Mickey webnaplója

 „Írni annyit jelent, mint a nyelv erejével hatalmunkba keríteni a világot.” A mondás Dürrenmattól származik. Miként az is, amivel egy vele készült interjút zár arra a kérdésre válaszolva, hogy kinek adna Nobel-díjat. H. D. válasza igen frappáns: „Csak lírikusnak vagy esszéírónak. Ők keresnek az írók közül a legkevesebbet, így hát nekik van legnagyobb szükségük a díjakra.”
Dürrenmatt írásaival koraifjúságomban ismerkedtem meg. Amiket olvastam tőle: Az öreg hölgy látogatása, A Nagy Romulus, Angyal szállt le Babilonba, A bíró és a hóhér. Utóbbi igen elgondolkoztató volt annak idején, mert a hatalom packázásait feszegette. A Nagy Romulus  pedig igencsak aktuális napjainkban is, amikor a szemünk láttára birodalmak pusztulnak és erőlködnek a történelembe kerülés igényével.
Egy érdekes diákélmény is ide kívánkozik Dürrenmatt-tal kapcsolatban. Az általunk látogatott gimnázium magyarszakkörét két tanár is dirigálta. Történt, hogy a szakkörösök Dürrenmattal foglalkoztak, pontosabban a műveivel. Ám hamarosan két táborrá alakult a diáksereg. Az egyik fele szerint magyarosan Dürrenmattnak kell ejteni az író nevét, a másikak szerint Dürnmatnak [dʏrənˌmat]. Van ez így. Ám nemcsak a diákok között támadt nézeteltérés, hanem a szakkört vezető tanárok között is. A botrány akkor tört ki, amikor az egyik tanár egy szakköröst állított ki a társaság elé, hogy fennhangon kinyilatkoztassa: Tanuljuk meg végre mindnyájan helyesen kiejteni az író nevét! Dürnmat. Ezzel a viharos foglalkozás be is fejeződött, mert kilógott a lóláb, nyilvánvalóvá lett, hogy nem hajlandó egyik fél sem engedni a saját álláspontjából.
Amit itt még megjegyzek, az talán annyi, hogy az írás mindennapos tevékenység, legalábbis arra való törekvés. Viszont vagy van valakinek íráskészsége, vagy nincs. Ugyanúgy nem megtanulható, mint a zeneszerzés. Mégis óhatatlanul felmerül az emberben a kétkedés, ugyan ki az, aki hitelesen elbírálja: ki író s ki nem. Talán az olvasók visszaigazolása hitelesíti a műveket.
Írni annyi, mint lőni a sötétbe.
Az idézett Dürrenmatt-i vélemény viszont óvatosságra inti az embert, mert úgy érezheti magát, mint a hályogkovács, aki bicskával akart operálni: „Írni ugyanis annyit jelent, mint a nyelv erejével hatalmunkba keríteni a világot.”     

Gyerekkori barátunk a maszkmestert maxmesternek gondolta. Tévedett.
A maszk, az álarc a fej bizonyos részeinek a takarására találtatott ki.
Hamarabb a kék színű sebészeti maszkkal ismerkedtem meg, amikor Barabás doktor beöltözve farkasszemet nézett velem. („Akkor még nem gondoltam volna”, hogy magam is igénybe fogom venni mindenféle sebészi képzettség nélkül.) Utóbb a piarista hírlevélben találkoztam egy árajánlattal: 1000 ft a hímzett piarista jelvénnyel ékesített fekete maszk. Nem akarok.
Korábban felfigyeltem ezekre a maszkékesítő jelképekre. Volt, aki céges szakban szólózott, mások a nemzeti trikolorba öltöztették maszkjukat, de nem hiányoznak a népi motívumok se a maszkokról vagy a címerünk, és se szeri se száma a házi készítésű maszkoknak. Egyszer már javasoltam, hogy gyűjtsék össze a különféle maszkokat, s mutassák be az orvostörténeti múzeumban állandó kiállításként. Több ezer félére taksálom megjelenési formájukat.
Van, aki feltolja a maszkját, ha szabadulni akar tőle, van, aki letolja, s vannak a félfülűek, akik az egyik fülükön lógatják átmenetileg a textilt. Megint külön kaszt, amelyik a rendészeti előírásokra tekintettel maszkírozza magát, ámde orrát szabadon hagyja, mondván, hogy nem kíván megfulladni. Ezek az emberek nem hordanának egyáltalán maszkot, ha nem tartanának a rendőrségi pénzbüntetéstől.         
A maszkviselésnek nemcsak hátrányai vannak, hanem előnyei is, és most elsősorban nem arra gondolok, hogy megszűrik a virnyákokat.
A férfiaknak nem feltétlenül szükséges frissen borotválkozniuk, hiszen a jó maszk a borosták jelentős részét eltakarja.
De ugyanennek örülhetnek azok, akiknek az arcára nőtt szemölcsük válik láthatatlanná a maszk jóvoltából, a szeplősök ugyanígy.  
A maszk mérsékelten visszafogja a hagymaszagot és egyéb kellemetlen szájszagokat, pl. ha történetesen a maszk gazdája elfelejtett volna reggel fogat mosni.
A maszk jóságosan elleplezi az ásítást, esetleg még a gúnyos mosolyt is.
S ha meggondolom, ha valamit nem akarsz érthetővé tenni, pl. egy kritikus megjegyzést, minden további nélkül elmoroghatod a maszkod alatt, anélkül hogy valaki is megértené mérgedben elejtett megjegyzésedet.   
Én nagyon nehezen tűröm a maszkot. Használat alkalmával előrántom a zsebemből. Magamra biggyesztem, úgy, ahogy sikerül. Nem foglalkozom azzal, hogy csak a gumihoz érjek, és aztán azonnal fertőtlenítsem is a kezemet. Néha kimosom. (NB: Már kétszeresen be vagyok oltva, s hihetőleg elhordtam lábon a koronavírusos influenzát.) 
Egyik használt maszkomra kiírtam a pandémiáról alkotott véleményemet:  „HÜLYE COVID-19”.
A múltkor kerestem a maszkomat, s beletelt tíz percbe, míg rájöttem, vezetéskor ajkam alá gyötörtem. Nem éreztem, hogy magamon viselem, ezért – teljesen hiába – másutt kerestem.
Végül csak megleltem, mint korábban a homlokomra tolt szemüveget.     

Mozgalmas hétvégén vagyunk túl. Tegnap temetőlátogatás a szokott forgatókönyv alapján, majd kéthetes bátyánk születésnapi megemlékezésén vettünk részt, nagyjából ugyancsak a szokott forgatókönyv alapján. Sok epizódot osztottunk meg egymással a nap folyamán. Hiszen a pandémia beszűkítette lehetőségek valahogyan az információáramlásra is kedvezőtlenül hatottak.  Aztán az is lehet, hogy a személyesség, az konkrétan megvalósuló kapcsolat inkább alkalmas ara, hogy meginduljon az alig abbahagyható társalgás. Nagyon ki voltunk már éhezve erre, bár alkalmanként azért felkerestük egymást, de mégis… Számos fotó bizonyítja, hogy volt találkozás, volt hangulat, és volt eszmecsere is.
A személyes találkozás, és rokonlátogatás ma is folytatódott, hiszen a családi kód szerinti 1241 sz. unoka ma volt elsőáldozó, és ez az esemény egybeesett egy családtag oltakozásával. Fel kellett keresnie az oltópontot. Mi meg felkerestük a család többi tagját, hogy ne legyen fennakadás az ebédelés környékén. Nem is volt. Nagyjából azt rögzíthetem a felnőttek találkozásán túl, hogy unokáztunk. Volt olvasás, játék, beszélgetés. Szeretik a kicsik a személyes odafigyelést.
Szép az a környezet, ahol ma megfordultunk.  Szép személyeiben és a táj esztétikumát tekintve is.
Utóbbiból tudok képeket mutatni, meg is teszem, mert még nincsenek személyiségi jogai a virágoknak, szemben az előbbiekkel, akiket fájó szívvel, de sose mutatok be, mert annyi minden gyalázatos dolgot hall az ember, és erre csakugyan nincs semmi szükség.
Így marad az a megállapításom, hogy kedves arcú rokonságuk van, és ez a kijelentés olyan hiteles, mint aki mondja.
Most, az esti órán ráncba szedtem az elkészült fotókat, és néhányat megosztok veletek, hűséges és nem hűséges olvasóimmal. A látogatások tanulsága, hogy az élő találkozások semmivel se pótolhatók, és ha nem kifejezetten bakafántos társaságba csöppenünk, akkor valóságos felüdülés megfürödni egymás elképzeléseibe, és ezek a találkozások segítenek élni.
Szép hétvégén vagyunk túl, hála Istennek!
Ami még eszembe jut, az átoltottsági helyzet állása arra indít, hogy korábbi találkozásainkat fel lehetne újítani.         
     

Dorátit jól megfigyelték. Egy fiatal társaság vezéregyénisége azzal állt elő, hogy a karmester örökké mérges. Mint D, írja: „…nem voltam az, de lehet, hogy annak látszottam, mert arckifejezésem sajátossága a mérges, rosszalló tekintet. Ez néha hasznosnak bizonyult, néha károsnak, mindenesetre ezt az arckifejezést nem tudtam kontrollálni, mert teljesen öntudatlan volt. Mindig egy táblát kellett volna hordanom ezzel a felirattal: ’Ne törődjetek az arckifejezésemmel, én szeretlek benneteket, és megbízom bennetek! Ez igaz is lett volna. Valójában mindig szerettem és szeretem az embereket, és megbízom bennük, gyakran túlságosan is.”
Éltem meg hasonlót: Kollégám egy másiktól kérdezte, hogy miért olyan hűvös irányomban? „Mire ő némi tétovázás után azt mondta, hogy fél tőlem, mert szigorú vagyok.” Erre köpni-nyelni nem tudtam, mert akik ismernek, alig hiszem, hogy azok közül valaki is szigorúnak tart, akitől félnie kell. De hát, aki egy ilyen előítélettel van megáldva, az valószínűleg nehezen győzhető meg állítása alaptalanságáról. Amit tehettem, hogy ezt követően gondosan vigyáztam rá, hogy viszonyunk oldottabb legyen. Érdeklődtem felőle, munkájáról stb.
Még megjegyzem, hogy jaj, annak, akit büdösnek ítélnek kollégái. Sikálhatja magát naphosszat, permetezheti hóna alját, és egyéb részeit dezodorral, illatosíthatja magát parfűmmel, bizony többé le nem kopik róla a megbélyegzés: Büdös vagy.
***
A mai napon bátyám születésnapját ünnepeltük. Két évvel idősebb nálam, szilfid alkat. Letagadhatja korát. Ezzel kapcsolatos a következő epizód, mely velünk történt meg. Én szerkesztőségben dolgoztam, ő meg egy másik területtel foglalkozó iroda vezetője volt. Adódott, hogy egy olyan ember állított meg hazafelé mentemben az utcán, aki az ő környezetéből jött. Következésképpen mindkettőnket ismert. S imigyen tolmácsolta bátyám szavait: „Az öcséd üdvözletét küldi.” Mondom neki, hogy van öcsém is, Amerikában él, de ahonnan te jössz, ott a bátyám dolgozik, és jó két év van közöttünk. Mire ő: „Nahát, azt hittem, hogy az öcséd.”
Mondom újra, hogy sok évet letagadhatna! Isten éltesse!

Megfogalmazásai. 1. tétel: A karmester
Az első karmester a szó mai értelmében alighanem J. Haydn volt.
A karmester legfőbb erénye a vezetői képesség. A vezérséget megtanulni nem lehet. „A vezető olyan valaki, aki eléri egy másik személynél, hogy szeresse azt csinálni, amit amúgy is csinálnia kell.”
A jó generális annyira föl tudja lelkesíteni csapatait, hogy azok lelkesedve mennek saját haláluk elébe. A karmesternek egy dolgot kell tudnia: és ez a zene. Az a néhány karmesteri mozdulat és jelzés sokkal egyszerűbb, és főleg sokkal veszélytelenebb, mint az autóvezetés. Olyasvalami, amit bármelyik félnótás megtanulhat. Sajnos.
Lánya mondja: „Apa, te vagy az egyetlen zenész, aki nem csinál semmi zajt.”
A karmesteré a kezdeményezés. Elvárják tőle, hogy közvetítse az előadókhoz, miképpen adják bele a maguk tudását, ügyességét a műbe.
A karmester az egyetlen, aki az egész darabot ismeri.
Az előadás folyamán a karmester ellenőrző és korrigáló folyamatokat végez, melyek révén emlékezteti az előadókat a megbeszélt részletekre. Ameddig a vezető erős, azaz valóban vezet, a nyáj készséggel követi őt, de mihelyt gyöngeséget árul el, vagyis nem vezet, keresztültaposnak rajta. Kétféle karmester van: a professzionista és a varázsló. Toscanini mindkettő készséget felmutatta. Az ő idejében, ha valaki azt mondta: maestro, így, vezetéknév nélkül, az csak Toscaninit jelentette, senki mást. (NB: Korunk találmánya a „Mizanov mester vagy maestro”, csak szűk körben érvényesül.)
2. tétel: A művészet nem más, mint egy emberi lény konfrontációja a Teremtéssel.
A művészet a teremtés utánzása kitalált szimbólumok segítségével. A zene annyival törékenyebb a térbe helyezett művészeteknél, hogy e szimbólumokat időbe helyezzük el, és az idő nem létezik abban az értelemben, mint a tér. Az idő folyvást halad, változik. Az a fél óra, amelybe a zeneszerző a szimfóniáját helyezte, régen elmúlt. Immár nem létezik.
3. tétel: A komponálás
A komponálási kényszernek nem szabad ellenállni. (Az íráskényszernek se.)
Jobb, és teljesebb zenész és ember lesz tőle. (remélem, az íróra is igaz.)
Semmi sem hiábavaló. Minden, ami létrejön, szükséges ahhoz, hogy táplálja és életre segítse azt a magasrendű maroknyit, amely a századok profilját megrajzolja. Akinek sikerült egy érdemleges taktust komponálnia, már nem élt hiába.
Róla mondták: Doráti zenéje sokkal korszerűbb, mint ahogy hangzik. (Én meg jobban írok, mint ahogy tudok – szoktam emlegetni.)
Emberek számára komponálok, valóságos, létező hallgatók számára. Miközben írok, elképzelem őket.
Hivatásom kiváltság, amit el kell fogadni és alázattal kell viselni. Az embernek föl kell érnie ahhoz, ami megadatott neki.
54 évi dirigálás alatt egyszer sem köhintettem, tüsszentettem előadás alatt, még akkor se, ha influenzás vagy náthás voltam. Viszketés, fájdalom, görcs, minden eltörpül, elmúlik, eltűnik.
(Az öttusázó se ér rá futás közben csaláncsípéssel, tüskék okozta sebeivel foglalkozni.)
Így van ez.
Coda. Doráti Antal Bp.-en született 1906-ban és Zürichben hunyt el 1988-ban, 82 éves korában.        

Amit nagyon becsülök írásában, az a részletekre kiterjedő memóriája, amivel visszatekint eseménydús életére. Hozzá is látok megidézéséhez:
- Örökkévalóság létezik. Jelenvaló azok számára, akik érzik a mában a mindiget. Az örökkévalóság itt van közöttünk. Életünk egy-egy kiváltságos pillanatában megadatott nekünk, hogy átéljük, azaz hogy létezését megsejtsük.
- Az újságírók ritkán építenek, sőt egyesek csak rombolnak. A sajtószabadság örve alatt képesek elveszteni, vagy meg se szerezni az önfegyelmet… Semmit nem vesztett e szavak aktualitásából.
- Állásváltoztatás kapcsán, amit mindenki szívesen venne. Telefon: ’Kinevezésének ügye eléggé előrehaladott állapotban van itt, arra kérem, legyen szíves nekem egy levelet küldeni, kifejteni az elgondolásait, terveit, egyszóval, mit szeretne csinálni, mint a mi karmesterünk – amennyiben ez érdekli.’ 
- Az ötleteket, terveket is ki kell hordani, mint a kisbabákat. Így van.
- A zene, amelyet írok, alkotó magvamat tartalmazza. És a világra hozott szerzemények az én agyam és lelkem gyermekei… Ha a ’fiam’ nem Nagy Sándor, az nem változtat azon, hogy én vagyok az apja. Bizony-bizony vállalnunk kell írásainkat akkor is, ha nem elsőosztályúra sikeredtek.
- A demokrácia mottója: Minden ember egyenlő…Az én elvem, hozzállásom az, hogy AZ EMBERI MÉLTÓSÁG SÉRTHETETLEN. E mondatban látom az egyenlőség igazi értelmét, felmagasztosulását, és ennek a jegyében élek.
 - Adoma1: Egy öreg dallasi bankár egy nyers self-made-man egyszer eléggé gorombán ezt mondta nekem. ’Ééén adok maguknak pénzt, reeendben van, csak ne akarjanak elcipelni a koncertjeikre.’ Dühösen válaszoltam: ’Ez valóban minden, amit öntől várunk, uram - némi pénz. A koncertjeinkre nem várjuk, sőt megtiltom, hogy eljöjjön.’ Legközelebbi hangversenyünkön ott leselkedett a terem végében, egy oszlop mögött. Ügyelt rá, hogy észrevétlen maradjon. Ekkor váratlan dolog történt. Tetszett neki, amit hallott. Eljött, egy hangversenyt sem mulasztott el. Bugyuta füttyjele helyett az Eroica első ütemeit fütyülte.
- Adoma2. Gyerekeket vezényeltem. Egy kis szőke fiú kétségbeesett szenvedéllyel muzsikált. Megláttam rémülete okát. Apró lábai alatt egy kis tócsa alakult és nőtt lassan… A kis fickó pedig csak játszott rendületlenül. Igazi hős volt. Ilyen a művészélet. Amikor a darab véget ért, kezet szorítottam vele, átöleltem, és előrevittem meghajolni. A tócsát gondosan kikerültem vele. Amikor kimentünk a színpadról, láttam, hogy egy takarító asszony jelent meg, ronggyal, vödörrel. Energikus mozdulatokkal felitatta a csatateret. Először láttam ilyen tevékenységet viharosan megtapsolni.
- Adoma3.- A Közel-Keletre (Libanon, Szíria, Irak, Irán stb.) tervezett turnéjuk alkalmával történt, hogy az illető országok himnuszfeldolgozásaival akartak kedveskedni a helyi publikumoknak. A zenekarra történő átiratokat a kottatárosuk hangszerelte, éspedig kiválóan. Mindenütt nagy sikert arattak vele. Ezt írja D. A.: Ez a turné – mint a különböző USA külügyi szervek jelentették – ’többet használt a nemzetközi kapcsolatainknak, mint egy tucat konferencia’.

Van mit szürcsölni Doráti Antal könyvéből.
- Amit sejtettem: „A zenei notáció természeténél fogva tökéletlen dolog, és sokkal kevésbé közelíti meg a zeni hangzásokat, mint a betűk a szavakat. Ezért a tökéletes lejegyzés keresése sohasem ér véget. Tökéletes megoldás nem létezik.” Ezzel csak egyetérteni lehet.
- (R.) „Strauss ritkán állította meg, ’kopogta le’ próbáit. Némelykor elcsodálkoztam azon, hogy miért nem javíttat kikülönböző rikító hibákat. Később észrevettem, hogy az ilyen hibák többsége magától kiküszöbölődött. Nagyon gyakorlati észjárást kíván azonban annak egy pillanat alatt való eldöntése, hogy melyik a magától gyógyuló baj, és melyik nem az.”
Én ennek ellenkezőjét tapasztaltam meg. Volt egy karnagy, aki valamennyi hibánál leállította a kórust. Nem is jutottunk Á-ról B-re. De ugyanez a hiba nyelvtanárok gyakorlatában is előfordul. Nincs annál rosszabb, mint hogy egy nyelvet tanulni vágyó emberbe félpercenként belefojtják a szót.
- Kerner István karmester bemutatásakor azt kérték Dorátitól, hogy csókoljon kezet neki. „A gondolat, hogy egy férfi kezét megcsókoljam, mélységesen undorított, s amikor végül is jóindulatan kinyújtott keze fölé hajoltam, közel voltam ahhoz, hogy rosszul legyek. Úgy igyekeztem, hogy ne érintsem az ajkammal” – írja. Egyszer egy régi vágású öregemberrel kapcsolatban engem is felszólítottak, hogy búcsúzáskor csókoljak kezet neki. Nem tettem. Ma se tenném. Legalábbis parancsra nem.
- Kodályt idézi: Önmagunktól teljes odaadást követeljünk meg. „Mindenki hozza el a maga tégláját. És ne foglalkoztasson bennünket, hogy a tégla a fal melyik részébe kerül.”
Ennek a mondásnak parafrázisa: „Minden láng egyforma. A tűz nagysága attól függ, hogy mi ég.” Igaz.
- „Kétszer voltam Kodály-növendék: először, amikor ő tanított, és másodszor, amikor megértettem a tanultakat.”
- Egy anekdotikus története: IV. Károly Várban történt koronázásának tanúja volt gyerekként. „Egy kiskorú szemlélő számára meglehetősen komikus látvány volt, hogy a korona túl nagy volt a király fejére, és nevetséges módon az orrára lógott le. A koronázás másik derűs pillanata az volt, amikor Ottó trónörökös – aki akkor négyéves volt, és édesanyjával, Zita királynéval kocsin követte apját – hirtelen néhány percre eltűnt a színről, hogy a természet hívásának eleget tegyen, ami nyilvánvalóan sürgősebb volt, mint Apuka koronázása. Kisvártatva visszahozták, a méltóságon nem esett csorba, és a kis, fehér díszmagyarba öltözött királyfi legalábbis egy ifjú hívvel többet szerzett magának ezzel az emberi megnyilatkozásával.”
Én csak az idős Habsburg Ottót láttam-hallottam a tévében nyilatkozni az Európai Gazdasági Közösség nevében. Visszatérő szavajárása kb.: „Nézze, kéééem szépen, én eőőől nem tudok sokat, meeet kevés infooomációm van óóóla.” Ugye erősen raccsolt, amit nehéz notációval jelezni. Ld. fent.           

Eddig nagyon lekötött Doráti Antal emlékezése életére. Amikor azonban nagyon elmerül az általam nem ismert személyek jellemzésébe, pl. balett-táncosok életébe s kitér a hozzájuk fűződő viszonyára, akkor – mi tagadás – kevésbé.  Azt remélem, hogy az általam is ismert zenészek portréit is közelhozza olvasójához, s akkor otthonosabban olvasom tovább.  Annál is inkább, mert havi pótcselekvésemet néhány nap alatt befejeztem, azaz a FülesBagoly májusi száma immár a szelektív gyűjtő martaléka.
***
Kihasználva a jó időt az erkélyünkön napozva olvastam az aktuális kötetet. Immár szerda délután egy kemény hidegfront szele tépázza az alig hogy kizöldült fák koronáját. Én is behúzódtam, és itt olvasok, írok. Úgy látszik, a frontokat nem szereti a szívem. Vagy a folyadékegyensúlyom okoz rendkívüli ritmusokat. Utóbbi ellen bevedeltem félliter teát, egy bögre tejet. Azóta jobb a helyzet. Nehéz tudni, hogy mikor mennyi folyadékpótlás az elég. Ez a játék új nekem. Mit érdekelt annak idején, hogy mennyit iszom, egyáltalán az, hogy van folyadékháztartásom. Újabban úgy látszik, kell hogy érdekeljen.   
***
Délelőtt az üzletben előttünk fizetett az ismerős fogorvosnő. Nagyon meglepett, hogy tejet, kenyeret és paradicsomkonzervet vásárol. Az ember agyában ilyenkor, ha nem ejti ki eredeti szerepéből, ugye a következők fogalmazódnak meg: ha valaki fogorvos – akkor vegyen Lidocaint, tampont, dönthető széket, fúróhegyet, jupiterlámpát, háttérzenét és viaszt a protézisek megformálására. De paradicsom konzervet??? Ez milyen már?
Megfigyelésem nem egészen csak egyszeri valami. Múltkoriban a kardiológushoz betoppanva az orvos éppen 100%-os narancsitalt fogyasztott a palackjából, majd utánaküldött egy túrórudit. Ebéd utáni időben történt mindez. Az nem derült ki, hogy ebéd helyett vagy után tette, de ezt a kettőt itta-ette. Az ember nem is gondolná, hogy a szívspecialista eszik, s nemcsak rendel, ítéleteket mond, sajnálkozik, dicsér, visszarendel, jelentést ír, pecsétel – és kész.
Nemde?
Nem? – De…!
      

Az ember akkor tesz legjobbat mindenki másnak, ha a tőle telhető legtartalmasabb gondolatokat osztja meg környezetével. Erre Doráti Antal hívta fel a figyelmemet, önéletrajzi regényének (Egy élet muzsikája) mindjárt az elején általánosságban megjegyzi:
„Nem fontos, mennyit adunk embertársainknak, ha mindent odaadunk, ami bennünk van. Amit nyújtunk, annak érvényességét, értékét nem a mennyisége, hanem a teljessége határozza meg.” Azt hiszem, hogy e szavaknak hitelességéhez nem fér kétség. 
Majd kicsit később a kinti magyarokról szóló szentenciákkal is megörvendeztet. Megint őt idézem:
„A Hollywoodi filmproducer irodájának a falán lógó nagybetűs felírás: »NEM ELÉG MAGYARNAK LENNI, KÉZIRATOT IS KÉRÜNK.” (Hogy megváltozott azóta a világ. Nem elég magyarnak lenni, és még kéziratot leadni sem elég, mostanság a nyomdaköltségeket is az írónak illik letenni az asztalra. Ez akadályozott meg elsősorban abban, hogy könyvem jelenjen meg, mert nem értettem vele egyet.)
Folytatom DA-t:
„A magyar olyan valaki, aki egy másik ember mögött lép be a forgóajtóba, de előtte jön ki.”
És még:   
„A magyar mindennapi imáját így fogalmazta meg a külföld:
»Uram, add meg, hogy megengedhessem magamnak úgy élni, mint ahogy élek«.”
És akkor még nem is említi a kinti tudósokról szóló meghatározást, miszerint köztük élnek a marslakók, a magyarok. Továbbá: Ha az atomtudósok értekezletet hívnak össze a hivatalos nyelv a magyar lehet.
Itt ezt a felsorolást abbahagyom, azzal, hogy nagyon az elején tartok a zenész visszaemlékezéseinek. Alighanem még meg fogom idézni, mert súlya van mondandójának.
***
Most azonban VD. egyik legsajátosabb-humorosabb megállapítását hozom ide:  
„Micsoda csacsiság, hogy az ellenséget le kell lőni. Meg kell kérni, üljön modellt. Munka közben megismerjük. Ő is megnyugszik azalatt.”
Szerintem látszatnaivitása kicsit a tévesen Marie Antoinette-nek tulajdonított legendás mondatra hajaz. Miszerint: „Nincs a népnek kenyere? Egyenek kalácsot!”
Persze, persze.
***
A végére hagytam saját csodálkozásomat afölött, hogy még nem alakult meg a pandémia rosszvoltából az ASTRA-ZENEKAR.
Mire várnak a muzsikusok?

A hatvanas évek elején lett a családban először magnetofon, egy Mambó-magnó. A maga kilenc és fél kilós súlyával tekintélyes darabnak számított Mechanikus kezelőkarokkal és zöld varázsszemmel rendelkezett. A monstrumnak olajszaga volt, s a beépített rádiólámpák garantálták, hogy átmelegedjen a jószág. Két tüskéjére kerültek a tárcsák, az egyikről a másikra tekeredett lassan a magnószalag, s az elhangzó műsorszámok egymásutánján nem lehetett változtatni. Legfeljebb úgy, hogy mellette állva gyors tekerési üzemmódban próbáltunk kihagyni ezt-azt. Ennek a következtében általában minden számot végighallgattunk, akár a kedvencünk volt, akár nem.
Utóbb évekig, évtizedekig az elhangzás sorrendjében szólaltak meg a számok belső hallásunkban, s ezeket a műsorokat képesek voltunk előhívni, felidézni magunkban bármikor. A zeneszámokhoz úgy jutottunk, hogy vinillemezekről másoltuk át őket átjátszókábellel a magnótekercsre, amit megörökítésre méltónak ítéltünk.
Az így elkészült szalagot évekig hallgattuk.
A sokszoros lejátszás arra volt jó, hogy a slágerek valamiképpen teljes terjedelmükkel beépüljenek memóriánkba. Nemcsak a négysoros dallamok, hanem mind komplett módon égtek be emlékezetünkbe. Innen van, hogy a számok, darabok cifráira is emlékezve voltunk képesek megjeleníteni a régi nótákat.
Ma ez nem teljesen így van.
Nincs se szalagos, se kazettás magnó, nincs kötelező elhangzási sorrend. A CD-ről azt a számot válogathatom ki, amelyik különösebben tetszik, anélkül hogy a többit meghallgatnám. Ugyanígy, ha a Youtube-on zenét keresek, többnyire egyesével kell bepötyögnöm a keresett zene címét. Igaz, hogy vannak már teljes albumok is. Általában mégis az előző módszerrel kerítem elő a virtuális térből az általam kívánt zeneszámot.
Tehát a technikából következő memorizálási mód véste belém azokat a zenéket, amelyeket jobbára harmóniástul együtt képes vagyok reprodukálni a magam módján a házi billentyűs Yamahán.
Persze segít a szolmizációs készség is az eligazodásban, s ezért nem lehetek elég hálás Kodálynak, aki az ötvenes években széltében elterjesztette zeneelméleti módszerét.  
Ma ez a szisztéma töredékében van csak jelen, amit nagyon sajnálok.    
Szerettem a szolfézsórákat.
***
A végére egy „skót” vicc:
Ketten mennek, beszélgetnek. Egyszer csak az egyik a társához fordul:
- Te adsz egy cigit?
- Adnék szívesen, de a másik kabátomban felejtettem a cigarettámat.
- Nem baj! Akkor rágyújtok az enyémből.