Mickey webnaplója

Nem erődítmény, amiről a poszt szólni kíván, hanem az, hogy főállásban várunk.
A viccbeli gyerek két kövér ember iránt érdeklődik.  Az egyik egy nő, a másik egy öregúr.
Kérdi: - Anya, miért kövér az a néni?
- Mert várja, hogy kisbabája szülessen?
- És mit vár az öreg bácsi, az a pocakos?
- Ő a hetvenes trolit várja, gyermekem.   
***
Mi is várunk. Várjuk, hogy maszkírozás nélkül közlekedhessünk az utcán, ezért
várjuk, hogy ötmillió fölé emelkedjen a vakcinált emberek száma.
Várjuk, hogy végképp elmúljon a koronavírus-pandémia.
Várjuk, hogy fesztelenül találkozhassunk szeretteinkkel.
Vádjuk, hogy lecsillapodjanak a frontok, melyek már ki tudja, mióta rángatják az arra érzékenyek közérzetét.
Várjuk, hogy megérkezzen hozzánk unokáink egy része vendégségbe.
Várjuk, hogy eljuthassunk rendezett körülmények között a többiekhez is.
Várjuk, hogy az évszaknak megfelelő hőmérsékletre váltson az időjárás.
Várjuk, hogy egy jó fagyit elnyalhassunk.
Várjuk a nyári nagy családi találkozót.
Várom, hogy újra engem lekötő irodalomhoz jussak.
Várom, hogy valami érdekesebb fotótéma közelébe keveredjek.
Várom, hogy egy ritka érdekes témát fotózhassak, de csak egy tőkésréce húz át az ablak előtt.
Reggel várom, hogy kidobjon az ágy,
délben várom az ebédet,
este várom, hogy valami elfogadható műsorba botoljak,
éjjel várom, hogy reggel legyen már.
Végül várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet…

Kosztolányi írja a következő mondatot Babitsnak levelében (1906. ápr. 3.) „Az újságírás undok egy dolog, annak a művészete, hogy az ember hashajtó nélkül is hasmenést idézzen elő.” Van benne valami. Bolhából elefántot, banális ügyből bombasztikust. Meghökkentőt, mert a lapot el kell adni, s ez csak akkor sikerülhet, ha az olvasó valami szenzációsnak mutatkozó szembesül.
Ez aztán csúsztatások, hamis felhorkanások felé tereli a publicista fantáziáját és főleg a tollát.
Nem véletlenül sopánkodik a szépíró, nyelvész, költő, újságíró Kosztolányi. Már akkor se sokan éltek meg az írói tevékenységükből. (Később Hemingway talán, akit szavanként egy pénzzel jutalmaztak az Öreg halász és a tenger c. munkája elismeréseképpen.) Ma a folyamat megfordult, s az író fizet a kiadónak, hogy jelentesse meg munkáját. A megélhetést a napilapokba írás biztosította jobbára.
***
Meglep Osvát Ernő, aki Az elégedetlenség könyvéből gondolatok, aforizmák azt írja, hogy „’Félművelt’? Csak félművelt van.” Van igazsága. Művelt a polihisztor. De vajon van-e ma polihisztor? Aligha.
Elég csak arra gondolni, hogy az utóbbi korokban a tudományos ismeretek, kutatások, publikációk száma oly mértékben megsokasodott, hogy nincs ember, aki mindezek értékes részét befogadni képes volna. Tehát a magát műveltnek tartó is ’félművelt’. Nem is lehet más. Esetleg negyedművelt.
De nemcsak Osvátnak van igaza, hanem nekem is, aki egyszer a következőket fogalmaztam meg:
A szakember kevés dologról sokat tud, a nagyon szakértő szakember a szinte semmiről mindent tud. Vele ellentétben menedzser sok mindenről, de keveset tud. A legmenőbb menedzserek szinte mindenről semmit se tudnak, vagy csak alig valamit.
***
HaIQ (Haiku)
Százas IQ rossz
IQ százötven – zseni
százas IQ rossz.
Nagyi
Nagyi IQ jó
nagyi IQ százötven
nagyi IQ jó
***
i=kis-i
I= nagy-i
***
Megérkeztek az új postaládák. Két betekintő lyuk található lemezajtajukon, de minden ládában ’benne honol a sötétség’. Ezért a vadonatúj ládánkba aranyszínű fóliát ragasztottunk. Tükör módon fénylik. Így azonnal látszik, ha nincs benne levél. Érdemes megcsinálni.  

Reggel egy rádiójegyzet arról szólt, hogy a szerző alkalmi segítségét hárította az idős nő. Mondom a feleségnek: A meghiúsult segítségadás igazából a semmiről szól. Pusztán az író kapott egy témát az illető nő elutasító magatartása révén.
A dolog nem új.
Karinthy beszámol róla, hogy a kávéházban tollát rágta, amikor észrevette, hogy egy tolakodó ismerőse tart felé. Gyorsan a fecni sarkára írt egy nyolcast, jelezve, hogy írás közben zavarta meg az illető. Majd amaz mégis leült hozzá, és szóval tartotta. Karinthy pedig jegyzetelt. Majd leírta ezt az esetet Ő ad nekem témát címmel.
Nekem meg most a régi anyagaimban való turkálás adott témát. 
Egy régen megfogalmazott anyagot kerestem először a számítógépen, majd mert ott nem akadtam nyomára, a dossziékban tárolt régi gépelt papírok között. Elég sokáig turkáltam a múltból integető szellemi konglomerátumban, mire megtaláltam a kívánt szöveget. Érdekes találkozás volt ez a múlttal. Azzal szembesültem, hogy mekkora tömeget tesznek ki az általam megfogalmazott gondolatcsírák.  Az önkéntelenül feltolakodó kérdés, hogy vajon volt-e valami értelme összehozni ezt a szövegtömeget?
Isten tudja.
Arra gondolok, hogy ha ezek a gondolatsziporkák egykor nem értek célba, akkor már ezután se fognak, hiszen ugyanaz a sors vár rájuk, mint az általam ismerteké.
Kornél nagybátyám magnóra mondta a világnézetét meghatározó kapaszkodóit. Elhunyt, s amennyire tudom, kidobták ezeket a hanganyagokat.
Halász Piusz O.Cist. négy- ötkosárnyi kéziratát az ÁVO égette el az orra előtt, mert nem akart besúgó lenni.
Balás Béla püspök saját maga számolta fel jegyzeteit, mert úgy ítélte, hogy önmagukban mások nem tudnák értelmesen használni, ő meg már beépítette a gondolatait könyvekbe, homiliákba stb.
Hogy mi lett Tordon Ákos hatalmas kézirattömegével, amit lakásán összegyűjtött, nem tudom. Talán archiválta a kiadója, talán a Széchényi Könyvtár, mint ahogyan Dienes Valéria hagyatékát, ha jórészt feldolgozatlanul is, de őrzi ez a könyvtár.    
II. János Pál Dziwisz érsek lelkére kötötte, hogy égesse el jegyzeteit. Nem tette. Feldolgozta.
A jezsuiták megannyi visszaemlékezései sem maradtak fent teljes egészükben az utókornak. Szerkesztett kötetek hozták életükre való visszanézésüket, de pl. a gyerekkorukról szóló beszámolók az enyészetté lettek.
Ugyanez a sors várt a hagyatékokban fellelt diaképekről. A legérdekesebb épületek fotói, kirándulók anyagai stb. mentek a kukába válogatás nélkül.
Ez vár a dossziékba gyömöszölt kéziratokra is.
Azért jó, hogy amíg élek, velem vannak. Lám, olykor még aktualizálható közülük egynémelyik írás. 
***
Az a párt, amelyik az ellenfele fotóit közzéteszi, ingyen reklámot csinál vetélytársának, avagy tévedne az a kereskedő, aki azt hangoztatta: Mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólunk!        

A Google jóvoltából nagyon gyorsan kikereshető egy szöveg, ha meg tudom idézni egy részletét. Ugyanez már meglehetősen nehéz, ha a keresendő valami egy dallam, aminek a szerzőjét és címét nem ismerem. Így jártam egy panaszos hangvételű zongoradarabbal. Amikor először hallottam a Mezzón, nem figyeltem meg, hogy kinek a darabja. Ám Kocsis Zoltán előadásában is meghallgattam valaha, és azóta nem hagy békén a darab visszatérő motívuma. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Schubert lehet a szerzője. Ebben az irányban folytattam a kutakodást, és ma nem is eredménytelenül. Megtaláltam a youtube-on, mégpedig Sz. Richter előadásában. A darab egy szonáta, Schubert B-dúr zongoraszonátája, a D960. Ami engem nagyon megihletett, az a szonáta negyedik tétele (Allegro ma non troppo) Annak is a főtémája, mely mindössze hat hang. Szolmizálva: s fmmmm. (Auftaktra indul). Ez az ostinato jellegű motívum végigvonul a tételen, és újra meg újra felcsendül. Látnivaló, hogy ereszkedő hangok sorozata, kifejezetten panaszkodó-fájdalmas zene ez. Jól tükrözi szerzőjének elesettségét. Tudni lehet, hogy Schubert rengeteget ivott, s egész fiatalon (31) hunyt el. Végül is a pestis vitte el. Ez az ember zseni volt és nem is akármilyen lángész. Megérte a hosszas vadászat a youtube-on, mert mostantól kezdve bármikor rákattinthatok, s meghallgathatom.
Ami viszont roppant zavaró, hogy a keresés során a legtöbb zenedarab kereskedelmi hirdetéssel indul, s csak annak a végével kezdődik a darab. Ami pedig már-már elviselhetetlen, a darabokat is megszakítja olykor egy-egy reklám. Hogy lehet így megbecsteleníteni egy művészi produkciót. Ha pedig nem tetszik, adva a lehetőség a hirdetésmentes zenére is, ám az fizetős. Mindent tönkretesz az az átkozott pénz. Aki szeretné meghallgatni, azok kedvéért ideteszem a lelőhelyet.
https://www.youtube.com/watch?v=lncNcNtGkJY
***
A keresésről és a találatról egy hülye amerikai vicc jut eszembe.
A farmer bemegy haverjával az ivóba, és a pultnál tolongó emberek között felfedezi haragosát. Fel akarja hívni barátja figyelmét e tényre, és így szól.
Ide figyelj! Látod azt az embert, akin piros nyakkendő van? A barát: De hiszen, mindenkin piros nyakkendő van.
F.: Látod azt az embert, aki kék pantallót visel? A barát: De hiszen, mindenki kék nadrágot visel.
F.: Na jó, azt mutatom, aki barna csizmát húzott. A barát: Ej, hát mindenkin barna csizma van.
F.:  Hogy magyarázzam? Arról beszélek, aki kockás inget visel. B.: Ugyan már! Mind kockás ingben van.
A farmer előrántja koltját, és egy ember kivételével mindenkit leterít.
Nézd! Aki állva maradt, arról beszélek. Az az ember az, akit én annyira utálok.

Egyszer már írtam a hitről, amely felfogásunk szerint übereli a tudást, mert olyan dimenziókban pásztáz, ahová a természettudományi eszközök szükségképpen nem érnek el. A természetfeletti tanulmányozhatatlan a tudományos eszközökkel. Ezért aztán kibékíthetetlennek látszik az az ellentét, amely a pusztán tudományos emberek és a bibliás emberek között fennáll. Nem kellene okvetlenül így lennie, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mégis így van.
Aki csak azt hiszi, amit lát, amit kikísérletezett, s ami következtetéseket levont a tapasztalatokból, az nem tesz mást, mint a teremtésbe helyezett törvényszerűségek egy-egy szeletét megismeri, magáévá teszi.
Ám maguk a törvényszerűségek a tudósoktól függetlenül léteznek, mintegy a természetbe oltva. A hívő ember tudomásul veszi a kinyilatkoztatás alapján, hogy van gazdája az univerzumba oltott törvényeknek, az, aki megálmodta a világmindenséget és létbe hívta.
A hívő sajnálja azt, aki csak a tudomány alapján gondolkozik, az ateista sajnálja a hívőt, mert hívő olyasmit gondol, amit a józanész nem ismer el igazságnak. Ez az ellentmondás nehezen áttörhető. A hit magunk felől nézve ugyanis kegyelem kérdése.
Mindez napi sétálásom során ötlött eszembe, amikor is azon gondolkoztam, hogy reggelente a kezemben tartom az Isten Fiát, igen azt, mert hitünk szerint Jézus testének megjelenítése történik minden misén. Ő hagyta ránk végrendeletében. Tehát a kezemben tartom Jézus testét. Ez teljesen felfoghatatlan ép ésszel. Ide csak a hit világíthat be. De hogy mekkora a hitünk, az abból látszik, hogy mennyire rendít meg bennünket ez a csaknem képtelen és hatalmas méltóságot hordozó valóság. Séta közben azon gondolkoztam továbbá, hogy létezik-e valami több vagy legalább hasonló csoda az életemben, ehhez fogható, mint az Eucharisztia érintése, vele való töltekezés. Akármennyit törtem a fejemet, arra a következtetésre kellett rájönnöm, hogy nincs hozzáfogható jó sem a lakásunkban, sem az országunkban, sem a világban, de még a világegyetemben sem. És ez a csoda nap mint nap megesik velünk. A legnagyobb sajnálatomra kénytelen voltam azt is megállapítani, hogy ha ezt egy nem hívő embernek elmondom, az szükségképpen naivnak, hiszékenynek, bolondnak tarthat, mert hit nélkül lehetetlen az ész számára felfoghatatlan valóságot befogadni.
Ugyanez a feszültség jellemezi korunk tudományosnak kikiáltott hamisságai, csúsztatásai, és a bibliás emberek felfogása közötti hézagot. Mi Isten megmásíthatatlan törvényeire tesszük életünket, szemben azokkal., akik az isteni törvények határait folyamatosan feszegetik.
Az összes ellenségeskedés visszavezethető az istentagadók és istenhívők közötti feszültségre, a köztük tátongó áthidalhatatlan felfogásbeli különbségre.
Az előzőek hangja nagyon felerősödött a „felvilágosodás” óta, az utóbbi századokban. Azt kívánnák, hogy mi, hívők fogjuk be a szánkat.
Jut eszembe a virológus dr. Koch Sándor visszaemlékezése saját életére. Ő feljesztette ki és gyártotta le azt a vakcinát, amellyel végigoltották a gyerektársadalmat, s megszüntették a gyermekparalízist az országan. Nos, hívő ember volt, s ismételten szembesülnie kellett ateista kollégái kioktatásával. Őt idézem: „Nem jól gondolja, Kokk elvtárs” – mondták a párt emberei. Pedig jól gondolkozott. 
Nem tehetünk mást mi se, mint megismételjük és alkalmazzuk a 2000 éve elhangzott szöveget: „Fontoljátok meg: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.”      
    

Előző posztomban visszaemlékeztem 29 éves élményeinkre, többek között arra, hogy a németek Himmelfahrt szóval nevezik Jézus mennybemenetelét. Még megjegyeztem: azt valószínűsítem, hogy a Feltámadott egyszerűen eltűnt a szemük elől, amit a tanítványok mennybemenetelként érzékeltek. Emlékezzünk rá, hogy az emmauszi tanítványoknak is eltűnt a szemük elől abban a pillanatban, amikor felismerték őt a kenyértörésben. Valójában arról van szó, hogy a végső dicsőségbe távozott, amely nem annyira hely, mint inkább állapot, az üdvösség örök élete.
A teljesség kedvéért írom ide, hogy Jézus „felment” a mennybe, anyja, Mária pedig „felvétetett” ugyanoda. Úgy illik, hogy az istenfia mennybemenetelét, illetve Mária mennybevételét ünnepeljük.
Utoljára egy régi történetet osztok meg. G. mesélte: az ő osztályukban történt tornaórán. A tornatanár, Géza bácsi csupán néhány dolgot követelt a diákoktól: svédszekrény átugrását, saslengéseket a korláton, ugyanott néhány elemből álló gyakorlatot, és egy általa vezényelt talajgyakorlatot, melynek a vége négyütemnyi elemből állt: terpeszből alapállásba ugrás, miközben tenyerüket a fejük fölött összecsapják. Történt, hogy egyik fiú elfelejtette, hogy vége a gyakorlatnak, és még néhányszor ugrott, tenyerét magastartásban összecsapva. Géza bácsi nem hagyhatta malícózus megjegyzés nélkül: „Martin mennybemenetele.”    
***
De ha már billentyűzetet ragadtam, hajnal előtti álomképeimet ideírom. Megfejtésüket másnak hagyom.
1. Gyerekkorom zuglói házában történt, hogy néhány – magát bútorjavítással foglalkozónak mondott – rosszarcú ember jelent meg, akik agresszívnek mutatkoztak volna: De ott termett nászuram, aki hárította a hozzánk rossz szándékkal közeledő alakokat.
2. Egy rigolyás öreg pap a kezembe nyomott egy mikro-betűkkel teleírt puskát. Arra akart rávenni, hogy reggelenként ministráljak neki, az ő maga által kitalált szövegekkel, amelyeket miniatűr voltuk miatt el se tudtam olvasni a gyér megvilágításban. Inkább felébredtem.
***
Oldásképpen ideírom, amit a neten találtam.
Kérdés: Mi a két legismertebb angolnyelvű kifejezés?  
Az egyik természetesen I love You.
A másik természetesen: Made in China.
  

Intermezzó
Doráti Antal életére való visszaemlékezése meglepett engem szokatlan részletességével. Meghökkentett a karmester kivételes emlékezőtehetsége. Arra gondolok, hogy tán naplót vezetett, s a bejegyzéseket egészítette ki történeteivel. Mindez azért ötlött fel bennem, mert szokásos értelemben vett naplót (napi feljegyzésekkel) sose vezettem, s bennem az elmúlt időszakok csaknem elvesztek emlékezetem számára. Különösen is a rendszerváltozás körüli időszakot illetően. Emléktöredékekből kellett visszaidézni a kort. Hosszas önéletírásomból teljesen kimaradt a müncheni egy hónapos tartózkodásom. Azt hittem, hogy éppen 30 éve történt mindez, de tévedtem. Csak 29 éve vettünk részt odakint az egy hónapos nyelvtanfolyamon. Mivel kimaradt visszaemlékezésemből, most intermezzó néven röviden ismertetem.      
1992. április 26. és 29. között a Lillafüreden megtartott KMÉM Pax Romana találkozóján részt vettem. Vegyes benyomásaim támadtak a Nyugatra szakadt hazánk fiairól. Érdekes előadásokat tartottak Nyíri T. prof. Andrásfalvy Bertalan, Őrsy László SJ, Alapy Szabó és még sokan mások. Rám tukmálták délutáni foglalkozásra  nyugati családok fiataljait, akik elsősorban bulit láttak az itt tartózkodásban. A napirend után érdekes estet tartott Mensáros László, de egy másik estét egy zongoraművésznő tett hangulatossá.
(Magam ez idő tájt végeztem az újságíró akadémiát Czakó Gábornál a KDNP szákházában. Ennek a révén is vettem részt a konferencián.)
A konferenciát követően a lelkipásztori intézet (OLI) jóvoltából egy hónapos német nyelvkurzuson vehettem részt Varga Péterrel együtt. Saját Skodánkkal utaztunk Münchenbe. Ekkor munkanélküli lévén igen szűkös anyagi lehetőségeim voltak. Cs. küldött 100 dollárt.
Münchenbe érve tesztet írattak velünk. Péterrel ugyanabba a csoportba kerültünk. Okos tanárunk volt, aki az élenjárókat türelemre, a lassúakat szorgalomra intette, mert mint kifejtette, neki az átlagot kell megcéloznia, és őket egyenletes tempóban fejlesztenie. Szobácskánk az SVD missziós központjában a sokadik emeleten volt, az Alpokra láttam az ablakból. A koszton-kvártélyon kívül könyvvel, füzettel, jó minőségű magnós rádiókészülékkel elláttak bennünket. Utóbbit szerettem hallgatni, kiváltképpen a helyi Klassik Radiót. Bajor konyhát vezettek, kitűnő ételeket fogyasztottunk. Egy alkalommal Dachauba látogattunk együtt, egy másik alkalommal a Duna felső szakaszához kirándultunk. Megnéztük Landshut városkát is. Költőpénzünk alig volt, mégis vettünk ezt-azt. Kétkazettás magnósrádiót, a gyereknek Lego markolót, szép matricás serleget, néhány csatos üveg Paulaner sört, mokaszint, amikre emlékszem.
Minden reggel a ház templomában misén vettünk részt. Nagy igyekezettel forgattuk az énekeskönyvet. Ott ért bennünket Krisztus mennybemenetelének az ünnepe. A Himmelfahrt ugye égi utazást jelent. (Felment a mennybe. Képes beszéd lehet. Eltűnt valamiképpen a szemük elől.)
Egy alkalommal az akkor München mellett élő Boór Jánost is meglátogattuk otthonában, ahol a Mérleg c. folyóiratot készítette, szerkesztette. Egy másik alkalommal a Czupy házaspárnál vendégeskedtünk, a SZER rádió Bálint gazdája utódjánál. A férfi mérnökként dolgozott az egyik autógyárban, a felesége pianista volt. Mint mondták a Dunántúl kis falujából Cupból származnak, ott voltak földbirtokosok. Utóbb megtaláltam a ma már nem létező települést egy régi térképen.
Kifelé felváltva vezettünk, hazafelé nem egészen. Péter ült a volán mögé, és óbudai lakásukig vezetett. Én csak Kaszásdűlőtől hazáig. Kevesebb vonzódást mutattam a sofőrködéshez.
Intermezzó vége.  

Nem vállalkozom a Tankönyvkiadó 1980-ban megjelent szemelvénykötet elemzésére. Magam azért kezdtem bele olvasásába, mert Tüskés Tibor (†) szerkesztőtársam lett a Távlatok c. lapnál, részben pedig azért, mert meglehetősen színvonalas író- költőgárdát vonultat fel a kötet szerkesztője. Próbáltam kiolvasni a szépséget, jóságot, pozitív kicsengésű írásokat, de a legnagyobb sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem is olyan könnyű. Főleg a prózai írások kötötték le figyelmemet, és azt tapasztaltam, hogy a válogatás zömmel negatív kicsengésű részleteket hoz: a legtöbb anyag az előző korok pocskondiázása, és a szocializmus tömjénezése. Csoda-e, hogy a magyar ifjúság pesszimista modellekkel körbevéve nőtt fel, és olyan tényállításokkal szembesült, amelyeknek a saját családjában bőven ellentmondtak. (Vö. kettős nevelés.) Csak az előzők illusztrálására hozok néhány szemelvénycímet, megjelölve, hogy szerintem az adott írás pozitív, avagy ellenkezőleg. 
Faragópásztor élete +
Egy menekült Győrben -
A csóti hadifogolytábor -
A szentjakabi iskola +
Egy vasutas mártír emlékére -
Puszták népe -
Segélykérelmek 1932. -
A pacsai sortűz –
Göcsej - (a nevet a helyiek szégyellték)
Tájkép a város határán +
A sír -
Radnóti utolsó napja -
Jönnek (az oroszok) -
A Dunántúl szabad -
Honfoglalók Koppány földjén -
Abba is hagyom a címek sorolását.
Miről van itt szó? Az orosz megszállásról, a szemfényvesztő földosztásról, Göcsej elmaradottságáról. Csupa negatív kicsengésű cím, és ugyanolyan tartalom! 
Mit mondjak?
Elég szörnyű, hogy ilyesmikkel traktálták fiatalságunk idején a serdülő ifjúságot. 
***
A nap furcsasága, hogy meghallgattam Bábel Balázs előadását a Mindszenty- és a Grősz-perről. Mindkettő arról győzött meg, hogy gyilkos korszak volt a szocialista rendszer a maga valóságában. Bár igaz, hogy egyik rezsim se fehér sem fekete, mégis a szellemi terror és a fizikális is, bőven azt igazolja, hogy egyszer s mindenkorra elég volt a szocializmusból. Bár meglehet, hogy elveiben többé-kevésbé elfogadható lett volna, de megvalósulásában semmi esetre sem.  A gondolatrendőrség és a vallásszabadság sárba tiprása az emberi méltóság lenullázását valósította meg. 
Historia est magistra vitae.
***
Azt álmodtam, hogy érettségizek. Fizikából, amit még fiatalon is elkerültem. Valami zűr volt az étkezési utalványommal. Tán kicsi volt rajta a pecsét. A kiszolgáló hölgy elment a papírommal a főkönyvelőhöz, hogy mégis engedélyezze az ebédelésemet. Várakozás közben arra gondolatam, hogy alig emlékszem többre fizikából, mint az Archimédesz-törvényre (kisangyalom), és néhány képletre mint pl. v=s/t, U=R/I. 
Aztán a szükség kivert ágyamból. S teljesen megúsztam a fizika érettségit. Végül is 75 vagyok, vagy mi a csoda.
Felébredtem.    

- Nem azért szeretem felebarátaimat, hogy üdvözüljek, hanem azért üdvözülök, mert szeretem őket. Ebben a szeretetben Isten képmásává alakulok.
- Döntő érdeme Marxnak, hogy rámutatott: Az ember lényegesen függ az anyagiaktól, azaz a ’lenni’ nem vonatkoztatható el a ’bírni’-től. A lét csupán ott képes érvényesülni, ahol a birtoklás nem ütközik túl nagy nehézségekbe.
- Erkölcsileg akkor vagyunk szabadok, ha a szellemi tényező olyan fokú bennünk, hogy személyiségünket a cselekvés szerzőjének nevezhetjük, aki felelős tetteiért.
- Az intézmények és a személyek nem váltották be, amit ígértek… A propagandával való világméretű visszaélés vezetett oda, hogy végül is megrendült minden értékbe vetett bizalom.
- A szabad erkölcsi cselekvésben Isten jelenik meg a rajta kívüli világban.
- A bűn a szeretet halála. A szeretet halála az ember halálát jelenti. Ha valaki több akar lenni, mint a halál, annak többnek kell lennie, mint az élet, szeretnie kell. A szeretet erősebb, mint a halál.
- Az embert az együtt-lét, a másokért-valóság teszi emberré. Amikor az utolsó ember utolsó döntése is megtörtént, az lesz az utolsó ítélet.
- Szembeszegülés: Ne a te neved szenteltessék meg, hanem az enyém; ne a te országod jöjjön el, hanem az enyém; ne a te akaratod valósuljon meg, hanem az enyém. Nem ismerlek el atyámnak, s nem kérem bocsánatodat.
- Az egyház azért tartotta meg a pokol hitét, mert nem radírozhatja ki a Szentírásból.
- A pokol nem hely, hanem állapot. Aki szereti Istent, a pokolban is a mennyországban van.
- A szorongás a szabadság szédülése.
- Minél jobban akarunk uralkodni az idő fölött, annál jobban rabjaivá válunk az időnek;
minél hosszabb lesz az átlag életkor, annál inkább szenvedünk az élet rövidségétől.
- Az üdvösség nem magánügy, nem Isten színről-színre való látása, mivel a szeretet lényege itt is meg odaát is a másra-irányultság, másokért-valóság; nem egyéni tökéletesség és privát boldogság, hanem a megdicsőültek szeretetközössége a Szeretetben.
- Isten a ’város’, Krisztus a ’templom’, s e templomban az üdvözültek az ’építőkövek’.
Ennyi. Nem idézhetem ide az egész kötetet (Életünk értelme)!      

Az angol szóra egyetlen fordítási javalatot találtam: Kirakós.  Igaz, kirakós, de azt gondolom, hogy a szókirakó is kirakós, és mégis teljesen más. Kirakós a négyzetbe tömörített néhány idom is, amelyből sokféle mintázatot lehet árnyképek alapján összehozni.  Alighanem még ezeken kívül is igensokféle kirakós létezik.
Mindegy.
Maradjunk annál, hogy a jigsaw puzzle az az alakokra vágott (fűrészelt) kép, amelynek a részeiből egy minta állítható össze. A kirakós darabkák alakja formai elem, mely mintájával és színeivel valamiképpen hordozója egy nagy képnek. Az alakos mozaikdarabon tárolt szín- és képrészlet önmagában alig, vagy egyáltalán nem értelmezhető. Tehát van sajátos körvonala, van színkészlete és vannak vonalai is esetleg. Az izgalmat az okozza összerakás közben, hogy az önmagukban értelmezhetetlen részek együtt a szemünk előtt válnak értelmes ábrákká.
Talán Szent Ágoston hasonlata az, amelyet Istennek a világgal való elgondolásáról szoktak emlegetni, nevezetesen, hogy mi a hímzést (szőnyeget) fonákjáról látjuk, és a szálak eldolgozásai, lebegő végei, a szálkihagyások stb. kuszává teszik a mintát. De fordítsuk csak meg, mindjárt helyére kerül minden, és a színén szépen kirajzolódik az isteni elképzelés.       
Ha abban a korban létezett volna a kirakós, alkalmasint azzal ismertették volna az isteni elgondolást a világ dolgairól. Ma több mint hétmilliárd ember-„mozaik” él a földön, és keresi a helyét az isteni kirakósban. Végül minden a helyére fog kerülni. De addig is keressük a helyünket, bár nem látszik az isteni terv. Mind-mind másalakúak vagyunk, más mintánk van, más a színünk, és nincs belőlünk több. A kirakás folyamatos. A meghatározó színek, formák, minták alapján kialakulhatnak értelmezhető képrészek, de a végső nagy egész kirakása hosszú időt vesz igénybe.  
Vegyük észre, hogy mindenkinek meghatározott helye és feladata van. Az is látszik, hogy nem lehet ösztönösen összerázni az egymáshoz illő darabokat. És az is igaz, hogy a részeknek közük van egymáshoz. Egymás létét feltételezik, és csak egybekapaszkodva képesek felmutatni a végső képet.
Bevallom, hogy el-elidőzöm a kirakóssal, és módszerem, hogy a kirakandó kész kép folyamatos nézését jószerével mellőzöm. Így – bár tovább tart, de – izgalmasabb a részek összekeresgélése.
Van ebben a keresésben valami nagyon életszerű.
Keressük a párunkat,
keressük a helyünket az életben,
keressük a tehetségünkhöz passzoló hivatást, elfoglaltságot,
keressük a hozzánk illő embereket, barátokat, ismerősöket.
Végül is mindezekre rátalálunk,
megvalósul a terv,
összeáll a kép.