Mickey webnaplója

A. Camus:
A MAGYAROK VÉRE
Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe, — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házi papucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat. A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg Keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt. A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minekünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!
***
Ropogós
Feleségem mindent ropogósan szeret. Én meg mindent puhára párolva. A ropogós téma mégsem ezért ötlött eszembe. Vannak jó ropogós dolgok. Egy nagy címletű ropogós bankó nagyon pozitív tud lenni. Egy ropogós pirított kenyér másért úgyszintén. A ropogós ágyneműbe belesüppedni a patyolattisztaságot jeleníti meg. A ropogós inget az angol Domb c. filmben találtam meg értékelni. (A főhadiszálláson a főnök inget cserél, míg a büntetettek meghalnak a szaharai napon.)
A ropit rágcsálva úgy érzed, hogy valami pozitív dolgot csinálsz.
Pozitív kicsengése van a szónak, ami a friss hólepel ropogását körvonalazza, azt kifejezve, hogy ropog a friss hó csizmás lábad alatt.
Na, ez az. A ropogós az sok esetben valami frisset jelent.
De nem mindig. Amikor „almát eszem, ropog a fogam alatt”, akkor lehet, hogy friss a gyümölcs, de az is lehet, hogy nincs jól megmosva: homokos. 
Ez az egész ropogós história másért foglalkoztat.
Nem is emlékszem, hogy mikor esett utoljára az eső. A lakótelepünkön liget méretekben nőttek meg a fák. Ezek a ligetek most ropognak a talpunk alatt, ha végigsétálunk a fák alatt. Ropog a sűrűn pilinkéző levelek tömege, az avar. Ropognak az elszáradt faágak. Annál inkább is ropog alattunk, mivel a talaj betonkeménységűre aszott.
Nagy szerencsének tartom, hogy ezidáig nem keletkezett tűz, mert hamar leégne az egész környék. Az égő fák ropogása meg aztán végképp nem hiányzik.
Ropogjon inkább az új bankó, a frissen keményített ing és ágynemű, és egye fene: ropogjon az alma a fogam alatt, de utol ne érjen bennünket a nagy leégés.
A meteorológusok egymás után emlegetik az újabb hőmérsékleti csúcsokat. Mintha folyton újabb melegedési világcsúcsra törne a föld. Nem kellene.

Stefan Zweig Csillagórák c. munkájában olyan történelmi szituációkat elemez, amelyek valamilyen szempontból a maguk módján tündökletesek. Ilyen pl. Bizánc iszlám általi bevétele. Ilyen a franciák győztes csatája a németek ellen. Okaként annyit említ, hogy a franciák a zseniális Marseillaise-zel az ajkukon indultak csatába, s erre nem talált ellenszerre a német hadvezetés. A kiosztott pálinka gyújtó ereje semmi volt a franciák harci indulójával szemben.
Azon gondolkoztam, hogy a német szerző vajon beemelte volna az 1956-os forradalmat miniatűrjei sorába, ha későbbre datálódott volna a sorozat megszületése.
De akár így, akár úgy, 1956 a hazai történelmünk csillagórák egyike.
Az ország, ha rövid időre is, de kivívta szabadságát.
Az ország, ha rövid időre is, de meghuzigálta az orosz(lán) bajuszát.
Könyvtárnyi az irodalma annak,
hogy mi történt, mi nem történt, hány halott, hány bebörtönzött, hány millió lelki sérültje volt a forradalmat követő megtorlásnak.
Hogy a status quo érvényben maradt,
hogy az USA és a SZU ennek értelmében cselekedett,
hogy az ENSZ lesöpörte magáról a magyar-kérdést.
Fájdalom, de ez történt.
Fájdalom, de ma is ezzel az attitűddel kell szembesülnünk.
Ami mégis szót érdemel talán, az az, hogy a köztudatban csak két francia kedvező megítélése közismert: Cocteau rajza és A. Camus leleplező írása.
Talán többen tudnak még a lengyel grafikus Síró galamb c. plakátjáról. Pedig sokkal többen tartották hősiesnek a magyar szembeszállást a szovjettel, aki megtámadta az országunkat. A Lazio szurkolói az 1956-ihlette dallal adóznak saját csapatuknak, s ezzel akarva-akaratlanul a magyar forradalom emlékének.  
Amikor a jezsuitáknál dolgoztam, kézikönyvtárukban rábukkantam egy Nyugaton megjelent kiadványra, egy magyar nyelvű antológiára, amely versek, prózák sokaságát hozza: bolgár, orosz, afrikai, európai írók, költők műveit, akik tisztelettel adóznak a forradalom előtt.   
Hogy a Kádár-rendszerben nem lehetett közzétenni egy ilyen gyűjteményt, az érthető. Ma viszont lehetne. Sőt érdemes is lenne, még mielőtt a múló idő végképpen el nem borítja mindent egybemosó hullámaival ezt a témát, ezt a tartalmat, ezt a megemlékezési lehetőséget.
Ki lehetne egészíteni az antológiát Márai versével, Jelcin bocsánatkérésével, stb.
Beszéltem.            

A DIGI csatornakiosztásának egyik tagja az Apostol tévé, amelyet a gazdagréti plébános, Szederkényi Károly jegyez igazgatóként. Ez az adó katolikus tartalmú műsorokat sugároz. Közülük az egyik a reggel félnyolc után induló különleges talajtorna, amelyet az indiai származású verbita szerzetes konferál és mutat be. Az ő megfogalmazása egyfajta reggelköszöntő. Minden mondathoz egy egyszerű mozdulat tartozik. A mondatsorozatot és mozdulatsorozatot kétszer megismétli.
Madassery Benvin Sebastian SVD Belső gerinctornája
- Istenem, köszönöm a mai napot.
- Istenbe vagyok gyökerezve.
- … köszönöm.
- Uram, benned bízom.
- Örömmel tekintek a jövőbe.
- Istenben bontakozik az életem.
- … ma élek.
- Bizakodó vagyok.
- Legyen meg a te akaratod.
- Hittel tekintek rád.
- Imádlak, mert te alkottál, formáltál engem.
- Vezéreld gondolataimat.
- Rád tekintek, az élet szerzőjére.
- Jelen vagyok, Istenem.
- Életem áldás legyen.
- Isten tenyerén vagyok.
- Istenbe vagyok gyökerezve.
                                        (3x)

Madassery Benvin Sebastian SVD Belső gerinc címmel különös életéről könyvet is írt, mely magyarul 2016-ban jelent meg. Gyanítom, hogy nem szerzetesnek készült eredetileg.  
***
Régóta foglalkoztat az a nyelvi sajátosság, amely két szótagot ismétel. Az alapszó a tapéta. Hogy miért? Mert így jönnek egymáshoz ragasztva a papírcsíkok: ta-pé-ta-pé-ta-pé-ta…  Sok ilyen lehet – egyelőre rejtve előlem.
A több egyike kétségtelenül, az esztergomi vonalon is közlekedő vonat: a
zónázó. (az előzőekre hajaz: zó-ná-zó-ná-zó-ná-zó…)
Vagy ez: makáma
vagy ez: szó, mi szó…
esetleg ez: Katika    
talán még: semmi sem
vagy az ismert szófordulat: Ne, te ne!
sőt: Kard, ki kard! ...?
Olaszoknál a római tér neve: Na-vo-na
***
Húzódik-nyúzódik a brexit. Ki is most az EU részéről a BREXIT-felügyelő?

A mesebeli Kolontos János hazafelé mentében egy fa alatt talál egy nagy aranyrögöt. Az aranyrögöt elcseréli egy lóra, a lovat egy tehénre, a tehenet egy disznóra, a disznót egy lúdra, a ludat egy köszörűkőre… A végén a köszörűkövet beledobja a kútba. Megszabadulván a koloncoktól immár gond nélkül baktat hazafelé.
Ki gondolná, hogy a kolontosság-bolondosság sokkal általánosabb, mint ahogy elsőre látszik.
Adva egy gyarapodó szép főváros, évek óta szépen, szakszerűen, okosan, hozzáértéssel vezeti Tarlós István főpolgármester (Egyszer még szobrot fognak neki állítani, utcát róla elnevezni.) A nép, az istenadta nép és talán a kékcédulások is lecserélik Kari Gerire, aki maradjunk abban, hogy egy lúzer (akiről sose fognak utcát elnevezni, sose kap szobrot, hacsak teljesen meg nem bolondul a világ).
Adva a zsidó-keresztény kultúra, adva Európa, amely már annyi vért áldozott azért, hogy az isteni törvényeken alapuló kultúrát, a római jogon alapuló igazságszolgáltatást fenntartsa. Aztán jönnek a pénzvilág hatalmasai, akikről OV egyszer elmondta, hogy amit mi nem látunk, azt ő igen, miszerint a bozótosban nagy elefántok ólálkodnak. Nos, ezek kijelentik, hogy útban van minden ami keresztény, útban vannak a családok, útban vannak a nemzetek mint olyanok, és útban vannak a szavak is, amelyek hangalakja és jelentése összetartozott, és egyértelmű volt eddig. A meleg meleget jelentett, a hideg frigidet is, a langyosnak pedig a lábvíz neveztetett, no meg azt, akit kivet az Úr a szájából.  
És jönnek a Kolontos Jánosok, akik júdás-pénzért odavetik eléjük a nemzeteket, a családokat, a kultúrát, a szavakat, mindent, ami érték, oda az idegenarcúságért, a politikai hatalomért, a saríjáért, (s a mi a nyelvet illeti, azt is lecserélik az Orwell-regényből jól ismert újbeszél-re).
Adva volt Óbudán egy polgármester, úgy hívták, Bús Balázs. Hogy mostanság szomorú, megértem. Ma adja át hivatalát egy számomra ismeretlennek. A népek szimpátiatüntetést szerveznek neki, hogy amikor kijön odahagyott hivatalából, lássa, mennyien éreznek vele együtt.        
Tetszettek volna eredményesen szavazni – plagizálom Antall József megfogalmazását. Nem ez történt. Bús Balázst feláldozták egy Kiss nevűért.
Kolontos János szelleme kísért e világban, Európában, Magyarországon, a fővárosban, a kerületekben, az emberek tudatában, a világnézetükben, a jogban, az okfejtésekben, a reklámokban, a föld javainak oktalan használatában, a zavarosban halászásban.
Nem is folytatom.  
God Save the King, Isten óvja a királyt, és Isten óvjon mindnyájunkat a Kolontos Jánosoktól.      
     

Monotónia untat – mondom én.
Varietas delectat – mondja a latin. És utóbbinak igaza is van.
Miért jut eszembe?  
Azért, mert csütörtökön P. csabára mentünk a gyerekekhez. Pénteken is, mert megjöttek a nászomék, és valamennyire együtt dolgoztunk.
Ezt az együttműködést tegnap is folytattuk.
Viszont ma már vasárnap van.
A tervezett kertépítési munkák zömmel befejeződtek.  
Nászomék kora délután haza.  A fiatalok pedig jól teszik, ha pihennek egy kevéssé, annál is inkább, mert M. holnap már dolgozni megy.
Mindent összevéve: szeretünk náluk lenni, de úgy gondoljuk, hogy a tőlünk elköltözött öttagú család tartozik egybe. Ezért aztán meg-meglátogatjuk őket, de szeretnénk hozzájárulni az ő függetlenségükhöz is.
Ami pedig engem illet, belülről hallgatom tenger mormogását. Ez annyit jelent, hogy az általam szedett Rythmonorm tabletta olyannyira nyomatja a szinusz jeleket, hogy egész éjszaka a szívritmusomat hallgatom.
(Tehát élek.)
Amit megjegyzek: Ha azt mondom – ne olyan hangosan, szívem! – akkor az előzőekből fakadóan ez azt jelenti, hogy jó lenne, ha szívverésem halkabbra váltana.
Ha eltekintek az előző szituációtól, akkor meg azt jelentheti a ne olyan hangosan, Szívem! –, hogy lécci, lécci, lécci ne zsörtölődjél velem.    
Visszatérve a fülzúgásos folyamat meglétére, nem tudom elfelejteni G. történetét, aki volt osztálytársának, az orvosprofesszornak felvetette, hogy problémája van.
- Mi volna az? – így a prof.
- Zúg a fülem.
- Nekem is – mondta az orvos, és mi a panaszod?
- …Semmi.
***
Még megjegyzem azt is, hogy egykori főiskolámban jó ötven éve végeztünk. Ennek okán meghirdették az aranydiploma átadási ceremóniát. Nem vettem részt rajta. A küldött fotók tanúsága szerint kék-fekete talárba öltöztek az öregdiákok, a fejükre tették a hülye szögletes sityakot, és képesek voltak a fotós előtt ezekben pózolni.
Nem szeretném magamat ebben a maskarában látni.
Ami érdekesebb, hogy a kb. 90 főből álló évfolyamból eddig tizennyolcan elhunytak. A többiek élnek.
Az élőket Isten éltesse!
Az elhunytakat Isten nyugosztalja!      

Este búcsúztam A gregoriántól a beatmiséig c. könyvtől.
A szerző a miskolci Fényi Gyula jezsuita gimnáziumban dolgozott.  Tapasztalatait teszi közzé könyvében, és közben felvázol egyféle korképet, ami a fiatalok szellemi, ideológiai, vallási körülményeit illeti.
Itt csak röviden idézem egyik utolsó eszmefuttatását.
„A szekuláris nyugati iskolák súlyos hibát követtek el azzal, hogy mintegy száz éve kikapcsolták Istent a tanítványok gondolkozásából, s így a létezés tudománya nélkül adnak át technikai ismereteket, illetve a létezés minden spektrumát az állati létezés modellezésévből igyekeznek le vezetni…
Hogy lehet szabad az a gyermek, akinél az okostelefon mintegy infúzió gyanánt be van kötve a szellemi vénájába?
Hogy lehet szabad az az újságíró, aki a híreknek csak egyfajta értelmezéséért s féligazságok szajkózásáért kap pénzt?
Hogy lehet szabad az a keresztény, aki azt mondja, hogy az ő hitén már senki és semmi nem tud javítani, az ötven évre »beállt«?”
A kérdések költői kérdések, amelyekre a szerző talán nem remél választ, vagy ha igen, akkor az igaz  válasz szerinte az lehet, hogy ellopták az univerzumot teremtő és létben tartó Istent az emberek tudatából.
És ez nincs jól így.    
Az viszont jól van, hogy párhuzamosan befejeztem Goda Gábor Családi kör c. krokijait. Így jutottam újra Vásáry Tamás hosszan hömpölygő Üzenet c. négykötetes munkájának a II. kötetéhez. Immár elhagyta az országot 1956 után, hogy Svájcból elstartolva zongorázza körül a világot. Ott építenek házat szüleivel, csodálatos panorámás épületet, ahonnan Vevey környéke belátható.
***
Mi meg két napig Óbudáról elstartolva élveztük P.csaba jó levegőjét, vendégváró kedvességét, szép derült időben.
Igazi és hamisítatlan indiánnyárban. Valahogy megállt az idő, semmi se volt sürgős, megértük a most már minden jó állapotát.
Legyen is most már minden jó a világot átjáró vészjósló tendenciák ellenére.
(Megmondta a rabbi a hozzá forduló érdeklődőnek: „Azt tudom, hogy mi lesz, csak azt nem tudom, hogy addig mi lesz...) 

Ha nincs különösen fontos téma a bögyömben, akkor megpróbálom felhasználni katalizátorként a nap bejegyzéseit az internet átfutásával. Megnézem az emaileket, a közös témában írtakat, néhány kivételezett blogot, a FB-ot. A többi rajtam múlik. Annyi impulzust biztosan kapok, hogy elinduljanak az agytekervényeim valamilyen irányban. Nem mindig ott kötök ki, ahol szeretnék, pl. ma sem. A virtuális háló, a tévéműsorok, az írott sajtó tele van elemzésekkel, hogy miért lett az önkormányzati választás eredménye olyan, mint amilyen lett.
Nálam okosabbak se tudják az elég okát, így az általános képbe beleillik, amiket én gondolok róla.
Azért lett ilyen, mert nem lett másmilyen.
Azért lett ilyen, mert a lovas rosszul verte be a patkószöget. (Ez majdnem a legtöbb, ami kijelenthető.)
Azért lett ilyen, mert az emberek egy része unta a fennálló rezsimet.
Azért lett ilyen, mert már vannak értékek, amiket meg lehet kaparintani.
(A javunkat akarják, de mi nem adjuk. Vagy mégis?)
Azért lett ilyen, mert a másik oldalhoz tartozók is szeretik, ha nekik áll a zászló.
Azért lett ilyen, mert láthatatlan erők hatalmas összegeket pumpáltak a rendszerbe.
Azért lett ilyen, mert akaratlanul is, de az ilyenek támogatták az olyanokat.
Csak egy példát: A kincstári és a hírtévé percenként emlegette Kari Gerit. Ennél nagyobb ostobaságot nem is követhetett volna el. Hihetőleg hiányoztak az iskolából, amikor a reklámpszichológia egyik sarokmondatát tanították: „Mindegy, hogy mit mondanak, csak beszéljenek rólunk.”
Azért lett ilyen, mert „a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál (Lk 16,8b).
Azért lett ilyen, mert a választás eredményének kimenetele ma már nehezebben mérhető be.
Azért lett ilyen, mert a mobilhasználat, az interneten megjelenő anyagok módosítják az emberek tudatát.
Azért lett ilyen, mert ez volt megírva a nagykönyvben.
Nem is ez a lényeg.
Inkább a hogyan tovább…
Vigyázni kell a reklámokra, vigyázni kell a megfogalmazásokra, bízni kell Istenben és szárazon tartani a puskaport. (Azt hiszem, utóbbi mondás Oliver Cromwellre megy vissza.)
Mindenesetre az összevissza verő elemzések kapcsán nekem Karinthy sokadalom-leírása jut eszembe. Az emberek körbeveszik a balesetet szenvedett embert, és mind összevissza beszél.
Így volt, úgy volt, nem vette észre az a marha… pampukálni kell stb… Végül is valaki felkiált:
Ellopták a pénztárcámat! (Ez utóbbi esetemben lehetetlen, mert nincs pénztárcám.)
Na ja! A pénztárcára minden körülmények között vigyázni kell.

Előttem egy fecni, rajta néhány életvezetési kérdés, amikre csak részben tudok válaszolni.  
Életem sikertörténetei, amikre jó emlékezni, és amiket lehetőség szerint meg kell őrizni?
Hűség jóban-rosszban, félszavakból is értő társ, gyerekek születése, unokák születése.
Érdeklődési köröm tágassága, zenei neveltetés, irodalom iránti fogékonyság, a kifejezési készség alakulása, a szép szeretete, rácsodálkozás a világra és Teremtőjére, fotókon való megörökítése is. Bizalom a végső jó kiteljesülésében.
Ráhagyatkozás a világnézetünk optimista-realista voltára.   A perspektívánk végtelensége.
Társak, közösségek, barátok… sok hasonló.
A végtelen jó felismeréséből fakadó életigenlés: „Most már minden jó.”
Amit nem szerettem, kritikus hangvételem a világ tökéletlenségeit illetően. Ennek is megvoltak az okai.
Mint revizor, kénytelen voltam évtizedhosszig hibákat kutatni, találni, az elkövetőket bírálni.
Utóbb mint lektor, korrektor és szerkesztő, kénytelen voltam naponta szembesülni szövegek, tartalmak, kifejezések anomáliáival, s évtizedekig hibák javítgatásán dolgozni, miközben magamban úgy véltem, hogy ha egy közlés értelmét nem veszíti el, csaknem mindegy, hogy mennyiben követi a helyesírás emberek által összehordott és sűrűn változó előírásait.
A folyamat ma is tart.
Először azzal találkoztam általános iskolásként, hogy magyartanárnőm „kijavította” az általam helyesen írt mindig-et mindígre.
Legutóbbi szembesülésem pedig a számon tart, ill. számontart alakváltozása volt.   
És ami a jövőt illeti.
Kevesebb időt kellene a képernyő előtt tölteni,
kevesebbet a tévé előtt,
kevesebbet az étkező asztal előtt.
Többet kellene mozogni, valahogyan mégis
egészségesen kellene étkezni.
Nem ismerem, hogy miket tartalmaznak az élelmiszeripari csinálmányok,
nem ismerem, hogy milyen nyomelemek hiányoznak öregedő szervezetemből.
De azt jól ismerem, hogy egy irányú utcán folynak napjaink, és ezt az utcát úgy hívják, hogy Idő.
Nem látom az utca végét, mert vagy köd van, vagy mert olyan hosszú.
Szeretek élni, s még keresem, hogy mik teremtenek ehhez jó esélyt.
Más megválaszolandó kérdés nincs az előttem álló fecnin.
Tehát mára akkor ennyi. 

Az attitűd nagyjából szellemi beállítottságot jelent. Mostanság sokat olvastam sokfelől megvilágítva arról, hogy milyen alapállásból néz(z)ünk a világra.
Megpróbálom a lényeget belepasszírozni ebbe a posztba. (Nem fog sikerülni.)
1. Egy krisztusi képpel indítok: Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Krisztus a Jó Pásztor, mi meg a nyomában járó bárányok (keresztény = christianus – krisztuskövető). Ha mi saját erőnkre támaszkodva indulunk a farkasok közé, totális kudarcra vagyunk ítélve. De ha szemünket a minket irányító, óvó, szerető Krisztusra függesztve, s vele, akkor megváltozik a helyzet.
2. Nemeshegyi Péter SJ elmélkedett arról, hogy a nyolc boldogság szemléletmódjával (Krisztus lelkületének a tükre) nem lehet országot irányítani. Nem gondolkoztam el ennek igazságán, de ettől talán még igaz. Mik is ezek? Boldogok a kicsinyek (lelki szegények), a szomorkodók, a szelídek, az igazságot szomjazók, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a béketűrők, s akiket az igazságért üldöznek).
3. Az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. Mivel minden emberre nézve kétségbevonhatatlan tényállítás ez, nincs jogunk kijátszani, felülbírálni, visszaélni értelmével.
4. Ne féljetek, én már legyőztem e világot! – nyilatkoztatja ki Jézus. Hát ne féljünk.
5. Ugyanez a Jézus így imádkozik: Ha lehet, Atyám, vedd el tőlem e kelyhet, de ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd.
6. A mi dolguk, hogy Krisztusnak a nyomán járva megéljük ezeket az életvezetési elveket.
Nem vonhatjuk kétségbe, hogy a tőlünk különbözőkre is vonatkozik az istenképmásiság (imago Dei). Következésképpen úgy kell(ene) mindenkire tekinteni, bennük is ott szunnyad valamiképpen a végtelen Teremtő.
7. Ki kell tennünk magunkat a meg nem értésnek. Még ha olykor fenekedünk is a tartsd oda másik arcodat kemény parancsa ellen. (Az anekdota szerint a ferences barát oda is tartotta, majd amikor hatalmas pofon érte, felgyűrte csuhája ujját és megszólalt: Eddig volt az evangélium, és most jövök én.)
Hát ilyen nincs.
 A mi erőnk rajtunk kívül áll: Krisztus (illetve az Eucharisztia vétele okán bennünk is).
8. A világ csak a szeretetparancs megvalósítása által képes fennmaradni. Minden más erőtlen próbálkozás. Ennek belátása súlyos következményekkel jár.
9. A mi horizontunk nem ér véget e világgal. A teljes léthez képest földi életünk pusztán rövid előkészület ahhoz képest, ami utána következik. Erről a Mester nem hagyott kétséget. Megígérte, hogy letöröl szemünkről minden könnyet.
Amikor magunkba nézünk, legalább az előzőekkel kapcsolatban számot kell vetnünk magunkkal.
Csakugyan nem teljes a fenti képsorozat, most mégis abbahagyom, mert ez csak egy poszt.

Nem akarok a könyvekbe menekülni a való élet kihívásai ellen, csakhogy több érdekes kötettel találkoztam a közelmúltban. Ezekből szemezgettem a múlt héten, egyikből idézek ma, és ki tudja, lesz-e még folytatása a továbbiakban?
Amit jelenleg olvasok, Szabó József László által írt korkép: hazánk és a világ helyzete a katolicizmus szempontjából. A szerző jezsuita szerzetesből lett világi pappá, és tekintetét nem kerülik el lényeges történések, folyamatok.  
A gregoriántól a beatmiséig c. kötetéből idézek egy érdekes felvetést.
„A jezsuita atya, középiskolai tanár számolt be egy dél-amerikai tapasztalatáról. A tizenhét éves fiúk egy csoportja eléje állt. Közölték, hogy nagyra tartják igyekezetét, de ők tudományos megfontolásból más következtetésre jutottak Istennel kapcsolatban. Szeretnék bejelenteni, hogy ők ateisták, és nem tudnak mit kezdeni a hittanórákkal. Az atya visszakérdezett. Biztos, hogy ateisták vagytok? Nem inkább agnosztikusok? Az ateista ugyanis a továbbiakban már nem gondolkodik, tehát felhagyott a tudományos kutatással. Az agnosztikus azonban továbbra is gondolkodik, és nem zárkózik el a párbeszédtől. A fiúk némi töprengés után azt válaszolták, hogy inkább agnosztikusok. Erre az atya fölmentette őket a hittan alól, és agnosztikus klubot szervezett számukra. Harminc évvel később azt tapasztalta, hogy az iskola akkori diákjai közül ők lettek a legkiválóbb katolikusok.”
Ez annál érdekesebb, mert  a köv. lap lábjegyzete így szól: „Háromszor több gyerek vesz részt az iskolai hitoktatásban azóta, hogy a fakultatív helyett bevezették a kötelezően választható tanrendi hittant. Azonban csak 1-2% kapcsolódott be közülük az Egyház életébe.” (114–115. o.)
***
FB-on találtam:
„Rendszeres használat mellett a ReCardio még a legeltömődöttebb ereket is 1-2 hét alatt megtisztítja.” OK. Ha 1-2 hét alatt megtisztítja, akkor minek rendszeresen használni, ha meg rendszeresen kell használni, akkor annak az az oka, hogy nem tisztítja meg 1-2 hét alatt az ereket. Ami jó hír, hogy most 50%-os áron forgalmazzák.
***
Valaki azt közli, hogy Ivan, medugorjei látnok szerint a Közel-Keletről kiindulva a világot háború fenyegeti.
Amit (jelenése nyomán) ajánl az az ima, az ima, és még egyszer - az ima.