Mickey webnaplója

Egyetlen kérdésem, hogy ma milyen beszámolót kapna Diognétosz?
Diognétoszhoz  (Levél a III. századból)
...A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.
Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.
Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fönnálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk fölülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem ismerik, és mégis elítélik őket; megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicsőség; rágalmaik visszahullanak amazokra. Megrágalmazzák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, és ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogányok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.
Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is ott vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal és harccal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.
A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a testbe, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek mulandó hajlékban lakozik; a keresztények is e mulandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap mint nap üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük...
A kérdés, hogy hogy állunk mi, a mai utódok ebben szekularizált fogyasztói társadalomban.  
Azt hiszem, hogy van min gondolkozni.

Ma megosztom veletek Sarah bíboros néhány megfogalmazását, amelyek valamilyen oknál fogva nekem megtetszettek.
Egy elég vaskos kötetből (Esteledik, a nap is már lemenőben) szemezgetek.
Az olvasó azt nyeri vele, hogy érdekes gondolatcsírákhoz jut, s nem kell hozzá végigolvasnia egy hatszáz oldalas könyvet.
Ilyeneket ír a jó afrikai főpap: 
„Világunkat bénító félelem uralja, az ördög csepegteti bele ezt az érzést, hogy elszigetelje egymástól az embereket. Így inkább azt választják, hogy szomorúságban és elszigeteltségben éljenek, semmint elfogadják, hogy másvalakinek a szeretetétől kelljen függniük.” 108. o. 
Ez a bíboros válasza arra, hogy miért kiégett a felvilágosodás óta a szekularizált és az individualizmus túlhajtása árnyékában élő társadalom. Az atomizáltság nem embernek való. A felvilágosult elme hárítja a felé empátiával és szeretettel közeledő abszolútumot.
„A mai kereszténységnek és a világnak az a nagy baja, hogy nem gondol többé arra a jövőre, amelyet Isten készít, hanem megelégszik a földi jelennel. Csak ezt a világot akarja, és csak magunkban akarunk élni ebben a világban. Ezzel pedig bezárjuk az ajtót létezésünk igazi nagysága előtt.” 114. o.
Ugyanaz a gondolat folytatódik.  
Azzal egészül ki, hogy az emberélet nem erre a világra van kalibrálva, hanem távlatai a végtelen irányába tágulnak, de ha egyszer nem akarja látni… még a keresztények jó része sem. 
„Ismertem egy püspököt, aki látva, hogy mennyire megfogyatkozott egyházmegyéjében a szeminaristák száma, bejelentette, hogy minden hónapban egyszer gyalogosan elzarándokol egy Mária-kegyhelyre. Így tett több éven át, hogy megmutassa, mennyire bízik abban, hogy cselekedetének meglesz a gyümölcse; és ma ott tartunk, hogy bővíteni kell a szeminárium épületét.” 115. o.
A bíboros karizmatikus valaki. Nem állíthatom bizton, hogy magáról ír (ismertem egy embert), de valószínűsítem (ott tartunk - írja, s ez akkor saját szemináriumát jelzi). A gondviselésben való bizalom, illetve a közbenjárást kérő ima meghozza gyümölcsét.
Magyar megfelelőjét Varga László püspöknél tapasztalhatjuk, aki rendszeresen adorál a tabernákulum előtt, csakúgy mint egykor az arsi plébános, Vianney Szt. János.

Összekevert versek. Ma szép nap van, csupa ragyogás, téli dalra kelt egy nyakkendő (Az árokparton futkosó kutyákat most hagyjuk).
Készítettem egy képet a kékcinkéről. Illetve csak készítettem volna, de mire a gépet rásütöttem, a madárka elrepkedett. Így kékségét csupán nyakkendőmről készült fotó kéksége közelíti meg, a faágat meg, amin ült, a rétre irányuló képkivágás hozza vissza valamennyire.
***
A magyar nyelv egyedülálló mivoltáról már elég sokszor megemlékeztem.
Volt is rá okom, mint ahogyan most is van. Adva a felszólító mód, amelynek jobbára csak két alakja létezik, egyes és többes szám második személyű. Magamat nem szoktam felszólítani csak mást. Mások pedig vagy egyedül vannak (te), vagy többen (ti). Tehát rendesen így beszélünk: menj, illetve menjetek. Ám kérdő mondatokban  a többi személyre kérdezve is normális a felszólító forma. Menjek, menjen, menjünk, menjenek?
Hogy magyarázzam meg egy külföldinek, hogy nem találja meg a szótárban a kapssza bé a cukrot formula? Sehogy. Helyi nyelv Erdélyben? Akkor miért értem én is, aki nem odavalósi? Végül is ez is egy felszólító igealak.
Továbbmegyek.
Főiskolára járva nem egy fickó korábban sosem tanult oroszt. A településükön nem akadt orosztanár. Ezeknek a főiskolai ketteshez elég volt elragozni egy főnevet vagy igét egyes és többes számban, hogy lássék a jó indulat a részükről. A baj akkor kezdődött, amikor a delikvens igeként próbálta elragozni a főnevet. Pl. ja gorodju, tű gorogyes…
A magyarban létezik valami hasonló képtelenség.
Egy köszönési formára gondolok.
Az angol Viszontlátásra! (see you later) rövidült s honosodott meg a Szia köszöntés.
De hogy hogyan lett ebből igeragos forma, az előttem titok.
Márpedig van, nagyon is van. Egészen általános úgy búcsúzni, hogy sziasztok!
Egy embertől ritkábban szintén így: sziasz!
Mára akkor ennyit.
Sziasztok!  

Nemrég felhívást kaptam, hogy jelöljem Keresztes Ildikót Prima primissima díjra, mert ő megérdemli. Meg kell vallanom töredelmesen, hogy nem voksoltam senkire, őrá sem. Mégis érdekelt, hogy mi lett a sorsa. Hát ez: A közönségdíjat Keresztes Ilonának, a Kossuth Rádió vezetőszerkesztőjének ítélték oda a szavazók. Végül is örültem neki, mert aki mellette lobbizott, előttem hiteles ember. Amiért nem szavaztam senkire, annak két oka van legalább: Nem látok bele mélységében egyik jelölt munkásságába se. Miből gondolhatom, hogy a többiek közül egy sem érdemelné meg azt az összeget, amelyet végül a kiválasztott kap? A másik okom, hogy megette a fene, ha valaki csak sikeresség érdekében mozgat meg minden követ, és nem saját szolgálatának igaz volta miatt dolgozik bármely területen.      
Nekem ebben is Kodály a mércém, akit nagyon zavart a kórustalálkozók versenyjellege. Miért olyan biztos, hogy igazságos lesz egy zsűri döntése (hányszor nem az)? Miért fontos, hogy ki az első, ki a harmadik és melyik szereplő nem kap soha elismerést, noha tevékenysége meggyőző és szép?  
Sándor Györgynek van igaza: „Egyenlő pálya, egyenlő esélyek. Mondd, fiacskám, neked három lábad van?” Ugye alighanem csak kettő, de a zsűri kiemeli, mintha tényleg három lábbal versenyzett volna.
A tévé előszeretettel foglalkozik a versenyekkel. Talán, mert olyan európai ez.
Elég a sportversenyek végeláthatatlan sorára gondolni. De volt itt már Ki mit tud, különféle nyerő játékok. Mostanában pedig ismételtem a Virtuózok, no meg a Röpülj páva. Láttam már könnyes szemmel távozó versenyzőt. Nagyon sajnáltam, és a többi vesztest, is ugyanezért.
Arra gondolok, hogy minden megmérettetésnek kevés győztese van, néhány kiemelt nyertese is talán, de megszámlálhatatlanul sok vesztese, nyeretlenje.
Hány sportoló kénytelen befejezni pályafutását anélkül, hogy sportágában nagyobb eredményt lett volna képes felmutatni. Hány barkochbázó, hány táncos, hány énekes, hány nyeretlen játékos távozott a nyilvánosságból kudarcélménnyel.
Nekem tehát túlságos a szakadatlan versenyzés.
Nem mi vagyunk a jó Isten, hogy állandóan ítéleteket alkossunk másokról, teljesítményekről.
Régóta mondom, hogy egymással kellene játszani, és nem egymás ellen.
Ám nem ebbe az irányba mutatnak a nyilvánosság előtt zajló események.  
***
Van egy sláger, a Georgia. Elég gyakran felidéződik bennem ösztönösen.
Ma rájöttem, hogy miért. A posztjaimhoz használt betűtípus neve Georgia. Hát innen az amerikai sláger gyakori megszólalása bennem.         

Még több Mikulás:
- A legtöbb Mikulás a szlovákok között van. A szlovák Mikulás név Miklóst jelent. Miklós püspök röviden ejtve: Mikulás.
- Sokan próbálkoztak azzal, hogy megnyerjenek ügyüknek: Legyek intézményük Mikulása, a templom Mikulása, csapatuk, osztályuk Mikulása. Soha nem vállaltam. Nem akartam Mikulás lenni, és sikerrel vertem vissza a többé-kevésbé erőszakos felkéréseket. Mert hát ilyen alapon, akit Álmosnak neveznek, annak kötelességszerűen naphosszat ásítoznia kellene, az Ibolyáknak egész életükben nagy szerénységről kellene tanúbizonyságot tenniük.
- Volt egy fickó, akit anyja rám bízott. Az illető bőven felnőtt korú, de fogyatékos valaki volt. Vele kapcsolatban két emlékezetesebb esemény történt. Alkalmanként eljátszotta, hogy ő gyerek, és nyomatékosan értésemre adta, hogy a gyerekek ajándékot szoktak kapni. Így kerültünk a közeli üzletközpontba, ahol kb. 800 ft árában vettünk neki ezt-azt. Blokkolja a pénztáros. 16 000 ft. Mondom a nőnek: Lát itt a kosárban valamit, ami miatt ennyi a végösszeg? Nem látott. Módosította. Vajon egyszeri eset volt, vagy valamennyivel máskor is megrövidítettek? Tudja csoda.
- A másik alkalommal egy édességboltban kötöttünk ki, fogyatékos „barátommal”. Mondom neki: kapsz egy méretes csokimikulást. Ő elégedetlenül vakargatta a fejét. Decemberben történt, egyszer mégis csak meglátott csokinyuszikat az egyik polcon. Rám nevetett, és ezt mondta: Kell a fenének az a hülye mikulás, a nyuszi sokkal jobban megéri. Vegyél belőle nekem kettőt. 
Ha én fizetem, akkor neked csakugyan megéri – gondoltam magamban.                  
- Apánk nekünk gyerekeknek elmesélte, ami testvérével esett meg annak idején. A Déli vasút mellett laktak. Egyszer, amikor az öccse a lépcsőházban tartózkodott, a fordulóban megjelent a Mikulás és a láncot csörgető krampusz. A kisgyerek úgy megijedt, hogy összecsinálta magát.
Történt, hogy apánk egyik öccsével, keresztapánkkal felkerestük gyerekkori házukat. Bementünk a lépcsőházba is. Ott megkérdeztük tőle: Igaz, X. bácsi, hogy kicsi korában, amikor meglátta a krampuszt itt a lépcsőfordulóban, akkor „be tetszett kakálni?” (Sic!)     
Nem emlékezett.
Lehet, hogy nem is ő volt.

Apu, hod med be, az a nadelefánt az oloszlán ballangjába… kérdezte a kis Bilicsi-lány apjától, S ő talán megmondta (nahát).
Engem kissrác koromban érdekelt, hogy kis szobánk gerébtokos ablaktáblái közé hogy megy be a Mikulás.  Nem aludtam el, amíg meg nem tudtam. Apánk zörgött a zacskókkal. Nem lepett meg és nem is döbbentett meg a meztelen igazság, hanem sőt végtelen békesség költözött a szívembe, hogy magamtól rájöttem a titok nyitjára, és ezzel a jó érzéssel fordultam falnak.(Jut eszembe, hogy ma nincs ablakok köze. A „Mikulás” nem birkózhat meg azzal, hogy bármit tegyen a thermopan ablaktáblák közé. Kivenni se tudnák a gyerekek - mondjuk, a bedugott papírpénzt.) 
Elsős koromban az a negatív diszkrimináció ért, hogy a pajtások csokit kaptak őrsvezetőjüktől, Gábor pajtástól, de én nem voltam pajtás. A napejosok óriáskiflit kaptak reggelire, de én nem voltam napközis. Maradt a mikuláshívogató nóta: Téééla pógyere már Kishááá zunkide váár…    
    Maradt az otthoni csomag, térfoglaló almával, néhány szaloncukorral, Csinn-bumm szelettel, dióval, MHK-s vagy Sportszelettel…
A piarista gimnáziumban legnevezetesebb élményem másodikos koromban ért. Matematika órával kezdtünk. A táblára írva cirkalmas betűkkel:
Jó Mikulás azt üzeni,
ne tessék ma feleltetni,
mert aki ezt megszegi,
azt a krampusz elviszi.
Minket egy igen alacsony méretű, Pogány nevű pap okított matematikára.
Berobogott és elordította magát rendes szokása szerint:
Nem félünk a krampusztól, hetes, táblát letörölni. Joó és Kovács kiteszik a katedrára füzetüket a házi feladatnál kinyitva, Kiss és Nagy Laricsev-röpdolgozatot ír, Isler, Fischer vagy mi a fene, kiugrik a táblához futólépésben, és felírja a házifeladatot, közben Magyar felel szóban. Ez hirtelenjében hat embert mozgósított, s mi azonnal elfelejtettük, hogy december 6. van.
G. lánykája tette még érdekessé a gyerekek mikulásvárást. Az óvodában tanulták ezt a versikét:
Pattanj pajtás, pattanj Palkó,
nézd, már nyílik ám az ajtó,
Kinn pelyhekben hull a hó,
s itt van, itt a télapó.
Eddig ez próza, ahhoz képest, hogy el lehet mondani azonos magánhangzókkal is. Csipa a-val, csupa e-vel. Nekünk az i-hangra született változat tetszett a legjobban, mindig megnevettük.
Hát hogyne, mikor azt mondja:
Pittinj pijtís pittinj Pilki
nízd mír nyílik ím iz ijtí,
Kinn pilyhikbin hill i hí
itt vin, itt i tilipi.

Tegnap a Római téren járván meglátogattam a könyvmegállót. Jóllehet elég cudar idő volt, egy középkorú férfi ült a fapadon és valamit olvasgatott. Kezében PET-palack, s abból kortyolgatott a -2 fokban. Megtetszett néhány kézikönyv, és ezekkel is megrakodva tértem haza.
Az egyik kötet az Operettek könyve, elég prózai valami, de kétségtelenül szakirányú kötet. A másik szintén zenei könyv képekkel és kottákkal illusztrált kötet, a Balettek könyve. Ma már nem olyan egyértelmű, hogy a mozgások és a könnyed történetek miképpen forrnak eggyé. Operába, operettbe, járóknak hasznos segítség lehet egy-egy ilyen szakmunka.
Elhoztam még Grätzer József Rébusz c. munkáját. Nem állítom, hogy a mai generáció meghatódik a benne foglaltaktól, de szellemességre törekvése vitathatatlan.
Aztán még egy kötetet hónom alácsaptam: Latinovits Zoltán a jeles színész halálának 10. évfordulóján készült válogatást az ő munkáiból. Beleolvastam, és ma elég furcsa szembesülni az egykori „ködszurkálásokkal”. Az érzékeny művész Don Quijote-harca ez a procc hivatalosságokkal.
Mégis jobbat kínálok most meggondolásra. Merthogy olvasom Sarah bíboros gondolatgazdag interjúkötetét. Benne ilyeneket:
- „Kötelességünk visszatérni Jézus Krisztushoz. Ő az, akit az Atya küldött, ő a szegletkő.” Hát nem ezt vallom magam is? Jézus abszolút hiteles lelkületére, tevékenységére, kijelentéseire alapozhatjuk, építhetjük életünket, kell is ezt tennünk.
- Másutt: „Lelkipásztori szolgálatunk legnagyszerűbb gyümölcsei a tabernákulum előtt töltött csöndes imádságban születnek.” Hát nem ezt vallja Varga László püspökünk is?
- „Az ENSZ befolyásos szervezetei újfajta világi etikát diktálnak, és a szinte korlátlan technikai lehetőségeket és a médiát kihasználva mára mintegy megsemmisítő hatalommá lettek. Egyes  nyugati országokban ma bűnnek számít, ha az ember nem veti alá magát ezeknek a szörnyű ideológiáknak.” (70. o.)
-„Relativista hatásra a rossz lett a jó, és a jó lett a rossz.” (65. o.)  
- „Kötelességünk elmondani a világnak, hogy a technika vívmányai semmik Isten szeretetéhez képest.” Na, én most elmondtam.
- „Az ember bensejében hordozza Isten képét, és a lelke halhatatlan.” (64. o.)
- „Semmit sem kell kérnünk, elég ha megmaradunk az ingyenesség lelkületében.” (40. o.)   Tudniillik mielőtt megfogalmazzuk kéréseinket, Isten ismeri őket, és teljesíti is őket, ha azok üdvösségünkre vannak. Azt mondjuk a miatyánkban, hogy „legyen meg a te akaratod”. Annál jobb ugyanis nem történhet velünk, mintha velünk kapcsolatban is az ő akarata valósul meg.
Jó lenne tisztán látni, de csak annyit látunk a jövőbe, mint az éjszakai biciklis a dinamóval gerjesztett fénysugárban. 
Na de ez itt csak egy poszt. Ezért most elszegem a többi igazságot.

Deskénél olvasom: HALÁL esetén – INTÉZNI. Mit is kell akkor csinálni? 
- papírok: szül. + házassági anyakönyv, urnahely birtoklási papír,  ha van; lakcímkártya+ személyi ig.
- halál bejelenteni: orvos körzeti:  tel....  // mentők: 104 // vagy háziorvosi ügyeletnél (intézkednek az elszállításról); ők adnak halottvizsgálati bizonyítványt 
- temetkezési iroda -  krematórium megrendelni, onnét teli urnát hazavinni
- halotti anyakönyvi kivonatért az Önkormányzat anyakönyvezéshez iratokat vinni
- nyugdíj lemondani; túlélő házastársnak özvegyi nyugdíjat kérelmezni. (Nem automatikus, de jár. Ha nem kérik, nem kapódik.)
- előzően számláink kivéve a HAGYATÉKI TÁRGYALÁS alól: be kell diktálni egy örökös nevét, szül. idejét.
- Sírkert és Hamvasztóüzem: Csömör, Főnix utca 1.
Elég rendesen összehozott anyag, ha úgy hozná a sors, hogy nem sikerül elragadtatni, hanem csak simán elhunyni, segíthet a bürokráciával való megküzdésben.
***
Nem tudom megállni, hogy a különféle népségeknek tulajdonított (én bajor paraszttal hallottam először) anekdotát meg ne idézzem a fentiek miatt. Így szól a bajor paraszt a feleségéhez: „Asszony, ha egyikünk meghal, akkor én a vidéki házunkba vonulok vissza.”
***
Egy másik felvetett téma. A Robert Sarah bíborossal készült interjúkötetben (Esteledik. A nap már lemenőben) olvasom: „Imádság nélkül annak a komédiázásnak a szintjére süllyedünk, melyet nap mint nap látunk a médiában; nagy csinnadratta mellett nem történik semmi érdemleges… Az imádság az Isten elé állít.”
Fajsúlyos két mondat.
Mivel van tévénk, meg szoktam nézni a híradót és néhány kommentáló műsort, beszélgetéseket is. Többnyire úgy van, ahogyan a bíboros mondja: Nagy csinnadratta mellett nem történik semmi érdemleges.
Annak idején szakszervezeti titkárunk férje a titkári munkára és a szakszervezeti gyűlésre vonatkoztatva így fejezte ki: Ami ott történik, az fingfűrészelés. Mi tagadás, volt némi igazsága.
Ami a tévében történik többnyire nem különb ennél. Hogy is lehetne naphosszat lényeges mondandója ezer és ezer tévécsatornának? De még inkább – vajon elképzelhető-e, hogy egy tévétársaság felszámolja önmagát, értésünkre adva, hogy semmi lényegeset nem képes produkálni.
Ugye, hogy nem?
Mindenesetre: le a bürokráciával!

Túl vagyok az Északnyugati átjárón.
Igen fordulatos a hosszan hömpölygő szóáradat. Folyton meglepetéseket tartogat, ez ösztökéli az olvasót a további kitartásra.
Nem úgy végződik a regény, mint ahogyan egy klasszikustól elvárná az ember, meglehetősen szertefutó gondolatok vezérlik a szereplők sorsát.
Lám, Gárdonyi abbahagyta az Egri csillagok hőseiről szóló beszámolót, mielőtt a végzet szétzilálta volna a törökök kivonulása nyomán érzett idillt. Még nem verik szét baltával Mekcseyt, nem ül börtönben Dobó és a törökök fogságában Bornemissza Gergely, és így tovább.      
Most törhetem a fejemet, hogy melyik könyvet kellene folytatni.
December végén vélhetően Vásáry újabb két kötetét kapom meg olvasásra. Addig meg csak lesz valahogyan.
A könyvmegállót elég gyakran felkeresem újabb csemegéért, de nem kívánkozom a leselejtezett szocreál kötetek olvasására. Elég volt akkor, amikor minden velük volt tele.
No, majd kitalálom a folytatást. Nem is biztos, hogy ennyit kell olvasni. Lehet, hogy inkább sétálni kellene – vagy tudja Isten, hogy mit.
Pl. vannak még magvas gondolatokkal teleírt folyóiratok is.
Vagy kifesthetnénk a konyhát.
Nem is folytatom, mert egyre vadabb gondolatok környékeznek meg.
Most pl. legjobb, ha elkezdek reggelizni, mert annak van itt az ideje.     
Csak előbb a tegnapi havazás fotóiból teszek fel még néhányat.
Szép napot mindenkinek!

A váltig hangoztatott Szent Pio-idézet (Járj az Úr útján egyszerűen, és ne gyötörd a lelkedet!) újra bevált. November első dekádjában időpontot kértem a gumistól téligumi-cserére. Lelki szemeimmel láttam, ahogy lapoz a naptárában, majd telefonba mondja: november 28. 14 óra. Először meglepődtem a kései dátumon, aztán persze rábólintottam, de úgy hogy ő is hallja a vonal túlsó oldalán.  
Az időjárás az eltelt időszakban amúgy a vénséges vénasszonyok nyarával egészült ki, tavaszi melegek jártak heteken át. Így jött el a gumiszerelés napja. A csere rendben megtörtént, majd az azt követő második nap este megindult a havazás. Leesett az éjszaka és hajnalban vagy tíz centis hó. Fütyültem rá. Ja kérem, téli gumival nem kunszt a hóban való vezetés.
Amit még rögzíteni akarok itt, az az, ami saját magamat is meglep. Mégpedig, hogy mennyire elbűvöl a szűz hó, a behavazott táj látványa még így meglett koromban is. Kényszert érzek, hogy jó képkivágásokat puskázzak a gyönyörű fehérségből. Pedig ha elővenném a korábbi képeket, ember meg nem mondaná, hogy nem ma készültek.
Nándi bácsi, a pápai sváb ács el nem mulasztotta ilyenkor megemlíteni, hogy „az idei hó hidegebb, mint a tavalyi” (és igazat mondott).             
Húsz hónapos unokánk egy pillanat alatt megtanult egy új szót: HÓÓÓ.  
Én meg Gálicza örökbecsű magyardolgozatát idézem, mert az is a kötelező körökhöz tartozik.
A remekműnek az volt a címe, hogy A tél örömei (és sajnos nem volt alcíme, pedig lehetett volna:
Tízmásodperces novella,
amely terjedelmi okoknál fogva csupán egy dologra fókuszált, s amely így szólt:
„…és voltunk szánkózni is. És lefelé jó volt, de-ellenben fölfelé rossz” (és ő is igazat fogalmazott meg).  
Még annyit, hogy a poszt elejére visszakanyarodjak:
Tegnapelőtt Piliscsabán, tegnap Mosonmagyaróvárt, és tiszta időben, minden fennakadás nélkül bejártuk a kötelező köröket.  
Ma már lehet, hogy késnek a vonatok, csúsznak a menetidők és az autók.
Legjobb csak a szobából fotózni felhúzott szúnyogháló mellett.