Mickey webnaplója

Intermezzó
Doráti Antal életére való visszaemlékezése meglepett engem szokatlan részletességével. Meghökkentett a karmester kivételes emlékezőtehetsége. Arra gondolok, hogy tán naplót vezetett, s a bejegyzéseket egészítette ki történeteivel. Mindez azért ötlött fel bennem, mert szokásos értelemben vett naplót (napi feljegyzésekkel) sose vezettem, s bennem az elmúlt időszakok csaknem elvesztek emlékezetem számára. Különösen is a rendszerváltozás körüli időszakot illetően. Emléktöredékekből kellett visszaidézni a kort. Hosszas önéletírásomból teljesen kimaradt a müncheni egy hónapos tartózkodásom. Azt hittem, hogy éppen 30 éve történt mindez, de tévedtem. Csak 29 éve vettünk részt odakint az egy hónapos nyelvtanfolyamon. Mivel kimaradt visszaemlékezésemből, most intermezzó néven röviden ismertetem.      
1992. április 26. és 29. között a Lillafüreden megtartott KMÉM Pax Romana találkozóján részt vettem. Vegyes benyomásaim támadtak a Nyugatra szakadt hazánk fiairól. Érdekes előadásokat tartottak Nyíri T. prof. Andrásfalvy Bertalan, Őrsy László SJ, Alapy Szabó és még sokan mások. Rám tukmálták délutáni foglalkozásra  nyugati családok fiataljait, akik elsősorban bulit láttak az itt tartózkodásban. A napirend után érdekes estet tartott Mensáros László, de egy másik estét egy zongoraművésznő tett hangulatossá.
(Magam ez idő tájt végeztem az újságíró akadémiát Czakó Gábornál a KDNP szákházában. Ennek a révén is vettem részt a konferencián.)
A konferenciát követően a lelkipásztori intézet (OLI) jóvoltából egy hónapos német nyelvkurzuson vehettem részt Varga Péterrel együtt. Saját Skodánkkal utaztunk Münchenbe. Ekkor munkanélküli lévén igen szűkös anyagi lehetőségeim voltak. Cs. küldött 100 dollárt.
Münchenbe érve tesztet írattak velünk. Péterrel ugyanabba a csoportba kerültünk. Okos tanárunk volt, aki az élenjárókat türelemre, a lassúakat szorgalomra intette, mert mint kifejtette, neki az átlagot kell megcéloznia, és őket egyenletes tempóban fejlesztenie. Szobácskánk az SVD missziós központjában a sokadik emeleten volt, az Alpokra láttam az ablakból. A koszton-kvártélyon kívül könyvvel, füzettel, jó minőségű magnós rádiókészülékkel elláttak bennünket. Utóbbit szerettem hallgatni, kiváltképpen a helyi Klassik Radiót. Bajor konyhát vezettek, kitűnő ételeket fogyasztottunk. Egy alkalommal Dachauba látogattunk együtt, egy másik alkalommal a Duna felső szakaszához kirándultunk. Megnéztük Landshut városkát is. Költőpénzünk alig volt, mégis vettünk ezt-azt. Kétkazettás magnósrádiót, a gyereknek Lego markolót, szép matricás serleget, néhány csatos üveg Paulaner sört, mokaszint, amikre emlékszem.
Minden reggel a ház templomában misén vettünk részt. Nagy igyekezettel forgattuk az énekeskönyvet. Ott ért bennünket Krisztus mennybemenetelének az ünnepe. A Himmelfahrt ugye égi utazást jelent. (Felment a mennybe. Képes beszéd lehet. Eltűnt valamiképpen a szemük elől.)
Egy alkalommal az akkor München mellett élő Boór Jánost is meglátogattuk otthonában, ahol a Mérleg c. folyóiratot készítette, szerkesztette. Egy másik alkalommal a Czupy házaspárnál vendégeskedtünk, a SZER rádió Bálint gazdája utódjánál. A férfi mérnökként dolgozott az egyik autógyárban, a felesége pianista volt. Mint mondták a Dunántúl kis falujából Cupból származnak, ott voltak földbirtokosok. Utóbb megtaláltam a ma már nem létező települést egy régi térképen.
Kifelé felváltva vezettünk, hazafelé nem egészen. Péter ült a volán mögé, és óbudai lakásukig vezetett. Én csak Kaszásdűlőtől hazáig. Kevesebb vonzódást mutattam a sofőrködéshez.
Intermezzó vége.  

Nem vállalkozom a Tankönyvkiadó 1980-ban megjelent szemelvénykötet elemzésére. Magam azért kezdtem bele olvasásába, mert Tüskés Tibor (†) szerkesztőtársam lett a Távlatok c. lapnál, részben pedig azért, mert meglehetősen színvonalas író- költőgárdát vonultat fel a kötet szerkesztője. Próbáltam kiolvasni a szépséget, jóságot, pozitív kicsengésű írásokat, de a legnagyobb sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem is olyan könnyű. Főleg a prózai írások kötötték le figyelmemet, és azt tapasztaltam, hogy a válogatás zömmel negatív kicsengésű részleteket hoz: a legtöbb anyag az előző korok pocskondiázása, és a szocializmus tömjénezése. Csoda-e, hogy a magyar ifjúság pesszimista modellekkel körbevéve nőtt fel, és olyan tényállításokkal szembesült, amelyeknek a saját családjában bőven ellentmondtak. (Vö. kettős nevelés.) Csak az előzők illusztrálására hozok néhány szemelvénycímet, megjelölve, hogy szerintem az adott írás pozitív, avagy ellenkezőleg. 
Faragópásztor élete +
Egy menekült Győrben -
A csóti hadifogolytábor -
A szentjakabi iskola +
Egy vasutas mártír emlékére -
Puszták népe -
Segélykérelmek 1932. -
A pacsai sortűz –
Göcsej - (a nevet a helyiek szégyellték)
Tájkép a város határán +
A sír -
Radnóti utolsó napja -
Jönnek (az oroszok) -
A Dunántúl szabad -
Honfoglalók Koppány földjén -
Abba is hagyom a címek sorolását.
Miről van itt szó? Az orosz megszállásról, a szemfényvesztő földosztásról, Göcsej elmaradottságáról. Csupa negatív kicsengésű cím, és ugyanolyan tartalom! 
Mit mondjak?
Elég szörnyű, hogy ilyesmikkel traktálták fiatalságunk idején a serdülő ifjúságot. 
***
A nap furcsasága, hogy meghallgattam Bábel Balázs előadását a Mindszenty- és a Grősz-perről. Mindkettő arról győzött meg, hogy gyilkos korszak volt a szocialista rendszer a maga valóságában. Bár igaz, hogy egyik rezsim se fehér sem fekete, mégis a szellemi terror és a fizikális is, bőven azt igazolja, hogy egyszer s mindenkorra elég volt a szocializmusból. Bár meglehet, hogy elveiben többé-kevésbé elfogadható lett volna, de megvalósulásában semmi esetre sem.  A gondolatrendőrség és a vallásszabadság sárba tiprása az emberi méltóság lenullázását valósította meg. 
Historia est magistra vitae.
***
Azt álmodtam, hogy érettségizek. Fizikából, amit még fiatalon is elkerültem. Valami zűr volt az étkezési utalványommal. Tán kicsi volt rajta a pecsét. A kiszolgáló hölgy elment a papírommal a főkönyvelőhöz, hogy mégis engedélyezze az ebédelésemet. Várakozás közben arra gondolatam, hogy alig emlékszem többre fizikából, mint az Archimédesz-törvényre (kisangyalom), és néhány képletre mint pl. v=s/t, U=R/I. 
Aztán a szükség kivert ágyamból. S teljesen megúsztam a fizika érettségit. Végül is 75 vagyok, vagy mi a csoda.
Felébredtem.    

- Nem azért szeretem felebarátaimat, hogy üdvözüljek, hanem azért üdvözülök, mert szeretem őket. Ebben a szeretetben Isten képmásává alakulok.
- Döntő érdeme Marxnak, hogy rámutatott: Az ember lényegesen függ az anyagiaktól, azaz a ’lenni’ nem vonatkoztatható el a ’bírni’-től. A lét csupán ott képes érvényesülni, ahol a birtoklás nem ütközik túl nagy nehézségekbe.
- Erkölcsileg akkor vagyunk szabadok, ha a szellemi tényező olyan fokú bennünk, hogy személyiségünket a cselekvés szerzőjének nevezhetjük, aki felelős tetteiért.
- Az intézmények és a személyek nem váltották be, amit ígértek… A propagandával való világméretű visszaélés vezetett oda, hogy végül is megrendült minden értékbe vetett bizalom.
- A szabad erkölcsi cselekvésben Isten jelenik meg a rajta kívüli világban.
- A bűn a szeretet halála. A szeretet halála az ember halálát jelenti. Ha valaki több akar lenni, mint a halál, annak többnek kell lennie, mint az élet, szeretnie kell. A szeretet erősebb, mint a halál.
- Az embert az együtt-lét, a másokért-valóság teszi emberré. Amikor az utolsó ember utolsó döntése is megtörtént, az lesz az utolsó ítélet.
- Szembeszegülés: Ne a te neved szenteltessék meg, hanem az enyém; ne a te országod jöjjön el, hanem az enyém; ne a te akaratod valósuljon meg, hanem az enyém. Nem ismerlek el atyámnak, s nem kérem bocsánatodat.
- Az egyház azért tartotta meg a pokol hitét, mert nem radírozhatja ki a Szentírásból.
- A pokol nem hely, hanem állapot. Aki szereti Istent, a pokolban is a mennyországban van.
- A szorongás a szabadság szédülése.
- Minél jobban akarunk uralkodni az idő fölött, annál jobban rabjaivá válunk az időnek;
minél hosszabb lesz az átlag életkor, annál inkább szenvedünk az élet rövidségétől.
- Az üdvösség nem magánügy, nem Isten színről-színre való látása, mivel a szeretet lényege itt is meg odaát is a másra-irányultság, másokért-valóság; nem egyéni tökéletesség és privát boldogság, hanem a megdicsőültek szeretetközössége a Szeretetben.
- Isten a ’város’, Krisztus a ’templom’, s e templomban az üdvözültek az ’építőkövek’.
Ennyi. Nem idézhetem ide az egész kötetet (Életünk értelme)!      

Az angol szóra egyetlen fordítási javalatot találtam: Kirakós.  Igaz, kirakós, de azt gondolom, hogy a szókirakó is kirakós, és mégis teljesen más. Kirakós a négyzetbe tömörített néhány idom is, amelyből sokféle mintázatot lehet árnyképek alapján összehozni.  Alighanem még ezeken kívül is igensokféle kirakós létezik.
Mindegy.
Maradjunk annál, hogy a jigsaw puzzle az az alakokra vágott (fűrészelt) kép, amelynek a részeiből egy minta állítható össze. A kirakós darabkák alakja formai elem, mely mintájával és színeivel valamiképpen hordozója egy nagy képnek. Az alakos mozaikdarabon tárolt szín- és képrészlet önmagában alig, vagy egyáltalán nem értelmezhető. Tehát van sajátos körvonala, van színkészlete és vannak vonalai is esetleg. Az izgalmat az okozza összerakás közben, hogy az önmagukban értelmezhetetlen részek együtt a szemünk előtt válnak értelmes ábrákká.
Talán Szent Ágoston hasonlata az, amelyet Istennek a világgal való elgondolásáról szoktak emlegetni, nevezetesen, hogy mi a hímzést (szőnyeget) fonákjáról látjuk, és a szálak eldolgozásai, lebegő végei, a szálkihagyások stb. kuszává teszik a mintát. De fordítsuk csak meg, mindjárt helyére kerül minden, és a színén szépen kirajzolódik az isteni elképzelés.       
Ha abban a korban létezett volna a kirakós, alkalmasint azzal ismertették volna az isteni elgondolást a világ dolgairól. Ma több mint hétmilliárd ember-„mozaik” él a földön, és keresi a helyét az isteni kirakósban. Végül minden a helyére fog kerülni. De addig is keressük a helyünket, bár nem látszik az isteni terv. Mind-mind másalakúak vagyunk, más mintánk van, más a színünk, és nincs belőlünk több. A kirakás folyamatos. A meghatározó színek, formák, minták alapján kialakulhatnak értelmezhető képrészek, de a végső nagy egész kirakása hosszú időt vesz igénybe.  
Vegyük észre, hogy mindenkinek meghatározott helye és feladata van. Az is látszik, hogy nem lehet ösztönösen összerázni az egymáshoz illő darabokat. És az is igaz, hogy a részeknek közük van egymáshoz. Egymás létét feltételezik, és csak egybekapaszkodva képesek felmutatni a végső képet.
Bevallom, hogy el-elidőzöm a kirakóssal, és módszerem, hogy a kirakandó kész kép folyamatos nézését jószerével mellőzöm. Így – bár tovább tart, de – izgalmasabb a részek összekeresgélése.
Van ebben a keresésben valami nagyon életszerű.
Keressük a párunkat,
keressük a helyünket az életben,
keressük a tehetségünkhöz passzoló hivatást, elfoglaltságot,
keressük a hozzánk illő embereket, barátokat, ismerősöket.
Végül is mindezekre rátalálunk,
megvalósul a terv,
összeáll a kép.   

 „Írni annyit jelent, mint a nyelv erejével hatalmunkba keríteni a világot.” A mondás Dürrenmattól származik. Miként az is, amivel egy vele készült interjút zár arra a kérdésre válaszolva, hogy kinek adna Nobel-díjat. H. D. válasza igen frappáns: „Csak lírikusnak vagy esszéírónak. Ők keresnek az írók közül a legkevesebbet, így hát nekik van legnagyobb szükségük a díjakra.”
Dürrenmatt írásaival koraifjúságomban ismerkedtem meg. Amiket olvastam tőle: Az öreg hölgy látogatása, A Nagy Romulus, Angyal szállt le Babilonba, A bíró és a hóhér. Utóbbi igen elgondolkoztató volt annak idején, mert a hatalom packázásait feszegette. A Nagy Romulus  pedig igencsak aktuális napjainkban is, amikor a szemünk láttára birodalmak pusztulnak és erőlködnek a történelembe kerülés igényével.
Egy érdekes diákélmény is ide kívánkozik Dürrenmatt-tal kapcsolatban. Az általunk látogatott gimnázium magyarszakkörét két tanár is dirigálta. Történt, hogy a szakkörösök Dürrenmattal foglalkoztak, pontosabban a műveivel. Ám hamarosan két táborrá alakult a diáksereg. Az egyik fele szerint magyarosan Dürrenmattnak kell ejteni az író nevét, a másikak szerint Dürnmatnak [dʏrənˌmat]. Van ez így. Ám nemcsak a diákok között támadt nézeteltérés, hanem a szakkört vezető tanárok között is. A botrány akkor tört ki, amikor az egyik tanár egy szakköröst állított ki a társaság elé, hogy fennhangon kinyilatkoztassa: Tanuljuk meg végre mindnyájan helyesen kiejteni az író nevét! Dürnmat. Ezzel a viharos foglalkozás be is fejeződött, mert kilógott a lóláb, nyilvánvalóvá lett, hogy nem hajlandó egyik fél sem engedni a saját álláspontjából.
Amit itt még megjegyzek, az talán annyi, hogy az írás mindennapos tevékenység, legalábbis arra való törekvés. Viszont vagy van valakinek íráskészsége, vagy nincs. Ugyanúgy nem megtanulható, mint a zeneszerzés. Mégis óhatatlanul felmerül az emberben a kétkedés, ugyan ki az, aki hitelesen elbírálja: ki író s ki nem. Talán az olvasók visszaigazolása hitelesíti a műveket.
Írni annyi, mint lőni a sötétbe.
Az idézett Dürrenmatt-i vélemény viszont óvatosságra inti az embert, mert úgy érezheti magát, mint a hályogkovács, aki bicskával akart operálni: „Írni ugyanis annyit jelent, mint a nyelv erejével hatalmunkba keríteni a világot.”     

Gyerekkori barátunk a maszkmestert maxmesternek gondolta. Tévedett.
A maszk, az álarc a fej bizonyos részeinek a takarására találtatott ki.
Hamarabb a kék színű sebészeti maszkkal ismerkedtem meg, amikor Barabás doktor beöltözve farkasszemet nézett velem. („Akkor még nem gondoltam volna”, hogy magam is igénybe fogom venni mindenféle sebészi képzettség nélkül.) Utóbb a piarista hírlevélben találkoztam egy árajánlattal: 1000 ft a hímzett piarista jelvénnyel ékesített fekete maszk. Nem akarok.
Korábban felfigyeltem ezekre a maszkékesítő jelképekre. Volt, aki céges szakban szólózott, mások a nemzeti trikolorba öltöztették maszkjukat, de nem hiányoznak a népi motívumok se a maszkokról vagy a címerünk, és se szeri se száma a házi készítésű maszkoknak. Egyszer már javasoltam, hogy gyűjtsék össze a különféle maszkokat, s mutassák be az orvostörténeti múzeumban állandó kiállításként. Több ezer félére taksálom megjelenési formájukat.
Van, aki feltolja a maszkját, ha szabadulni akar tőle, van, aki letolja, s vannak a félfülűek, akik az egyik fülükön lógatják átmenetileg a textilt. Megint külön kaszt, amelyik a rendészeti előírásokra tekintettel maszkírozza magát, ámde orrát szabadon hagyja, mondván, hogy nem kíván megfulladni. Ezek az emberek nem hordanának egyáltalán maszkot, ha nem tartanának a rendőrségi pénzbüntetéstől.         
A maszkviselésnek nemcsak hátrányai vannak, hanem előnyei is, és most elsősorban nem arra gondolok, hogy megszűrik a virnyákokat.
A férfiaknak nem feltétlenül szükséges frissen borotválkozniuk, hiszen a jó maszk a borosták jelentős részét eltakarja.
De ugyanennek örülhetnek azok, akiknek az arcára nőtt szemölcsük válik láthatatlanná a maszk jóvoltából, a szeplősök ugyanígy.  
A maszk mérsékelten visszafogja a hagymaszagot és egyéb kellemetlen szájszagokat, pl. ha történetesen a maszk gazdája elfelejtett volna reggel fogat mosni.
A maszk jóságosan elleplezi az ásítást, esetleg még a gúnyos mosolyt is.
S ha meggondolom, ha valamit nem akarsz érthetővé tenni, pl. egy kritikus megjegyzést, minden további nélkül elmoroghatod a maszkod alatt, anélkül hogy valaki is megértené mérgedben elejtett megjegyzésedet.   
Én nagyon nehezen tűröm a maszkot. Használat alkalmával előrántom a zsebemből. Magamra biggyesztem, úgy, ahogy sikerül. Nem foglalkozom azzal, hogy csak a gumihoz érjek, és aztán azonnal fertőtlenítsem is a kezemet. Néha kimosom. (NB: Már kétszeresen be vagyok oltva, s hihetőleg elhordtam lábon a koronavírusos influenzát.) 
Egyik használt maszkomra kiírtam a pandémiáról alkotott véleményemet:  „HÜLYE COVID-19”.
A múltkor kerestem a maszkomat, s beletelt tíz percbe, míg rájöttem, vezetéskor ajkam alá gyötörtem. Nem éreztem, hogy magamon viselem, ezért – teljesen hiába – másutt kerestem.
Végül csak megleltem, mint korábban a homlokomra tolt szemüveget.     

Mozgalmas hétvégén vagyunk túl. Tegnap temetőlátogatás a szokott forgatókönyv alapján, majd kéthetes bátyánk születésnapi megemlékezésén vettünk részt, nagyjából ugyancsak a szokott forgatókönyv alapján. Sok epizódot osztottunk meg egymással a nap folyamán. Hiszen a pandémia beszűkítette lehetőségek valahogyan az információáramlásra is kedvezőtlenül hatottak.  Aztán az is lehet, hogy a személyesség, az konkrétan megvalósuló kapcsolat inkább alkalmas ara, hogy meginduljon az alig abbahagyható társalgás. Nagyon ki voltunk már éhezve erre, bár alkalmanként azért felkerestük egymást, de mégis… Számos fotó bizonyítja, hogy volt találkozás, volt hangulat, és volt eszmecsere is.
A személyes találkozás, és rokonlátogatás ma is folytatódott, hiszen a családi kód szerinti 1241 sz. unoka ma volt elsőáldozó, és ez az esemény egybeesett egy családtag oltakozásával. Fel kellett keresnie az oltópontot. Mi meg felkerestük a család többi tagját, hogy ne legyen fennakadás az ebédelés környékén. Nem is volt. Nagyjából azt rögzíthetem a felnőttek találkozásán túl, hogy unokáztunk. Volt olvasás, játék, beszélgetés. Szeretik a kicsik a személyes odafigyelést.
Szép az a környezet, ahol ma megfordultunk.  Szép személyeiben és a táj esztétikumát tekintve is.
Utóbbiból tudok képeket mutatni, meg is teszem, mert még nincsenek személyiségi jogai a virágoknak, szemben az előbbiekkel, akiket fájó szívvel, de sose mutatok be, mert annyi minden gyalázatos dolgot hall az ember, és erre csakugyan nincs semmi szükség.
Így marad az a megállapításom, hogy kedves arcú rokonságuk van, és ez a kijelentés olyan hiteles, mint aki mondja.
Most, az esti órán ráncba szedtem az elkészült fotókat, és néhányat megosztok veletek, hűséges és nem hűséges olvasóimmal. A látogatások tanulsága, hogy az élő találkozások semmivel se pótolhatók, és ha nem kifejezetten bakafántos társaságba csöppenünk, akkor valóságos felüdülés megfürödni egymás elképzeléseibe, és ezek a találkozások segítenek élni.
Szép hétvégén vagyunk túl, hála Istennek!
Ami még eszembe jut, az átoltottsági helyzet állása arra indít, hogy korábbi találkozásainkat fel lehetne újítani.         
     

Dorátit jól megfigyelték. Egy fiatal társaság vezéregyénisége azzal állt elő, hogy a karmester örökké mérges. Mint D, írja: „…nem voltam az, de lehet, hogy annak látszottam, mert arckifejezésem sajátossága a mérges, rosszalló tekintet. Ez néha hasznosnak bizonyult, néha károsnak, mindenesetre ezt az arckifejezést nem tudtam kontrollálni, mert teljesen öntudatlan volt. Mindig egy táblát kellett volna hordanom ezzel a felirattal: ’Ne törődjetek az arckifejezésemmel, én szeretlek benneteket, és megbízom bennetek! Ez igaz is lett volna. Valójában mindig szerettem és szeretem az embereket, és megbízom bennük, gyakran túlságosan is.”
Éltem meg hasonlót: Kollégám egy másiktól kérdezte, hogy miért olyan hűvös irányomban? „Mire ő némi tétovázás után azt mondta, hogy fél tőlem, mert szigorú vagyok.” Erre köpni-nyelni nem tudtam, mert akik ismernek, alig hiszem, hogy azok közül valaki is szigorúnak tart, akitől félnie kell. De hát, aki egy ilyen előítélettel van megáldva, az valószínűleg nehezen győzhető meg állítása alaptalanságáról. Amit tehettem, hogy ezt követően gondosan vigyáztam rá, hogy viszonyunk oldottabb legyen. Érdeklődtem felőle, munkájáról stb.
Még megjegyzem, hogy jaj, annak, akit büdösnek ítélnek kollégái. Sikálhatja magát naphosszat, permetezheti hóna alját, és egyéb részeit dezodorral, illatosíthatja magát parfűmmel, bizony többé le nem kopik róla a megbélyegzés: Büdös vagy.
***
A mai napon bátyám születésnapját ünnepeltük. Két évvel idősebb nálam, szilfid alkat. Letagadhatja korát. Ezzel kapcsolatos a következő epizód, mely velünk történt meg. Én szerkesztőségben dolgoztam, ő meg egy másik területtel foglalkozó iroda vezetője volt. Adódott, hogy egy olyan ember állított meg hazafelé mentemben az utcán, aki az ő környezetéből jött. Következésképpen mindkettőnket ismert. S imigyen tolmácsolta bátyám szavait: „Az öcséd üdvözletét küldi.” Mondom neki, hogy van öcsém is, Amerikában él, de ahonnan te jössz, ott a bátyám dolgozik, és jó két év van közöttünk. Mire ő: „Nahát, azt hittem, hogy az öcséd.”
Mondom újra, hogy sok évet letagadhatna! Isten éltesse!

Megfogalmazásai. 1. tétel: A karmester
Az első karmester a szó mai értelmében alighanem J. Haydn volt.
A karmester legfőbb erénye a vezetői képesség. A vezérséget megtanulni nem lehet. „A vezető olyan valaki, aki eléri egy másik személynél, hogy szeresse azt csinálni, amit amúgy is csinálnia kell.”
A jó generális annyira föl tudja lelkesíteni csapatait, hogy azok lelkesedve mennek saját haláluk elébe. A karmesternek egy dolgot kell tudnia: és ez a zene. Az a néhány karmesteri mozdulat és jelzés sokkal egyszerűbb, és főleg sokkal veszélytelenebb, mint az autóvezetés. Olyasvalami, amit bármelyik félnótás megtanulhat. Sajnos.
Lánya mondja: „Apa, te vagy az egyetlen zenész, aki nem csinál semmi zajt.”
A karmesteré a kezdeményezés. Elvárják tőle, hogy közvetítse az előadókhoz, miképpen adják bele a maguk tudását, ügyességét a műbe.
A karmester az egyetlen, aki az egész darabot ismeri.
Az előadás folyamán a karmester ellenőrző és korrigáló folyamatokat végez, melyek révén emlékezteti az előadókat a megbeszélt részletekre. Ameddig a vezető erős, azaz valóban vezet, a nyáj készséggel követi őt, de mihelyt gyöngeséget árul el, vagyis nem vezet, keresztültaposnak rajta. Kétféle karmester van: a professzionista és a varázsló. Toscanini mindkettő készséget felmutatta. Az ő idejében, ha valaki azt mondta: maestro, így, vezetéknév nélkül, az csak Toscaninit jelentette, senki mást. (NB: Korunk találmánya a „Mizanov mester vagy maestro”, csak szűk körben érvényesül.)
2. tétel: A művészet nem más, mint egy emberi lény konfrontációja a Teremtéssel.
A művészet a teremtés utánzása kitalált szimbólumok segítségével. A zene annyival törékenyebb a térbe helyezett művészeteknél, hogy e szimbólumokat időbe helyezzük el, és az idő nem létezik abban az értelemben, mint a tér. Az idő folyvást halad, változik. Az a fél óra, amelybe a zeneszerző a szimfóniáját helyezte, régen elmúlt. Immár nem létezik.
3. tétel: A komponálás
A komponálási kényszernek nem szabad ellenállni. (Az íráskényszernek se.)
Jobb, és teljesebb zenész és ember lesz tőle. (remélem, az íróra is igaz.)
Semmi sem hiábavaló. Minden, ami létrejön, szükséges ahhoz, hogy táplálja és életre segítse azt a magasrendű maroknyit, amely a századok profilját megrajzolja. Akinek sikerült egy érdemleges taktust komponálnia, már nem élt hiába.
Róla mondták: Doráti zenéje sokkal korszerűbb, mint ahogy hangzik. (Én meg jobban írok, mint ahogy tudok – szoktam emlegetni.)
Emberek számára komponálok, valóságos, létező hallgatók számára. Miközben írok, elképzelem őket.
Hivatásom kiváltság, amit el kell fogadni és alázattal kell viselni. Az embernek föl kell érnie ahhoz, ami megadatott neki.
54 évi dirigálás alatt egyszer sem köhintettem, tüsszentettem előadás alatt, még akkor se, ha influenzás vagy náthás voltam. Viszketés, fájdalom, görcs, minden eltörpül, elmúlik, eltűnik.
(Az öttusázó se ér rá futás közben csaláncsípéssel, tüskék okozta sebeivel foglalkozni.)
Így van ez.
Coda. Doráti Antal Bp.-en született 1906-ban és Zürichben hunyt el 1988-ban, 82 éves korában.        

Amit nagyon becsülök írásában, az a részletekre kiterjedő memóriája, amivel visszatekint eseménydús életére. Hozzá is látok megidézéséhez:
- Örökkévalóság létezik. Jelenvaló azok számára, akik érzik a mában a mindiget. Az örökkévalóság itt van közöttünk. Életünk egy-egy kiváltságos pillanatában megadatott nekünk, hogy átéljük, azaz hogy létezését megsejtsük.
- Az újságírók ritkán építenek, sőt egyesek csak rombolnak. A sajtószabadság örve alatt képesek elveszteni, vagy meg se szerezni az önfegyelmet… Semmit nem vesztett e szavak aktualitásából.
- Állásváltoztatás kapcsán, amit mindenki szívesen venne. Telefon: ’Kinevezésének ügye eléggé előrehaladott állapotban van itt, arra kérem, legyen szíves nekem egy levelet küldeni, kifejteni az elgondolásait, terveit, egyszóval, mit szeretne csinálni, mint a mi karmesterünk – amennyiben ez érdekli.’ 
- Az ötleteket, terveket is ki kell hordani, mint a kisbabákat. Így van.
- A zene, amelyet írok, alkotó magvamat tartalmazza. És a világra hozott szerzemények az én agyam és lelkem gyermekei… Ha a ’fiam’ nem Nagy Sándor, az nem változtat azon, hogy én vagyok az apja. Bizony-bizony vállalnunk kell írásainkat akkor is, ha nem elsőosztályúra sikeredtek.
- A demokrácia mottója: Minden ember egyenlő…Az én elvem, hozzállásom az, hogy AZ EMBERI MÉLTÓSÁG SÉRTHETETLEN. E mondatban látom az egyenlőség igazi értelmét, felmagasztosulását, és ennek a jegyében élek.
 - Adoma1: Egy öreg dallasi bankár egy nyers self-made-man egyszer eléggé gorombán ezt mondta nekem. ’Ééén adok maguknak pénzt, reeendben van, csak ne akarjanak elcipelni a koncertjeikre.’ Dühösen válaszoltam: ’Ez valóban minden, amit öntől várunk, uram - némi pénz. A koncertjeinkre nem várjuk, sőt megtiltom, hogy eljöjjön.’ Legközelebbi hangversenyünkön ott leselkedett a terem végében, egy oszlop mögött. Ügyelt rá, hogy észrevétlen maradjon. Ekkor váratlan dolog történt. Tetszett neki, amit hallott. Eljött, egy hangversenyt sem mulasztott el. Bugyuta füttyjele helyett az Eroica első ütemeit fütyülte.
- Adoma2. Gyerekeket vezényeltem. Egy kis szőke fiú kétségbeesett szenvedéllyel muzsikált. Megláttam rémülete okát. Apró lábai alatt egy kis tócsa alakult és nőtt lassan… A kis fickó pedig csak játszott rendületlenül. Igazi hős volt. Ilyen a művészélet. Amikor a darab véget ért, kezet szorítottam vele, átöleltem, és előrevittem meghajolni. A tócsát gondosan kikerültem vele. Amikor kimentünk a színpadról, láttam, hogy egy takarító asszony jelent meg, ronggyal, vödörrel. Energikus mozdulatokkal felitatta a csatateret. Először láttam ilyen tevékenységet viharosan megtapsolni.
- Adoma3.- A Közel-Keletre (Libanon, Szíria, Irak, Irán stb.) tervezett turnéjuk alkalmával történt, hogy az illető országok himnuszfeldolgozásaival akartak kedveskedni a helyi publikumoknak. A zenekarra történő átiratokat a kottatárosuk hangszerelte, éspedig kiválóan. Mindenütt nagy sikert arattak vele. Ezt írja D. A.: Ez a turné – mint a különböző USA külügyi szervek jelentették – ’többet használt a nemzetközi kapcsolatainknak, mint egy tucat konferencia’.