Mickey webnaplója

A Vigilia (2021/4) hozza Hargitai Rita cikkét, s a szerző benne V. Frankl megállapítását: aki szerint az élet értelmét három különféle úton fedezhetjük fel:
a) Megtalálhatjuk a munkában az alkotói érték által, amely a tevékenység és a produktum révén jön létre;
b) felfedezhetjük a szeretetben, a másik ember egyediségének s egyszeriségének élményértékében; c) rálelhetünk a szenvedés elviseléséven, az élet korlátozásaival szembeni beállítódás folytán, azaz miként viseljük sorsunkat, hogyan cipeljük keresztünket…
***
Koherenciaérzésünk akkor van, ha a világ érthető számunkra, a dolgok rendezettek, strukturáltak, a szituációk világosak.
***
Oravecz Imre idézi Márait, aki szerint mindennap írni kell, ha nem többet, legalább egy mondatot. (Azt hiszem, ezt egy idő óta túlteljesítem.)
***
Gloviczki Zoltán válaszol Lázár Kovács Ákos kérdésére, aki az oktatásról kérdezi. Ilyeneket jegyeztem meg:
Az embernek jelenleg választania kell, hogy az úgynevezett iskolára figyel, vagy a gyerek tehetségére. Ez nem jó helyzet…
Nem a tananyagért vagyunk, hanem a tananyag segíti azt, hogy kibontakozzon a tehetség.  
***
Nem értem a távfűtőket. Fűteni akkor kell, amikor hideg van. Ez a lakótelepek évtizedek óta húzódó problémája.  
A szoc. időkben az orosz trolik fűtését nyáron se lehetett kikapcsolni, ezért meg lehetett főni, sülni bennük kánikula idején.
Most viszont jó hete fázunk, mert hideg van. A fűtőtestek is hidegek. Van radiátorunk, van csővezeték, s nem romlottak el a távfűtés masinái sem. Akkor meg…
Ki érti ezt?

Tegnap megírtam, hogy megrendeltem Prokop Péter még hiányzó – utolsó – naplóját (Méhecske módra), amelyet néhány évvel halála előtt írt. Hozzám tagadhatatlanul közel áll bakafántos stílusa. Olykor egyet értek vele, olykor rajta kapom tévedésén, olykor pedig morgok, mert igen sűrűn ismétli önmagát. Úgy érzem, hogy ezek ellenére partnere vagyok. Egyrészt nem kerül szellemi erőfeszítésben megértése, másfelől változatosak témái, kicsit úgy, mint az annak idején a Dérytől olvasott Napok hordaléka. Ráadásul idős ember lévén, átérzem problémáit, s kicsit modellként is tekintek rá, ami életvezetési módját illeti. Ma már nem könnyű kedvemre való olvasnivalót találnom, mert nincs kedvem „zöngicsékkel” töltekezni (ugye Steinbeck kedves naplopóitól ered a kifejezés). Ebben megerősített a püspök Székely János egyik kötete. Valahogyan nem volt kedvem elmélyedni eszmefuttatásaiban, viszont tipográfiailag elkülönítette azokat az érdekes betoldásokat, amelyek rövid anekdoták, saját élményei vagy tanulságos mesék megidézései másoktól. Közöttük két olyat találtam, amelyekhez nekünk is közvetlenül közünk volt.
Az egyik, hogy akad egy idős ötgyerekes házaspár, akik heti egy estét, havi egy napot, évi egy hétvégét kettesben töltenek gyerekek nélkül.  Általunk is kedvelt diakónus a férj.
A másik talán még közelebbről érint. Mert elbeszéli, hogy fiatal káplán korában fél évre kölcsön kapta pap társától annak használt autóját. A pap társa sógorom volt, aki aztán nekünk adta el autóját, s mi vártuk, hogy megkapjuk Székely káplántól azt a kocsit. Ilyen kicsi az országunk.
***
Ma a fiataloknál jártunk Piliscsabán, s ilyenkor mindig kicsit visszafiatalodunk. Jókedvű találkozások ezek, kis segítséggel, kis kényeztetéssel, kis beszélgetésekkel, biztatásokkal, humorral párosítva.
Az élet él és élni akar, a palánták elültetnek, a virágok bimbóznak, kinyílnak, a fiatalok hangja tele van optimizmussal, élettel, harsánysággal, hangulatváltásokkal. S az én szemem meg fotós témákon is megakad.
***
Ma egyik saját oximoronomat idézem ide: Csak addig bírjam ki élve, míg meg nem halok.              

Egy időszakban úgy véltem, hogy érdemes egy író teljes életművével megismerkedni. Amiket leír, valamiképpen róla szólnak, és így a könyvei által valamennyire magát az írót ismerhetjük meg. Csakúgy, mint a színészt a szerepein keresztül. Ez persze eredménnyel támadható, elég csak arra gondolni, hogy egy szegedi szabó mindenét feladva, olvasmányai alapján elzarándokolt Tolsztojhoz, hogy szolgálja a nagyszerű embert. Tolsztoj két lábbal kirúgta, s koldusszegényen botorkált haza az az ember.
Mégis látok benne fantáziát.
Ennek jegyében elolvastam a nyolc kötetbe foglalt Tömörkény novellasorozatot, és csaknem minden Szabó Magda-könyvet elolvastam. Így járt velem Bernáth Aurél is, aki élvezetes stílusban írta meg könyveit. Móra Ferencet is közéjük szeretném iktatni azok alapján, amiket tőle eddig olvastam.
Utóbb Prokop Pétertől olvastam el sok mindent. Az életművéből még hiányzó kötetet megrendeltem.
Vannak aztán más típusú nekem tetsző sorozatok. A Kairosz Miért hiszek?, ill. Miért jó magyarnak lenni? sorozataiból az engem érdeklő emberekkel felvett interjúkból meglehetősen sokat elolvastam. Hasznomra voltak, értékesnek találtam azokat a vezérfonalakat, amelyek mentén életüket megszervezték.
Kicsit hasonló a Pásztorok-sorozat, mely a hazai püspökökkel készült életinterjú. Érdekes volt megfigyelni, hogy a főpapok élettörténetei mennyire különböznek egymástól. Maguk az alanyok is természetesen. Némelyikük élete kalandregény, másoké meg egyáltalán nem az. Az eddig megjelenteket mind elolvastam, némelyiket korrektúráztam is.
Valaha elolvastam Kodály Zoltán háromkötetes Visszatekintés c. munkáját. Sokat merítettem belőle. 
***
Gyerekkori élményem egyike, hogy felső tagozatosként magyarórán olvastuk Kölcsey „felsőbb nem”-ben írt prózáját, a Parainesist. Nehéz olvasmány, de nagy értékeket vonultat fel benne a szerző. A SZIT újra kiadta. Gondolom, hogy nem túlságosan magas példányszámban. Kevesen olvasnak ma ilyen hangvételű művet. Mégis fontos, hogy hozzáférhető legyen azok számára, akiknek ma is irányt mutat a reformkori költő.
***
Az egyik üzletközpont könyvesboltja kirakata előtt álltam. Három eladó támasztotta a pultot. A kirakatban cédula tájékoztatta a potenciális vásárlókat, hogy egyszerre max. 15 vevő tartózkodhat a boltban. Elképzeltem, hogy mennyire boldogok lettek volna, ha nem is 15, de legalább tíz ember tartózkodik odabent. De hát senki nem akart könyveket venni. Nagyon átalakult a piac. Ha interneten rendelem meg az új könyvet, és boltba szállítást kérek, olcsóbban megkapom, mintha helyben akarom megvenni. A boltnak mégis érdeke, hogy adminisztrálja ezeket a vásárlásokat, mert esélyt kap arra, hogy a betévedt vevő tőlük is vásárol.
***
A National Geographic magyar nyelvű képes földrajzi folyóiratra egykor előfizettem. Aztán meg nem. Nemrégiben kb. harminc számát felmarkoltam a könyvmegállóban. Össze voltak kötegelve. Itthon aztán elkezdtem lapozgatni őket és a következőkre jutottam.
1. A képek színvonala sokkal jobb, mint a mellékelt népszerűsítő szakcikkek.
2. A lap havonta jelenik meg. Nincs ember, aki ennyit képes havonta elolvasni ilyen szórt támákban.
3. Ma az interneten hatalmas tömegű kiváló minőségű fotó, videó hozzáférhető a legkülönfélébb témákban (földrajzi, néprajzi vonatkozású témákban is).
Emiatt, meg a bekerülési ára miatt ma már korántsem akkor a nimbusza a NG.-nak, de egyetlen más lapnak se, mint egykor.
Túltápláltak vagyunk látni-, hallani-, olvasnivalókból, mindenféle információkból.
Micsoda időket élünk?
Épp ellenkezőjére váltott az a trend, mint amit a vasfüggönyös időkben éltünk meg.
***
Gábor oximoronja: Én nem vetem meg az ágyam, és most megyek s megvetem az ágyam.

Május van. Az aranyeső, az aranyfa, az aranyvessző elvirágzott. A májusi eső, mint tudjuk, aranyat ér. Marad az arany eső (külön írva). Még tart a május, még tart az aranyat érő eső (még úszóink is aranyesőben örvendeztetnek meg bennünket), az eső pedig hol csendesen hatja át a mezőket és a flasztert, hol pedig zivatar formájában. Azt is tudjuk, hogy a próféta isteni üzenetében az esőhöz hasonlítja igéjét. „az én igém…, amely számból kijön [mondja JHWH]: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Iz 55,11)
A májusi esőt  sokan bírálják, hogy későn jött, hogy túl kevés, hogy túl sok, hogy nem ott esik, ahol kellene, hogy a hegyi patakok áradása mekkora kárt okozott, s volt, aki belefulladt a hirtelen lezúduló vízárba. Érdemes volna összehasonlítani ezeket a kárpáló megjegyzéseket azokkal, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy megpróbálják forintosítani azt a hasznot, amelyet a tavaszi esőzés ingyen a vetésekre a gazdák és így mindenki hasznára rendelkezésre bocsát. Pedig ez olyan hatalmas kincs, amit nem könnyű számba venni.
Mégse erről akarok írni, hanem arról a villámlátogatásról, amiben ma részünk volt. Négy unoka szüleivel. Hatalmas életet hoztak, és örömöt szereztek jelenlétükkel. Mindenki örült valamiknek, mindenki örült valakiknek. Ebéd, felköszöntés, ajándékok, Rita nap. Aztán, mert időre tovább kellett menniük. Kicsit a tavaszi, nyári zivatarokra emlékeztetett megjelenésük, a sűrű beszélgetések, vidámságok, búcsúzásuk. Aztán gyorsan el. És a nyolc ember életteli zajgása is el. Még a picike Mári Klári is elcsendesedett a lépcsőházban. Most újra csend van. Várjuk a következő találkozást.
***
VD írja, hogy átvette Starjánban a neki szánt életműdíjat. Mint írja btto 175 000 ft. Elgondolkoztam rajta: Mennyivel lehet honorálni egy élet alkotásait (már amennyiben egyáltalán vannak). A nemzet színészeiét, a nemzet sportolóiét, a nemzet napszámosaiét (nem tudom, van-e egyáltalán ilyesvalami), az anyák hivatásukból folyó számolatlan jótéteményeit, stb.              
Egyik érdekes tapasztalatom, hogy a papság egy része nem gondolja helyénvalónak, hogy amit hívatása diktált egy életen át, azért a társadalom adózzon valamiféle honoráriummal, anyagi elismeréssel. Alighanem a Biblia néhány citátuma áll e magatartás hátterében. A Mester a hegyi beszédben többek között így szól: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket. Így semmi jutalom nem vár rátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt, mint a képmutatók teszik a zsinagógában és az utcán, hogy dicsérjék őket az emberek! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb!” (Mt 6, 1-3)
A pap mindezt kiváltképpen jól ismeri. Nem e világtól reméli tehát jutalmát, sőt tarthat attól, hogy ha mégis már megkapta jótetteiért jutalmát, akkor nem várhatja az igazi elismerést az Atya részéről.
Azért a nemrég idézett Halász Piusznak is igaza volt, aki szerint mélyszegénységben nehéz emelkedett lelkű életet élni.
No, meg annak a szerzetesnek is van némi igazsága, akitől számon kérték diákjai, hogy kazettásmagnója van, meg villanyborotvája, pedig szegénységi fogadalmat tett. Így reflektált a kritikára: Valóban szegénységi fogadalmat tettem, de nem koldusságit!!!  

Nem erődítmény, amiről a poszt szólni kíván, hanem az, hogy főállásban várunk.
A viccbeli gyerek két kövér ember iránt érdeklődik.  Az egyik egy nő, a másik egy öregúr.
Kérdi: - Anya, miért kövér az a néni?
- Mert várja, hogy kisbabája szülessen?
- És mit vár az öreg bácsi, az a pocakos?
- Ő a hetvenes trolit várja, gyermekem.   
***
Mi is várunk. Várjuk, hogy maszkírozás nélkül közlekedhessünk az utcán, ezért
várjuk, hogy ötmillió fölé emelkedjen a vakcinált emberek száma.
Várjuk, hogy végképp elmúljon a koronavírus-pandémia.
Várjuk, hogy fesztelenül találkozhassunk szeretteinkkel.
Vádjuk, hogy lecsillapodjanak a frontok, melyek már ki tudja, mióta rángatják az arra érzékenyek közérzetét.
Várjuk, hogy megérkezzen hozzánk unokáink egy része vendégségbe.
Várjuk, hogy eljuthassunk rendezett körülmények között a többiekhez is.
Várjuk, hogy az évszaknak megfelelő hőmérsékletre váltson az időjárás.
Várjuk, hogy egy jó fagyit elnyalhassunk.
Várjuk a nyári nagy családi találkozót.
Várom, hogy újra engem lekötő irodalomhoz jussak.
Várom, hogy valami érdekesebb fotótéma közelébe keveredjek.
Várom, hogy egy ritka érdekes témát fotózhassak, de csak egy tőkésréce húz át az ablak előtt.
Reggel várom, hogy kidobjon az ágy,
délben várom az ebédet,
este várom, hogy valami elfogadható műsorba botoljak,
éjjel várom, hogy reggel legyen már.
Végül várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet…

Kosztolányi írja a következő mondatot Babitsnak levelében (1906. ápr. 3.) „Az újságírás undok egy dolog, annak a művészete, hogy az ember hashajtó nélkül is hasmenést idézzen elő.” Van benne valami. Bolhából elefántot, banális ügyből bombasztikust. Meghökkentőt, mert a lapot el kell adni, s ez csak akkor sikerülhet, ha az olvasó valami szenzációsnak mutatkozó szembesül.
Ez aztán csúsztatások, hamis felhorkanások felé tereli a publicista fantáziáját és főleg a tollát.
Nem véletlenül sopánkodik a szépíró, nyelvész, költő, újságíró Kosztolányi. Már akkor se sokan éltek meg az írói tevékenységükből. (Később Hemingway talán, akit szavanként egy pénzzel jutalmaztak az Öreg halász és a tenger c. munkája elismeréseképpen.) Ma a folyamat megfordult, s az író fizet a kiadónak, hogy jelentesse meg munkáját. A megélhetést a napilapokba írás biztosította jobbára.
***
Meglep Osvát Ernő, aki Az elégedetlenség könyvéből gondolatok, aforizmák azt írja, hogy „’Félművelt’? Csak félművelt van.” Van igazsága. Művelt a polihisztor. De vajon van-e ma polihisztor? Aligha.
Elég csak arra gondolni, hogy az utóbbi korokban a tudományos ismeretek, kutatások, publikációk száma oly mértékben megsokasodott, hogy nincs ember, aki mindezek értékes részét befogadni képes volna. Tehát a magát műveltnek tartó is ’félművelt’. Nem is lehet más. Esetleg negyedművelt.
De nemcsak Osvátnak van igaza, hanem nekem is, aki egyszer a következőket fogalmaztam meg:
A szakember kevés dologról sokat tud, a nagyon szakértő szakember a szinte semmiről mindent tud. Vele ellentétben menedzser sok mindenről, de keveset tud. A legmenőbb menedzserek szinte mindenről semmit se tudnak, vagy csak alig valamit.
***
HaIQ (Haiku)
Százas IQ rossz
IQ százötven – zseni
százas IQ rossz.
Nagyi
Nagyi IQ jó
nagyi IQ százötven
nagyi IQ jó
***
i=kis-i
I= nagy-i
***
Megérkeztek az új postaládák. Két betekintő lyuk található lemezajtajukon, de minden ládában ’benne honol a sötétség’. Ezért a vadonatúj ládánkba aranyszínű fóliát ragasztottunk. Tükör módon fénylik. Így azonnal látszik, ha nincs benne levél. Érdemes megcsinálni.  

Reggel egy rádiójegyzet arról szólt, hogy a szerző alkalmi segítségét hárította az idős nő. Mondom a feleségnek: A meghiúsult segítségadás igazából a semmiről szól. Pusztán az író kapott egy témát az illető nő elutasító magatartása révén.
A dolog nem új.
Karinthy beszámol róla, hogy a kávéházban tollát rágta, amikor észrevette, hogy egy tolakodó ismerőse tart felé. Gyorsan a fecni sarkára írt egy nyolcast, jelezve, hogy írás közben zavarta meg az illető. Majd amaz mégis leült hozzá, és szóval tartotta. Karinthy pedig jegyzetelt. Majd leírta ezt az esetet Ő ad nekem témát címmel.
Nekem meg most a régi anyagaimban való turkálás adott témát. 
Egy régen megfogalmazott anyagot kerestem először a számítógépen, majd mert ott nem akadtam nyomára, a dossziékban tárolt régi gépelt papírok között. Elég sokáig turkáltam a múltból integető szellemi konglomerátumban, mire megtaláltam a kívánt szöveget. Érdekes találkozás volt ez a múlttal. Azzal szembesültem, hogy mekkora tömeget tesznek ki az általam megfogalmazott gondolatcsírák.  Az önkéntelenül feltolakodó kérdés, hogy vajon volt-e valami értelme összehozni ezt a szövegtömeget?
Isten tudja.
Arra gondolok, hogy ha ezek a gondolatsziporkák egykor nem értek célba, akkor már ezután se fognak, hiszen ugyanaz a sors vár rájuk, mint az általam ismerteké.
Kornél nagybátyám magnóra mondta a világnézetét meghatározó kapaszkodóit. Elhunyt, s amennyire tudom, kidobták ezeket a hanganyagokat.
Halász Piusz O.Cist. négy- ötkosárnyi kéziratát az ÁVO égette el az orra előtt, mert nem akart besúgó lenni.
Balás Béla püspök saját maga számolta fel jegyzeteit, mert úgy ítélte, hogy önmagukban mások nem tudnák értelmesen használni, ő meg már beépítette a gondolatait könyvekbe, homiliákba stb.
Hogy mi lett Tordon Ákos hatalmas kézirattömegével, amit lakásán összegyűjtött, nem tudom. Talán archiválta a kiadója, talán a Széchényi Könyvtár, mint ahogyan Dienes Valéria hagyatékát, ha jórészt feldolgozatlanul is, de őrzi ez a könyvtár.    
II. János Pál Dziwisz érsek lelkére kötötte, hogy égesse el jegyzeteit. Nem tette. Feldolgozta.
A jezsuiták megannyi visszaemlékezései sem maradtak fent teljes egészükben az utókornak. Szerkesztett kötetek hozták életükre való visszanézésüket, de pl. a gyerekkorukról szóló beszámolók az enyészetté lettek.
Ugyanez a sors várt a hagyatékokban fellelt diaképekről. A legérdekesebb épületek fotói, kirándulók anyagai stb. mentek a kukába válogatás nélkül.
Ez vár a dossziékba gyömöszölt kéziratokra is.
Azért jó, hogy amíg élek, velem vannak. Lám, olykor még aktualizálható közülük egynémelyik írás. 
***
Az a párt, amelyik az ellenfele fotóit közzéteszi, ingyen reklámot csinál vetélytársának, avagy tévedne az a kereskedő, aki azt hangoztatta: Mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólunk!        

A Google jóvoltából nagyon gyorsan kikereshető egy szöveg, ha meg tudom idézni egy részletét. Ugyanez már meglehetősen nehéz, ha a keresendő valami egy dallam, aminek a szerzőjét és címét nem ismerem. Így jártam egy panaszos hangvételű zongoradarabbal. Amikor először hallottam a Mezzón, nem figyeltem meg, hogy kinek a darabja. Ám Kocsis Zoltán előadásában is meghallgattam valaha, és azóta nem hagy békén a darab visszatérő motívuma. Időbe telt, mire rájöttem, hogy Schubert lehet a szerzője. Ebben az irányban folytattam a kutakodást, és ma nem is eredménytelenül. Megtaláltam a youtube-on, mégpedig Sz. Richter előadásában. A darab egy szonáta, Schubert B-dúr zongoraszonátája, a D960. Ami engem nagyon megihletett, az a szonáta negyedik tétele (Allegro ma non troppo) Annak is a főtémája, mely mindössze hat hang. Szolmizálva: s fmmmm. (Auftaktra indul). Ez az ostinato jellegű motívum végigvonul a tételen, és újra meg újra felcsendül. Látnivaló, hogy ereszkedő hangok sorozata, kifejezetten panaszkodó-fájdalmas zene ez. Jól tükrözi szerzőjének elesettségét. Tudni lehet, hogy Schubert rengeteget ivott, s egész fiatalon (31) hunyt el. Végül is a pestis vitte el. Ez az ember zseni volt és nem is akármilyen lángész. Megérte a hosszas vadászat a youtube-on, mert mostantól kezdve bármikor rákattinthatok, s meghallgathatom.
Ami viszont roppant zavaró, hogy a keresés során a legtöbb zenedarab kereskedelmi hirdetéssel indul, s csak annak a végével kezdődik a darab. Ami pedig már-már elviselhetetlen, a darabokat is megszakítja olykor egy-egy reklám. Hogy lehet így megbecsteleníteni egy művészi produkciót. Ha pedig nem tetszik, adva a lehetőség a hirdetésmentes zenére is, ám az fizetős. Mindent tönkretesz az az átkozott pénz. Aki szeretné meghallgatni, azok kedvéért ideteszem a lelőhelyet.
https://www.youtube.com/watch?v=lncNcNtGkJY
***
A keresésről és a találatról egy hülye amerikai vicc jut eszembe.
A farmer bemegy haverjával az ivóba, és a pultnál tolongó emberek között felfedezi haragosát. Fel akarja hívni barátja figyelmét e tényre, és így szól.
Ide figyelj! Látod azt az embert, akin piros nyakkendő van? A barát: De hiszen, mindenkin piros nyakkendő van.
F.: Látod azt az embert, aki kék pantallót visel? A barát: De hiszen, mindenki kék nadrágot visel.
F.: Na jó, azt mutatom, aki barna csizmát húzott. A barát: Ej, hát mindenkin barna csizma van.
F.:  Hogy magyarázzam? Arról beszélek, aki kockás inget visel. B.: Ugyan már! Mind kockás ingben van.
A farmer előrántja koltját, és egy ember kivételével mindenkit leterít.
Nézd! Aki állva maradt, arról beszélek. Az az ember az, akit én annyira utálok.

Egyszer már írtam a hitről, amely felfogásunk szerint übereli a tudást, mert olyan dimenziókban pásztáz, ahová a természettudományi eszközök szükségképpen nem érnek el. A természetfeletti tanulmányozhatatlan a tudományos eszközökkel. Ezért aztán kibékíthetetlennek látszik az az ellentét, amely a pusztán tudományos emberek és a bibliás emberek között fennáll. Nem kellene okvetlenül így lennie, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mégis így van.
Aki csak azt hiszi, amit lát, amit kikísérletezett, s ami következtetéseket levont a tapasztalatokból, az nem tesz mást, mint a teremtésbe helyezett törvényszerűségek egy-egy szeletét megismeri, magáévá teszi.
Ám maguk a törvényszerűségek a tudósoktól függetlenül léteznek, mintegy a természetbe oltva. A hívő ember tudomásul veszi a kinyilatkoztatás alapján, hogy van gazdája az univerzumba oltott törvényeknek, az, aki megálmodta a világmindenséget és létbe hívta.
A hívő sajnálja azt, aki csak a tudomány alapján gondolkozik, az ateista sajnálja a hívőt, mert hívő olyasmit gondol, amit a józanész nem ismer el igazságnak. Ez az ellentmondás nehezen áttörhető. A hit magunk felől nézve ugyanis kegyelem kérdése.
Mindez napi sétálásom során ötlött eszembe, amikor is azon gondolkoztam, hogy reggelente a kezemben tartom az Isten Fiát, igen azt, mert hitünk szerint Jézus testének megjelenítése történik minden misén. Ő hagyta ránk végrendeletében. Tehát a kezemben tartom Jézus testét. Ez teljesen felfoghatatlan ép ésszel. Ide csak a hit világíthat be. De hogy mekkora a hitünk, az abból látszik, hogy mennyire rendít meg bennünket ez a csaknem képtelen és hatalmas méltóságot hordozó valóság. Séta közben azon gondolkoztam továbbá, hogy létezik-e valami több vagy legalább hasonló csoda az életemben, ehhez fogható, mint az Eucharisztia érintése, vele való töltekezés. Akármennyit törtem a fejemet, arra a következtetésre kellett rájönnöm, hogy nincs hozzáfogható jó sem a lakásunkban, sem az országunkban, sem a világban, de még a világegyetemben sem. És ez a csoda nap mint nap megesik velünk. A legnagyobb sajnálatomra kénytelen voltam azt is megállapítani, hogy ha ezt egy nem hívő embernek elmondom, az szükségképpen naivnak, hiszékenynek, bolondnak tarthat, mert hit nélkül lehetetlen az ész számára felfoghatatlan valóságot befogadni.
Ugyanez a feszültség jellemezi korunk tudományosnak kikiáltott hamisságai, csúsztatásai, és a bibliás emberek felfogása közötti hézagot. Mi Isten megmásíthatatlan törvényeire tesszük életünket, szemben azokkal., akik az isteni törvények határait folyamatosan feszegetik.
Az összes ellenségeskedés visszavezethető az istentagadók és istenhívők közötti feszültségre, a köztük tátongó áthidalhatatlan felfogásbeli különbségre.
Az előzőek hangja nagyon felerősödött a „felvilágosodás” óta, az utóbbi századokban. Azt kívánnák, hogy mi, hívők fogjuk be a szánkat.
Jut eszembe a virológus dr. Koch Sándor visszaemlékezése saját életére. Ő feljesztette ki és gyártotta le azt a vakcinát, amellyel végigoltották a gyerektársadalmat, s megszüntették a gyermekparalízist az országan. Nos, hívő ember volt, s ismételten szembesülnie kellett ateista kollégái kioktatásával. Őt idézem: „Nem jól gondolja, Kokk elvtárs” – mondták a párt emberei. Pedig jól gondolkozott. 
Nem tehetünk mást mi se, mint megismételjük és alkalmazzuk a 2000 éve elhangzott szöveget: „Fontoljátok meg: Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.”      
    

Előző posztomban visszaemlékeztem 29 éves élményeinkre, többek között arra, hogy a németek Himmelfahrt szóval nevezik Jézus mennybemenetelét. Még megjegyeztem: azt valószínűsítem, hogy a Feltámadott egyszerűen eltűnt a szemük elől, amit a tanítványok mennybemenetelként érzékeltek. Emlékezzünk rá, hogy az emmauszi tanítványoknak is eltűnt a szemük elől abban a pillanatban, amikor felismerték őt a kenyértörésben. Valójában arról van szó, hogy a végső dicsőségbe távozott, amely nem annyira hely, mint inkább állapot, az üdvösség örök élete.
A teljesség kedvéért írom ide, hogy Jézus „felment” a mennybe, anyja, Mária pedig „felvétetett” ugyanoda. Úgy illik, hogy az istenfia mennybemenetelét, illetve Mária mennybevételét ünnepeljük.
Utoljára egy régi történetet osztok meg. G. mesélte: az ő osztályukban történt tornaórán. A tornatanár, Géza bácsi csupán néhány dolgot követelt a diákoktól: svédszekrény átugrását, saslengéseket a korláton, ugyanott néhány elemből álló gyakorlatot, és egy általa vezényelt talajgyakorlatot, melynek a vége négyütemnyi elemből állt: terpeszből alapállásba ugrás, miközben tenyerüket a fejük fölött összecsapják. Történt, hogy egyik fiú elfelejtette, hogy vége a gyakorlatnak, és még néhányszor ugrott, tenyerét magastartásban összecsapva. Géza bácsi nem hagyhatta malícózus megjegyzés nélkül: „Martin mennybemenetele.”    
***
De ha már billentyűzetet ragadtam, hajnal előtti álomképeimet ideírom. Megfejtésüket másnak hagyom.
1. Gyerekkorom zuglói házában történt, hogy néhány – magát bútorjavítással foglalkozónak mondott – rosszarcú ember jelent meg, akik agresszívnek mutatkoztak volna: De ott termett nászuram, aki hárította a hozzánk rossz szándékkal közeledő alakokat.
2. Egy rigolyás öreg pap a kezembe nyomott egy mikro-betűkkel teleírt puskát. Arra akart rávenni, hogy reggelenként ministráljak neki, az ő maga által kitalált szövegekkel, amelyeket miniatűr voltuk miatt el se tudtam olvasni a gyér megvilágításban. Inkább felébredtem.
***
Oldásképpen ideírom, amit a neten találtam.
Kérdés: Mi a két legismertebb angolnyelvű kifejezés?  
Az egyik természetesen I love You.
A másik természetesen: Made in China.