Mickey webnaplója

Idézetek a vele készült interjúkötetből 2.
- Isten itt ül most is mellettünk. Mese nincs. Én az örökéletben nem hiszek. Hiszek viszont az öröklétben. Az élet ugyanis négydimenziós (térben, időben zajlik). Ezzel szemben, amikor életed egésszé vált, csak léted van, történeted nincs tovább. A másvilágon nincs történés csak létezés van.
- A háborúban szökött katona lettem. Ausztriában elkaptak a németek. Egy öreg osztrák népfelkelőnek megparancsolták, hogy vigyen a faluba. A kukoricás mellett az öreg rám kiáltott, hogy futás, s a levegőbe eresztett egy sorozatot. Aztán visszament jelenteni, hogy szökni próbáltam s ő agyonlőtt. Ez nekem bizonyíték egy életre, hogy velem csak az történhet, amit az Isten jónak lát. - Tennivalóm van…
- A magyarok nem tudják, hogy az amerikaiak milyen keményen védik saját nemzetük érdekeit. Nem veszik észre, hogy mi csak piacnak, felvonulási területnek, esetleg víkend-teleknek kellünk.
- Ez az ország és nép halálra van ítélve, ha nem teszünk mielőbb az ország élére a mi érdekeinket keményen képviselő vezetőket. ( Az interjú a Gyurcsány-időkben készült!!!)
- Krisztushoz hasonlóan én is kiverném a kufárokat bármilyen templomból, hívják azt bárha Parlamentnek is… noha lehet, hogy „Kokk elvtárs megint rosszul lássa a problémát”.
- Íróasztalomon mindig ott állt a feszület. Kérdezték a munkahelyemen, hogy minek ez ide? És hol van a Rákosi-kép? Azt feleltem, engem Jézus Krisztus nagyon érdekel, Rákosi elvtárs meg kevésbé, úgyhogy a feszület marad. Kérdezték, miért járok templomba? Mondtam, hogy azért, mert találkozóm van Istennel, akinek én elszámolással tartozom azzal kapcsolatban, amit csinálok… Már Szókratész megmondta, hogy megölhetnek, de ártani csak én tudok magamnak azzal, hogy nem a magam útját követem.
- Egyszer írtam egy cikkecskét, hogy az egész nevelési rendszerünk arról szól (Magyar Bálint, SZDSZ a min.), hogy bekötött szemű gályarabokat nevelünk, hogy azok ész nélkül parírozzanak a hatalomnak, és fogyasszanak. A reklámokkal össze-vissza hülyítik őket, aminek a hatására azt a pici kolduspénzüket is, ami megmarad a sok fizetnivaló után, kiszedik belőlük.
- Ha egy-egy elgondolásunkban nem vesz részt minden szükséges agysejtünk, akkor ott valami baj van.
- A sokszínű nemzetek éppúgy Európa túlélését valószínűsíthetik, mint a fajok sokszínűsége, a biodiverzitás a növény- és állatvilágban.
- Volt a szegedi egyetemen három nagyszerű zsidó ember: Riesz Frigyes világhírű matematikus, Sík Sándor professzor és Purjesz Béla belgyógyász professzor.  1944 áprilisától sárga csillagot kellett viselniük. Bevagonírozták őket is. Végül sikerült hazahoznia az egyetem nyomására őket az ausztriai Strasshofból… Purjesz Béla nagyszerű ember és pedagógus volt. Ő mindig ezt mondta: Szántsunk mélyen, vessünk bőségesen, hogy dús aratásunk legyen, s hogy bőséges áldás hulljon munkánkra, ahhoz alázatos szívvel kérjük az Úristen segítségét!
- A leggazdagabb országok újabb és újabb háborúk provokálásával tartják mozgásban a gazdaságukat, miközben azt hirdetik magukról, hogy „exportálják a demokráciát”, és segítenek a szegényeknek fölszabadulni. Itt szembesülünk azzal, hogy sajnos a Földön a gonosz nem nyeri el méltó büntetését. 

Tíz éve halt meg Koch Sándor virológus, a (vírusos gyermekbénulás - gyermekparalízis - elleni) Salk-vakcina előállítója, később az amerikai Sabin-cseppek hazai előállítója. A róla szóló, korábban olvasott emlékkönyv után a vele készült interjúkötetből szemezgetem azokat a morzsákat, amelyek Koch úr humoráról beszélnek.
KS piarista diák volt, gyermeki születtek, elvált, újraházasodott, boldog életet élt. A Sodrás utcában lakott a Pasaréten. Köszönőviszonyban álltunk egymással. Az interjú idején 81 éves, dohányzik és oxigénpalack áll mellette. 18 évesen szokott a bagóra. Vannak nagyon komoly kitételei is a humorosokon kívül.
- „Olyan államban tudok hinni, amelyiknek a tisztségviselői úgy gondolják, hogy nekik nem elsősorban jogaik vannak, hanem főként feladataik és kötelességeik…”
- „Amikor megtanultam írni-olvasni , egyszer csak rádöbbentem, hogy fogalmam sincs a világról, én hülye vagyok, ezért sokat kell tanulnom. Most 81 éves vagyok, több ezer könyvet elolvastam, jól körülnéztem a Földön, és most már biztosan tudom, hogy tudatlanként fogok meghalni, hiszen a világot máig is csak egy icipicit sikerült jobban megismernem.”
- „A jobb vagy a bal félteke túlsúlyra jutása teszi az egyik embert nem e világból valóvá (művésszé, költővé, tudóssá stb,), a másikat pedig szakadatlanul aktív világátalakítóvá (technokratává, politikussá stb.)”
- Szoc. idők: „Az új rend képviselői mondták sokszor: »Kokk elvtárs, rosszul lássa a problémákat«.”
- Párizsi tartózkodása idején francia főnöke, (M. Lwoff) kérdezi tőle: „Maga miért affektál? Mondom, én nem affektálok. Dehogynem, mondja, nem raccsolva beszéli a franciát. Rögtön elkezdtem raccsolni. Na látja, mondta, tud maga rendesen is beszélni.”
- A forradalom idején a Bécsből hazatérni kívánó emberek ellátást végezte egy hajón. „Amikor hazajöttünk – mondja – a MAHART-tól kaptam egy levelet, na nem köszönetképpen … hanem, hogy hiányzik négy pokróc.”
- „Takátsy Gyula plexilemezbe furkált lyukakat, kipolírozta szépen, és csöpögtetőket csinált injekciós tűkből. Tehát kitalált egy új szerológiai munkamódszert, amit most úgy hívnak, hogy Mikrotiter, amerikai szabadalomként fut a világban, mert egyik disznófülű kollégája zsebre dugott egy garnitúrát és kivitte…”
- „Eléggé összemaszatoltuk a világot… Amióta engedetlenségünk büntetéseként elküldtek minket a Paradicsomból, onnan kezdve romboljuk, ahol érjük. Nem azért kaptuk, hogy kifosszuk, hanem hogy gondoskodjunk róla.” 
- „Az orvostudósok ismerve a géneket, rögtön belepiszkálnak... a kozmoszt teleszórják űrszeméttel... a kémikusok jóvoltából hulladékhegyekkel árasztják el  a földet... kivágják a fákat, letarolják a földet.
Nem szeretnék a saját unokám lenni.”
- „A világ egy nagy önszabályozó rendszer. Ebbe piszkál bele minden tisztelet nélkül az almába harapott, a következményekre nem figyelő gőgös, tudálékos ember.” 
- „Az evolúció ma is folyik. Nem vagyunk még teljesen átépülve a két lábon járásra, csak megszoktuk, és valahogy már nem szeretünk négykézláb járni.”
- „Mikor is élünk mi? Úgy látszik, csakis éppen az aktuális pillanatban, mert az elmúlt pillanat velünk együtt hal meg, hogy helyet adjon új énünk és a következő pillanat születésének. Ez egyben azt is jelenti, hogy sohasem késünk le arról, hogy megtaláljuk az Istent, noha ezt sokan csak az utolsó pillanatokban, a halálos ágyukon teszik meg.
Holnap folytatom. 
***
A tévében láttam egy előadást. A Centrál Kávéház tulajdonosa, egy protestáns férfi beszélt sok mindenről: Többek között arról, hogy Isten személyválogatás nélkül szeret, éspedig nagy erővel. Minden jót tőle kapunk, és azért kapjuk, hogy továbbadjuk. Ha így teszünk, egyre jobb életünk lesz, ha megtartjuk a jóságot magunknak, megsavanyodunk, keserű magánnyá válik sorsunk. Ehhez csak annyit: A puding próbája az, hogy megeszik.
Jó étvágyat! 

Mondják, hogy az ördög a részletekben van. Magam is ezt tapasztalom. A húsz kötetre rúgó interjú-kötetekből, a „hozott anyag”-ból, ha akarom, ha nem, ezt hámozom ki. Egyik mélyen katolikus, majd tovább olvasva önvallomását kiderül, hogy úgy véli: létezik lélekvándorlás. A másik elfogadja a Szentháromságot, de Jézust pusztán kiváló embernek tekinti. A harmadik egy szerzetes szavaira hivatkozik, aki azt állítja, az állatoknak is van lelkük, csak nem halhatatlan. Van, aki szerint nem tekinthető értelmiséginek az, aki legalább három nyelven nem ír és olvas. Elképzelem az angolokat, hányan írnak, olvasnak idegen nyelveket. Vajon hány ezrelékük tudhatja magát értelmiséginek egy ilyen kritérium alapján?  Mire az ember végigolvassa a temérdek nyilatkozatot, óhatatlanul elkezd vitatkozni magában az alanyokkal, mert azt látja, hogy ahány ember, annyi világnézet, annyiféle hit, annyiféle elképzelés.
Az összkép nagyon vegyes. Egyfajta szellemi turmix.
Mondják, hogy aki lelkileg fejlődni akar, ne sokat váltogassa lelki kísérőit, mert ugyancsak ellentétes vélemények képviselőivel találja szemben magát.
Egyik javasolja az elmélkedést,
a másik a szemlélődést,
a harmadik a párbeszédet Istennel,
a negyedik a rózsafüzér mellett voksol,
az ötödik a kötetlen ima híve,
a hatodik a csendben átadott időt javasolja,
a hetedik… te magad légy.
Elhiszem az apácának, hogy neki nem kell elmélázni egy evangéliumi jeleneten, mert azonnal tűélesen megjelenik előtte, nincs mit időznie rajta.
Elhiszem, hogy Pio atya naponta sok-sok rózsafüzért mondott el (állítólag 60-at); gondolom, nem sok ideje maradt egyéb imamódokra.
Mivel mind úton vagyunk, érdemes megtapasztalni, hogy mi áll hozzánk közelebb.
Vannak biztos kapaszkodók a hegyre vezető úton, de az is biztos, hogy mindenki máshonnan indulva más úton igyekszik a csúcsra.  

Talán nem meglepő, hogy ameddig a készlet tart olvasgatom a Kairosz Miért hiszek? interjúsorozatának elő-előkapott kötetét. Hatalmas mennyiségű beszélgetéssorozat ez, amelyből kb. húsz kötet áll rendelkezésemre. Mint már korábban megírtam, nem mind vált élménnyé bennem. Eddig mindegyiknél lebilincselőbb volt, mert jó stílusban fogalmazódott meg Hidvégi Máté kötete, aki másokkal szemben kellő mélységig ismertet meg családja történetével, sorsával. Mint írja apai ágon négy zsidó dédszülője volt, anyai ágon három örmény, egy erdélyi. A zsidók a holokauszt mártírjai, az örmények pedig hercegi család. Dávid Katalin művészettörténész, tehát hercegnő.
Máté zsivány gyerek volt, magántanuló, és kiváló eszű. Tudta, hol a határ, és folyamatosan az elviselhetőség határán táncolt. Megjegyzi, hogy egy zsidó öt székellyel ér fel egy örményben öt zsidó veszett el. Így hát Máté fiú meglehetősen önérzetes gyerek volt.
Felnőttkorában részt vesz Katona István lélekszemináriumán, ahol jelmondatot húz: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok.”
Elmeséli, hogy mamája zsidó férjet keresett magának. Azért tette ezt, mert látta, hogy a zsidó férjek jó családapák, és ő jó családapát akart utódainak.
A Hidvégi család erdélyi hagyományokat őriz. Mindenki magázza a többieket. Az unokát a nagypapa és viszont. Ez ma eléggé különös, kissé komikus is.
Egyik anyai ági nagybátyja pap lett. Mindenki Lalának ismerte őt, aki nagy népszerűségnek örvendett. Gyermekmiséjén a picik felülhettek az oltárra. Lala léleklátó volt, mint Pió atya. Rengetegen gyóntak nála. Ránézett egy emberre, és egy órán át sorolta, hogy mi lakik benne. Nem beszélt mellé. Csakugyan tudta, kiben mi lakik.
H. Máté megidézi, amit rádióban már hallottam tőle: „Scheiber Sándor mondta: Van Jeruzsálemben a vallásos és a nem vallásos egyetem. Mi a különbség a kettő között? Az utóbbiban a kétszer kettő négy. A vallásos egyetemen azt mondják: Kétszer kettő, hála Istennek, négy. Ennyit a tudomány és a világnézet viszonyáról.”  
„Miben segít önnek a hit?” – kérdezi az interjúkészítő.
„Lépten-nyomon érzem. Érzem Isten jóságát mindenben” – hangzik a válasz.
Máté még sok mindent mesél a családjáról. Érdemes elolvasni a róluk szóló füzetet (Irigykednek ránk az angyalok, Kairosz, 2006)
***
Prófétai szavak hangzottak el ma plébánosunk ajkáról. Március idusán azt jósolja, hogy a magyar nemzet nem olvad be sehová, megmarad önálló nemzetnek. Mária országa most és az is marad. 

Két hete vírusosinfluenza gyanújával kínlódtam. Magam se vettem észre, hogy mikor ment át ez pollenallergiába. Kapar a torkom, fújom az orrom. Még nem csípnek a szemeim, mert még az elején tart a szezon. A barkák porzanak, reggelre a szélvédőmön alig lehet kilátni, majd csak ezután jön a nyárfák vattája, nos, akkor nagyüzemire vált az allergia. Ma reggel még a szélvédőre se lehetett panaszom, mert az éjjel esett.
Éjjel esik, nappal olvasok. Mégpedig zsákbamacska irodalmat.
Előkapok egy interjúkötetet, és csak sejtésem lehet róla, hogy megszólít-e, vagy sem. Némelyik igen, némelyik nem. Némelyik alanyát nem is ismertem, mégis örömmel mélyedek el mondanivalójában. Másokat ismerek, de nem tetszik nyilatkozatuk.
Ismertetek Thuronyi István nevű festőt? Ugye nem. Én se ismertem. Sokoldalúan képzett felvidéki nemesi család sarja, akit az élet ide-oda vetett, s aki végül Franciaországban kötött ki, s bár agrárszakember volt, 68 éves korában – jó kézügyességű lévén – elkezdett festeni, mégpedig a Chemin Neuf-közösség tagjaként. Amúgy Lourdes-ben él és alkot. S íme, nyilatkozik is. Néhány gondolatát megosztom.
- Szerinte a legszebb szín az ultramarin kék.
- A napját így kezdi: „alleluja és ámen”, azaz áldjátok az Istent és úgy legyen.
Ezt írja: - Megtérésem óta mindig több és több fény jelenik meg a vásznon.
- A mű imában fogan.
- Isten két könyvet adott nekünk, a Bibliát és a természetet.
- Amikor őszintén imádkozva festünk, képünk olyan nyelvezetté lesz, amelyet a néző csak akkor ért meg, ha ő maga is imádkozik.
- Amikor egy festményt nézünk, …elengedhetetlen, hogy kitárjuk a szívünket, amely az érzelmeink és megérzéseink székhelye. A fejtől a szívbe kell eljutni. Sokak szerint az ember számára ez a leghosszabb út.
***
Olvasok egy szuper értelmiségitől is. Ilyeneket fogalmaz meg: „Végeredményben a megkülönböztetés jelentőségét abban láthatjuk, hogy  az extern individualitás biztosan leírható megragadható, kimondható adekvát módon a nyelv által, az intern nem biztos.” Mi tagadás nem lettem ettől sokkal okosabb.
Van egy érthetőbb kitétele is: „A könyveim közt élek. Olvasom őket, de keveset olvasok el…  Belenézek egy helyen, majd egy másik könyvbe egy másik helyen, … és így tovább.”
Azt hiszem: ez utóbbi tanácsát elfogadom.  

Az iskolában minden tanuló egyforma. Nem számít, ki honnan jött, talán még az se, hogy mit tett le az asztalra. Egyforma, mint a kék köpeny és kész. Mindezt azért jegyzem meg, mert tegnap elolvastam a prof. Tulassay Tivadarról szóló interjúkötetet.  Én egy másik Tulassayról tudok egy hangyányival többet, Zsoltról, aki szintén prof.
Valaha piaristákhoz járt. Volt ott egy magyartanár, Fekete Antal, aki szeretett szavakat önkényesen rövidíteni. S mivel az iróniát is szerette, szavajárása ilyesformán alakult: Csom be! (Csombe abban a korban diktátor volt Afrikában), Fekete Antal szóhasználatában ennek a szószörnynek az értelme: csomagoljatok be, azaz vége a tanításnak. De ugyanilyenek voltak a kösz(ön), ki(felé az osztályból) le (az udvarra) tehát kösz-ki-le. És ilyen volt egy alkalommal a Tul-pikul is. Nagy vidámságot szerzett ezzel a szóhasználattal F. A. , népszerű nevén Svarc.
Történt ugyanis, hogy betlehemesre készültek a piaristák, számos szereplővel, közöttük Tulassay tán furulyával. Már becsöngettek órára, már  javában folyt a tanítás, amikor a fáma szerint Svarc bedugta a fejét az osztályajtón, s szemével engedelmet kérve a tanártól a gyerekekre nézett, és csak annyit mondott: Tul- pikul. Értsd kb.: Tulassay, el ne felejts óra után furulyáddal megjelenni a próbán.
Vannak húzónevek. Ilyen a Tulassay is, és ilyen a Jakabffy is. Az utóbbiról szóló anekdota poénja szerint a kis Jakabffy keresztelőjén részt vevő tömegben egy jobbágy-gyermekcse megszólal: Milyen kicsi, és máris Jakabffy.  
***
A Portisch Lajossal készült interjúkötetből az ragadt meg igazán, hogy a hit egyes kérdéseiről beszélgetvén sajnos nem szólhat be az olvasó. Én se mondhattam el, hogy mivel nem értek egyet, mit kellene cizellálni. P. L. portréja érdekes. Nem szeretett igazán sakkozni, de hát ahhoz értett. Sokra is vitte. Nem húzott Kádár Jánoshoz, de elismeréssel beszél róla, hogy jól sakkozott Kádár, és emiatt becsülte a sakkozókat, őt is.
***
Március idusán sokan állami kitüntetést kaptak. Pl. Nemeshegyi Péter SJ, és Sebők Sándor regnumi pap. Megérdemelték. Eltűnődöm rajta: mi lesz a sorsa az érmeknek, kitüntetéseknek az illető jobblétre szenderülése után. Aki neves és kiváló tudós, azé tán vitrinbe kerül, de a többieké…?  

A ragasztott könyvekkel az a baj, hogy szétszáradnak. Így esnek lapokra a 20 éves jezsuita kiadványok,  és így esnek szét a Kairosz beszélgetős sorozatának a kötetkéi. Még el tudom őket olvasni, de a kezemben hullanak lapokra a könyvecskék. Kár, mert további sorsukat meghatározza ez az esendőség.
Érdekes tapasztalatot ad, hogy ismerek néhány interjúalanyt. Ismerem észjárásukat, irányultságukat, és ennek megfelelő információkhoz jutok az olvasás alkalmával.
A másik tapasztalat, hogy nem egyforma a kifejezőkészségük. Így egyik kötet letehetetlen, másikuk lapos, hogy ne mondjam, kissé unalmas.
Egy harmadik tapasztalat, hogy sok múlik a kérdezőn. Képes-e felcsigázni beszélgető partnerét, hogy az – mintegy kihozva a sodrából  – sarkos megfogalmazásokat diktáljon.
Legutóbb a Bogár Lászlóval készült beszélgetést olvastam. Az eleje nagyon izgalmas. A káoszelmélettel indít. Kár, hogy nem ismerünk meg belőle több részletet. Majd a tér és idő ellehetetlenüléséről esik szó: életterünk összeszemeteléséről túlzott fogyasztásunk következményeként, majd az idő egyik káros eseményéről, a pénz kamatos kamatra kölcsönzésének nonszensz következményeiről. BL példaképpen említi, ha valaki egy dollárt 2000 év óta 2%-os kamatozásra a bankba tett volna, ma a világ éves össz-GDP-jének 4000-szeresére nőne dollárjának értéke, ami ugye abszurd. Hát ilyen abszurd világ a miénk, és ilyen abszurd a nemzetek eladósítása, következésképpen ellehetetlenítése. BL jóslatai meglehetősen pesszimisztikusak. Sok mindent említ, de pl. az ipari termelésben egyre nagyobb tért hódító robot-technika, automatizálás nem kap elég hangsúlyt megfogalmazásai között.  
Kevéssé tetszett a világhírű építésszel, Makovecz Imrével készült beszélgetés. MI világlátása csaknem követhetetlen. Mintha egy számára komfortos mixet kevert volna, amelynek része pl. vallás igen, intézményes egyház nem. Építészeti elképzelései zseniálisak, de nem mindig felelnek meg a pályázatot kiíró igényének. Ez sértődést generál. Ma már mindegy is. Amit letett az asztalra, az a maga nemében egyedülálló. Isten adjon neki békét és örök boldogságot.  

Néhányszor már megírtam, hogy én még nem találkoztam tökéletes könyvvel. Hála Istennek, az egyik könyvkiadónál régóta tördelő szakember megerősítette ezt a véleményemet. Mostani munkám során szembesülök vele, hogy egy 1,2 mó leütést tartalmazó munkában mennyiféle zűr lehet – és van. Pl. a
négy-öt nyelven előadott nevekhez ragasztott toldalékok hol „tapadnak”, hol kötőjelesek.
A földrajzi nevek dzsungelében sem egyszerű rendet vágni.
A szövegközi nem egyeztetett idézetek kancsalsága,
az elírt szavak,
a kihagyott vagy többletbetűk, 
az értelmetlen mondatok,
a befejezetlen mondatok, 
az általam nem ismert személyek nevének helyes írásmódja, 
régi és új városnevek írásmódja. Pl. Bombay Mumbai, pl. Dél-Kína, Tai-wan avagy Tajvan. Pl. Brit-Columbia ill. Kolumbia.
Miután a 600 oldalas kötetet végigjavítottam, ráengedtem a nyögve nyelős helyesírás-ellenőrzőt. Ameddig ki nem feküdt, talált néhány ott felejtett hibát. Pl. meglehetősen az elején: a hiány potló maradt félig facéran, mert el voltam foglalva azzal, hogy a hiánypótlót egybe kellene írni. Az vigasztal, hogy azért olyasmi nem maradt benne, mint az alcímbeli „napjainking”, vagy a kötet vége felé talált „fördította” szó.
Javítottam ferdítette, akarom mondani fordította szóra.  
***
Tegnap jutott eszembe az egykori általános iskolai tanítónk bakisorozata: Álljon fel akkor Firincz, Ferincz, Firencz vagy Ferencz. Na végre!
Pedig eszembe juthatott volna  egy másik is, egy gimnáziumi tanár, aki így szólt:
Takarodjon ki a táblához Tischner, Fischer ... vagy mi a fene!!!
Most mondjam azt, hogy ki a fene és nem mi a fene?
Nem mondom. 

Már egy hete egy szerzetesrend (Sacré Coeur) írott monográfiáján dolgozom. No, nem írom, hanem javítom a testes kötetet.
Az újra induló rend néhány tagját ismerem.
A régieket nem.
Viszont anyósom kislánykorában nagyon is ismerte őket, hiszen hozzájuk járt (Philippineum) tán iskolába, esetleg óvodába az akkor még István útra, amely ma Ajtósi Dürer sor.
Nekem is van közöm a rendhez.
A budapesti piarista gimnázium az ő épületükben működött. Ezt az épületüket Sophianumnak nevezték.     
Tudomásom volt a Regnum Marianum születésének körülményeit firtató kötet révén egy másik Philippineumról is. Ez a belvárosban a VIII. ker.-ben (?) volt, szegény diákok kollégiumaként működött volna. Nem volt hosszú életű.
A RM aztán a Damjanich u. 50 sz. alatti épületet kapta meg Mailáth püspök jóvoltából. Megvette a mozgalom számára.
De ez egy másik történet.
Hogy a jelenről is írjak: Egyszer ellátogattunk a miskolci jezsuita gimnáziumba, a Fényi Gyulába, amely Takács Nándor püspök kezdeményezésére valósult meg a rendszerváltozás után. Ugyancsak őhozzá tartoztak az újra induló szerzetesrendek, így a Sacré Coeur-nővéreké is.
Ők keresvén a helyüket többek között a jezsuiták által favorizált Szentjánosbogár-táborokban segítettek, később pedig nevelő tanári minőségben belevetették magukat az oktatásba is: éppen a már emlegetett miskolci Fényi Gyula gimnáziumban.
Nos, elhihetitek, elég sokat figyeltem ma már.
Így itt elszegem a további írásra való koncentrálást.
Holnap majd folytatom, ha Isten is úgy akarja.  

Á. unoka 15 volt tegnap. Ma voltunk náluk, és megpróbáltuk valahogyan kommunikálni, hogy az Isten áldja meg! Mert hát Isten áldja meg hosszú élettel, jó egészségben! Persze nemcsak miatta tettük meg az oda-vissza csaknem 400 km-t. A családhoz mentünk, amely nászasszonyunkat is beleszámítva immár három ünneplővel bővült. Szó esett az iskolásról, s mivel mindhárom gyermek iskolás, darázsfészekbe nyúltam. Nem kell részleteznem a forradalmi korban lévő ifjúság bíráló észrevételeit.  
Gyorsan eltelt a nap.
Igazán nem fotóztam Komáromban kedvenc portáldaruimat, sem a látott mintegy 30 őzet, egy nyuszit, de még Olaf macskát se. A gyerekeket igen, ám személyiségi jogok is vannak, és egyéb okokból is jobb az önmérséklet. Maradjunk abban, hogy növögetnek, szépülnek, okosodnak, életteliek.
Efféle kirajzáskor persze készülnek az útról is fotók, mert most másképp süt a nap, más alakúak a felhők, más szögből tudom elkapni a témát, és mert még nem untam meg az önközlésnek ezt a formáját.
Mivel jól elfáradtunk az egész napos üldögélésben, ma rövidre fogom posztomat.
Már búcsúzom is.
Mindenkinek pihentető jó éjszakát!