
Már kinéztem a helyét is. A Konvoj garnitúrában helyezzük el magas polcra. Nem sok helyet foglal el. Tehetnénk ajtóval takart polcra is, de akkor nem látnánk a digitális óra kijelzőjét. A hozzáférése is bonyolultabb lenne.
A dolog attól vált érdekessé, hogy a lent őrzött LP-k erősen helyigényesek. Nemcsak a lemezjátszónak kell hely, hanem – és ez a több – a lemezeknek is.
Milyen furcsa is az ember? Mennyire örültünk, amikor divatba jött a CD. Kezelhetőbb, kevesebb helyet foglal el, nem porosodik, nem serceg-ropog, a számok kikeresése automatizált.
És mégis visszahozzuk a régi technikát. Mit akarunk? Megmutatni az utódainknak, hogy a CD előtt is volt zenehallgatási lehetőség.
Ha belegondolok: Már a CD-kre sincs szükség. Minden valamirevaló hanganyag megtalálható a youtube-on.  
Helyigény nélkül.        

Képzeljétek, mi történt velem?
Nemsokára lemezjátszóm lesz.
Nem a legjobbat vettem, de megfizethető áron. Egy szabálytalan parkolás taksájába került (30 000 ft manapság).
Hogy miért tettem?
Történetesen lementem a garázsba, s három hatalmas terményes szatyrot találtam dugig tömve fiatalkorunk lemezeivel. Kb. 100 db -ot. Csak a műfajokat sorolom:  Sok-sok mese, jazz, pop, incl. Beatles lemezek is, népzenék, táncház, Komolyzenei művek, Keith Jarrett, Toldi Bástival s hasonlók.  Fama est, hogy a plasztiklemezeknek nagy divatja lett. Súlyos pénzeket fizetnek értük.
Belehallgatás a múltba, bennem szép emlékeket idéz. Ezért vállalom a recsegő, de valahogyan élőbb zene elővarázslását. Azt értem rajta, hogy a lemezjátszó korongján még forog a lemez, és ettől valahogyan emberközelibb lesz, mint a patikatisztaságú CD, amelynek kétségtelen előnyei is vannak. Pl. nem olyan sérülékeny, lett lévén a D-t zárt tér veszi körbe lejátszáskor. Lehet ugrálni a számok között, nem serceg-ropog, csak muzsikál.
Deviszont (sic!) a megrendelt lejátszó mellett szól, hogy van USB-csatlakozása, s a különféle technikák közötti átjárást teszi lehetővé.
Pendrive-ra vehetem a lemezeket, hallgathatok rádiót 40 programozható állomással, mutatja a pontos időt nagy digitális kijelzője.
Ébreszt, ha akarom, s nem ébreszt, ha azt akarom.
Lejátssza a CD-t, az LP-t, s ha jól sejtem, mindazt is, amit a pendrive-ra tettem.
***
     A csapos kontra pszichiáter balladája
Gyerekkorom óta tartok tőle, hogy  éjszaka valaki van az ágyam alatt. Így hát elmentem egy pszichiáterhez, és azt mondtam neki:
Problémám van. Valahányszor lefekszem, azt gondolom, hogy van valaki az ágyam alatt. Félek. Azt hiszem, előbb-utóbb megőrülök. 
- OK. Kezeltesd magadat nálam egy évig - mondta a pszichiáter. – Gyere hetente háromszor, és beszélgessünk. Meg kell tudnunk szabadulni ettől a félelmedtől.
- Mennyibe fog ez nekem kerülni?
– Nyolcvan dollár vizitenként – válaszolta a pszichiáter.
– Majd alszom rá – mondtam.
Hat hónappal később a pszichiáter találkozott velem az utcán. 
– Miért nem jöttél el hozzám a félelmeidet kezeltetni? – kérdezte.
- Nos, nyolcvan dollár egy látogatás, az heti három alkalommal egy éven keresztül 12 480 dollár. Egy csapos meggyógyított 10 dollárért. Hogy ennyi pénzt megspóroltam, annyira boldoggá tett, hogy vettem egy új csodaautót, egy Land Cruisert.
- Nahát! Megkérdezhetem, hogy hogyan gyógyított meg a csapos?
- Azt mondta, hogy vágjam le a lábakat az ágyról. Így most nincs alatta senki!"
***
Ps. Én nem lettem ennyire boldog a talált lemezek miatt, ezért csak egy rádiós lemezjátszót vettem.

1. (Az óraátállításról:) - Kétféle életöt élünk. Ezért is nem tudjuk soha mögérteni egymást: városi mög tanyai…
Már most ezek után fölösleges is a további beszéd. Az óramutatót előbbre lehet igazítani, de a nap ezentúl is csak akkor kel föl, amikor kedve tartja. A naptisztelő külső ember ezentúl is vele együtt kel, mondván, hogy itt az idő a felöltözködésre. Nyáridőben a felöltözködése abból áll, hogy a fejibe teszi a hétköznapi kalapot.  
2. (Az újságolvasóról)
- Ilyenkor látszik mög a tanult embör. Azt is tudja, ahun ott se vót.
(A fémszóróról. Fényszóróról, a katonaság révén)
- Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli, aztán akkor izél.
Egyöreg ember elgondolkozva mondja:
- Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a múltkor is egy katona éppen akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör…
3. (Mikszáth felvetése)
A söröcske után az ebéd szokott következni. Az ebéd, amely Mikszáth Kálmán szerint csak egy kényelmetlen közdelem azért, hogy a feketekávéhoz eljuthasson az ember.
4. (A villamosról) Nagyszerű dolog ez a villamos, Thurzó Vendelnek például az a véleménye felőle, hogy az a mérnök bolond volt, aki hamarább ki nem találta.
5. (A piadohányról)
Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, akkor én mindig csak pipáznék. Kóstolják csak meg kendtök, taták, ezt a dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez valóságos finum-fánum igazi francia dohány. (Nb. Tán Móricz írta: Ilyen sonkát nem ettem mióta az agyaram kicsírázott.)  Újra Tömörkény: a hadi medáliáról, ...ide nézzön kend, ha látni akar kend valamit, mert még ilyent nem látott, amióta közfal van az orrában…
6. Tömörkény önéletrajzából: …azután falura kerülök, de ott összedisputáltam a főnökkel az iránt, hogy miként kell csinálni az Opodeldoc-camphoratát. Régi ír volt ez, ma már alighanem híre-hamva sincsen a patikákban. A disputa vége az lett, hogy otthagytam a kondiciót, s kimentem a bátyámhoz, aki egy közeli pusztán gazdálkodott. (NB. Gyerekkoromban 50-60-as évek) még volt Opodeldok, reumára alkalmazott kenőcs. Hogy ma van-e vajon, nem tudom.
7. A csigán katonáról: „egészen röndös embör az urad, Mári.
- Az enyim ne lenne azs? Ehezs nincsen fogható, tudja azst a ténsúr? Azs én uram a világ legelsé katonája… Most van becsülete a csigánnak, tudja-e? Nézzse, mijen sép házsba lakik. Sohase lákott még ijen sép úri házsba csigán. Mári hirtelen mondja:
No, nézzse mán, megint ott van! Hát van ennél sebb ember a világon? Ó, esem azstat a sépséges fejedet, ugyan mikor boruls azs ölembe? Hogy elbirizsgálnék abba a sejem hajadba?”     

Három epizódot szeretnék ma megosztani.
A legcombosabb közülük egy FB-történet, mely arról szól, hogy egy bálna belegabalyodván a tengeri rákfogó hálóba, élet-halál küzdelmet folytatott a vízben. A vízből időről időre ki-kidugta busa fejét, amelyet sehogyan se tudta kiszabadítani a háló fogságából. Ezt meglátták halászok, akik elhatározták, megpróbálják megmenteni a hatalmas élőlényt. Mindenféle vágókészségekkel merültek alá a vízbe, s kezdték vagdosni a hálószemeket. Tudták, hogy a hatalmas állat egyetlen farokcsapással mindnyájukat megölheti. Ám a bálna nem mutatott ellenséges szándékot, hanem szinte odatartotta magát a rajta dolgozóknak. Summa summárum, sikerült teljesen kiszabadítani a háló szorításából. A cet virgoncan „ugrált”, úszkált a vízben, és körözött az őt kiszabadítók körül. Majd egyenként odasimult az emberek fejéhez, és mintegy megsimogatta őket, megköszönve a szabadítást.
Nekem a történet azt mondja, hogy a tudattal és önreflexióval nem rendelkező lény képes felvenni a kapcsolatot a nála határtalanul több élettel rendelkező emberrel. Képes kimutatni háláját, képes megköszönni jótevői ajándékát.
Vetítsük a képet egy dimenzióval feljebbre. Az ember képes felvenni a kapcsolatot a Teremtővel, képes meghálálni kapott ajándékait, képes megköszönni telentumait, képes örömének akár a mozdulataival is kifejezést adni.
***
Minden kávékedvelőnek megvannak a kávéivási szokásai. Ezek egy része változhat, más részük megmarad. Én naponta négy kávét iszom bögrényi tejjel, édeskével. Jó íze miatt vált szokásommá a kávé fogyasztása. Érdekes módon kórházba kerülve eltekintek e szenvedélytől. Különösebb elvonási tüneteket nem mutatok, vagy ha igen, nem törődöm velük.
Nem is erről kívántam írni, hanem az utolsó csepp kávéról. Hiszen óhatatlanul marad némi nedves matéria a bögre alján, amit nagy élvezettel kiparancsolok a bögre mélyéről, és jól eső érzéssel fogyasztok el. Olyan ez, mint az egy szem szőlő, olyan is, mint a tölcsérben még megbúvó fagylalt. Szimbolizálja és megismétli az egész előzetes élvezetet. Ki nem hagynám a világért sem az utolsó csepp elfogyasztását.
***
Megrendeltünk egy hagyományos (retro) lemezjátszót, hogy a garázsban őrzött kb. 150 LP-t újra lejátszhassuk, szükség esetén digitalizálhassuk. A cég emailben megküldte 16 oldalas magyarnyelvű műleírást. Számos nyomógomb található a CD-t, LP-t lejátszó, órafunkciós, távirányítós rádión.
Mivel sok mindent tud, sok manővert kell megismerni használatához.    
És mivel email szól a használatáról, feltűnt, milyen sokszor szerepel a „nyomja meg a gombot” kifejezés. Nosza, megnyomtam a Ctrl+F gombokat, s a PC megszámolta a kifejezések számát. 85-ször fordult elő a szövegben.  Gyanítom, hogy nem fogok megismerkedni a nekem felesleges funkciókkal.