Mickey webnaplója

1. Tegnap este az Apostol tévén mély beszélgetést folytatott Kindelmann Győző két szerzetessel: Mézinger Gabriella SCJ-vel és Nagy Bálint jezsuitával. Újfent megfogalmazódott az alapvető kérdés: Mi van akkor, ha van és él Isten? 
Hát mi volna?
Akkor átrajzolódik az ember életének célja, jövője, életének távlatai, tetteinek fontossági sorrendje, (ön)kritikája, szemléletmódja, amellyel embertársaira és a teremtett világra néz, megváltozik az időről alkotott nézete. Mennyi lehet még hátra, mit kell tenni ahhoz, hogy elvégezzem azt, amire teremtve vagyok. Hogyan lehet kapcsolatot találni a minket kereső Istennel?
Nem esett szó az Eucharisztia valóságáról. Ha hiszem, hogy jelen van az Oltáriszentségben a Második Isteni Személy, pláne átrajzolódik minden. Szent II. János Pál a világosság olvasójának utolsó titkaként nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus az, „aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát”.
Érdekes belegondolni, hogy hiszem ennek az igazságát, de az emberek zöme alkalmasint tagadja.
Ha viszont hiszem, és veszem Krisztus testét, megint csak megváltozik az a mód, ahogyan vele egy aspektusból a világra nézek.
Ha eddig nem szédülnék, jó okom adódik, hogy ezután megtegyem.
2. Olvasom VT Üzenet c. könyvében az Andrzej Czajkowski, lengyel zongoraművész szájába adott gondolatot: „Nekem a legnagyobb örömöm, ha egy eddig üres oldalt teleírok hangjegyekkel. Lehet, hogy nem mestermű, de én alkottam. Ezek életem legszebb napjai, hetei, mikor egyedül vagyok és zenét írok.”
Ha arra gondolok, hogy naponta készül egy-egy poszt a részemről, óhatatlanul egyet kell értenem az előttem szólóval némi átköltéssel, mert az önkifejezés lehetőségének a szépségéről szól:
„Nekem a legnagyobb örömöm, ha egy üres képernyőt teleírok mondatokkal, szavakkal, betűkkel. Lehet, hogy nem mestermű, de én alkottam. Az önkifejezésre való kísérletek ezek az írások.”  
***
Forradalom. Ma hajnalban egy Amerikából érkezett Családfa érkezik emailen. Benne olvasom, hogy az 1956-ban családostul külföldre távozó nagybátyám neve: Horváth László Iván, Boldizsár.
Aki akart, 1956-ban üzenhetett a Szabad Európa Rádión keresztül, hogy sikerült eredménnyel átlépnie a határt. Nem tudtam, hogy nagybátyám miért választotta a „szemüveges Boldizsár” jelszót. Most már hatvanhárom év elteltével tudom. Mert szemüveges volt, és harmadik keresztneve Boldizsár volt.
Ha jól emlékszem az eseményekre, november 1. akkor hallatlanul boldog ünnep volt:
Nagy Imre november 1-jén a rádióban bejelentette Magyarország semlegességét, azzal megszűnt a szovjet csapatok további itt állomásoztatásának a jogalapja. Függetlenekké váltunk, sorsunkról magunk dönthettünk immár.
Legalábbis azt gondoltuk.

Pihenésképpen végigolvastam Szeghalmi Elemér novelláskötetét (Borjú bécsi D-dúrban).
A novellafüzér megmutatja, hogy hogyan látta a Rákosi-diktatúrát, aki áldozata volt annak a rendszernek. Ami meglep, az a határozottság, amellyel a szereplők visszaszólnak kínzóiknak. Ez aztán nem volt tanácsos. Arra gondolok, hogy a vágyak vezérlik az írót, amikor különös bátorsággal ruházza fel hőseit. Abban az időben ugyanis akár csak egy Rákosin csattanó poénért öt évet lehetett kapni.
Nem véletlen a korabeli vicc:
A Bányász moziban a melósok nézik a híradót. Egyszer csak felpattannak, és tapsolnak: „Éljen Rákosi!”
Egy köpcös alak marad csak ülve. A munkások elhűlve mondják neki:
„Tapsolj kopasz te is, mert elvisz az ÁVO.” 
Vagy: A cigányhoz éjszaka becsöngetnek. Álmosan az ajtóhoz megy, s megkérdi:
- Ki azs?
- Én vagyok a halál. Érted jöttem.
- Jajjjjj, már ast hittem, hogy azs ávó.
***
Olvasom tovább a lassan hömpölygő Vásáry visszaemlékezést saját életére, neveltetésére, szokásaira, kapcsolataira, bontakozó házasságára, szüleihez fűződő kötődésére is. Meglehetősen furcsa szokásai vannak, ami a szüleit illeti. Az ő életében fordítva jelenik meg a mamahotel. Ő tartja el szüleit abban a házban, amit örökbe követelnek tőle, és ágyukba bújik még harmincévesen is. Nekem nehéz ezt követni - és főleg elfogadni. Talán jó, hogy kiírja magából idős korában a művész, de hogy szerencsés-e kiadnia a család drámáját, hát a csuda tudja.  
Érdekes lehetne pszichológusi véleményt hallani ábrázolt komplexusairól. Ami problémás nekem: a feltétlen kötődés eleihez, a felnőtt gyerekes szófogadása, aki nem tud nemet mondani szülei egyetlen kérésére sem, ha mégis, akkor az hisztérikus viselkedésben csapódik le.
Nekem furcsák a vallásról írtak, mert ismereteimhez képest pontatlanok, és kétségbevonhatók is olykor. Különösen is zavar a lélekvándorlásról szóló fejtegetés, ami szerintem nonszensz.
Igazán azokat a részeket várom és szeretem, amelyek a zenélésről, zenészekről, a zenei világról szólnak. Ezek láttatók, érdekesek, és elviszik az olvasót a kulisszák mögé. Különösen is azok a történetek érdekesek, amelyek máshonnan nem ismerhetők meg. Pl. Kodály kijelentései, pl. Széll György megnyilvánulásai, pl. a Dohnányi Ernőről feljegyzett gondolatok.  
Tetszik a háborúról adott korrajza is.
Persze az előzőek inkább csak marginális jegyzetek, hiszen felénél sem tartok a négy kötetnek.

Hogy indítsam a mai napot? A megtapasztalt szélsőségesen rosszal, vagy a szélsőségesen jóval?
- A szélsőségesen rosszal a FB-on találkoztam hajnalban: „Budapesten, az jutott eszembe, hogy szedjük fel azt a sok követ, azzal verjük agyon a Tarlóst meg a Hassayt és a többi gazembert, a hullájuk jó lesz trágyának.” Hogy lehet így fogalmaznia állítólag Medgyessy tolmácsának? Nem fér a fejembe. Talán akkor igen, ha elképzelem, hogy a MN cikkéből idézetteket orwelli „újbeszél” nyelven fogalmazták.
- A szélsőségesen jó ezzel szemben a keresztény perspektívája. Odaát letöröl az Isten a szemünkről minden könnyet. Vagy ahogy a tévében nyilatkozott egy apáca: Életcélunk egyetlen szóban kifejezve – az üdvösség. Igaz.
- Szélsőségesen rossz, hogy Mária, Jézus anyja, aki kegyelemmel teljes, és akivel vele van az Úr, kénytelen végignézni, hogy Jézust jótettei ellenére elfogják, megkínozzák, vérét veszik, keresztre feszítik. Az ember kénytelen tudomásul venni, hogy a szeplőtelennek csakugyan hét tőr járta át a szívét. Vajon a mi sorsunk (szeplőseké) milyen lehet?         
- Ha Jézus aspektusából nézem haláltusáját, el kell fogadnom, hogy a borzalmas kínok ellenére boldog volt. Mert a kereszten váltotta meg az emberiséget, s nyitotta meg előtte a végtelen perspektívát.
- Nem tudok szabadulni egy evangéliumi megfogalmazástól se. Megnyeretik a választást K. G.-vel, majd elindul a hatalomért való marakodás. Már induláskor benyújtják a számlát. Idáig öt helyettest küldtek rá, akik majd helyette gondolkoznak. Itt abba is hagyom, mert analóg egy evangéliumi kép. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, … bolyong … majd így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. És amikor odaér, kisöpörve és felékesítve találja. Akkor elmegy, vesz maga mellé még másik hét, magánál is gonoszabb lelket, bemennek és ott laknak; és végül ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt. (Lk 11,24skk.) A mi állapotunk vajon hogyan fog alakulni?
- Ne féljetek, örüljetek! – biztatott bennünket Szent II. JP pápa. Igaza volt. Hiszen tudjuk, hogy mi lesz. Na de addig, mi lesz?
***
- AJ mondta: Tetszettek volna forradalmat csinálni! Hát 1956-ban tetszettünk. A gloria victis 1956. c. kötetből most egy dán verset hozok:
Noemi Eskul-Jelsen:
Magyarország vár
A kényszerből ötvözött roppant láncot,
mit az ellenség csuklójára fon
egy népnek, hogy felejtse, ami láng volt,
hogy hang legyen idegen torkokon;

a vassötét láncot, amely a lélek
tövére idegen terhet akaszt,
míg sodródó ördög-szekerévé lesz:
egy csapással nem bírhatni le azt.

Nem úgy, ha a szálló szikra nyomába'
kigyúl a szent harag az arcokon,
lobog a pusztán a szabadság lángja
és szól az eskü: ISTEN! akarom...

Aki csak magát vetheti a harcba
fegyverül s vértje csupán a remény,
arra, mint kőre hullott gyönge magra
tipor a túlerő, zúdul a kény.

Soká állta egy nép, magára hagyva
égő földjének határán az őrsöt.
Tekintete a sötétbe mered.
Kitartott, nem feledve s nem feladva.

... Igy lesik magyar fiúk, magyar hősök,
ki nyújt feléjük testvéri kezet.

Tényleg, Ki nyújt feléjük testvéri kezet? – kérdezhetjük akár most is.      

Besenyő Pista bácsi szerint „hülyeség a óra átállítása. Hát eddig nem volt jó helyen?” Jó helyen volt? Akkor minek átállítani máshová?
Példálóznak indiántörténettel is, aminek a lényege, hogy ha levágok a takaróból és a túlsó végére toldom, a világon semmi nem változik. Tegnap már erdélyi bácsival is olvastam ugyanezt.
Magam meg törvénytisztelő polgárként átállítottam minden órát:
A fali óráktól kezdve az ébresztőkig,
a karóráktól a vekkerekig,
az autóm órájától a villanysütőjéig és a rádiós óráig.
Jó kis csuklózás ez, hiszen mindnek más srófra jár a szoftvere.
Mindenesetre most délben süt a déli nap, nem mint nyáron.
Hihetőleg változik a gyakorlat néhány éven belül.
De már ma arról ver a szó, hogy akkor majd a téli vagy a nyári időszámítás legyen-e végleges?
Kérdem én: Nem mindegy?
Mondom én: a téli a helyes. Minek akkor változtatni?
Kompromisszumos válaszom: Fél órával taszítsák előre a téli időszámítást, akkor a nyári és a téli között fifty-fifty arány valósul meg, és nincs tovább vita.
A 21. sz.-i megoldás: minden mobil átállítja önmagát. Minden számítógép beáll az új időszámításra.
Egy alkalommal egyórás előadást kellett tartanom azon a szombat estén, melyet követően hajnalban előre kell állítani az órákat. Mondom, ha hajnalban kellene tartanom az előadást, azonnal be is fejezhetném, mert 2 órakor azonnal 3 lesz.
Napóra esetében nehéz az átállítás, mert hozzá a napot kell megállítani.
Ez pedig csak egyszer sikerült a Biblia tanúsága szerint.
Izajás ígéri a Magasságbeli nevében Ezekiás királynak:
„visszatérítem az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.
És visszatért a napórán az árnyék tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.”
(Iz 38,8) 

Olvasom Vásáry Tamás önéletírás-folyamát, s benne az idegen nyelvtudásról írt kitételeit. Ide két részletet citálok. Az egyik, hogy amikor ő bejelentette, hogy nősülni szeretne, akkor Kodály rászólt, hogy előbb tanuljon meg négy világnyelvet perfekt módon, s csak aztán nősüljön. A másik helyen immár Svájcban él száműzetésben, s onnan indul világkörüli turnékra. Nővérét is kihozza magához, hogy részesedjen a nemzetközi társaság teremtette hangulatban, amelynek ő csaknem folyamatosan a részese. Ám nővére nem beszél nyelveket, VT meg magára hagyja, hogy ott fuldokoljon az elit társaságban, akik elboldogulnak ilyen-olyan nyelveken, többnyire angolul társalogva.
Mindig megmosolygom a nyugatiakat, az angolt, aki megtanul spanyolul, a hollandot, aki megtanul németül, a franciát, aki megtanul olaszul. Kicsit bővíti a szókincsét, kicsit másképp ejti a szavakat, kicsit másképp alkalmazza a nyelvtant.  Kicsit olyan ez, mintha én megtanulnék palócul, székelyül, őrségiül. Melyikük tanul meg kínaiul? Szinte senki.
Nyaranként jön elő a probléma, amikor francia unokáink francia vejünkkel meglátogatnak. Majd ők hazamennek, és jönnek az amerikaiak. A helyzet hasonló. Előbb franciául, utóbb angolul kellene tudnunk csevegni. Fuldokolunk a meg nem értéstől, vagy szerencsésebb esetben, tolmács után kiáltunk segítségért. Úgy igyekszünk az asztalnál helyet foglalni, hogy köztünk és köztük egy nyelvüket értő valaki üljön. Teljesen megértem VT nővérének a kétségbeejtő helyzetét, és nem dicsérem öccsét, aki engedte, hogy nővére ott vesztegeljen az idegenség közepette.
Mondhatja valaki, hogy éppen ideje hozzáfogni a hiánypótláshoz.
Ne kívánja!
A mi korunkban megtanulunk tíz szót és közben elfelejtünk másik tízet vagy húszat.  Hiszen kezdenek kiesni a személynevek is, a ritkábban használt fogalmak, és azok, amelyek újabb időkben szegődtek (vagy éppen nem szegődtek) ismeretségünkbe. Úgy is mondhatnám, hogy nem szerepelnek gyökérkönyvtárunkban.
Következőleg érthető talán, ha kerüljük azokat a huzamos találkozásokat, amelyek során jobbára csak nézhetjük egymást, mély beszélgetésekre sor nem kerülhet.
Ez azért foglalkoztat, mert ugyan jön a tél és utána a tavasz, de jön a nyár is, az említett látogatások időszaka, amikor – ha megérjük –, újra szembesülünk a problémával.     
Ráadásul a franciákkal is augusztusban van módunk együtt nyaralni, és jubileum kapcsán aug. 20-a környékére tehető a második találkozósorozat. Talán nem fogják ütni egymást az időszakok.

Párhuzamosan olvasok többfélét. Pl. Szeghalmi Elemért novelláit. Az Álommilliárd c. írás hőse lottószelvényt vesz és kitölti. Majd hazatérve a tévében látja a lottósorsolást. Azt is, hogy kihúzzák az öt általa megtett számot, és azt is, hogy nincs több telitalálatos szelvény. Több mint kétmilliárd üti a markát. Eztán dúskálhat, szórhatja a pénzt, segíthet barátain, otthagyhatja munkahelyét…. Ebbe belesajdult a szíve. Elgondolkozott rajta, hogy nem érdekli, hogy autót vegyen, nem érdekli, hogy világ körüli útra induljon… Minek neki a 2 md? A feje megfájdult, rosszul lett, s egy koppanástól felébredt. Nem találta a szelvényt, sose húzták ki számait, tévéje sincs, mert szervizbe vitte. Örült, hogy nem nyert. Töltött magának egy pohár bort, és végre megnyugodott.   
Az ember elmélázik a történet letisztult mondandóján.
Tényleg örülnék 2 md ft-nak?
Tényleg szükségem volna rá?
Tényleg felborítaná az életemet?
Mennyi cirkusszal járna,
mennyi nyakamba vett gonddal,
mennyi nemszeretem dologgal kínálna meg.
Mennyire rámehetne törékeny egészségem.
A világ a vagyonhoz háromféle módon viszonyul.
Van, akit esz a fene, hogy számolatlanul szórhassa a pénzt,
van, aki – mint a novella hőse is –, nagy megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy a nem kell tartania attól, hogy hatalmas vagyon szakad rá.
A harmadik út Tarzuszi Szt. Pálé, aki egy alkalommal kinyilvánítja: tudok nélkülözni, de tudok „bővölködni” is. Magyarán nem érdekli, hogy sok, vagy kevés a pénze. „Krisztus ismeretéhez képest mindent szemétnek tartok” – erősíti meg más alkalommal.   
***
XII. Piusz pápa 1956. X. 28-.i keltezésű leveléből idézek. Ebben a jó pápa kiáll a magyar forradalom mellett, és megemlékezik az 1938-as bp.-i Eucharisztikus Világkongresszusról, amelyen részt vett.
„Azok az igen gyászos események, melyek Kelet-Európa népeit sújtják, különösen pedig a számunkra oly kedves Magyarországot, amely most egy borzalmas öldöklés vérében fekszik, mélyen megrázzák atyai lelkünket. De nemcsak a mienket, hanem bizonyára mindazokét, akik számára drága értéket jelentenek a civilizáció jogai, az emberi méltóság és szabadság, amely kijár egyénnek és nemzetnek egyaránt. Apostoli hivatalunkból fakadó tudat ösztönöz bennünket ezért arra, hogy sürgető felhívással forduljunk hozzátok Tisztelendő Testvérek és a rátok bízott nyájhoz, hogy testvéri szeretettől csatlakozzatok hozzánk, könyörögjünk az Istenhez, esdjük ki Tőle, Akinek kezében van a népek sorsa és vezetőinek nemcsak hatalma, hanem élete is, – hogy legyen vége a hatalmas vérontásnak és ragyogjon fel végre az igazi béke, amely igazságon, szereteten és igazi szabadságon alapszik.
Legyen végre világos mindenki előtt, hogy ha a nép rendje egyszer felborul, azt nem lehet visszaállítani sem a halálosztó fegyverek erejével, sem a polgárokra alkalmazott erőszakkal, mert az ő legbelsőbb érzéseiket nem lehet elfojtani, sem pedig csalárd elméletekkel, amelyek megrontják a lelket, megsértik az Egyház, a polgári és a keresztény lelkiismeret törvényeit. Az igazi szabadság iránti sóvárgást sohasem lehet külső erőszakkal elfojtani.
Rendkívül komoly körülmények között, melyek a keresztény nyáj egy részét annyira sújtják, kedves emlékek jutnak eszünkbe. Midőn 20 évvel ezelőtt elődünk XI. Piusz legátusaként Budapestre mentünk, hogy részt vegyünk az Eucharisztikus világkongresszuson, melyet akkor ott tartottak meg, nagy örömmel és vigasztalással láttuk, hogy a szeretett magyar katolikusok mily nagy áhítattal és mély tisztelettel követik a legméltóságosabb Oltáriszentséget…”

Arnulf Øverland

MAGYARORSZÁG 1956-BAN
Ha elfeledjük Magyarországot,
marad-e jogunk élni,
s ki fog küzdeni majd éppen miértünk?

Ki húzott választóvonalat a népek közé,
hogy egyeseket észrevétlenül eltiporhatnak,
míg másokat minden áron meg kell védeni?
— köztük Norvégiát is, természetesen?

Megint láttunk elvérezni egy népet.
Ismét kiabálhatjuk: Nem küzdöttek hiába, nem pusztulhatnak el!
Szó, megszokott szó csak, mialatt dúl a harc, piaci fecsegés csak,
 szégyelni való szóbeszéd, amiben senki sem hisz!

Még senki sem hallgathat.
A kezeit mosó ENSZ-ben mindmegannyian a bölcsek
határozatokat hoznak egyre élesebb hangnemben.
— De tenni valamit? Ugyan már mit tehetnénk,
ha nem hallgatnak ránk az oroszok?

Hát ne nyugodjunk ebbe bele? Dehogyne!
Hagyjuk végre a fecsegést az emberi jogról és becsületről!
Ne irkáljunk az „élet tiszteletéről"!
Egyek maradunk mégis.

— Hogy miben? A rémületben és a szégyenben!
Vonuló felhők borítják az éjszakai mennyboltot.
Kit mutatnak a csillagok?
A következő majd ki lesz?

                                      Norvégból fordította: Sulyok Vince
***
Orvosok
- Vásáry T. leírja, amit apjától hallott: Az egyszeri patikus, ha bement hozzá valaki a faluból gyógyszert kérni, nem azt kérdezte a betegtől, hogy mi a  baja, hanem hogy melyik gyógyszerből akar. Az egyforintosból, az ötösből vagy a tízesből.
- Én is leírom, amit anyámtól hallottam. A gyerek beteg lett, felkereste a falu orvosát. Az ránézett, és többnyire ezt mondta: Majd az elmúlik. Többnyire elmúlt.
A doki megállapítása átmenet a köztudatba, mégpedig mondóka formájában:
Fáj-fáj-fáj,
hael-múlik-majd-nem-fáj.
- Egy régi anekdota úgy tudja, hogy a KuK-orvos, tehát a monarchiabeli doktor a gyengélkedőre érkező bakáktól azt kérdezte: Deréktól lefelé vagy fölfelé fáj-e?
Lefelé, mondta az egyik.
Hashajót neki.
Felfelé, mondta a másik. Aszpirint láz ellen.
A harmadik: Lefelé.
Az orvos hashajtót… és így tovább, és így tovább.
- Az egyik közelmúltban zajló háború idejéből származik a képzelt párbeszéd.
felcser: kar
baltacsapás a tőkén nyugvó részre.
felcser, mondom KAR
újabb csapás.
felcser: Bal
csapás.
Felcser idegesen: mondom BAAAAAL.
csapás…
***
Beteg: náthás vagyok.
Orvos: Azt mindenki mondhatja. Beutalom: labor, teljes vérvétel, addig is antibiotikum, tüdőröntgen, köptető, Neocitrán, EKG, váladékvizsgálat, vitaminok, láz- és fájdalomcsillapító, gyógyteák. Következő.
Beteg: Doktor úr, nem tudok menni.
Orvos: Hogy jött ide?
Beteg. Jönni tudok, csak menni nem.  
Beteg: Doktor úr rajtam mindenki keresztülnéz.
Doktor: Következő…

A. Camus:
A MAGYAROK VÉRE
Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!
***
Ropogós
Feleségem mindent ropogósan szeret. Én meg mindent puhára párolva. A ropogós téma mégsem ezért ötlött eszembe. Vannak jó ropogós dolgok. Egy nagy címletű ropogós bankó nagyon pozitív tud lenni. Egy ropogós pirított kenyér másért úgyszintén. A ropogós ágyneműbe belesüppedni a patyolattisztaságot jeleníti meg. A ropogós inget az angol Domb c. filmben találtam meg értékelni. (A főhadiszálláson a főnök inget cserél, míg a büntetettek meghalnak a szaharai napon.)
A ropit rágcsálva úgy érzed, hogy valami pozitív dolgot csinálsz.
Pozitív kicsengése van a szónak, ami a friss hólepel ropogását körvonalazza, azt kifejezve, hogy ropog a friss hó csizmás lábad alatt.
Na, ez az. A ropogós az sok esetben valami frisset jelent.
De nem mindig. Amikor „almát eszem, ropog a fogam alatt”, akkor lehet, hogy friss a gyümölcs, de az is lehet, hogy nincs jól megmosva: homokos. 
Ez az egész ropogós história másért foglalkoztat.
Nem is emlékszem, hogy mikor esett utoljára az eső. A lakótelepünkön liget méretekben nőttek meg a fák. Ezek a ligetek most ropognak a talpunk alatt, ha végigsétálunk a fák alatt. Ropog a sűrűn pilinkéző levelek tömege, az avar. Ropognak az elszáradt faágak. Annál inkább is ropog alattunk, mivel a talaj betonkeménységűre aszott.
Nagy szerencsének tartom, hogy ezidáig nem keletkezett tűz, mert hamar leégne az egész környék. Az égő fák ropogása meg aztán végképp nem hiányzik.
Ropogjon inkább az új bankó, a frissen keményített ing és ágynemű, és egye fene: ropogjon az alma a fogam alatt, de utol ne érjen bennünket a nagy leégés.
A meteorológusok egymás után emlegetik az újabb hőmérsékleti csúcsokat. Mintha folyton újabb melegedési világcsúcsra törne a föld. Nem kellene.

Stefan Zweig Csillagórák c. munkájában olyan történelmi szituációkat elemez, amelyek valamilyen szempontból a maguk módján tündökletesek. Ilyen pl. Bizánc iszlám általi bevétele. Ilyen a franciák győztes csatája a németek ellen. Okaként annyit említ, hogy a franciák a zseniális Marseillaise-zel az ajkukon indultak csatába, s erre nem talált ellenszerre a német hadvezetés. A kiosztott pálinka gyújtó ereje semmi volt a franciák harci indulójával szemben.
Azon gondolkoztam, hogy a német szerző vajon beemelte volna az 1956-os forradalmat miniatűrjei sorába, ha későbbre datálódott volna a sorozat megszületése.
De akár így, akár úgy, 1956 a hazai történelmünk csillagórák egyike.
Az ország, ha rövid időre is, de kivívta szabadságát.
Az ország, ha rövid időre is, de meghuzigálta az orosz(lán) bajuszát.
Könyvtárnyi az irodalma annak,
hogy mi történt, mi nem történt, hány halott, hány bebörtönzött, hány millió lelki sérültje volt a forradalmat követő megtorlásnak.
Hogy a status quo érvényben maradt,
hogy az USA és a SZU ennek értelmében cselekedett,
hogy az ENSZ lesöpörte magáról a magyar-kérdést.
Fájdalom, de ez történt.
Fájdalom, de ma is ezzel az attitűddel kell szembesülnünk.
Ami mégis szót érdemel talán, az az, hogy a köztudatban csak két francia kedvező megítélése közismert: Cocteau rajza és A. Camus leleplező írása.
Talán többen tudnak még a lengyel grafikus Síró galamb c. plakátjáról. Pedig sokkal többen tartották hősiesnek a magyar szembeszállást a szovjettel, aki megtámadta az országunkat. A Lazio szurkolói az 1956-ihlette dallal adóznak saját csapatuknak, s ezzel akarva-akaratlanul a magyar forradalom emlékének.  
Amikor a jezsuitáknál dolgoztam, kézikönyvtárukban rábukkantam egy Nyugaton megjelent kiadványra, egy magyar nyelvű antológiára, amely versek, prózák sokaságát hozza: bolgár, orosz, afrikai, európai írók, költők műveit, akik tisztelettel adóznak a forradalom előtt.   
Hogy a Kádár-rendszerben nem lehetett közzétenni egy ilyen gyűjteményt, az érthető. Ma viszont lehetne. Sőt érdemes is lenne, még mielőtt a múló idő végképpen el nem borítja mindent egybemosó hullámaival ezt a témát, ezt a tartalmat, ezt a megemlékezési lehetőséget.
Ki lehetne egészíteni az antológiát Márai versével, Jelcin bocsánatkérésével, stb.
Beszéltem.            

A DIGI csatornakiosztásának egyik tagja az Apostol tévé, amelyet a gazdagréti plébános, Szederkényi Károly jegyez igazgatóként. Ez az adó katolikus tartalmú műsorokat sugároz. Közülük az egyik a reggel félnyolc után induló különleges talajtorna, amelyet az indiai származású verbita szerzetes konferál és mutat be. Az ő megfogalmazása egyfajta reggelköszöntő. Minden mondathoz egy egyszerű mozdulat tartozik. A mondatsorozatot és mozdulatsorozatot kétszer megismétli.
Madassery Benvin Sebastian SVD Belső gerinctornája
- Istenem, köszönöm a mai napot.
- Istenbe vagyok gyökerezve.
- … köszönöm.
- Uram, benned bízom.
- Örömmel tekintek a jövőbe.
- Istenben bontakozik az életem.
- … ma élek.
- Bizakodó vagyok.
- Legyen meg a te akaratod.
- Hittel tekintek rád.
- Imádlak, mert te alkottál, formáltál engem.
- Vezéreld gondolataimat.
- Rád tekintek, az élet szerzőjére.
- Jelen vagyok, Istenem.
- Életem áldás legyen.
- Isten tenyerén vagyok.
- Istenbe vagyok gyökerezve.
                                        (3x)

Madassery Benvin Sebastian SVD Belső gerinc címmel különös életéről könyvet is írt, mely magyarul 2016-ban jelent meg. Gyanítom, hogy nem szerzetesnek készült eredetileg.  
***
Régóta foglalkoztat az a nyelvi sajátosság, amely két szótagot ismétel. Az alapszó a tapéta. Hogy miért? Mert így jönnek egymáshoz ragasztva a papírcsíkok: ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta…  Sok ilyen lehet – egyelőre rejtve előlem.
A több egyike kétségtelenül, az esztergomi vonalon is közlekedő vonat: a
zónázó. (az előzőekre hajaz: zó-ná-zó-ná-zó-ná-zó…)
Vagy ez: makáma
vagy ez: szó, mi szó…
esetleg ez: Katika    
talán még: semmi sem
vagy az ismert szófordulat: Ne, te ne!
sőt: Kard, ki kard! ...?
Olaszoknál a római tér neve: Na-vo-na
***
Húzódik-nyúzódik a brexit. Ki is most az EU részéről a BREXIT-felügyelő?