Mickey webnaplója

- „A Pokolban jársz, ha kritikus a hozzáállásod; kizárólag Isten szerető szemével szabad/érdemes nézni a világot” – olvasom VD-nél. Ám ezt megtartani roppant nehéz. Hogy miért? Mert természetünk szerint kritikusok vagyunk. Elnémulni a világ negatív jelenségein olyan, mint ha a szinuszhullámoknak csak a pozitív amplitúdója létezne (legalábbis számunkra). Az „érted haragszom” ugyanúgy kiesne, mint az „építő kritika”. Persze az is igaz, hogy egy kritika sose épít, mint inkább szembesít. És itt jön be D. igazsága.
- Azt mondja a Mester: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél. Az ítélkezés nem a mi dolgunk, és ez jó, hogy így van, mert valamennyire hiányzik belőlünk az irgalom. Akkor meg miért tesszük csaknem folyamatosan? A mi szerepünk a munka, a szeretet, Istené az áldás.
- Laci atya megfogalmazása: Isten maradandó gyümölcsöt vár tőlünk. Akkor fordulunk termőre, amikor magunkat is „elültetjük”, átadjuk neki. Mindig van lehetőség újra kezdeni! 
- Vagy egy újabb maximája: A bajok láttán, ne bűnbakokat keress, hanem az Istent! Pedig becsületesen be kell vallanunk, sokkal könnyebb bűnbakokat keresni és találni, mint Istenhez fordulni a megoldások iránt érdeklődve.
A medjugorjei látnok, Mirjana legutóbb megosztott üzenetében olvasom: „Jézusnak emberi teste és isteni lelke volt.” 
- Jaj, ember, az önkorlátozás nem azt jelenti, hogy ön korlátoz engem.
Van hát mára megfontolni való gondolat bőségesen.

Epizód egy szociális testvérrel, Wagner Viktóriával készített interjúból:  
„…nekünk hatunknak volt egy közös
gyóntatónk, ő mondta el az esetet, de nem nekünk, hanem Glória testvérnek.
Ez való igaz történet, úgy hallgasd! Mi már Glória testvértől hallottuk:
– Volt ennek a mi gyóntatónknak egy rendkívül aggályoskodó gyónója,
aki évtizedeken át azon őrlődött, hogy ő biztosan elkárhozik, hogy ő így,
hogy ő úgy, hogy ő biztosan pokolba jut. Nem tudott ebből az ördögi körből
kiszabadulni. Ez a gond teljesen tönkretette az életét, a kedélyét, a
hitéletét, mindent. És nem tudott rajta a papunk sem segíteni, mert amit
mondott neki, az mind csak falra hányt borsó maradt a néninek.
Egyszer megint az elkárhozással jött a néni, elvégezte gyónását, amikor a
pap egy nagy elhatározásra jutott vele kapcsolatban! Vége a gyónásnak, kijön
a gyóntatószékből a néni, de kijön ám a pap is! Azt mondja a néninek:
– Nyissa ki a száját! – a néni engedelmesen kinyitja a száját.
– Maga nem kárhozhat el! Magának nincsen foga! Tudja, hogy meg van
írva: "Ott künn sírás lesz, és fogak csikorgatása"! – Magának meg egy foga
sincs!
A néni olyan boldog lett, mintha máris a mennybe léphetett volna. Látod,
akiknek a lelkekkel adatott meg foglalkozni, azoknak mennyire sarkon-talpon
kell lenniük értelmileg is! Ennek a szegény öregasszonynak már semmi más nem
használt, és a pap mégis rájött, hogyan zavarhatná el az aggodalmaskodás
szellemét!...”
Halkan megjegyzem, hogy magam se tudnám csikorgatni a fogaimat.
A történet egy apró epizód Wagner Viktória testvér önélet-interjújából. Az egész elolvasható a Szociális Testvérek Társasága és p. Tarányi Béla jóvoltából itt. https://www.facebook.com/search/str/b%C3%A9la+tarj%C3%A1nyi+/keywords_blended_posts?epa=SEARCH_BOX
PS.: A visszaemlékezés egy fiatal káplánról is szól K. atyáról, aki alighanem osztálytársam volt a piaristáknál (Kárpáti Sándor).

Nekem rendszerint valami melódia motoz a fülemben némán: csak én „hallom”. Most pl. egy nyugati virágének a középkorból. De nem ez az érdekes. Tegnap pl. rájöttem, hogy miféle annak a dallamnak a szövege, amelyet hallok, csak éppen a szerzője neve nem jutott eszembe. A dallam alapján kikövetkeztetett szöveg: Magaaasztajátok ÍÍÍstent, az Úr fölségének… nem írtam el a szöveget, csak a ritmusára uralok ezzel a torz helyesírással. Még az is ment, hogy énekelték a nászmisénken ezelőtt 47 évvel, csak hát a szerző neve… a szerző neve… Tudtam, hogy nem Dufay, hogy nem is Saint Saëns, s nem is Gounod, csak éppen az nem ugrott be, hogy akkor ki. Utóbb rájöttem. Egy híres francia orgonista zeneszerző, aki túlságosan sok időt töltött az orgonánál. Állítólag nem sikerült a házassága, ezért inkább a dallamokkal foglalatoskodott. Most már csak a neve nem ugrott be. Kénytelen voltam a kört leszűkítve a wikipédián keresni. Hát persze!!! Kolumbusz-tojás. César Franck az ő neve. A motetta pedig a 150. örvendező zsoltár.  
Ez megvolna tehát, de meg kell jegyeznem, hogy egyre többször jövök zavarba, ha egy hírességet kell néven neveznem. Mindenki másé eszembe tolakodik, csak az illetőé nem.
Viszont rájöttem, hogy mi az oka ennek a korommal járó problémának. Gyerekkorban szedjük össze anyanyelvünket. Ez akár több ezer szóra is tehető. Ezek a szavak kerülnek mai szóhasználattal a gyökérkönyvtárunkba. De a legritkábban beszélget egy szülő kisgyerekével arról, hogy César Franck milyen jelentős francia komponista volt. Következésképpen nem is kerül be egyik híres ember neve se ebbe az alapkönyvtárba.
Márpedig az idegenbe került idős ember állítólag visszatér anyanyelvéhez, akkor is, ha időközben nem használta. Hosszútávú memóriája működik, de abban még nem szerepelnek a kulturálódás során felvett nevek. Ez az oka annak, hogy elfelejti ezeket a neveket. Elfelejti akkor is, ha hússzor is elismételi memorizálás céljából.
Azért ez nem olyan szörnyű probléma, csupán zavaró és kellemetlen.  

A FB-on megnéztem egy videó-összeállítást, amely a svédek migráns-befogadási készségét szondázta. Az utca emberét arról kérdezték, hogy befogadna-e menekülteket, vagy sem. Férfiak és nők különféle megfogalmazásban, de rendre úgy nyilatkoztak, hogy befogadnának. Ekkor a közelben ácsorgó felnőtt fekete odalépett, az interjúvoló pedig folytatta a párbeszédet. Nos, itt van Ali, nincs hol megaludjon. Befogadod? Befogadja? Ugyancsak eltérő válaszokat kapott az alanyoktól, amelyek rendre arról szóltak, hogy igen-igen, de… Befogadná, megadná a telefonszámát, ő is másnál lakik, szűk a helye, hányt a gyereke, nem olyan otthon a helyzet stb.  
Elvileg persze, hogy – gyakorlatilag meg talán mégse.
Amikor Dió vezette csoportunkat, véres polgárháborút robbantottak ki marxisták Etiópiában. 250 000 halottja volt a csetepaténak, ínséges időket élt az amúgy is szegény állam. Elképzelhető, hogy hányan maradtak árván. Mindez az 1970-es 80-as években történt. Mivel a helyzet adott volt, Dió feltette a kérdést, hogy családonként ki-ki befogadna-e, és hány gyereket az árvák közül. Emlékezetem szerint négy gyerek befogadását jeleztük. Hozzáteszem, hogy három lányunk már biztos, hogy élt. Volt ebben naivság, és volt benne romantika, de volt benne őszinte keresztény nekibuzdulás is. Dió elkezdett tájékozódni, hogy hogyan volna ez lehetséges. A hivatalosságokról persze lepattant. Dugába dőlt a szent nekibuzdulás.
Becsületesen be kell vallanom, hogy nagy kő esett le a szívünkről.
Mindez azért jut az eszembe, mert felmérések szerint a megkérdezett magyar fiatalok gyermekvállalási hajlandósága pozitív, mindenesetre meghaladja azt a számot, mint amennyi gyermek később valójában megszületik. A magyar állam ezt az elvi hajlandóságot meglovagolva hozott olyan döntést, hogy a maga részéről megpróbál mindenféle akadályt elhárítani a gyermekek ténylegese megszületése elől. Azt reméli intézkedéseitől, hogy átlagban a kívánt, kettőnél valamivel több gyermek családonkénti születéséhez vezet.
Óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, nincs-e valamiféle analógia a svéd és a magyar felmérés között? A felkínált – soha nem tapasztalt – kedvezmények vajon elérik-e céljukat, vagy ellenkezőleg elkényelmesedéshez vezetnek? Ki tudja. Tartok tőle, hogy a kívánságok és a valós élet közötti olló többé-kevésbé nyitott.
Őszintén kívánom, hogy ne legyen igazam.        

Egykori szembeszomszédunk temetésre hívott, ott voltunk. Megmutatta, hogy hol van az urnahelyük a Szent Anna-templomban. Kérdeztem, mennyi? Mire ő: ötven évre megváltva két főnek 240 000 ft. Mondom, arányos, hiszen a Batthyány tér közlekedése kitűnő – pl. Csillaghegyével szemben –, ahol a hasonló helyár 200 000 ft. Még megemlítettem nekik, hogy milyen felelőtlenek vagyunk. Mi még nem gondoskodtunk a mai napig sem végső nyughelyünkről (ami több okból sem végső, lásd pl. feljebb).
Beszélgettünk a régi időkről, amikor összenyitottuk a két lakást, hogy rohangálhassanak a gyerekek ide s oda. A ház hosszával azonos ez a távolság kb. 28-30 méter.  
A gyerekeink generációja felidézte az együtt töltött időszakot.  Kezdve olyan történeteken, hogy a „Zojit nem úgy kell mondani, hogy Zoji, hanem hogy ZOJI. Viszont ne mondd nekem Zoji azt, hogy Cabi, mert az úgy kell mondani, hogy CCABI”.
Fülünket csiklandozta, hogy jó emlékeket őriznek rólunk a gyerekek. Arra emlékeznek, amire én már nem, vagy csak nagyon homályosan, hogy R.-ből pici korában kiütöttem egy tüdőre nyelt celofánt, amitől fuldokolt. Cabi meg magára zárta a hátsó szobánkat. A kulcs soha többé nem került elő. Ő sem akkor, sem tegnap nem emlékezett rá, hogy hová lett. Az ablak annak idején zárva volt, mi azóta padlót cseréltünk, de a kulcs csak nem jött elő. Lerohantam akkor a garázsba egy sperhakniért, és annak a segítségével szabadítottam ki a szoba foglyát. Még megemlítette a szomszéd fickó, hogy a nálunk tapasztalt türelem jótékonyan hatott rá.   
Egészen meghatódtam.
Rendes együttes volt az övék. Sajnáltam, hogy távoznak a házból, a környékről. Ma már mindhármuknak párja van. hogy rohan az idő!!!
Mivel nálunk ismerkedtek meg 1993-ban a számítógéppel, Cs. kiírta a képernyőre szíves miheztartás végett, hogy „Csabi a király”. Következőleg a többiek vazallusok, beosztottak.
Ez a fiúk világában nemzedékről nemzedékre megmarad.
Az 56-ban Amerikába távozott H. család tagjai hozzánk hasonló korú gyerekek voltak. Még rendesen beszélni se tudott Laci, amikor azt kérte, hogy játsszunk kibályosat. Azonnal kiosztotta a szerepeket: Én vagyok a kibály, te meg a bájó.
Ebben maradtunk.   

Arra az elhamarkodott véleményre jutottam, hogy a néhány üdítő kivételtől eltekintve a FB unalmassá lett. Mind a visszatérő szövegeivel, mind a visszatérő képanyagával, mind a visszatérő és nagyon eltérő színvonalú hozzászólásaival.  Még megemlíthetem azt is, hogy nagyon gyakran találkozom az anyagok többszörösen újrázott megismétlésével. Teszem azt, teliholdkor látom a krátereivel hivalkodó fotókat a Föld kísérőjéről. Egyszer, kétszer, ötször. Vagy értésemre adják, hogy kinyílt a hóvirág ötször, tízszer, hússzor. Ennyiszer nem lehet élménnyé az emberben szinte semmi.
elismerem, én se vagyok kivétel az ismétléseket generálók közül. Még ha törekszem is kerülni a közhelyeket, a semmitmondó témákat, a szelfiket, az itt vagyok, meg ott vagyok képeket. Váltani kellene? Mindent tőmondatokra fogni, ritkán megnyilvánulni, ritkán belenézni a FB-ba? Még nem döntöttem.  
***
Belelapoztam a közmondások, szólások könyvébe.  Ide hozok néhány mondást, ami valamiért megragadott.
- Vagy élek, vagy meghalok, vagy a babámé leszek. Korábban a Hogy vagy? kérdés változatait kezdtem gyűjteni. Ez a mostani egyik lehetséges válasz a kérdésre. Vannak bőven egyéb válaszok is: pl. a sz.*ul, de büszkén. Elvagyok, mint a befőtt.
- Egyik bakot fej, a másik rostát tart alá. Mintha az A rátóti legények nótájára hajazna. Fülemben cseng egy régen hallott változat: Eltaláltad szarva közt a tőgyét.
- „Vannak, akik mindig elkésnek” – írta Ady, zenésítette meg Kodály, és ez a valóság sokakra vonatkozóan. Erre utal: Jókor jő, mint Balázs pap a vecsernyére.
- Eltűnik a balfenéken. Én felszólítómódban hallottam gyerekkoromban: Tűnj el a balfenéken!
Sőt egykor oroszórán egy-egy gyenge felelet kapcsán ebben a formában: Tűnj el nyom nélkül!
- Amikor odaértem, hogy Jól kihúzza a Bánfi-hajnalt. (sokáig alszik), az jutott eszembe, hogy akad Bánffy ismerősöm, névnapján meglephetném egy neki szóló szólással. Mint ahogy van bagolykedvelő és kutyakedvelő is a rokonságunkban. Rájuk is vonatkozhat az ajándékozásnak ez a neme.  
- A végére egy közmondást hozok. Ments meg, Uram, a barátaimtól, ellenségeimmel majd csak elbánok magam is. Nem tehetek róla, de az EPP és a Fidesz összeakaszkodása kapcsán ez jutott eszembe.
***
Még néhány kedves kis szamárság
- Fázok. Ez a fa nem fa – mondom. Vagy igen? Sorolom őket: satrafa – tréfa – jópofa – farpofa – kafa – pléhpofa – fapofa – csalfa – alfa – tarifa – kalifa – szófa – tufa – zsufa – násfa – hárfa – satupofa
- Változatok autóra: Ötszemélyes gurulóülés – Sebes ülés
- Változatok Skodára. A skoda cseh szó, jelentése: kár. A car angol szó, jelentése kocsi. A kocsi magyar szó, valaha jelentése Kocs település stílusában készült szekér. Nekem volt két Skodám is: kár. Akkor inkább a Mitsubishi: jelentése, három gyémánt.
Jelentem: tényleg. Mondjátok: Rozsdásodik a szabad ég alatt hagyott gyémánt?

Bő három hónapja idéztem Karinthy örökbecsű krokirészletét a Megvertek a rendőrségen címűt, amiben ezt írja: „Még hogy engem nem vertek meg a rendőrségen? Ki mer ilyet mondani? Gazember, aki azt mondja. Csak azért mondja a nyomorult, mert őt is megverték a rendőrségen, hogy mondja azt, hogy engem nem vertek meg a rendőrségen. A bíró urat is megverték a rendőrségen, azért állítja csak, hogy őt nem verték meg, mert megverték, hogy ne mondja, hogy megverték, hanem azt mondja, hogy nem verték meg. Mert ha a rendőrségen azt akarják, hogy valaki azt mondja, hogy őt megverték, akkor direkt nem verik meg, mert ha megvernék, azt mondhatná, hogy csak azért mondta, hogy nem verték meg, mert megverték, pedig nem verték meg. Aki azt állítja, hogy ezt nem érti, azt megverték a rendőrségen, hogy tegyen úgy, mintha nem értené…”       
Hogy is van?
Weber állítja, hogy az EPP felfüggesztette a Fideszt a választások idejére. OV állítja, hogy a Fidesz megfontolva a vitában elhangzottakat önmaga felajánlotta, hogy felfüggeszti tevékenységét a választásokig. Mint mondja, ellenfelei szerették volna kint látni őket a néppárti csoportosulásból, de az nem mehet, legfeljebb a kompromisszum. Minden további együttműködés a választási eredmények függvénye.
OV úgy érvelt, ha elfogadhatatlan ajánlattal állt volna elő az EPP, ő a zsebéből kihúzta volna az arról szóló nyilatkozatot, miszerint a Fidesz kilép a társulásból. Még megjegyezte, hogy az EPP pártok csoportosulása, tehát nem párt, következőleg ki se zárhat senkit, csak a pártok önmagukat. Nehéz követni jogilag a történéseket. Mindenesetre mire felálltak a tárgyalásból a felek, máris kétféle értelmezés született az EPP és a Fidesz törésvonala mentén.
Pirruszi győzelem ez mindkét fél részéről: Felfüggesztették vagy magát függesztette fel.
Megverték, vagy nem verték meg, csak ezt kérték, hogy mondja azt, hogy megverték, ha nem akarja, hogy megverjék.
A témát már Tömörkény is használja: Amikor Boszniában szolgáltunk, vén szentség, kend nyúzta a kutyát, mert kellett dobbűr a kiszakadt helyett.
Ne mondjon már ilyen sületlenségeket kend, méghogy én, hogy én…
De bizony…
De nem…
De…
De nem…
Szoc. változatban is megértem hasonlót: Abban állapodtak meg, hogy a következő megállapodásig nem állapodnak meg semmiben.   
Még két hónap meg még egy kicsi, és mindegy lesz, hogy miben állapodtak meg.
***
Addig meg gyönyörködjünk a tavasz érkezésében.

Tegnap előjött, hogy meghalt Baló Gy. publicista, aki azzal búcsúzott a képernyőn, hogy kezelésre kell járnia, addig is viszontlátásra! Na hiszen. 71 volt.
Ma a FB-on látok egy interjút, amit ő készített Polcz Alaine tanatológussal. Immár mind a ketten odaát. PA sokakat vigasztalt mint hospice-alapító és munkatárs. Megerősítetlen hírek szerint daganatos betegségbe esvén saját halálának közeledtét nehezen viselte.
Ezek miatt tegnap szó esett arról, hogy az idős kor megérése nem érdem, de teljesítmény. Egyikünk emlegette, hogy több összetevőjű a dolog. Öröklöttség, rendszeres edzés, munka, egészséges erőfeszítések, életmód, kegyelem. Azt hiszem, ez utóbbi első helyen. A többi csak rásegítés. Nem mi döntünk felőle, hanem az Isten, aki jót akar nekünk. Ezért kit hamar, kit később emel magához. Érdekes módon arról nem esett szó, hogy szeresd szüleidet, hogy hosszú életed legyen a földön.
Arról viszont igen, hogy a gyógyításért való imádkozások mekkora hatásfokkal működnek. Valaki elveszett állapotából magához tért. Megint másokért talán nem is imádkozik senki.        
Pedig egy karizmatikus szerint Isten három féle módon gyógyít.  Ima által, korszerű kezelések által és halállal. Utóbbi során rendeződnek életünk elvarratlan szálai, és örökre letöröltetnek könnyeink.
***
Ami pedig az életet jelenti: Tegnap József-nap volt, és apák napja egyben. Legalábbis nálunk. 72 év után abban a meglepetésben részesültünk, hogy sütivel-tortával ünnepeltük az atyaságot az anyaságokkal együtt. Mindenki testre szabott édességet kapott.
Sándorok, Józsefek, Benedekek, mindnyájatokat Isten éltessen! Noha egyelőre nem hozzátok zsákban a meleget.
A természet az átmeneti hűvösséget érdekes módon nem veszi tudomásul. Mint a bolond nyílnak sorra a korai virágok. Kidugta a fejét a sáfrány, a hóvirág, az ibolya, néhány gyümölcsfa is virágzik, s az aranyvessző is. Legalábbis ezekkel találkoztam.
És nemcsak a Face Bookon.

Magam is meglepődöm azon, hogy a kortársnak számító Szokolay Sándor (†2013) zenéjét mennyire nem ismerem, pedig saját bevallása szerint termékeny komponista volt. A vele készült interjúkötet tele van rokonszenves gondolatokkal. Ebből tallózok búcsúzóul, mivel utoljára a vele készült kötetet olvastam. Nem is tudom, hol kezdjem. A komponista életéről vall, annak is leginkább az ökumenére hajló vallásosságáról. Igen gondolatgazdag az anyag.
- Az ember a hazaszeretet képességét az anyanyelv okán kapja meg… Akik ócsárolják, elárulják a hazát, lehet, hogy nem tudják, mit cselekszenek, de borzalmas dolgot művelnek. Kockára teszik a hazaszerető emberek tulajdonát is. Ez a leghitványabb dolog, amit el tudok képzelni – nyilatkozza.   
- A politikusok feladata lenne jó arányokat teremteni, koordinálni az értékteremtő területeket, a kultúrát, a tudományt, a természet védelmét, a népszaporulatot és így tovább. Nem ezt teszi. (Szívemből szól a mester. Én is azt gondolom, hogy a kulcsfontosságú területeket folyamatosan húzni kellene felfelé és arányosan. Olyasféle háló lenne ez, mint egy sokhelyütt alátámasztott pókháló.)
Gyermekkorában Gyöngyöspatán élnek: A patakhíd mohás boltívét simogattam, a vízből kiálló kövekhez beszéltem: ’Azért szeretlek benneteket, mert más észre sem vesz’. Mire tanító nénije anyjához: ’Rendben vannak a gyerek idegei?’ Mire anyja: ’Ugye kisfiam, nem hozol ránk szégyent?’
- Békéstarhosi éveiről megjegyzi: Kodály mondta, hogy élményiskolákra van szükség. Az iskola a politikai szűklátókörűségnek esett áldozatul 1954-ben… ’Akkor hol voltak még olyan technikájú hanghordozók, mint manapság, meg szegények is voltunk, mégis a beszívnivaló, a kultúra sokkal több volt, az érdektelenség sokkal kevesebb.’    
- Kodályt idézi: „Magyar magyart rontja, kár, bár több esze lenne már”. (Nem beszéltünk össze bennem is nagyon elült ez a gondolat és időről időre idézem. Bár ne kellene!) 
- Hamvast idézi: ’Felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.’ (Igaz. Minden mindennel összefügg.)
- A Tűz márciusa (56-nak állít emléket) c. munkámért Kodály megszidott: ’Hogy mer ilyen művet írni?’ ’De hát tanár úr és a Psalmus Hungaricus? Hogy »ne bántsd a magyart«? Azt Ön írta. Nekem tanár úr a példaképem.’ Mire ő: - Én azt öregen írtam. De mire maga megöregszik, nem fog írni semmit, mert rég indexen lesz!   (Volt kurázsi ezekben az urakban.)
- A kortársak pimaszsága: „A Szokolay megint magyarkodik, meg kodálykodik.” ’Pedig annak kell szégyellnie magát, aki a mai liberális oktatáspolitika piszkos tengerébe segít vizet hordani azzal, hogy hallgat. Kodály neve ma nem szerepel a nemzeti alaptanterv zenei neveléséről szóló fejezetében.’- mondja Szokolay.
– ’Kodály csak olyankor szólt két szót, ha egy nem volt elég mondandója közlésére. Egyszer azt mondta: »Nem az az érdekes, hogy maga mennyire tehetséges; kicsi, közepes és nagy tehetséggel születnek az emberek. De ha nem kap hozzá tartást odaföntről, semmit se tud megvalósítani.« Hát ilyen ember volt Kodály. Szentként tisztelem.’
- Bartókot is idézi: ’A klasszikus művek a természet törvényei szerint íródtak, azaz Isten törvénye szerint, attól klasszikusok.’
SzS hitvalló komponistának tudja magát: ’Hű maradtam Kodályhoz, a hitét gyakorló katolikushoz, a református Ádám Jenőhöz, és feleségemhez, aki evangélikus.’
- ’Isten elképzelhetetlen: egy erő, ami fény és szeretet. Nincs alakja, nincs arca. Illatos dolgokról beszélnek az Énekek énekében. Az örökkévalóságot a súlytalanság állapotához tudnám hasonlítani. Odaát a hit, a tehetség s a szeretet nem vész el. (Téved: a hit elvész, mert a tapasztalatok miatt okafogyottá válik.)
- Sándor, milyen jó neked, hogy hiszel. No hiszen. Ez mindenki számára adott! – mondja.
- ’Az írásaim? Sz. S. nem lehet a családban kötelező olvasmány!’
- ’2002-ben megpróbáltam feldolgozni a választás körüli eseményeket. Éreztem, hogy nem volt tiszta küzdelem. … Két évig nem néztem tévét… A két választási forduló között ott voltam a Kossuth téren, és úgy éreztem, hogy 56 szelleme suhant át a téren. A globalizáció, a bankárszellem ellen tiltakoztunk. Szerettük volna kevésbé kiszolgáltatottan élni saját életünket. (Mi is ott voltunk: felemelő volt az a hatalmas békés együttlét.)
- Zárógondolata: A pünkösdi üzenet erejére volna szükségünk: „Mindnyájan egy akarattal együtt valának!” Ez az, ami lehetne! (Kellene ma is jobban, mint korábban bármikor.)
Bocs, hát ez jó hosszú lett!

Újraolvasom Hegedűs Endre zongoraművész könyvét. Benne ilyeneket. Egyik családtagja a szemére veti: hogy valamennyi interjújában kitér arra, hogy mennyire szeret zongorázni. Kit érdekel ez? Mondd inkább azt, hogy mindig magad mellett tartasz egy pisztolyt, és gyakorlás közben agyaggalambokra lövöldözöl. Ez sokkal figyelemfelkeltőbb lenne.
Hát igen. Leo Slezak osztrák operaénekes 100 éve írta, hogy amerikai szereplése előtt már az óceánjárón a kezébe adták egy kecske kötelét, s azzal fotózták mondván: LS kedvenc kecskéjével. 
Hegedűs, a zongorista másutt azt emlegeti, hogy „zene nélkül lehet élni, de nem érdemes”!
Ez meg azért érdemel figyelmet, mert a különféle művészek mind leteszik a voksukat a saját műformáikat illetően hasonló kizárólagosságot emlegetve. Nézzük csak! „Mégis – ahogy ars poetica-töredékemben írtam –: Csak azt mondani mi kimondhatatlan, a költészet nélkül földünk lakhatatlan." (Szabó Ferenc)
Mit üzen még a művész úr? Figyelmünkbe ajánlja Chopin g-moll balladáját, h-moll szonátáját, Liszt h-moll szonátáját, Első elfelejtett keringőjét.
Elsimeri, hogy számára a zene egyfajta bálvány. Ez őszinte és veszélyes gondolat.
Panaszkodik az energiaárak felturbózása miatt. (Ne feledjük, ez az a kor, amikor Lendvai Ildikó /MSZP/ váltig állította, hogy hazugság a gázáremelés. Persze lett, nem is kicsi.)
Mosolyogtam, hogy benne maradt a kötetkében: „Látod, saját dugámba dőltem.” Ilyen persze nincs. A dugába dől mondás arról szól, hogy összeomlik a donga(boltozat). Így hát nekem nincs dugám, és neki sincsen. Nem is dőlhet semmi az ő dongájába.
Viszont nagy örömmel olvastam gyönyörű és viharos szerelmük érzékletes leírását, melyet követően a harmadik napon megkérte Katica kezét, akivel máig szép házasságban él.  
***
Retro gyerekkoromból
Fogd a cekkert!
A cekker nagyjából szatyor értelmű volt, miként a necc is, utóbbi a halászháló technikájával készült szatyor fonalból, vagy – többnyire – műanyagból.
Srófold fel a villanyt! Srófold fel a rádiót! A Sróf magyarul csavar. A villanykapcsolóknak abban az időben két állásuk volt: vízszintesen bekapcsolt, függőlegesen kikapcsolt vagy fordítva. Ezért kellett csavarni, srófolni, miként a rádiógombot. Azt is kattanásig tekerni kellett, úgy kapcsolt az óra járásával egy irányban be, ellenkezőleg meg ki.
Húzd föl a vekkert! A vekker az ébresztőóra. S mivel mechanikus szerkezet volt, esténként fel kellett tekerni a rugóját, ha azt akarta a gazdája, hogy reggel figyelmeztesse: ideje ébredni. Már az ezredforduló idején történt, hogy amerikai unokaöcsém digitális karórája elemcserére érett, ám kellett volna neki egy óra, mert dolgozatot írtak időre. Kapott egy felhúzós szovjet karórát. Nagyon elcsodálkozott. Sose látott még mechanikus szerkezetű órát. El se képzelte, hogy van ilyesmi.
Anyánk még beeresztette a padlót, a parkettát súrolás után. Ez az anyag tömítette, s kissé színt is adott a faléceknek. Utána kapta a TANGO-pasztát. Tisztaság szaga volt ennek a benzinben oldott krémnek, ami kefélés után fényt adott a parkettának. A nagytakarítások közötti időszakokban viasszal bedörzsölt lapos kefével csoszogtunk végig a parkettán sorról sorra. Felkeféltük a padlót. Pontosabban a parkettát.
Sok hasonló fogalom kallódik. Pl. mosogatórongy, VIM angol eredetű súrolópor. (A hagyomány szerint a latin vis, vim erő szó lapul a fantázianév mögött). Sidol szalmiákos fémtisztító…
Nagyon sok ilyen van.
Most ezek jutottak eszembe.