Mickey webnaplója

Az úgy történt tegnap, hogy eszembe jutottak Kinks-számok. Nosza, leültem a billentyűs hangszerhez, sőt le se ültem, s elkezdtem néhányukat lejátszani. Az egyik aztán a fülemben maradt, és vele feküdtem le este, vele keltem reggel. Jó sláger sometimes, de ennyire… A szám egyébként a Sunny Afternoon. Mivel 1966-ban keletkezett, már csak olyan veteránok emlékeznek rá, mint jómagam. Biztosan hallgattuk a főiskolán, hiszen akkor kezdtem oda járni, és akinek magnója volt, nem röstellte behozni, a 10 kilós jóságot, hogy az aktuális angol számokat bömböltesse a szünetekben.  Most megkerestem a Kinks-CD-t. Az szól mellettem. Ami azonnal feltűnik: a számok szólnak valamiről, van elejük, van közepük és van végük. Ma ez nincs így.
Egy másik számukkal próbálom kiütni, a Don’t You Fret-tel. Úgyis arra kér, hogy ne legyek dühös. Egyébként nem vagyok az, mert CD szól, amelynek az az előnye, hogy nem kerül mellé egy csomó hirdetés, mely szinte mindig élemedett koromnak szól. Mert aki Kinks-zenét hallgat, az öregúr, s ha öreg, valószínűleg prosztatabántalmai vannak, s ha nincsenek, akkor kettes típusú cukorbeteg, de ha az se volna, akkor meg kardiológiai vagy keringési zűrökkel küszködik, és szinte biztosan eltávolítandó szemölcsei vannak miközben fogyásra szorul.
Az internet egyre tolakodóbb, de az is lehet, hogy mi vagyunk egyre mohóbb fogyasztói a netnek, a FB-nak, az e-maileknek stb, stb.
Megosztottam egy okostelefon-használó párról szóló GIF-et. Ez azt mutatja, hogy vonja ki a fejünkből az okosságokat a kockatelefon, illetve tölti belénk az információkat – a néhány szükségeset és a mérhetetlen tömegű feleslegeset, ártalmasat.
Most meg egy meg nem erősített hír az információáramlás kutatási anyagából: 2018-ban percenként
3.88 millió Google keresés volt,
4.33 millió videót néztek a YouTube-on,
159 362 760 e-mailt küldtek,
473 000 Twitter üzenetet küldtek és
49 000 fényképet tettek föl az Instagramra.
(Sang Yup Lee, Scientific American magazine – December 2019., page 28)
El vagyok bűvölve – mondaná rá mrs. Mabel a Csengetett Mylord-sorozat mindenesnője.
Ez „nagyobb statisztika”, mint amit én jegyeztem meg az egykori földrengés kapcsán, amikor is a kialakult porfelhő miatt 90 000 repülőjárat maradt ki Európában egy hét alatt.
Szegény gazdag új világ! Hova rohansz? Hová rohanunk?

Legalább három Lúciát ismerek. Helyesebben két Lucát és egy Lucit. Isten éltesse őket!
Szerencséjük van, mert a Youtube jóvoltából számos nevükre szóló  dal és sláger közül választhatnak. Little Richard kiabálja el a Lucille c.-t, a Beatles a Lucy in the Sky with diamands, de hátra van még lehetőségként Halász Jutka előadásában a Luca babám, s a komolyabb műfaj kedvelőinek az olasz Santa Lucia c. örökzöld dal. Karakteres az összes.
Ma feltétlenül el kell ültetni cserépbe a búzamagokat, hogy karácsonyra speciális fűvé sokasodjanak.
Azonkívül a babona úgy tartja, hogy a különféle fákból naponta faragott Luca székének is neki kell állni.
Nem állok neki, s ez a poszt is gyorsan elkészül, nem úgy mint a Luca széke.
***
Egészségemre! – mondom, mert hogy elfogyasztottam egy forint hatvanas ízes táskát, amit most az üzletközpontban százkilencért lehet kapni.
Végeztem vele, hát megosztom, hogy hogyan kell elfogyasztani különösebb történések nélkül a hígan csurgó lekvárral bélelt, margarin ízű tésztából készült finom-pékárut. Megvizsgáljuk a kettéhajtott tésztát, hogy legalább a művelet elindításakor ne csurogjon ki belőle a lekvár. Ha megtaláltuk a jól záró csücsköt, akkor az kerüljön alulra, s mi a vele ellentétes csücsköt kezdjük el majszolni. Amikor a tasak hasítéka kitágul, s felszabadul a lekvár, próbáljuk meg enyhe nyomogatással felfelé terelni a masszát, hogy arányos eloszlásban élvezzük a cukros gyümölcsízt. Persze nem fog sikerülni teljesen, de amennyire lehetséges, próbálkozzunk. Aki elég óvatos, annak nem lesz mind a tíz ujja maszatos a süti bekebelezése után, csak mintegy három-négy, mint most nekem. Szóval fő az óvatosság, érdemes ügyeskedni.
***
Vagy szűk féléve annak, hogy megvettem egy olasz érdekeltségű kiadványt, amely a forgalomból kivont buszok makettjét mellékelte (a makett Bangladesben készül), s képpel-szöveggel méltatta az emberiség kultúrtörténetének azt a részét, amelyet az illető busz betöltött. Hogyne vettem volna meg. Az első szám beetető áron volt kapható, és a magyar 260-as Ikarust mellékelte, amelyen oly gyakran és olyan sokáig utaztam keresztül-kasul a városban, Óbudától Pasaréti és vissza. Nos, lecsaptam hát a makettre, és kiállítottam mintegy szobadíszt szekrénykém tetejére.
Egy alkalommal meglátogatott minket az a barátunk, aki éveken át buszsofőrként tartotta el családját. Mutatom neki lelkesen a ritka szép darabot, magamban elhatározva, hogy ha szereti, neki adom. Ő azonban nem volt olyan lelkes, mint én. Azt mondta: Ennek a típusnak köszönhetem, hogy odalett a bokám és a térdem.
Ebben maradtunk. Titkon arra gondolok, hogy a sofőröknek tán a kuplungját kellett olyan erővel nyomni, amitől kikészültek a vezetők lábízületei.
A formás kék műanyagmodell maradt nálam. Miniműtárgy mivoltában már nem tesz kárt senkiben. Ha ránézek, eszembe jut, hogy valaha mennyire hozzám tartozott a buszozás munkába jövet-menet.          

Gépíró a kezelőorvos 
gépíró a patikus 
gépíró a szociológus
gépíró a diák 
gépíró a tanár 
gépíró a nyugdíjas 
gépíró a jogdíjas
gépíró a védőnő
gépíró az ápolónő
gépíró a recepciós
gépíró az ügynök
gépíró  a postás
gépíró a bürokrata
gépíró az autokrata
gépíró a gépkezelő
gépíró a népkezelő
gépíró a szépíró...
Van itt valaki, aki nem gépíró?
Ugye, nincs.
Mégsem tanítják sehol a tízujjas gépelést.
Egy orvos rendelési idejét jelentősen megnyújtja, ha nem tud perfekt mód szöveget bevinni a számítógépébe.
Egy orvosét? Minden szakma alkalmazottját, akinek szöveget kell gépbe vinni.
Van itt valaki, akinek nem kell szöveget begépelni munkája során?
Van itt valaki, aki tíz ujjal veri a billentyűzetet?
De hol van már a gépírási tanfolyam?  
De hol van már az írógép?
Hol van már az a német folyóirat kétoldalas szuper-hirdetése, amely egyetlen szóból állt:
schreIBMaschinen

A rendezvények több dologra voltak jók.
Az első, hogy kerüljem valahogyan a szerepelést. Állíthatom, hogy sikerült is maradéktalanul. Másoknak nehezebb dolga akadt, akik szerettek volna szerepelni, de nem biztos, hogy a felsőbbségek szerepet szántak nekik.
A harmadik, hogy az úttörőcsapat megmutassa magát a szülőknek. Némi tisztelgés kijárt az akárhányadik (tán 53.) Körösi Csoma Sándor úttörőcsapat zászlajának be- és kivonuláskor.  
Egy negyedik ok pedig a busás bevétel. Lehetett is, hiszen egy belépőjegy ára 4 ft volt.
Volt egy ötödik ok is, hogy a tőrvívó szakkör tagjai plénum előtt megvívják élet-halál harcukat.
Minden rendezvényen elhangzott az orrmonológ a Cyrano de Bergeracból, mely aztán heves vagdalkozásban tetőzött.
Elhangzott a Török császár egy szem szőlője is, amely megmutatta, hogy milyen is a korrupció természete. A nagy pénzen vásárolt szőlőt minden katona, minden hivatalnok megdézsmálta. Végül a nagyfőnök aranytálon egy szem szőlőt kapott. Nagyon ízlett neki a „ritka” csemege. (Ennek az ellenkezőjéről szól a sivatagi atyáknak tulajdonított történet, melyben egyik remetét megkínálják egy fürt szőlővel, aki azonnal továbbadja remetetársának, aki szintúgy a harmadiknak, a negyediknek és így tovább, magnem visszakerül az első remetéhez. A szőlőfürtről szóló történetnek itt vége szakad. Lehet fogadni rá, hogy ki ette meg a gyümölcsöt, vagy hagyták elrothadni, vagy mazsolává aszalták, amelyből bort facsartak, hogy legyen miseboruk.
Továbbá Móra Didergő királyát is több ízben elővezették e különféle korosztályok.
Végül, de nem utolsósorban jelenet következett műbajuszú műbottal járó műtábortűz körül ülő műbetyárokkal, akik különféle műdalokat vezettek elő pl.
Amott legel, amott legel amott legel hat pej csikó magába
Mind a hatnak, mind a hatnak, mind a hatnak rézbékóba a lába.
Eridj babám, térítsd vissza ja csikót
Reszeljük le, reszeljük le, reszeljük le a lábáról a békót.
 Vagy:
Kutyakaparási csárda
Csendőrrel van körülzárva.
Azért van az körülzárva,
Betyár iszik a csárdába.

Betyár iszik benn a csapon,
Sír a kislány az ablakon…de
Ne sírj kislány olyan nagyon,
Nem ütik a betyárt agyon.
Az egész posztot azért írtam, mert sikerült elkapnom spontán egy jó betyársziluettet.
meg is osztom menten.

Egyetlen kérdésem, hogy ma milyen beszámolót kapna Diognétosz?
Diognétoszhoz  (Levél a III. századból)
...A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.
Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlennek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.
Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fönnálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk fölülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem ismerik, és mégis elítélik őket; megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicsőség; rágalmaik visszahullanak amazokra. Megrágalmazzák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, és ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogányok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.
Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is ott vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal és harccal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.
A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a testbe, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek mulandó hajlékban lakozik; a keresztények is e mulandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap mint nap üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük...
A kérdés, hogy hogy állunk mi, a mai utódok ebben szekularizált fogyasztói társadalomban.  
Azt hiszem, hogy van min gondolkozni.

Ma megosztom veletek Sarah bíboros néhány megfogalmazását, amelyek valamilyen oknál fogva nekem megtetszettek.
Egy elég vaskos kötetből (Esteledik, a nap is már lemenőben) szemezgetek.
Az olvasó azt nyeri vele, hogy érdekes gondolatcsírákhoz jut, s nem kell hozzá végigolvasnia egy hatszáz oldalas könyvet.
Ilyeneket ír a jó afrikai főpap: 
„Világunkat bénító félelem uralja, az ördög csepegteti bele ezt az érzést, hogy elszigetelje egymástól az embereket. Így inkább azt választják, hogy szomorúságban és elszigeteltségben éljenek, semmint elfogadják, hogy másvalakinek a szeretetétől kelljen függniük.” 108. o. 
Ez a bíboros válasza arra, hogy miért kiégett a felvilágosodás óta a szekularizált és az individualizmus túlhajtása árnyékában élő társadalom. Az atomizáltság nem embernek való. A felvilágosult elme hárítja a felé empátiával és szeretettel közeledő abszolútumot.
„A mai kereszténységnek és a világnak az a nagy baja, hogy nem gondol többé arra a jövőre, amelyet Isten készít, hanem megelégszik a földi jelennel. Csak ezt a világot akarja, és csak magunkban akarunk élni ebben a világban. Ezzel pedig bezárjuk az ajtót létezésünk igazi nagysága előtt.” 114. o.
Ugyanaz a gondolat folytatódik.  
Azzal egészül ki, hogy az emberélet nem erre a világra van kalibrálva, hanem távlatai a végtelen irányába tágulnak, de ha egyszer nem akarja látni… még a keresztények jó része sem. 
„Ismertem egy püspököt, aki látva, hogy mennyire megfogyatkozott egyházmegyéjében a szeminaristák száma, bejelentette, hogy minden hónapban egyszer gyalogosan elzarándokol egy Mária-kegyhelyre. Így tett több éven át, hogy megmutassa, mennyire bízik abban, hogy cselekedetének meglesz a gyümölcse; és ma ott tartunk, hogy bővíteni kell a szeminárium épületét.” 115. o.
A bíboros karizmatikus valaki. Nem állíthatom bizton, hogy magáról ír (ismertem egy embert), de valószínűsítem (ott tartunk - írja, s ez akkor saját szemináriumát jelzi). A gondviselésben való bizalom, illetve a közbenjárást kérő ima meghozza gyümölcsét.
Magyar megfelelőjét Varga László püspöknél tapasztalhatjuk, aki rendszeresen adorál a tabernákulum előtt, csakúgy mint egykor az arsi plébános, Vianney Szt. János.

Összekevert versek. Ma szép nap van, csupa ragyogás, téli dalra kelt egy nyakkendő (Az árokparton futkosó kutyákat most hagyjuk).
Készítettem egy képet a kékcinkéről. Illetve csak készítettem volna, de mire a gépet rásütöttem, a madárka elrepkedett. Így kékségét csupán nyakkendőmről készült fotó kéksége közelíti meg, a faágat meg, amin ült, a rétre irányuló képkivágás hozza vissza valamennyire.
***
A magyar nyelv egyedülálló mivoltáról már elég sokszor megemlékeztem.
Volt is rá okom, mint ahogyan most is van. Adva a felszólító mód, amelynek jobbára csak két alakja létezik, egyes és többes szám második személyű. Magamat nem szoktam felszólítani csak mást. Mások pedig vagy egyedül vannak (te), vagy többen (ti). Tehát rendesen így beszélünk: menj, illetve menjetek. Ám kérdő mondatokban  a többi személyre kérdezve is normális a felszólító forma. Menjek, menjen, menjünk, menjenek?
Hogy magyarázzam meg egy külföldinek, hogy nem találja meg a szótárban a kapssza bé a cukrot formula? Sehogy. Helyi nyelv Erdélyben? Akkor miért értem én is, aki nem odavalósi? Végül is ez is egy felszólító igealak.
Továbbmegyek.
Főiskolára járva nem egy fickó korábban sosem tanult oroszt. A településükön nem akadt orosztanár. Ezeknek a főiskolai ketteshez elég volt elragozni egy főnevet vagy igét egyes és többes számban, hogy lássék a jó indulat a részükről. A baj akkor kezdődött, amikor a delikvens igeként próbálta elragozni a főnevet. Pl. ja gorodju, tű gorogyes…
A magyarban létezik valami hasonló képtelenség.
Egy köszönési formára gondolok.
Az angol Viszontlátásra! (see you later) rövidült s honosodott meg a Szia köszöntés.
De hogy hogyan lett ebből igeragos forma, az előttem titok.
Márpedig van, nagyon is van. Egészen általános úgy búcsúzni, hogy sziasztok!
Egy embertől ritkábban szintén így: sziasz!
Mára akkor ennyit.
Sziasztok!  

Nemrég felhívást kaptam, hogy jelöljem Keresztes Ildikót Prima primissima díjra, mert ő megérdemli. Meg kell vallanom töredelmesen, hogy nem voksoltam senkire, őrá sem. Mégis érdekelt, hogy mi lett a sorsa. Hát ez: A közönségdíjat Keresztes Ilonának, a Kossuth Rádió vezetőszerkesztőjének ítélték oda a szavazók. Végül is örültem neki, mert aki mellette lobbizott, előttem hiteles ember. Amiért nem szavaztam senkire, annak két oka van legalább: Nem látok bele mélységében egyik jelölt munkásságába se. Miből gondolhatom, hogy a többiek közül egy sem érdemelné meg azt az összeget, amelyet végül a kiválasztott kap? A másik okom, hogy megette a fene, ha valaki csak sikeresség érdekében mozgat meg minden követ, és nem saját szolgálatának igaz volta miatt dolgozik bármely területen.      
Nekem ebben is Kodály a mércém, akit nagyon zavart a kórustalálkozók versenyjellege. Miért olyan biztos, hogy igazságos lesz egy zsűri döntése (hányszor nem az)? Miért fontos, hogy ki az első, ki a harmadik és melyik szereplő nem kap soha elismerést, noha tevékenysége meggyőző és szép?  
Sándor Györgynek van igaza: „Egyenlő pálya, egyenlő esélyek. Mondd, fiacskám, neked három lábad van?” Ugye alighanem csak kettő, de a zsűri kiemeli, mintha tényleg három lábbal versenyzett volna.
A tévé előszeretettel foglalkozik a versenyekkel. Talán, mert olyan európai ez.
Elég a sportversenyek végeláthatatlan sorára gondolni. De volt itt már Ki mit tud, különféle nyerő játékok. Mostanában pedig ismételtem a Virtuózok, no meg a Röpülj páva. Láttam már könnyes szemmel távozó versenyzőt. Nagyon sajnáltam, és a többi vesztest, is ugyanezért.
Arra gondolok, hogy minden megmérettetésnek kevés győztese van, néhány kiemelt nyertese is talán, de megszámlálhatatlanul sok vesztese, nyeretlenje.
Hány sportoló kénytelen befejezni pályafutását anélkül, hogy sportágában nagyobb eredményt lett volna képes felmutatni. Hány barkochbázó, hány táncos, hány énekes, hány nyeretlen játékos távozott a nyilvánosságból kudarcélménnyel.
Nekem tehát túlságos a szakadatlan versenyzés.
Nem mi vagyunk a jó Isten, hogy állandóan ítéleteket alkossunk másokról, teljesítményekről.
Régóta mondom, hogy egymással kellene játszani, és nem egymás ellen.
Ám nem ebbe az irányba mutatnak a nyilvánosság előtt zajló események.  
***
Van egy sláger, a Georgia. Elég gyakran felidéződik bennem ösztönösen.
Ma rájöttem, hogy miért. A posztjaimhoz használt betűtípus neve Georgia. Hát innen az amerikai sláger gyakori megszólalása bennem.         

Még több Mikulás:
- A legtöbb Mikulás a szlovákok között van. A szlovák Mikulás név Miklóst jelent. Miklós püspök röviden ejtve: Mikulás.
- Sokan próbálkoztak azzal, hogy megnyerjenek ügyüknek: Legyek intézményük Mikulása, a templom Mikulása, csapatuk, osztályuk Mikulása. Soha nem vállaltam. Nem akartam Mikulás lenni, és sikerrel vertem vissza a többé-kevésbé erőszakos felkéréseket. Mert hát ilyen alapon, akit Álmosnak neveznek, annak kötelességszerűen naphosszat ásítoznia kellene, az Ibolyáknak egész életükben nagy szerénységről kellene tanúbizonyságot tenniük.
- Volt egy fickó, akit anyja rám bízott. Az illető bőven felnőtt korú, de fogyatékos valaki volt. Vele kapcsolatban két emlékezetesebb esemény történt. Alkalmanként eljátszotta, hogy ő gyerek, és nyomatékosan értésemre adta, hogy a gyerekek ajándékot szoktak kapni. Így kerültünk a közeli üzletközpontba, ahol kb. 800 ft árában vettünk neki ezt-azt. Blokkolja a pénztáros. 16 000 ft. Mondom a nőnek: Lát itt a kosárban valamit, ami miatt ennyi a végösszeg? Nem látott. Módosította. Vajon egyszeri eset volt, vagy valamennyivel máskor is megrövidítettek? Tudja csoda.
- A másik alkalommal egy édességboltban kötöttünk ki, fogyatékos „barátommal”. Mondom neki: kapsz egy méretes csokimikulást. Ő elégedetlenül vakargatta a fejét. Decemberben történt, egyszer mégis csak meglátott csokinyuszikat az egyik polcon. Rám nevetett, és ezt mondta: Kell a fenének az a hülye mikulás, a nyuszi sokkal jobban megéri. Vegyél belőle nekem kettőt. 
Ha én fizetem, akkor neked csakugyan megéri – gondoltam magamban.                  
- Apánk nekünk gyerekeknek elmesélte, ami testvérével esett meg annak idején. A Déli vasút mellett laktak. Egyszer, amikor az öccse a lépcsőházban tartózkodott, a fordulóban megjelent a Mikulás és a láncot csörgető krampusz. A kisgyerek úgy megijedt, hogy összecsinálta magát.
Történt, hogy apánk egyik öccsével, keresztapánkkal felkerestük gyerekkori házukat. Bementünk a lépcsőházba is. Ott megkérdeztük tőle: Igaz, X. bácsi, hogy kicsi korában, amikor meglátta a krampuszt itt a lépcsőfordulóban, akkor „be tetszett kakálni?” (Sic!)     
Nem emlékezett.
Lehet, hogy nem is ő volt.

Apu, hod med be, az a nadelefánt az oloszlán ballangjába… kérdezte a kis Bilicsi-lány apjától, S ő talán megmondta (nahát).
Engem kissrác koromban érdekelt, hogy kis szobánk gerébtokos ablaktáblái közé hogy megy be a Mikulás.  Nem aludtam el, amíg meg nem tudtam. Apánk zörgött a zacskókkal. Nem lepett meg és nem is döbbentett meg a meztelen igazság, hanem sőt végtelen békesség költözött a szívembe, hogy magamtól rájöttem a titok nyitjára, és ezzel a jó érzéssel fordultam falnak.(Jut eszembe, hogy ma nincs ablakok köze. A „Mikulás” nem birkózhat meg azzal, hogy bármit tegyen a thermopan ablaktáblák közé. Kivenni se tudnák a gyerekek - mondjuk, a bedugott papírpénzt.) 
Elsős koromban az a negatív diszkrimináció ért, hogy a pajtások csokit kaptak őrsvezetőjüktől, Gábor pajtástól, de én nem voltam pajtás. A napejosok óriáskiflit kaptak reggelire, de én nem voltam napközis. Maradt a mikuláshívogató nóta: Téééla pógyere már Kishááá zunkide váár…    
    Maradt az otthoni csomag, térfoglaló almával, néhány szaloncukorral, Csinn-bumm szelettel, dióval, MHK-s vagy Sportszelettel…
A piarista gimnáziumban legnevezetesebb élményem másodikos koromban ért. Matematika órával kezdtünk. A táblára írva cirkalmas betűkkel:
Jó Mikulás azt üzeni,
ne tessék ma feleltetni,
mert aki ezt megszegi,
azt a krampusz elviszi.
Minket egy igen alacsony méretű, Pogány nevű pap okított matematikára.
Berobogott és elordította magát rendes szokása szerint:
Nem félünk a krampusztól, hetes, táblát letörölni. Joó és Kovács kiteszik a katedrára füzetüket a házi feladatnál kinyitva, Kiss és Nagy Laricsev-röpdolgozatot ír, Isler, Fischer vagy mi a fene, kiugrik a táblához futólépésben, és felírja a házifeladatot, közben Magyar felel szóban. Ez hirtelenjében hat embert mozgósított, s mi azonnal elfelejtettük, hogy december 6. van.
G. lánykája tette még érdekessé a gyerekek mikulásvárást. Az óvodában tanulták ezt a versikét:
Pattanj pajtás, pattanj Palkó,
nézd, már nyílik ám az ajtó,
Kinn pelyhekben hull a hó,
s itt van, itt a télapó.
Eddig ez próza, ahhoz képest, hogy el lehet mondani azonos magánhangzókkal is. Csipa a-val, csupa e-vel. Nekünk az i-hangra született változat tetszett a legjobban, mindig megnevettük.
Hát hogyne, mikor azt mondja:
Pittinj pijtís pittinj Pilki
nízd mír nyílik ím iz ijtí,
Kinn pilyhikbin hill i hí
itt vin, itt i tilipi.