Mickey webnaplója

Zs.-éktól verses köteteket kaptam. Immár nemcsak Lackfit olvasok (#jóéjtpuszi), hanem Fodor Ákos (1945-2015), főként haikukat megörökítő háromkötetnyi versbe tömörített gondolatait is.
Lackfinál csodálkozva találom a mobil mintájára alkotott stabil (telefon) szót. Én is így neveztem már jó rég óta a vezetékes telefont.
Fodor Ákosnál találom Ujjgyakorlat címen a következőket:
/ Lám a Dalai / Láma dalai! /
Nálam ez régóta így szerepel: Ezek lám, a dalai láma dalai.
Ő azt mondja A kékszakállú herceg párját ritkítja.
Én valamikor azt írtam, hogy aki steril pártot akar szervezni (Giczy Gy.), az a pártját ritkítja.   
Költői indíttatásom letagadhatatlan akkor is, ha nem igazán jeleskedtem azért, hogy sok verset teremjek. De a nyelv zeneisége olykor ellenállhatatlanul tör fel belőlem.
*** 
Lackfi szellemes, és nagyon mai hangzású szókapcsolatai merészek, meghökkentők és korunk nyelvi kinövései. A bungee jumpingtól az állatkamintás tapaszig terjed figyelme, piti próféta portfoliótól a tockosig úgy ír, ahogy a csövön kifér, tetszik az is hogy tiszta ideg vagyok, meg hogy nyakig vagyok az őszintében. Influenszer anyukát emleget. Azt írja: ne rugózzunk rajta; fröccsöntött istenekről mesél, kábszert emleget, algoritmusokat és macskajancsikat, meg photoshoppal tuningolt tökéletességeket de témája a százas papírzsepi és a hűségkártya, is, és nem riad vissza az újabban széles körben használt beszól igétől. A szólásszabadság jegyében uncsinak nevezi az unalmast, energiát feccöl abba, hogy szerepeljen versében a lécci-lécci-lécci kitétel is.
Ért hát a mai magyarok nyelvén, őket szólítja meg, ha nem is fentebb nemben. A fentebb nemet megtartja mondanivalója lényegének, és ehhez választ eszközül a mai szlengből elemeket.
Ami meg Fodor Ákost illeti, egyes szóösszetételei nagyon tetszenek.
Pl. Goethoven;
gyorsasági hangversenyek…
Pernye Andrást csodakamaszként aposztrofálja. 
Rögeszme – szonáta hangvillára és metronómra.
A kolibrirepülés hangtrilla.
Új műfaj-réteg halandzsessz.
A pentatónia receptje: Végy egy monotóniát / és szorozd meg öttel.
A hős fél félni. (Szerintem a gyáva egészen fél.)
Szomorkás szó: Depiend.
Legyen ennyi elég a bemutatásához.
***
Zs.-ék szeretik fel-felbukkanó szóvicceimet. Sok nyelvi leleményt tudok magaménak, s megleptem őket egy A/4-es két oldalát megtöltő kitalációimmal. Válaszul Zs. emlegette, hogy Á. unoka egy füzetben sorszámozza az általa összerakott leleményeket, immár 2000 ilyennél tart.
Vajon megfogom-e ismerni őket?
Vajon vannak-e annyian, hogy egy kis kötetben publikálni lehessen őket?
Ki tudja?
Az ő zenéje a jövő zenéje?    

A Rubicon egyik cikkének a címe: Áruló volt-e Görgey?
Válaszom: Nem volt áruló. Ezzel immár feleslegessé is tettem a cikk elolvasását.
A Távlatok egyik cikkének a címe annak idején hasonlóképpen hangzott: Pártus herceg volt-e Jézus?
Válaszom. NEM. A cikket igazából el se kellett volna olvasnom, hiszen kész volt a válaszom, persze többször is elolvastam, mivel olvasószerkesztőként dolgoztam annak idején. 
***
Szerkesztőkoromban munka végeztével a buszmegállóban vártam a 29-es busz érkezését. Olykor igen sokáig kellett várni rá, mert valamilyen oknál fogva késett a járat. Ahogy ott ácsorogtam, s az utca végén feltűnt egy piros színű busz, elképzeltem, hogy a kék pótlására pirosat szereztek valahonnan és állítottak be helyette. De nem. Az ilyen képzelgések sose teljesültek.
Ma a fiatalokat vártam a franciabalkonnál. Reméltem, hogy nem késnek az ezüst Opellal.
De hát késtek. Na, jó.
Jött egy fehér autó.  Jé, lehet, hogy átfestették a Zafirát fehérre?
Jött egy kék autó. …vagy kékre?
Felbukkant egy pórázon vezetett kutya. Csak nem vettek egy foxit? Ja nem, egy öregasszony került elő a bokor takarásából.
Messze feltűnt néhány ember. Gyerekek és felnőtt… Csak nem gyalog érkeznek?
Végre jött egy ezüst autó… Majd tovább közlekedett.  … Nem találtak parkolóhelyet a ház előtt?
Sokáig semmi mozgást nem észleltem az utcán. … Nahát, ezek sose jönnek.
Tévedtem. Jött egy ezüst Zafira, megállt a ház előtt, s kiszállt belőle fiunk és két unokánk.
Jött, hogy felvegye tőlünk a nálunk megszállt további négy embert, s elindultak kirándulni.
Bár reggel még szemergett az eső, délelőttre kisütött a nap.
Igazi kiránduló idő.
Nincs meleg, inkább hűvösség van, de süt a nap, és vár az erdő.
       

Ránézek az óra digitális kijelzőjére. 5.55. Péter Mihály hangján szólal meg bennem ez a háromjegyű szám. Ötszázötvenöt. Ötös a feleletre, ötös a füzetre, ötös az ismétlő kérdésre. Mindez kb. 60 évvel ezelőtti élmény, földrajz óra a piaristáknál.
A következő benyomás: egy dallam, amit jó harminc éve  énekelt fiunk, M. Walther von der Vogelweide virágéneke ez, elég rapszodikusan kanyargó dallamívvel. Azért nevezetes, mert fiunk miatt behívattak az iskolába, és két tanár bizonygatta, hogy a fiúnak el kellene hagynia a tanintézményt, mert figyelmetlen, szétszórt. Énekórán kibámul az ablakon.
Nem érveltem azzal, hogy meglehet, de otthon betéve tudta a fenti dalt szöveggel együtt, és kérés nélkül énekelte el nekem. Hagytam, hogy káráljanak ellene, annál is inkább, mert akkor már orientálódtunk az akkoriban induló Egyetemi Katolikus Gimnázium irányában. A tanárok azzal érveltek, hogy az iskola középiskolává avanzsál, és M. nem bírná az iramot. Jelentem, hogy az EKG-ban bírta az iramot, utána az egyetemet is, az általános iskolából lett gimnázium pedig befuccsolt, mert nem felelt meg hosszú távon a követelményeknek. A két zárójelesnek is felfogható bekezdésnek itt a vége.
***
A tévéhíradó szerint tegnap a Bükkben 30 cm-es hó esett. Itthon szép, többnyire napos idő volt. Ma, pénteken viszont ködös reggelre ébredtünk. Egyelőre nem látszik a jellegzetes gázgyári torony az ablakkal szemben. Ez már tipikus ősz, zörgő avarral, köddel, hűvösséggel, nyirkossággal,  amikor már jól esik egy csésze forró tea.
Egyebekben Teréz-nap van. Avilai Szt. T. napja, aki megírta csodálatos könyvét Belső várkastély címmel. Én is csodáltam, de igazán követni nem tudtam, pedig az egészét megismertem. Úgy látszik, hogy nem mindenkinek szól.          
Terézből van néhány ismerősöm. Érdekes módon két Teri a Regnumból, és egy az egyik néhai munkahelyemről. Utóbbi íróasztala az enyémmel szemközt volt. Megállapítottunk egymásról, hogy mindketten szeptember 24-én születtünk. Tán ugyanabban az évben is.
Tereza Worowskát meg még az újságíró akadémián ismertem meg a 90-es évek első felében. Akkor ő már jezsuita lapnál dolgozott. Én később csapódtam oda kb. másfél évvel.
Nos, Isten éltesse a Teriket!

- A covid. Megtámadta az emberiséget.  Gyanús, hogy nem természetes fajta. Nem véd ellene semmi. A halálos fertőzéstől megóvja legtöbbünket a védőoltás kettő, három, ki tudja hány adagja. Megvédi, de meg nem gyógyítja. Többé nem lehet elfeledni, mert károsítja a tüdőt, az izmokat, másképpen lesz taknyos az ember, csipásítja a szemet, nehezíti az orron keresztül történő légzést. S ki tudja, még miféle nyavalyákkal lepi meg a pácienseit, azaz szinte mindenkit.
-  Az unokák. Ha az emlegetett covid megrövidíti az életünket, tudatja, hogy állandóan jelen van, az unokák jelenléte pedig meghosszabítja életünket. Jó, hogy vannak, okosodnak, fejlődnek szeretetben, békességben, mosolygósan a világukra tekintve. E. meséli, hogy három alsó tagozatos gyerek megalapította a Krisztus Kicsi Követői társaságát. Gondolom, hogy belőlük lesz hamarosan – stílszerűen – a Tízen Túliak Társasága. A lánykák is aranyosak. Keresik az élményt, a mesét, a játékos jeleneteket: „Mondjuk azt, hogy”: … te leszel a tűzoltó… Szeretik a szerepjátékokat. Mi pedig benne vagyunk. Minket szórakoztat, ők meg ezek által bontakoztatják ki magukat. Nagyon örülnek a személyes törődésnek. Éhezik, hogy valaki figyeljen rájuk, együtt lélegezzen, együtt örüljön velük.
- Nekünk is érdemes folyamatosan figyelni életünk irányulására. Különösen is a negyedik negyed játékrészben.  
Nekem Nemeshegyi Péter páter összefoglalója tetszik: Szeret az Isten, leszállt közénk az Isten, haza vár az Isten.
Mikor?
Amikor ő akarja.
- Mi és a világunk. Az okosok szerint nem mondatonként kiragadva értelmezhető helyesen a Biblia, hanem összefüggéseiben.
Olyan, mint a guadalupei ponchó, amely attól értelmezhetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy anyagának a századok alatt meg kellett volna semmisülnie, de egyben van. Rajta kirajzolódik Mária színes képe, de a laboratóriumi vizsgálatok szerint a kelmén nincs festék. A színek mintegy felette lebegnek, vibrálnak, semmiféle anyaghoz nem hasonlítanak, nem vizsgálhatók.      
Egy amerikai könyvtárban a szinteket fa lépcsősor köti össze. Az alapos elemzés szerint olyan fafajta, mint amiből az készült, nincs is a világon. [És ott mégis van.]
Most már csak azt teszem hozzá, hogy maga az anyag sincs, ha azt veszem, hogy energiagócok együttállásai, köztük hatalmas hézagokkal, űrökkel. Csaknem megfoghatatlanul filozófiába megy mibenlétük. Minél alaposabban vesszük szemügyre az elemeket, annál inkább veszünk el a részletekben anélkül, hogy a végére érnénk a felfedezéseknek.
Most visszacsatolok a Bibliához. Nem a mondatok, hanem az egésze a kimeríthetetlen forrás. Nincs tökéletes fordítása, de mind a lényeget adja vissza valahogyan évezredek távolából. Ott vibrál az Ősjóság a sorokban anélkül, hogy a Biblia ki tudná mondani véges szavakkal a Végtelent. Mégis értésünkre adja a legfontosabban: Az Isten Szeretet.            

Beethoven hegedűversenye szól a belső hallásom által valahol bennem. Van abban egy szép négy soros periódus. Annak idején szolfézsórán zongorán eljátszották néhányszor, s hallás után le kellett kottáznunk. Lehet, hogy azért maradt meg olyan kutyahűséggel bennem?  
Egyáltalán mi szól, és hol, hiszen hang nem hallatszik, belső fülemben is csak a véráram zúgását észlelem, mégis még beljebb, lakik bennem valahol a felismerés, ami megképződik (már le sem merem írni, hogy amit hallok), és felidéződik – Isten tudja, hogy hogyan –, és szól és szól, és megismétlődik x-szer.
***
Órák múlva kerülök újra a gép elé. Fülemben egész más nóta cseng: „Kislány, add a kezed, jó erősen fogjad, el ne engedd” Ez meg ugye egy Illés-sláger tinikoromból.
Hogy mikor mi szól, nehéz kontrollálni, tán nem is lehet. Nincs értékrendhez kötve, ösztönösen megy végbe bennem valami, ami merít az általam korábban megismert zenékből.
***
Mindjárt szolgálatba helyezzük magunkat nagyszülőként. Ha olyan a helyzet, megteszik ezt a rendőrök is. Nekünk most olyan, és bírjuk egészséggel - egyelőre.
***
Valami eszembe jutott, amikor nem volt módom rögzíteni a gondolatot. Mivel eddig nem ugrott be, hogy mi volt az, későbbre vár feldolgozása, avagy a téma ugrik örökre. Biztosan nem volt fontos.
***
Azoknak, akik idáig elolvasták a posztot, még hozok egy faviccet.
A kínai betér a henteshez. Tyúkot akar venni, de nem tudja azt a szót, hogy „tyúk”. Ezért odavisz egy tojást az eladóhoz, és azt kérdezi: - Hol van az anyja?  

A hét első két napján két társaságban is megfordultunk. Egyike nálunk jött össze, a másikra mi mentünk el. Tapasztalatom, hogy nem igazán sikerül olyan megbeszéléseket tartanunk, ami nagy lépés volna az emberiségnek. Viszont a szolidaritás és az empátia jegyében folynak a párbeszédek. Ezeknek szinte valamennyije arra jó, hogy érzékeltesse, az idősödéssel nem vagyunk egyedül. Adunk, kapunk elfogadható tanácsokat.
Újra és újra elmesélem a piarista Maklári L. karénekeseknek adott észrevételeit. „Koma! A crescendo magától jön, de a decrescendót meg kell csinálni.”
Közös tapasztalatunk, hogy az elhalkulás nehéz. Mindkét társaságban van még aktív dolgozó.        
Ez lehet az elhalkulás elleni erőfeszítésnek is egy módja. De nehezíti az elengedést az is, hogy igen sokféle eszközt halmoztunk fel. És még mindig gyűjtjük az újabb kacatokat, ahelyett, hogy odaadogatnánk azoknak, akik értelmesen fel tudják használni őket.
Ez alól én se vagyok kivétel. Hány új kötetet kaptam, fogadtam el. Hány új fotóval bővítettem albumomat, hány új posztot tettem fel a fb-ra.
***
Visszatérve a találkozásokra, a legpozitívabb részük az egymással való baráti kapcsolatfelvétel. Bár nem sűrűek ezek a társasági történések, a súlyuk nagy.
Nagyra értékelem a magyarul tanuló M. unoka érdeklődését, nyitottságát, affinitását, amivel nagyszülei iránt viseltetik. Érdekli sok minden, véleménye van sok mindenről, és meghallgatja a mi véleményünket is. Derűsek ezek a beszélgetések, olykor humorosak, olykor meg igen komoly témák is napirendre kerülnek.
A saját korosztályunkkal folytatott társalgásban is helyet kapott egy eset, ami arra volt kihegyezve, hogy valaki mennyire nagyra értékelte kapcsolatát a nagyszüleivel. Azt hiszem, hogy igaza volt. Ki kell aknázni ezt a kölcsönös gazdagodási lehetőséget, ameddig csak lehet.
Ha van nyertes, nyertes játszma, akkor ez az egyik megjelenési formája.          

A fraktál nem a frakni ige múlt idejű alanyi ragozású egyes szám második személyben álló alakja, hanem törtkitevő.
A síkmértanban érdekes alakzatok véget nem érő halmaza. Elindul egy ábra s folytatódik annak kinövéseként azonos alakú, de több, apróbb formában, majd az is tovább sarjadzik további apróbb kinövésekben, és így tovább. Ilyen a szárnyas tükör is, egymásba fordítva a közéjük álló személy alig megszámlálható mennyiségben sokszorozódik odavissza verve a képeket.
Fraktál jellege miatt, ha a mértékegységek finomságát tekintem, kimutathatatlan, hogy a norvég tengerpart milyen hosszúságú. Kilométerben kevesebb, mint méterben, méterben számítva kevesebb, mint cm-ben és így tovább.
Az emberi tüdő felületének meghatározása is csaknem lehetetlen. A hörgők felülete teszi futballpálya területéhez hasonló méretűvé.
Nekem most egy fraktál-mese jut eszembe.
Azt álmodtam, hogy álmodom, és álmomban azt álmodtam, hogy csakugyan álmodom, s azt álmodom, hogy álmomban álmodtam, s azt álmodtam, hogy álmomban… 
***
A KATOLIKUSOK VAGYUNK FB-oldalon olvastam e mondatot. „Amikor Isten kezébe helyezed a terheidet, akkor Ő békét add a szívedbe.” Rendes szokásom szerint kommentár nélkül javítom: ad. Azért teszem, mert tapasztalom, hogy elég sűrűn tévesen írt szövegek jelennek meg ezen az oldalon. Ilyeneket látva arra gondolok, hogy akik ferde szemmel néznek a vallásokra, az elírt szövegeket olvasva csak erősödik bennük a negatív érzés: A vallás csak szubkultúra, követői primitív emberek.
Nem kritizálok senkit, csak jelzem, hogy zavar van a kréta körül. Pontosabban csak jeleztem, mert az egyik adminisztrátor rám írt: „…az zavar, hogy az 'ad" helyett véletlenül "add" van írva?” Nem az zavar, hanem az, amit az előzőekben kifejtettem.
De csak zavart.
Többé nem olvasom az oldal anyagait.
Minek bosszankodjak?   
***
Ma tizenhatan jöttünk össze nálunk. Jó hangulatú légkörben talán nem oldottunk meg semmit, talán mégis szíven ütötte egynémelyikünket ez, meg az. Úgy látszik, csakugyan nincs nagyobb kincs, mint egy emberarcú csoport tagjainak kölcsönös barátsága. Mindez személyválogatás nélkül jött létre, s évtizedek óta baráti grémium. Meg kell említenem, hogy mikkel kínáltuk egymást:
Pap barátunk – KG - misével;
többen hoztak bort;
valaki könyvei közül kikereste azokat a köteteket, amelyeket talált az otthoni könyvtárában kedvenc íróimtól, s elhozta;
más valaki süteményekkel kedveskedett;
mind kaptunk egy-egy pld.-t egy újonnan megjelent kötetből;
itallal, étellel, kávéval, mini svéd asztallal vendégeltük a hozzánk érkezetteket;
valaki panaszkodott, hogy nincs éles kése. Az est folyamán lett neki.  
Jó, hogy vannak, akarjuk, hogy legyenek.

Ma az időjárásra a kettős front volt jellemző, beterelt bennünket a négy fal közé. Mégsem ennek tudom be, hogy néhány malőr részese lettem. A nagyon várt vendégeket fogadva elkértem a kicsikét, aki már nem is olyan kicsike, és aki kicsúszott a kezemből. Talán nem számoltam vele, hogy ilyen súlya van, meg azzal, hogy igen száraz a bőröm, ennélfogva igen csúszós.  Nagyon megijedtem. Mivel a gyerekcse visszatért szokott játékaihoz, és jókedvű maradt, joggal remélem, hogy nem sérült meg.
M., a fr. unoka több meghívást kapott különféle érdeklődésű magyar gyerekektől a saját korosztályából. Lassan a bőség zavara áll fenn, válogathat kedvére, hogy kikhez csatlakozik a közeljövőben.
Hagyományos tarhonyás krumplilevessel és tojásos galuskával, fejes salátával vártuk a vendégeket. Javaslatomra a fagyasztóban tárolt szalonnaféléből terveztük a leves dúsítását. Sütésekor derült ki, hogy időközben megavasodott a szalonna. A lakás hamar megtelt lehetetlen szagával. Sajnos az íze csak ráerősített a penetráns szagra. Ki kellett dobni az egészet, s átszellőztetni a lakást.
Mondom, hogy nem az én napom, legalábbis látszólag nem az.
Minden tapasztalat tanulságos.
Legközelebb körültekintőbbnek kell lennem.
A gyerekek egyebekben aranyosak voltak.
Csüngtek a Micimackó mesén.
Rita megtalálta a karórámat. Hozta is: - Nagypapa vedd fel!
Én engedelmeskedtem.
Mivel a balcsuklómon ott volt az engem szigorúan ellenőrző óra (ma kétszer utasított, hogy álljak már fel), a jobb csuklómra húztam a csaszit, mint egykor az orosz katonák.
Néhány fotót készítettem a mesenézőkről, és mivel tilos a FB-ra tennem, kénytelenek vagytok elhinni, hogy nagyon aranyos társaság jött össze nálunk.
Sajnos elég hamar távoztak, mert a nagyobbak még „szeretnének szorgalmasan igen sokat tanulni”.
Na jó! Nem – hogy ide hozzam Lackfi János szófordulatát is.
***
Herman Ottó közli, hogy csak a legújabb időkben ismerték fel, hogy az ősszel nagy tömegben szállingózó ökörnyál nem növényi, hanem állati eredetű, és a pókok elemi szálai azok, amelyeken elszélednek a széljárástól hajtva. Megfigyelte, hogy a pókok ügyes taktikával  magas oszlopokról, bokrokról, fákról stb. startolnak el a szélnek feszülve önálló életet élni. Leírja, hogy a Lánchíd függőleges elemeiről ősszel pókocskák ezrei indulnak útnak. El kell hogy higgyem neki, bár meglep, amit mond: Merthogy a Duna fölött mire számítanak a kis ejtőernyősök? Nemde sokuk a vízben végzi életét, mégpedig igen gyorsan?   
         

Ma feldobott állapotban leledzem. Ennek több oka lehet, talán a derűs égbolt, a se hideg, se meleg idő, de kétségtelen, hogy nem csak ez. Már tegnap este hosszas beszélgetés alakult ki köztem és M.  unoka között. Onnan indultam ki, hogy mielőtt találkoztam Fr.-val, tudomásomra jutott, hogy  ismeri Kodályt, szereti a klasszikusokat, a preklasszikusokat és a romantikus zenét is. Ez a hajlam folytatódott a fiaiban. Hosszan soroltuk a közösen ismert zeneszerzőket, kit miért kedvel ő, miért én. Hogy hogyan kerültünk kapcsolatba a zenészek világával.
A beszélgetés ma is folytatódott immár hármasban. Terítékre kerültek a kutyafajták, a lakásbérlés, a társaságokhoz csapódás lehetősége, az autók szépsége, rútsága, s hogy az autócseréknél környezetkímélőbb egy kocsi hosszas használata (amíg csak ki nem múlik). Ez a megállapítás japán kutatóktól származik.
Kihúzom magamat.
A Mitsubishi Colt rendesen gurul mindmáig, immár 24 évesen. (Igaz, hogy „nincs már szeme se,
karja se, és itt-ott kilóg a belseje, mégis örül, hogy él” a japán verdám.)
Az eszmecserék a kölcsönös érdeklődésen fordul meg, meg azon, hogy M. saját bevallása szerint tudatalattijából feljönnek azok a szavak, amelyeket oly sokszor hallott, de talán jelentésük nem volt előtte tiszta. Én meg próbálok úgy fogalmazni, hogy a latin eredetű szavakat helyezem előtérbe, amennyire csak lehetséges. Ezeket jó eséllyel megérti. Segít még a kezem ügyébe helyezett szótár, neki meg a mobil fordítóprogramja. Nem lehet könnyű egy franciának az agglutináló magyarral megbirkózni, de látom: akarja, s nem adja fel.
Meglepett, hogy tetszik neki a Trabant formája. Mint mondta, nem venne olyat, akkor se, ha lehetne még kapni, de a formáját kedveli.
Örültem neki, hogy hóna alá csapta gördeszkáját, és délután kiviharzott az Óbudai szigetre, hogy a jó időben megmozgassa magát. Persze nem mentünk vele, úgy látom, jobban kedveli az önállóságot, a döntés, a mozgás szabadságát, a szabad mozgástereket.
Remélem, hogy kedves élményekkel tér vissza hozzánk.   
S ha ez kevés volna annak megindokolására, hogy ma valóban önfeledt napom volt, hozzáteszem, hogy annak érdekében, hogy még szebb legyen, megtisztítottam a lakás összes ablaküvegét.
Még csak el se fáradtam.

Tegnap megmutattam, hogy mennyi olvasni- és megfejtenivaló vár rám, miközben az intelligens órám bujtogat, hogy keljek fel párnáimról, miként a versbeli özvegy Pókainé Gyulai Pál felhívására.
Kelnék, de maradok, mert egy baráti szívességnek teszek eleget, átjavítgatva egy nagyobb füzetméretű anyagot.
Azzal együtt néhány rejtvénybe belekezdtem, és próbáltam olvasni is a magam örömére.
***
A legjobb fotótémák adódnának a templomunkban. A fehér fal előtt profilban mutatkozó reverendás plébánosunk igen jó kontrasztos kép alanya lehetne. A reverenda fekete gombjai-gömbjei jól érvényesülnek a fehér fal előtt. Valóságos kidudorodó gombsor.
De a maga elé vett aranyszínű monstrancia is megmutatja minden szépségét a reverenda feketéjén. Legalább ennyi a kézzelfogható témagazdagság. Persze bővíthető a kehely és a cibórium eltérő arany színeivel, amelyeken megcsillan a lámpafény, megcikkan a napsugár. A kehely óarany, a cibórium sötétebb. Tán ötvözet, csaknem olyan erősen sárga, mint egy trombita.
E Szentostyát tartó edény a NEK zárómiséjéről való. A benne sokasodó Szentostyákat még Ferenc pápa konszekrálta. Ma fogyott ki belőle az utolsó darab. Itt jelen van a kedvem szerinti pápa tette, Krisztus teste, Zaránd utcai kis templom, és mi: így záródik a kör, benne ég s föld híres és hírtelen szereplőivel.
***
Egy napja a pókokról olvastam Herman Ottónak saját megfigyeléseiről szóló beszámolóját. A pók 10m pókszálat képes kiengedni magából étlen. Legtöbb fajtájuk egy nemzedéket hagy maga után, aztán elpusztul. Nemritkán a nőstény az utolsó energiáját is a peték betakarására fordítja, s ott pusztul el az utódok fészkén. A hím igen óvatosan közeledik párzáskor a nőstényhez. Alulról érinti a hálót jelezve, hogy nem áldozat repült a hálóba, hanem a hím jelentkezik pókkisasszonynál. A nőstény mérgesen lerohanja a betolakodót, ami elmenekül. Olykor akár egy napig is vár, hogy a nőstény indulatai lecsillapodjanak. Majd újra próbálkozik eladdig, ameddig végül is nem talál ellenállásra.
Hanem dolga végeztével jól teszi, ha gyorsan elpucol. Általában ez sikerül is neki, mindazonáltal a fajfenntartást követően a hím is rövidesen elpusztul. Érdekes, hogy mekkora tudás halmozódik fel a pókfajtákban, noha életük meglehetősen rövid.