Mickey webnaplója

A Regnum Marianum szervezete nem szerette, ha valaki fényképezett abban az időben, amikor üldözést szenvedett. Könnyen a nyomozók kezébe kerülhettek egy házkutatás során a fényképek, vagy esetleg éppen az előhívásra eladott filmekről készíthettek kópiát. A titkolódzásnak megolt az alapos oka. A fiatalokkal foglalkozó papokat három hullámban rendszerellenes összeesküvés vádjával perbe fogták és börtönbüntetésre ítélték.
Ha azonban a múlt dokumentációjában kutatunk, rájöhetünk, hogy a nyomozóhatóságok így is számos felévételt készítettek táborokról, utazásokról, foglalkozásokról. A papok lakásait „bepoloskázták”, telefonbeszélgetéseiket lehallgatták.
Mégis készítettek a regnumiak néhány képet titokban, s őrizgették évtizedekig. Ezekből került hozzám elektronikus úton néhány tucat. Mivel a múlt század hatvanas éveiből valók a képek, valósággal visszafiatalodtam nézegetésük közben. Egyik nyáron Bakonybél legelőin vertük fel sátrainkat, másik évben pedig Regéc mellett. Egyik képen egy laputengeren keltünk át. Emlékszem, dög meleg volt, de a hatalmas levelek közötti ösvény lényegesen hűvösebb. A nagy levelek jóságosan csillapították a hőséget. A fotón látszik, hogy éppen káros szenvedélyemnek hódolok. Kezemben egy cigaretta.
A másik képen kezemben gitár, s köröttem ülnek vagy nyolcan. Énekelnek. Én meg hangszerrel kísérem őket. A képeken szereplő fiatalok tele vannak életigenléssel. Makkegészségesek. Én is felhőtlen önfeledtségben éltem. Talán egyetlen problémám az volt, hogy feltörte cipőm a talpamat, mert nem telt túrabakancsra. Próbáltam nem törődni a vízhólyagokkal. 
Rég volt, szép volt, igaz volt, hiszen nyűhetetlen korban voltunk mindahányan.
Akkor.
Merthogy a fotókon szereplők közül immár sokan elhunytak. Mások különféle nyavalyákkal bajlódnak. Talán mégis maradt bennünk valami abból a magafeledtségből.
Remélhetően igen.             
„Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!” – ajánlom figyelmébe még élő társacskáimnak Oliver Cromwell elhíresült mondását.
Magamat is plagizálhatom: „Örökké élünk, csak közben egy kicsit meghalunk.”
***
Esztendőnként visszatérő feladat az év szavának a megtalálása. Még nincs vége 2021-nek. Ki tudja, mit hoz még a kiszámíthatatlan jövő. Ha most kérdeznék, ilyeneket jegyeznék fel: oltópontok, oltakozás, vakcina, pandémia. Jut eszembe: Mi a neve a világszerte nyomuló vírus ellen beoltottak tömegének?
- Vakci „náció”. 
***
Ha a LED-kijelzős számokban gondolkodunk, akkor az ezredforduló után ilyen nevekkel találkozhatunk:
2020=ZOZO … 2021=ZOZI … 2022=ZOZZ

Mivel Szőnyi Zsuzsát barátomnak tekintettem, és mivel könyvéről írt egykori recenzióm, nemcsak a könyvéről, hanem Zsuzsáról is beszél, emléke előtt recenzióm közlésével tisztelgek: Szőnyi Zsuzsa: Római terasz. Kortárs Könyvkiadó. 2006. [R J írja, hogy ismeretei szerint a Kortárs kiadó tervezi Zsuzsa könyveinek új kiadását. Már csak ezért is aktuális feleleveníteni a könyvéről írtakat.
Az írás gyakorlati mesterség. Kell hozzá tehetség, jó szem, lényeglátás, rutin, formaérzék, értékek képviselete, dolgokra való rálátás, értelmes összegzésre való készség, a lényeges dolgok kiemelni tudása, és – bár utolsóként említem – humor meg szeretet az olvasók iránt. Ez a felsorolás nem esett nehezemre, nem is kellett rajta gondolkodnom, mert aki velem együtt végigolvasta Szőnyi Zsuzsa Római terasz c. könyvét, igazolni fog engem: a könyv szerzőjéről a lényeget írom le.
Miről szól tehát ez a könyv?
– Igen előkelő lakomákról, amelyeket Szőnyi Zsuzsa teljes pompájukban megélt, mert tud bővelkedni.
– Szerény vacsorákról is, melyeket a szeretet rakott össze, mert a szerző tud szűkölködni is.
– Hivatalosságok közötti forgolódásról, mert Szőnyi Zsuzsa az értelmiség, a művészetek és művészek világában otthon van, maga is egyetemet végzett, írással, sajtóval, rádiózással foglalkozott egész életében, édesapja és férje pedig festőművészek voltak.
– Utazásokról, mert a szerző nagyon sokfelé megfordult, s ezért érzékletesen adja vissza az általa meglátogatott helyek történetét, kuriózumait. Akik e helyszínek némelyikén jártak, azonnal ott teremnek olvasgatva a róluk szól leírásokat. Ahol pedig még nem jártak, hiteles képet kapnak róluk, hiszen ugyanaz a szerző eleveníti meg számukra a többi helyet.
– Sok-sok napsütésről, mert Róma igazán napfényben gazdag város, és mert Szőnyi Zsuzsa lelke is épp olyan derűs.
Sokáig tartana felsorolni, hogy miért is tetszett ez a könyve. Egészen személyes hangvétele miatt, vagy mert a benne szereplők egynémelyikét magam is ismertem, s a róluk alkotott leírás pontosan lefedte a bennem róluk alkotott képet. Ez nekem azt jelenti, hogy Szőnyi Zsuzsa értékítéletei pontosak, azt jelenti, hogy szeme épp olyan mértékben mögé lát az eseményeknek és szereplőinek, mint képzőművész édesapjáé. Eszköze ugyan az írás, de a készült kép az emberről, a tájakról, az eseményekről éppoly határozott kontúrú.
Dicsérhetném a kezdő történetet, mely Triznya Mátyással – később férjével – induló szerelmük érdekes, fordulatos elbeszélése; dicsérhetném a kötetet záró könyvakciós tevékenységüket, mely a reménytelenség ellenére reménykedve hozzájárult ahhoz, hogy rés támadjon a szocializmus falán. S vég nélkül sorolhatnám az apró színes napi történéseket. Ehelyett álljon itt az a néhány sor, melyet a SAT 2000 stábjának forgatása apropóján rögzít: „Az olaszok nem tudják elhinni, hogy valaki ellenszolgáltatás nélkül vendégül látja honfitársait vacsorára! [agapé] Ráadásul majdnem minden szombaton.  [Pedig hitelesíthetem magam is, aki szintén kosztosa lettem rövid időre] . . . Amikor a háromtagú olasz stáb megtudta, hogy nemsokára haza akarok költözni Magyarországra, erélyes tiltakozásba kezdtek: Nekem »misszióm« van, nem hagyhatom itt a fiatalokat, mert árván maradnak Rómában!” Ez is igaz. Szőnyi Zsuzsának missziója van. Olaszországban és idehaza, szóban és írásban, jelenlétben és törődésben, jókedvével és vigasztalásával, szolgálatával és befogadókészségével. Természetességével és mások felé fordulásával.
Könyve orvosság a borongós magyar léleknek. Akik tehát úgy érzik – és hányan érezhetik ma –, hogy egzisztenciális válságban vannak, hogy összecsaptak felettük a hullámok, vagy egyszerűen csak felbosszantotta őket valami, vegyék kézbe Szőnyi Zsuzsa könyvét és olvasgassák. Popper Pétertől ilyesvalamit hallottam: Aki ért a zenéhez, s mégis felkeres engem lelki bajával, annak azt tanácsolom: Menjen haza és muzsikáljon.
Én pedig azt üzenem mindenkinek (azoknak is, akik nem értenek a zenéléshez!): Lapozgassák Szőnyi Zsuzsa könyvét, és vigasztalásra találnak benne. Átmossa látásukat, kitisztítja szemüket, foghatóvá teszi számukra a szépséget, nyitottá tesz mindenkit Isten szép világára.”
PS.: Zsuzsa a cikkemre úgy reagált: írásomból kitűnik, hogy megértettem azt, ami az ő törekvése volt, s amiről szól a könyv. Arra kért, hogy küldjem meg a Távlatokba készült anyagot kis változtatással az Új Embernek is. Én ezt akkor nem tettem. Most viszont szívesen megosztom a FB-ra feltett mai posztom gyanánt azzal a biztatással, hogy higgyék el, Szőnyi Zsuzsa könyvei érdemesek az olvasásra. 

Balázs Géza idézi Kapiller Ferencet, én idézem Balázs Gézát, mert mindketten idézik Somogyi Győzőt, aki Salföldön él, ott gazdálkodik, ott művészkedik. Ezek után lássuk, mint vélekedik Somogyi Győző. Ezt nyilatkozza: „Az írástudók hivatása: A magyar nemzet most vigasztalásra szorul. Csak szeretni szabad.” Igaz, hogy ezt jó másfél évtizede mondta, de igazsága ma még talán hatványozottabban érvényes.
Mert igaz, hogy sok mindenért akár ki is húzhatnánk magunkat, de itt van a mi nyakunkon is a világjárvány. A vele folytatott hatalmas napi küzdelem minden szép törekvésünkből gyököt von, sorainkat ritkítja, családjainkat fájdalommal tölti el. Ha másért nem, a találkozások ellehetetlenülése folytán.
A program tehát nagyon is életszerű: A népesség társadalmi méretekben vigasztalásra szorul. Csak szeretni szabad.
A szeretés sokaknak okoz fejtörést. Mi is az, hogy szeretni? VD szerint nem érzelem, hanem munka: „A pék kenyeret süt, a pék szeret.”
Ennél azért komplexebb a fogalom. Szeret, aki helyesen kívánja és teszi a jót mindazokkal, akiket elér, és így közvetve azokkal is, akiket nem ér el. Ehhez az attitűdhöz – gondolom – pozitív érzelem is társul, ha nem is alapvető része. Inkább a szeretés kapcsán kialakuló valami az érzelem, ám igen személyes.
***
Olvasom, hogy a Kossuth-díj mai összege szűk 20 millió ft. Az azért nem semmi. A nagy K.-díj ennek a kétszerese. Hogy érzékeltessem, mekkora összeg 40 millió ft, kb. annyi, amennyiért egy kisebb telket s rajta házat lehet kapni az agglomerációban. Magyarán, ha egy kitüntetettnek éppen lakásgondja van, azt nagyjából megoldja.
Nincs okunk ezért az irigykedésre.
Végtére is minden embernek szüksége van lakásra, és a statisztika azt mutatja, hogy előbb-utóbb többnyire sikerül is a többségnek megoldani a lakhatását.
Nemzeti ünnepünk lezajlott. Csendben, ahogyan a jelen helyzet diktálta.
A kitüntetésekről eszembe jut egy, még a Kádár-korszakban megjelent szilveszteri élclap kiugró nagy betűkkel szedett szlogenje: A konyak az a nemzeti ital, amelyet a nép a megbízásából megválasztott képviselőkön keresztül fogyaszt. Ennek a megfelelője: A Kossuth-díj és társai az a nemzeti elismerés, amelyben a regnáló vezetők által kijelölt közismert polgárok egy része részesül.
Sokan életművük elismeréseképpen vehetik át ezeket a díjakat.
Még sokkal többen életük munkája elismeréseként válnak díjazottakká.
Utóbbiak NYUG-díjban részesülnek.               

Nemzeti ünnepünk van, lévén március 15. Már tegnap kitettem a zászlót a ház falára, miként 30 éve mindig. Meglepődve tapasztaltam korábban is és most is, hogy szinte nincs is zászló a többi sorház oldalán. Amit eddig nem vettem észre, csak most, hogy kicsit jobban odafigyeltem, az az, hogy a házak egyikén se látok zászlótartót. A miénken érdekes módon beköltözésünk óta van. Ez, ha nem is teljesen, de némileg érthetővé teszi, miért nem tűznek zászlót a házakra. A globalisták szerint én bizonyára „magyarkodom”. Hogyne, hisz itt élek.
Ez az ünnep mindenesetre lényegesen visszafogottabb, mint az egyéb években volt. A pandémia miatt kevesen mozdulnak ki otthonról. Így kevesebben hordanak kokárdát, alig vehetnek részt az állami trikolór felhúzásán. Hol van a Nemzeti Múzeum előtti sokadalom. Hol a fehér térdzoknis kisiskolások sorfala? (Most 12 fok van és szeles az idő).
Marad a lecsupaszított lényeg: „Itt az idő, most vagy soha.”
E szavak a mindenkori jelen felelősségére, fontosságára figyelmeztetnek. A jelenben érdemes élnünk, a jelen lehetőségeit megragadnunk, a jelen kihívásai között helytállnunk. (A mindenkori jelen a kegyelmi idő számunkra.)
Egy remek kötetke került a kezembe, Christian Schwarz írása (MAGÁTÓL, bevezetés a természetes közösségfejlődésbe). Egy helyen ezt írja: „A közösségben akkor következik be minőségi változás, ha az emberek életében is bekövetkezik.”
Mi mást is kívánhatnék honfitársaimnak, ezen az ünnepen, mint hogy az évszázados átkot, a magyar specialitásnak számító széthúzást fejezzük be. Ha ez sikerül, létrejön a minőségi változás mind társadalmi szinten, mind pedig az egyes polgárok szintjén.          
/ És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell / – hogy stílszerűen fejezzem be szösszenetemet.
***
Az utcák meglehetősen üresek. Vajon csattan-e a vicc jelen körülmények között?
Két bolond sétál a zárt kórházudvaron. Az egyik sértődötten morog:
- Ki könyökölt belém?
Mire a másik:
- Honnan tudjam ekkora tömegben?
***
A viccmesélőkről Prokop is megemlékezik: „A mesélő konokul ismétli viccét. Akik társaságában élünk, sziszegünk, borsódzik tőle a hátunk. Messze az ötvenedszeren túl hallom a kínos ugyanezt téveszthetetlen hiányosság nélkül. Mi törzstagok mennénk inkább már akárhová. Mindnyájan rabok vagyunk.”
Hát hogyne… teszem hozzá. Mert kíméletlenül jön a vicc: „Nem tudom, hogy meséltem-e már nektek, hogy az egyszeri embernek iker fiai születtek…”
A folytatást szóról szóra kórusban el tudtuk volna szavalni.          

Vasárnap este két kiváló műsort fogadtam. Bősze Ádámét, aki a Bartók rádióban hosszan méltatta az általam is nagyra becsült egykori cimbalomművészt, Rácz Aladárt. A cigány muzsikus harmadik gyerekként cseperedett tizenhárom másik társacskája, testvére mellett. Tizenhat évesen az EMKÉben találja magát, ahol kitűnik virtuozitásával. Egy gazdag cigány ember magához hívatja, majd a lakásának felkeresésére kéri. Akkora összeget nyom a kezébe, hogy Aladár másnap kiutazik Párizsba. Ott fényes karriert csinál. S csak ekkor tanul meg kottát olvasni zenésztársai hatására. Egy antikvár kottákat kínál bagóért. Egy köbméternyi kottát vásárol. Úgy talicskázzák a lakására, ahol kezelésbe veszi az értékes zsákmányt. Talán itt érik meg benne, hogy a klasszikusokat átírja cimbalomra. Scarlatti szonátáit igen megkedveli.
Ahogy a szerkesztő ígéri, csupán a komolyzene iránti érdeklődésének kialakulásáig viszi az élettörténet elmesélését. Elég sok új epizódot ismertet a zenész életéből. Amit hiányoltam, az az, hogy nem halljuk Aladár bácsi senki mással össze nem hasonlítható akcentusában a bejátszásokat. Pedig nagyon élveztem karakteres megnyilvánulásait. „Így besélt: Amit én jáccsok, ast te nem írod le!”
Mindjárt a hangzó anyag mellett rátaláltam a Miklósa Erikával készült tévériport hirdetésére. Nosza, rácuppantam, és nem bántam meg.
Ő egy másik karakter.
Csupa szív, csupa energia koloratúrszoprán, aki életéből érdekes epizódokat elevenített fel. Érdekesek voltak azok a bejátszások, amelyekkel pályatársai nyilatkoztak róla. Erika tizenhét évesen került az operába. Így fordult elő, hogy amikor felvételire jelentkezett, a tanár ekképpen szólt hozzá: „Kislány, eltévesztette az ajtót. A gyermekfelvételi egy másik teremben van”. Karrierje töretlenül ívelt felfelé. Bejárta a világot, énekelte a NY-.i Metben az éj királynője szerepét. Sokat jár Erdélyben, és igen szereti az ottaniak társaságát.
Tele van örömmel ez az énekesnő. Többek között elmesélte, hogy életében többször megérezte, hogy ő Isten gyermeke. A vele készült interjút is azzal zárta, hogy debütálásának a 30. évfordulóját 17-én szerepléssel egybekötve ünnepli, s akkor újra érezni fogja, hogy Isten gyermeke.
***
Olvasom, hogy „Erdélyi Szalon Kiadó”. Ha apróhirdetésben és kis kezdőbetűvel írva találkoznék vele, mást jelentene nekem: Erdélyi szalon kiadó.

Főfoglalkozásunk egy éve, és azóta egyre lankadatlanabbul:
VÁRUNK.
Várjuk, hogy vége legyen a pandémiának:
Várjuk, hogy viszonylagos védelmet nyújtson már az első oltásadag (Még másfél hét).
Várjuk a második adagot, még 24 nap.
Várjuk, hogy az is kifejtse hatását. Még öt hét. És
várjuk, hogy szépséges, jóságos rokonainkkal találkozhassunk.
A zsoltárost idézem, aki így fohászkodik:
Lelkem eseng az Úr után,
jobban, mint éji őr a virradat után.
Valahogy így vagyunk vele.
Jobban várjuk, vagy legalább úgy, mint az őrszolgálatos, aki várja, hogy
végre valahára leváltsák.   
***
Ha egy gyerek elvéti a hangok sorrendjét, rendben van. Ha egy felnőtt krigli helyett kirglit mond, már kevéssé van rendben, vagy mint az egykori öreg HÉV-utas, aki hot dog helyett „doghog”-ot emlegetett. De amikor a spanyol tévé szalaghírei között felfedezem, hogy Algéria helyett Argelia van írva, az más csaknem megmosolyognivaló. Márpedig spanyolul ez így van. A kérdés csak az, vajon nekik van igazuk, vagy a többi nációnak, amelyik úgy írja, ahogy mi is.
Hangzócsere egyebekben létezik a magyarban is. Példának okáért: Teher, de terhes.
A Vörös-tengerről olvasván érdekelni kezdett, hogy még milyen másszínű tenger létezik. Túlsok féle nincs. Ugye a Fekete-tenger, a már említett Vörös-tenger, a Sárga-tenger, a Fehér-tenger. Nincs többféle. Bár Côte d’Azur van, ám az csupán a Földközi-tenger színére utal.      
***
RJ-tól időről időre kapok képes és képtelen vicceket, szalonképes és szalonképtelen vicceket. Biztos, hogy egy tömbben érkeznek hozzá a poénok, és csak együtt tudja őket egy mozdulattal továbbítani. Megnézem az általa továbbított zsákbamacskát, és átszűröm őket, hogy a nekem tetszőket leválasszam a többiről. Legutóbb három maradt fenn a szitámon. Ezek:
1. Idős nő kérdezi a sarki rendőrtől:
Mondja, kérem: Most Budán vagyok vagy Pesten?
De asszonyom! Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni?
Mit tegyek, csak maga van itt.
2. Bezzeg az én időmben: - Régen, amikor elment az áram, gyertyafénynél néztük a tévét!!!
3. A zöldteától úgy lehet lefogyni, hogy elgyalogolsz érte Kínába.
Ez utóbbi olyan ütős, mint az egyik kedves és ismert szóvicc:
A kétpúpú tevét az különbözteti meg az egypúpútól – aki akarja.

   

A próféciák általában csak hozzávetőleg következnek be, hiszen nem könnyű megidézni a jövendőt. Mindenesetre 2001. április 19-én írtam meg ezt a kis történetet, mintegy vágyálmomat, melynek címe egyszerűen:

MESE
„Hetvenhetedik János-Pál pápa apró termetű ember volt. Igazi aszkéta, ugyanakkor melegszívű lelkipásztor volt. Bocsánat, főpásztor, noha utóbbit valószínűleg elhárította volna magától. Ő csodálkozott legjobban, hogy ráesett a bíborosok választása a megüresedett pápai székkel kapcsolatban.
Történt pedig, hogy mindjárt megválasztását követően érdeklődtek nála ama ügyben, hogy milyen rend szerint foglalja el helyét a Vatikánban. Kezdték volna ismertetni a hivatalok tisztségviselőit, a rendszert, mely szerint a Vatikán működött, a svájci gárdától az miniszterekig.
Hetvenhetedik János-Pál csak hallgatta egy darabig a tisztviselői kar előterjesztését, majd csendesen megjegyezte, hogy van egy másfélszobás lakása az Angyalvár környékén, s ezután is ott kíván lakni. Mint Jézus Krisztusnak, neki sincs szüksége titkárságra, sem bármiféle ügyintézőre. Akinek szüksége van rá, lakáscímén megtalálja. Szívesen fogadja azokat, akiknek ügye rá tartozik, mindenki más jobb, ha békén hagyja, hiszen így is rengeteg intéznivalója akad. Szeretne ezenkívül egy kis elmélyülésre szánt idővel is rendelkezni, mert így szokta meg.
A Vatikánt pedig üzemeltesse egy erre a célra szakosodott kft., idegenforgalmi látványosságnak és jól jövedelmező vállalkozásnak továbbra is megfelel. Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, mert igen elfáradt a beiktatási ceremónia alatt.”

és a VALÓSÁG.
Ma Ferenc néven pápává választották a Buenos Aires-i illetőségű bíboros érseket, Jorge Mario Bergolio jezsuitát.
Ezt olvasom róla: „…küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett, ami különösen népszerűvé tette a válságok sújtotta Argentínában. … Az evilági dolgokat elutasítja, érsekként sem volt autója, inkább a tömegközlekedést használta, nem volt hajlandó beköltözni a fényűző főpapi rezidenciába, s állítólag még ételeit is maga készíti. Személye hidat képez a harmadik világhoz: olasz származású argentin, aki Németországban tanult, jezsuitaként pedig egy nemzetek fölötti regionális közösség tagja… mind a konzervatív, mind a mérsékeltek tisztelik intelligenciáját, szerénységét és lelkipásztori munkáját.”
Írásom óta eltelt húsz év, Ferenc pápa megválasztása óta pedig nyolc.
Rohan az időőőőő…..
***
Annak idején az idős jezsuita, Nemeshegyi páter többször játszatta velünk, hogy keressünk -li végű szavakat. Egyszer módszeresen hozzáláttam, és egy oldalt - több hasábban - teleraktam ilyenekkel: nudli, hokedli stb. Most meg Prokopot olvasva belefutottam a karmonádli szóba. A dolog érdekessége, hogy a sienai lóverseny részeként megemlíti, hogy „fölgirlandozott szekéren ökrök húzzák a Madonna-szobrot. Aztán így folytatja: A marha csak marha marad... Néhány év múlva vigyorgó fogak rágcsálják a belőlük készült, ízesre sült, ropogós karmonádlijukat”. Ám a karmonádli nem marhahús, hanem sertéshús, mégpedig a rövid karaj, a sertésborda. 
Megnéztem a gyűjteményemet. Sajnos nem új szó. Már szerepel benne a karmonádli.
Mázli?

Fejős Ádám meteorológus valahányszor úgy fejezi be előrejelzését, hogy felhőtlen időtöltést kívánok. Ez az ő formulája, ha nem is szabadalmaztatta. Az én mai gyakorlatom homlokegyenest ellenkező. Legszívesebben reggeltől estig felhőket fotóznék. Persze nem teszem, inkább csak bámulom a tavaszt ígérő felhőjárás folyamatosan változó szín- és formajátékát.  Azért olykor rákattintgatok a langymelegben úszó alakzatokra. Kedvem telik bennük. A habpamacsok tavaszi hangulatot árasztanak, amire rátetéz a langymeleg is, amit magukkal hoztak. Hol erős a napsugárzás, hol alig érezhető a felhők takarása miatt. Teljesen átalakítja ez a fajta égi mozgolódás az ember hangulatát. Bizakodással tölt el: lesz még tavasz, lesz még zavartalan jó idő, s talán alábbhagy ez a nyomorult pandémia is.
Éppen ideje volna.
Ha másért nem, mert nagyon unalmas már, hogy az ellenzéknek nincs jobb témája, minthogy a járványügyi intézkedések körül hol ezért, hol azért nagyokat rúgni a koránt sem irigylésre méltó körülmények között lavírozó kormányba. Ideje volna legalább a témaváltásnak.
A politikai ellenségeskedés egyáltalán nem új, de immár rendkívül unalmas. Vö. az öregember, az unoka és a szamár, valamint az őket folyamatosan gúnyoló tömeg esetét. Az újabbak közül pedig a nyuszika históriáját a sapkájával, avagy a cigarettázásával kapcsolatban.
Igazán több eszünk lehetne.
De hát nincs.     
Ma is sorban álltak a rendelő előtt az oltásra várók. Mi két napja túlestünk az első adagon. A sokat mocskolt kínai vakcinát fogadtuk, s örülünk neki, hogy segít életben maradnunk.
A közelmúltban megadta magát az elektromos sütőnk.
Máig.
Mert ma hozzáértő kezek – egy szakember – meggyógyította. A programkapcsolója adta meg magát 12 év szolgálat után. A berendezés műtétje szűk félórát vett igénybe. A műtő-szerelő stílusosan maszkot viselt. A kedvéért mi is, hogy oda-vissza elkerüljük a vírus terjesztését. Igen korrekt munkát végzett, még az időjelző órát is beállította.
Mindig csodálkozom rajta, ha egy szervizes szakember értő módon nyúl valamihez. Hozza magával a szükséges csere-modult/alkatrészt, és szakavatott mozdulatokkal célratörően tevékenykedik. Persze, mert ért hozzá. Úgy pedig könnyű!
Reggel péntek lévén elmentünk szentségimádásra. Urunk elé vittük földünk bajait, sebeit.
Legyen itt most ennyi elég.   

Ma 49 éve annak, hogy egy szombati (?) napon megindultunk négyen a zuglói Pétervárad utcába, hogy házasságot kössünk Tücsivel. A tanúkon kívül csak mi voltunk jelen. Talán egy nő, az anyakönyvvezető, és egy férfi, a fotós, akit elhajtottunk. Ma már kicsit sajnálom, hogy nem készült fénykép a fehér ruhás menyasszonyomról. Jól állt neki, Anikó varrta erre az alkalomra. Persze akkor minden fillérre nagyon ügyeltünk, hiszen néhány hónapja még sorkatona voltam. Pénzünk úgyszólván semmi. Mindegy is már. Az is érdekes, hogy egy fél évszáza annak, hogy elkezdtem dolgozni a népművészeti kereskedelmi vállalatnál. Munkatársaim a következő munkanapon érdeklődéssel fordultak hozzám. Hogy érzem magamat a házasság kötelékeiben. Mondom, különösebb változást nem hozott az életünkbe. Tücsi is, én is hazamentünk a formaságok lebonyolítása után, s csak nappal találkoztunk ismét. Hogy-hogy? – értetlenkedtek a kollégák. Hát úgy, hogy április 2-án lesz az egyházi esküvőnk, s utána költözünk össze.
Ezen meglepődtek.
Azóta majdnem 50 év telt el. Született négy gyerekünk mind házas, unokáink száma épp egy focicsapatnyi. Persze időbeni eloszlásuk nagyon szór. A legkisebb kb. két hónapos, a legidősebb pedig már nősülhetne.
***
Zavaros a világhelyzet. előre törnek ördögtől megszállottak praktikái, és törvény rangjára emelődnek ordas eszmék. Időben figyelmeztetek mindenkit, aki utolérek, hogy a megszállottságról a Mester azt nyilatkozta, hogy „az ilyen csak imával és böjttel űzhető ki”. Ha tehát el akarjuk kerülni, hogy a nemtelen szabályozók világszerte eluralkodjanak, akkor világszerte hozzá kell látnunk, az imához és a böjtöléshez, hogy ég és föld össze ne omoljanak.
***
K. hosszú betegség után meghal. Özvegye megkéri G.-t, hogy adjon fel egy gyászjelentést, de rövidet, hogy ne kerüljön sokba.
Elmegy G. a hirdetőbe, és bediktálja a szöveget:
- K. meghalt.
A felvevő csodálkozva néz rá:
- Ilyen rövid lesz? Öt szóig nem kell külön fizetni.
- Jó, akkor írja még hozzá: Ugyanitt Suzuki eladó.         

Az Innen-onnan találomra c. kötetből szemezgetek.
Oltakozásig van még idő. Sebtében ide másolom Prokop szövegét az osztálytalálkozójukról. Bármelyik saját találkozónkon én is felolvashatnám a mieinknek, akik közül immár tizenhárman örökre igazoltan távol. R.I.P.
„Sajnáljuk az élőket, akik nem jöhettek el betegség vagy egyéb ellehetetlenülés következtében. Elcsodálkozunk a néhány baljós állapotú jó komán, hogyan mertek, ha hozták is, ideautózni. Egymás fölértékelése az első kézfogáskor megtörténik. Miért vonszolod a lábad? A valamikor teleeszű milyen furcsán dadog. Harmadszor kérdezi: Ki is vagy te? Az taligán tolhatná maga előtt a pocakját, szédül. Miért eszel annyit? Az egykori szertornászt agyon se üthetnéd. Osztályozunk: ki erősebb, ki bírja tovább. De óvatos duhajé ítélkezésünk. Részvétet nem merünk kinyilvánítani. Mi jogon? Visszatromfolhatna a nagyfejű verébbel. Beléd is már hálni jár a lélek. Sunyin hencegünk, ki ne hívjuk magunk ellen a kéretlen, kinek a megbízásából intézkedő, mogorva kaszást. Hullunk szaporán, mint az őszi legyek. A hetvenedik találkozóra számítani egyenesen istenkísértés. Tíz plusz a hetvenhét után - vakmerő vágy. Ekkorra ajándékért pofátlanság fölfelé tartani a tenyerünket.”
Van ebben sok igazság. A vége mindig ez: Az utolsó oltsa el a villanyt!
***
Amit megmosolyogtam: „Szomszédom mindent zár. Neki mindig mindenét ellopják. Ha megtalálja a félretett sálat, a kredenc mögé csúszott kesztyűjét, a feledékenysége miatt másik kosztümjében hagyott pénztárcáját, fölcsattan: a gyalázatosok visszahozták!”
Egy magyar változata: Pannonhalma. Az ügyeletes tanár rászól a diákra, hogy vigye le az üres tálcáját a mosogatóba. A diák rábólint, de a füle bojtját se mozgatja. A tanár egy óra múlva megint bekopog a diákhoz: „Te, valaki visszahozta a tálcát. Levinnéd újra?”
***
Egy önkritikus megállapítása: „Az ateizmus csúfos bukása után azért nincs sikerünk, mert csalódnak tetteink miatt. Az Isten jósága nem érződik viselkedésünkben, Nézzétek, hogy szeretik egymást – súgták az első keresztények mögött. A szív nélküli rideg vallásosság fából vaskarika.”
Prokop! Ön kritikus!
Gondolata igen, igen, meg nem is. Krisztust bűntelen jósága ellenére megfeszítették. Viszont mi tényleg nem vagyunk minden hiba nélkül.
***
Most sorbanállás után túl vagyunk az első vakcianaadagon. A folytatás ápr. 7-én. A védettség, ha igaz, ápr. 20. táján.