Mickey webnaplója

Vagy ötven éve annak, hogy a vállalatok irodai dolgozói havonta leadták rendelésüket a gondnokságon, s kértek gémkapcsot, klamnizót, ceruzákat, golyóstollakat, vonalzót, iratlyukasztót. Aztán ezekből jutott ide is, oda is. A vezetők körében a repi dolgok szerzése hatalmasodott el. Mosolyogtam rajta, hogy év vége közeledtével egyre többféle naptárral távoztak a hónuk alatt. Hány naptár kell egy otthonba-irodába, hogy az idő múlását mutassa? Volt immár sok tolluk, ceruzájuk, naptárjuk.
A komfort úgy kívánta, hogy legyen a lakásban több óra is, hogy akár hova nézünk, lássuk a pontos időt.
Nem részletezem. Mindenből sok van. A hivatalos statisztikák szerint a jóléti társadalom az élelmiszerek 30%-át kidobja.
 Az évente nálunk tartott lomtalanítások alkalmával hatalmas kupacok gyűlnek össze évről évre a lakókörnyezetekben.
Az alacsonyabb beosztásúak egy része nem győzi megenni a kapott csokoládét, meginni a kapott kávét, a tekintélyes nevezetes emberek pedig nem győzik meginni a repi italokat.
Mindenből sok van. Az autók nem férnek el az utcákon, nem találnak parkolót, s meghasonlást okoz túlzottan magas számuk.
A textilipar fölös mennyiségben szállít ruhaneműt. A világ nem tudja felvenni, és nincs is értelme ekkora fölös mértékben termelt áruknak.
A megapoliszok zsúfoltak. A munkát keresők megszállják a városokat, levegőt se kapnak egymástól.
Nem kellene már józan önmérsékletet tanúsítanunk az anyagok felhasználása vonatkozásában?
De bizony kellene.
Mit tehetünk?
Sokat.
A rendszerváltáskor született mondat szerint mindenkinek fel kellett volna tennie magának a kérdést: Mennyit változtam én? Ezek összessége adta volna a rendszerváltást.
A fogyasztói társadalom tagjainak is fel kell tenniük a kérdést: Mennyire takarékos az én eszközfelhasználásom? Kell-e mindenféle eszköz. Kellenek-e akkora számban, amekkorával rendelkezem?
Hányféle eszközt feleslegessé tesz az okostelefon.
Nem sorolom a funkcióit.
Annyi félét, ahány funkciója van.              

A szárnyas idő hirtelen elrepűl, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! – írta Berzsenyi.
A szárnyas idő „repűlésének” egyik fogható megnyilvánulása, hogy fiatalkorunk jelesei felett is elrepűlt az idő. Mádl Dalma elhunyt, Török Ferenc, Venczel Vera úgyszintén. Nyugodjanak békében!    
Viszont él Szakonyi Károly, akiről terjedelmes megemlékezések születtek, s amelyeket a Napút tett közzé az interneten. A szépíró immár a kilencvenesek táborát gyarapítja. Isten éltesse!
Nem teszem ide saját megemlékezésemet, sem a róla szóló alapos elemzéseket. Ha valakit érdekel, elolvassa őket a neten. Inkább csak elmélázom azon, hogy milyen titok az idő, mibenléte, a múlása, az egyes emberek életének az időben való lehatárolása.
De még inkább megpróbálok gyönyörködni az újabbnál újabb generációk cseperedésében. Ma ugyanis találkoztunk a legkisebb unokáinkkal. Mindjárt néggyel.
A találkozás kötelező körein túl belefeledkeztünk az együttlét önfeledt örömeiben.
Hol csak figyeltük játékukat, hol belefolytunk tevékenységükbe.
Talán a legjobban annak örültek, hogy ráérősen meghallgatjuk őket, érdekel bennünket minden, ami hozzájuk tartozik.
Nem gondoltam, hogy labdázni fogok a fiúkkal. Csak az udvaron talált labdát odagurítottam D.-nak. Ő azonnal reagált rá, és visszarúgta. Egy betonfalat kinevezett kapunak, és máris megindult a gólszerzésért folyó küzdelem.
A gólok számlálása sajátosan történt.
Ha a labda mögötte falat ért, akkor egy nullra vezettem. De ha kivédte, akkor törlődött az én gólom, az öv eredménye  pedig egyet emelkedett.
Sokáig játszottunk, mire D. belefáradt. Nem vallottam be neki, hogy én is elfáradtam. Mindenesetre jól esett a friss levegőn folytatott mozgás.
Vannak további pozitív történések a fiatalokkal kapcsolatban.
Bl. névnapját ünnepelte,
M. megkapta magyar okmányait.
Csak így tovább, csak így tovább…
              

A nap során felkerestem a szakrendelőt, ott is a neurológiát. Kaptam sorszámot, s vártam soromra. Az óra háromnegyed egyet mutatott. Egy nő föl-alá sétált, s nekem elmondta, hogy már féltizenkettő óta arra vár, hogy behívják, de mindig mások neve hangzik el. Türelemmel meghallgattam a türelmetlen nőt. Majd amikor megint más neve hangzott el, akkor valakit felhívott, azt kabálva a telefonba: Ha legközelebb se engem hívnak, hazamegyek. Tényleg nem őt hívták, hanem engem. A nyitott ajtónál kivártam, hogy őtürelmetlensége elpanaszolhassa a személyzetnek bánatát. Nézi a doktornő a nő papírját. De kedves asszonyom, magának nem a neurológiát, hanem az urológiát kellene megcélozni, ami egy emelettel alattunk van. Mire az asszony: Határozottan emlékszem, hogy engem a második emeletre küldtek. A doktornő csillapította: Menjen csak le, most még fogadják önt.
Engem ő fogadott, és koromnál fogva adott egy beutalót nyaki ultrahangra. Engem is biztatott, kérjek már most időpontot, mert most adnak még az idei évre.
Még beszélgettünk. Megemlítettem neki, hogy felére csökkentették a vérhígítóm napi adagját, egy másik szakrendelőben. Nem helyeselte. Szerinte semmi nem indokolja a csökkentést. Javaslatot tett arra, hogy duplázzák meg az adagomat. Ez nekem fura. Vajon melyik doktor véleménye korrekt?
Lementem hát a beutalóval. Ám a vizsgálati előjegyzések ablaka mögött nem ült senki. A váró részben viszont három dühös ember. Mint mondták, nagy bizonytalanságban várják, hogy jöjjön már valaki. Nincs kiírva félfogadási idő, itt kellene lennie egy időpontot adó alkalmazottnak, de már öt perce ülnek itt kétségek között. Gondoltam egy merészet, és egy másik ablakhoz siettem. Ott előadtam, hogy az előjegyzésnél nem találok senkit. Mire átvette beutalómat a hölgy, és adott egy időpontot.
Nos, ezzel visszasiettem a várakozókhoz, s mutattam a helyet, ahol eredménnyel járhatnak.
Ami az időpontkérőket és a neurológián veszteglő nőt illeti, az a közös bennük, hogy nem képesek a maguk érdekeit megformulázni, előadni, segítséget kérni az illetékesektől. Inkább egymás között morgolódnak. Fel kellene már nőni, felnőtté kellene már válni, s meg kellene tanulni artikulálni kívánságainkat.
Egy másik utunk is volt délután. M. unoka lakcímkártyáját intéztük. Hárman vonultunk a kormányablakhoz. Azért hárman, mert egyikünk se tudta, hogy tulajdonostársi minőségben mindkettőnkre szükség van-e. Sorra kerülvén szó szót követett, s kiderült, hogy M. egyedül elég lett volna ügye intézéshez. Majd az előadó megkért mindkettőnket, hogy a kitöltött űrlapot írjuk alá. Természetesen megtettük, de okosabb most sem vagyok. Ha nem kellett volna megjelennünk, hogy írhattuk volna alá az okiratot?
Hazajőve is azon gondolkoztam, ha azt kérdezné valaki, hogy meg kell-e személyesen jelennie a befogadóknak a befogadott személy lakcímkártyában részesítése okán a kormányablaknál, most is csak azt mondhatnám:
Igen.
Vagy nem.                    

Változott a program. Zs.-ék nem látogatnak Óbudára az őszi szünetben, erős megfázások okán. Így visszaáll a szokott rend, a matracokat levisszük a helyükre. Változott a program olyan értelemben is, hogy M. feladja párizsi bérletét, egyelőre jobb neki itt. Megbarátkozott a táncházzal. Úgy döntött, hogy ismételten felkeresi.
Változott a tervünk annyiban is, hogy a tervezett rakott krumpli helyett ma gombapörkölt félét ettünk kuszkusszal. Ehhez voltak jó alapanyagok az üzletben.
Olyan értelemben is módosult a szokott rend, hogy jelenleg fotókból túltermelési válsággal küszködöm, miközben az olvasást hanyagoltam, pedig tele vagyok tartalmas kötetekkel. Sebaj, törekszem pótolni a lemaradást.   
Száztíz olaszjellegű rejtvényt tartalmazó feladványkötetem felét megfejtettem, mert módszeresen csak a jobb oldalak rejtvényeivel foglalkoztam. Ezzel elértem, hogy lapozáskor csak a bal oldalakat hajtottam meg, s az aktuális rejtvénylapok simák maradtak. Legközelebb fordítok, s csak a bal oldal simaságára ügyelek, a jobb oldal görbe maradhat.
Tartozom hétfőn egy úttal a szakrendelőnek. Azt kell igazoltatnom egy vizsgálat során, hogy az öt éve engem ért stroke nem akadályoz abban, hogy tovább vezethessem az autómat. El nem képzelem, hogy ezt hogyan lehet kimutatni. Vagyok, élek, magam nem tudok olyan csököttségről, ami a sofőrködében gátló tényező volna. Meglátjuk, mit hoz a közeljövő.
Ami furcsa, és nekem nehezen szokható, hogy a csavaros, takaros konzerv, lekváros, nescafés stb. üvegek mennek a lecsóba. Csak úgy zörögnek a konténerben, amikor bedobálom őket.
Biztos, hogy jó a Földnek, hogy nem használjuk őket, csak egyszer?
Biztos, hogy újrafeldolgozásuk környezetvédelmi szempontból gazdaságosabb, mint ha ismételten töltenének bele élelmiszereket?
Nem tudom.
Mindegy, most ez a módi, és nem az én kompetenciám a gazdasági elemzések egzakt elvégzése. El kell hinnem, hogy ez a legegyszerűbb megoldás.
Azért maradnak bennem a kétségek.        
***
Ma elmentünk kirándulni a Duna partjára. Szép színes világot találtunk. Majd kb. 600 m megtétele után hazafelé vettük az irányt. Egy pár előttünk haladt.
Mondom T.-nek: Milyen fiatalok!
Majd még azt: Ilyet még sose mondtam.
Persze, hogy nem, hisz mi is fiatalok voltunk. Mit törődtünk is  a korral.
Most viszont korunk ügyel arra, hogy törődjünk vele.

Emlékezzünk szabadságharcunkra. 1956 nem az első hadakozásunk a minket nyomorító nagyhatalmak ellen. Volt itt már tatár, török, német, és lám volt itt orosz is. Mind a javunkat akarták. Ma is ezt teszik. De nemcsak anyagi javainkat, szellemi javainkat, tartásunkat is fenyegetik. Ezen a napom ki-ki vérmérséklete és politikai álláspontja szerint értékel. Én is ezt teszem, amikor megidézem Arany János Szondi c. versének első versszakát, mert ma is aktuális az 1856-ban írt költemény.
„Uramisten! védd a hazát helyettünk,
Vérünk áldozása,
Életünk fogyása
Hogy ne essék hiába:
Oh, ne engedd, uramisten!
Jutni pogány igába."
S hogy mi volna ma a pogány iga?
A nyugat erőszakosan terjesztett nihilizmusa.
A nyomásgyakorlásnak nevezett erőszak.
A „szövetségeseink” megengedhetetlen és évtizedek óta tartó modortalansága.
Az általuk alkalmazott kettős mérce.
Az ország felforgatására való egyre erőteljesebb törekvés.
A hazugok fenyegetéseinek szítása, erőteljes támogatása.
Általános támadás a családok, a társadalom, a haza, az istenhit ellen. Ezek lejáratására való törekvés.
Van hát miért kiállnunk, kívánom, hogy elég erőnk is legyen hozzá.
Te pedig ne engedd, Uramisten jutni pogány igába!
***
A tévé levetített egy olasz rövidfilmet, amely arról szól, hogy olasz szerző komponált és szövegezett meg egy indulófélét, amely az 56-os forradalmat méltatja, élteti. A dolog érdekessége, hogy egy lelkes szurkoló minden Lazio-meccs elején elénekelte többedmagával, majd az egész lelátó átvette a dalt, s énekli mindmáig a Lazio-mérkőzéseken.
Még megemlítem, hogy nemzetközi antológia jelent meg a forradalom után azoknak az írásaiból, akik kiálltak a magyarok szabadságharca mellett.         
***
Nem volnék én, ha a fent emlegetett volt itt már kitétel ne ingerelne szójátékra, s nem csapnám le magaslabdaként.
Elképzelem, hogy bekukkant valaki az ajtón és megkérdezi: Volt itt már Ottmár?

Amilyen változatosságot mutatnak ma a felhők, mást se kéne tennem, mint egész nap fotózni őket. Persze nem teszem.
Amilyen színpompásak a fák, egész nap mást se kellene tennem, mint lekapni őket változatosságukban.
Amilyen érdekes fordulatokat vet az általam olvasott Móra-kötet, mást se kellene tennem, mint idézgetni egyik kitételétől a másikig.  Ezúttal kicsit meg is teszem, mert a szögedi tájszólás még csak rendben volna, de ő selypes unokájának a bájával megtetézi. No, ilyet még nem olvastam a magyar szerzők között.
Felnőttekét igen: „Utánam, Beske, szólt Sárközi, a cigány, és megkalapálta a lovát. (Mezítláb ülte meg, nem volt sarkantyúja se.)” in: GG.: Egri csillagok .
Mark Twain írásából (Huckleberry Finn) egy fordítás: „Tatád maga se tuggya, mit akar. Eccer asziszi gyün, másszor asziszi, marad.”
Móra unokája szájából veszi ki a szót: „alighanem gyalog mönt, apapám. Be akartam mönni hozzád pengőért… Apapa, mondok neköd valamit. Lefestöm innen ezt a cégtáblát, tetszik tudni, ződbe jutott az üzlet. A konyhában beszélte a szömélyzet, kéröm.”
Én mög egész nap rejtvényt fejthetnék, de nem teszöm, mert ha teszöm azt, mind mögfejteném őköt, nem maradna más napra sömmi.
Mi a szösz?
Sok Mórát olvasva magam is szögedivé leszök, s úgy beszélök, mint a szögedi Centrum Áruház vezetője annak idején, aki azzal dicsekedett, hogy náluk van fölszömszödési (sic!) szolgáltatás is. Bizonyára szemfelszedést akart mondani, miként a Móra-unoka is a ződbe jutást keverte a csődbe jutással.
Ma M. unoka, aki szorgalmasan veszi magába a magyar nyelvet, minőségi ugrás előtt áll. Táncházba indul este. Ezzel a honi életérzésnek újabb fokozatára lép. Zene és karakteres mozgás a hazai kultúra szerves részei. Remélem, hogy nyitott lesz rá. Minden rezdülés számít, és abban reménykedem, hogy idehaza csupa pozitív hatást él meg, ami egyébként nonszensz.
Elhatározta azt is, hogy egy este felmegy a Várba teleholdkor, hogy éjszakai felvételeket készítsen a fővárosról, a Dunáról.
Dicsérem az eszét.    
         

Ma tankoltam, s az egekben a benzin ára. Literenként 504,90Ft! Átlépett újra egy határt, amelyről azt gondoltam, sose fogja megugrani. Nos, megtette. Nesze neked taxisblokád, ami vagy harminc éve kiverte a kormány kezéből az üzemanyagárak képzését. A számlám 20 055ft-ról szól, de én akciós kártya tulajdonosa vagyok, ezért kaptam – írd és mondd – 33 pontot (Ft-ot)! Már megint én jártam jól. Sőt ablakot mostam, s némileg a kocsi tetejét is megszabadítottam a portól, koromtól, kosztól.
Reggel viszont gyönyörű enyhe, rózsaszínfelhős időre ébredtünk. Színorgiában pompáztak a lombok a napsütésben. Az autósok viszont mintha megvadultak volna. Egyik az én sávomban jött és jelezte, hogy ő nem tér ki, nem curükkol vissza. Én alkalmaztam az okos enged, szamár szenved elvét.
Az aktuális vicc amúgy így szól: A kátyús úton ordít a kocsis a vele szembe jövőnek:
- Térjen ki!
- Nem térek.
- Térjen ki, hallja-e?!
- Nem térek.
- Térjen ki, mert ha nem, hát akkor…
- Hát akkor mint csinál?
- Én térek ki.
Ugyanez anekdotaként Prohászka és az egyszeri ember esetével egy sáros úton.
Az egyszeri ember:
- Ostobák előtt én nem szoktam kitérni.
- Én viszont minden esetben megteszem – így Prohászka, és habozás nélkül belelépett a latyakba.
Az én esetemben pedig az történt, hogy a Mitsubishi visszahőkölt az őt fenyegető Audi előtt. Tolattam, ameddig kellett.
Ám hazafelé jövet egy teherautó is az én sávomban robogott, s sebességét nem korlátozva közeledett. Kénytelen voltam kitérni előle olyannyira, hogy tolatnom kellett ahhoz, hogy visszatérhessek a sávomba.
Titkon azt gondolom, hogy a hidegfrontbetörés vadíthatta meg a sofőröket. Egyebekben szokatlanul sok autós okozott torlódásokat az utakon.
Mi ütött azt autós társadalomba? Egyesek úgy közlekednek, mint a mérgezett egerek. Nem vagyok ehhez hozzászokva, és nem is akarok hozzászokni!
Délután csakugyan viharos szél támadt. Az erkélyen olvastam, s olykor fotóztam is a szél tombolását.
Reggel tavasz, délben nyár, délután késő ősz lett, holnap hajnalra meg fagyot majd bő esőzést ígérnek a meteorológusok. Vivaldi megirigyelné a gyors változásokat.

      
  

Mórát olvasni kb. ezt is jelenti. Bár emlegeti a Sydolt, emlegeti a villanyórát, az írógépet, az öngyújtót, a töltőtollat, azért a garaboly is divatban volt, a meztélábasság is, meg a szövétnek is.
Szeretem nyelvi játékosságát. Útlevelét, vasúti jegyét életmegszépítő találmányoknak nevezi.   Könnyű vele egyetérteni, elég csak a pinkódokra, a hitelkártyákra, a tajkártyára, a Szig.-re és egyéb plasztikdarabokra utalni. Utóbbiak a mi életünket „szépítik meg”. S ki tudja, hogy még hány kártya vár ránk a jövőben. A legújabb: a beoltottságot igazoló kártya.
Ő azt írja: kengyele, én rávágom: Csengele.
Ő azt írja: Felültem a Fakóra, gyerünk lovam Makóra. 
Én ráfelelek: Miklós fiam az út mellett, mind meglocsolja a füvet. Ne félj Miklós, nem vagy árva, együtt megyünk a SUGÁR-ba.
Ő megjegyzi, hogy a kutyafáját, nem egészen értelmetlen, mert a kutyafa orvosi cserje, rhamnus frangula. Az isten fáját sem egészen légből kapott, mert azt ázsiai magyar istennek a fája az egy ürömfajta.
Ennek már csak azt tehetem mellé, hogy az iskolafáját. Ám iskolafa nincs, legfeljebb faiskola, viszont az iskolaudvarokon szoktak fák lenni, és fajtájuktól függetlenül valamennyien az iskola fái.
Természetesen továbbra is tetszenek a tájnyelven lejegyzett sorai. Ezek különös módon fűszerezik az általa használt szókincset.
Így ír: De azért még sokáig elhúzhati szögény, mert hallom, tökéletesen eszin van akkor is, amikor félrebeszél.   
Nem is ragozom tovább. Elég ennyi, hogy kedvet csináljak olvasáshoz azokban, akiknek már épp csak egy kis nógatás hiányzott ahhoz, hogy lecsapjanak egy Móra-kötetre.
***
Érdekes kirándulásaim vannak az ’olaszmódra’ rejtvények világában. Nem könnyen adják meg magukat az újabbak. Annál értékesebb skalp hosszas töprengés után mégis megfejteni őket. Szellemi kihívás, párbaj, a győzelem mindenkori reményével. Ma kettőt tettem kétvállra.
   

Tulajdonképpen prózai nap volt a mai.
(Ahogy a rádió híresztelte: Ma sem szabályos, sem különleges világnap nem volt. Vagy ahogy a seregben volt szokás. Jelentem, különleges esemény nem történt.)  
Papunkat GG helyettesítette. A nap kedvesen világított, az autó működik, a közértben zsemlét vettünk, a zöldségesnél gyümölcsöt. A vendégségnek egyelőre vége, porszívóztam a lakást, egy mobilhívás kapcsán megtudtam, hogy nem kell tartani a jogosítvány lejártától, mert a járvány miatt 60 nappal meghosszabbodik érvényessége. A déli órákban állok a hátsó szoba ablakánál. (Sose tudom: Az ablak előtt állok? Mögötte? Hiszen előtte kétemeletnyi mélység tátong, tehát mögötte. Felőlem nézve persze előtte állok, s mögüle tekintek a tájra.) A táj pedig szép. Így ősszel különösen is szép. Gyönyörködöm az aranykőris ritkuló, naptól átvilágított lombjában.
Ennek a szobának az ablakkivágása adja a szemnek legszebb élményt. Egy torony, néhány kisebbel körülvéve, az Aranyhegyi-patak menti fasor kontrasztos képe, a rét elszórt fái, egy magánház nyugalma. A patakon túl a tornyok tövében húzódik a vasúti töltés, amelyen a Duna felé igyekvő vonatok a Nyugati pu.-ra, a budai hegyek felé tartók pedig Esztergomba tartanak. Vajon lesz-e egyszer olyan is, amely áthalad Párkányba, s még tovább? Én már aligha érem meg.
Hódoltam rejtvényfejtési mániámnak is, kiraktam egy 100-részes puzzle-t. Beleolvastam néhány Móra-kötetbe, hogy olyat válasszak, amely leginkább leköt. Novellák mellett döntöttem, s egyelőre talonba raktam a Hannibál visszatér c.-t.
Reggel bevettem a „porokat”, este is bevettem őket, s kiporcióztam a holnapi adagokat. Észnél kell lennem, mert rövid távú memóriámra nem szívesen hagyatkozom, mert hogy úgy mondjam, már nem a régi, mert nagyon is régi.
Úgy tudom, hogy a hónap végén mégis át kell állítani az órákat. Pedig példát vehetnénk már azokról az országokról, amelyek nem veszik tudomásul ezt a világméretű szamárságot. Az indián viccnek osztom az igazát.  Csak a fehér ember hiszi el azt, hogyha levág a takarója végéből, és azt felvarja az elejére, akkor hosszabb lesz a takarója.  
***
De ha már: K. fotóján egy agár az erdei úton vált át. Szövege (Ő(s)z. Kommentem egy góbévicc:
- Oszt mondja, Mózsi bácsi, lőtt már medvét?
- Eggyet. Oszt asse avvót.  
***
Azt álmodtam, hogy vezérigazgató vagyok. Aztán fölébredve konstatáltam, hogy egyedül a súlyom van meg hozzá.

Olvasom Mórától: Amikor öldöklő szerszámokkal a keze ügyében eltemetett férfit találnak ásatáskor, „János bácsi elismeréssel billenti meg a fejét: – Ez már ügön. Nagy fene zenebona embör löhetött ez is a maga idejében. Jámborok és zenebonák – ezekből állt 1500 esztendővel ezelőtt a hun kori nemzet a Fehér-tó partján.”
És ma? Jámborok és zenebonák harca folyik mindmáig.
A jámborok építenek, tisztességet kívánnak, emberi méltósággal élnek, megadva valamennyi teremtménynek az ártatlanság vélelmét.
A zenebona emberek rombolnak, gyalázkodnak, köpnek mások méltóságára. Igen, rombolnak cselekedeteikben és rombolnak szavaikkal. A káoszteremtés atyamesterei.
A történelem tele van zenebona emberekkel. A generalisszimusz, Mao elnök, Ceausescu, Hitler, és ki tudja még igen sokan. Nem sorolom őket.
A nép pedig megoszlik. Egyesek a békét szeretik, mások a harcot. Egyesek az építőket szeretik, mások a rombolókat. Utóbbiakat nem korlátozzák a tíz parancsba foglaltak. Öntörvényűek, önkényeskedők.
A kocsmák népe jut eszembe arról a vitáról, amely egykor GyF és OV között folyt le. Gy figyelmeztette O-t úriember mivoltára, miközben őt magát semmiféle megkötés nem kötelezte semmire. Könnyű népszerűségre szert tenni akkor, ha következmények nélkül szórhat valaki rágalmakat másokra anélkül, hogy hasonló hangnemű válaszfenyegetéstől kellene tartania.
A közeljövő politikai megmérettetésben hasonló szituációval kell számolni – az egyik oldal felelőtlen hangos handabandázásával, a másik oldal moderált válaszával.
Egyik oldalon a média és a vagyon túlsúlyával, a másikon a racionális érvekkel.
Egyik oldalon a zenebona emberek harsogásával (még ma is hányan tisztelik Sztálint, aki megnyerte a II. VH-t), a másik oldalon a jámborok összeszedettségével, amely gyengeségnek is tetszhet.
OV az EU-t veszélyes alakulatnak titulálta, mert gazdag és gyenge. Szerinte ez nagyon rossz konstelláció (együtt állás). Vajon ma Mo. milyen? Nemde gazdagodó? A kérdés csak az, hogy gyenge-e vagy erős? Lehet, hogy erős, bár egyelőre eléggé rejtett az ereje.
Vajon van-e a háttérben erőtartalék a jámborokban?
Mert várható a közeljövőben a jámborok és a zenebona emberek megmérkőzése.
A drukkerek pedig szintén kétfélék.
Voksolnak a jámborok, és voksolnak majd a zenebona emberek is. (A képletet bonyolítja, hogy a jámborok között is akad zenebona ember, s a zenebona emberek között is akad jámbor.)
Hogy melyiküknek szurkolok, az nem is kérdés.