Mickey webnaplója

Feltételezhetjük, hogy a polgári lakások konyhája elég nagy ahhoz, hogy a konyhaasztalt körbe lehessen ülni. Második gondolatom, hogy az is lehet, nem túl nagyok a magyar konyhák, de sok jó ember kis helyen is elfér. Harmadik megjegyzésem, hogy amerikások mesélik: az ott élő magyarokat arról lehet megismerni, hogy a többi nációval ellentétben ők a konyhában csoportosulnak, ott beszélgetnek. Arra már gondolni sem merek, hogy leginkább a jó kajáktól övezve és azok biztonságában lubickolva szeretik múlatni az Isten szép napját.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert elolvastam a Benkő Ágotával készült interjúkötetet. BÁ oda nyilatkozik, hogy a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) az ő konyhaasztaluk mellett éjjelekbe futó megbeszéléssorozat végén született meg. Nos, mi ebből kimaradtunk, de mégis közünk lett hozzá. Az egyik Nagykovácsi felett titokban megtartott regnumi majálison keresett meg S. Cs. azzal, hogy tervezik a nagycsaládok egyesületét. Lennék-e, lennénk-e tagjai. Igennel feleltem azt hozzátéve, hogy pártolom, támogatom, de nem kívánok az aktív szervezésben részt venni. Ezt ő elfogadta, én meg a tagságot. Így az alapítók közé vagyunk sorolhatók. Hiszen tagsorszámunk: a 19.
Ma már elengedtük ugyan egymás kezét. Várjuk, hogy a nagyszülők orsz. egy-e (NAGYSZOE) megalakuljon.
Ide egy szmájli jön.
Van másik konyhaasztal is. Pl. a Forraiéké. Czakó Gábor említette, hogy az IGEN c. katolikus ifjúsági lap indítását F.-ék konyhaasztalánál álmodták meg, ott szövögették az indulás mikéntjét. A lap már élt, amikor jött egy német küldöttség, mely észrevételezte, hogy milyen színgazdag a címlap. Mindig más és más lila árnyalatú a felirata. Nekik nem, de nekünk elmondta Cz. G., hogy ennek az volt az egyszerű oka, hogy a nyomda képtelen volt kétszer ugyanolyan lilát alkalmazni a címlapon.
Még megjegyzem, hogy két Forrai testvérrel kerültem munkakapcsolatba. Az egyik, István az Antall József kabinet egyik államtitkárságán volt vezető beosztásban, amikor a sajtóirodán dolgoztam, Tamás pedig jezsuita, sokáig magyar tartományfőnök volt. Jelenleg a kanadai magyarok körében dolgozik a jezsuita közösségben.
Ez említett eseteket fontolgatva most azon töröm a fejemet, hogy a mi konyhaasztalunk sarkán miféle kezdeményezésnek kellene kipattanni.
Még nem határoztam... de gondolkozom rajta.  

Napokra el vagyok havazva, ezért vendéggondolatokból merítek egy adagot.
Hazavár az Isten címmel jelent meg annak idején a p. Nemeshegyivel készült interjú a Kairosz kiadó jóvoltából. Ebből szürcsölgetek egy posztravalónyit.
A japánok: nem ismerik a szilvát, és alig ismerik az irgalmat.
Japán paradicsomtermesztők tapasztalata: Ha a melegházban Mozart-muzsika szól, rendkívül ízes paradicsomok teremnek. Más muzsika nem képes erre. Magyar gazdák! Ébresztő! A Riska is több tejet ad M. zenére.
Földi javakról Nagy Szent Gergely pápa: A testi élvezetekre az ember addig vágyódik nagy-nagy hévvel, ameddig nincsenek a birtokában. Amikor aztán megszerezte őket, jön a kiábrándulás. A lelki örömökkel éppen ellenkező a helyzet: amíg az ember meg nem tapasztalta őket, azt hiszi, semmiségek, amelyekre nem is érdemes törekednie, még kevésbé áldozatokat hoznia értük. Amikor azonban megkapja őket, akkor úgy érzi: Ez az! Ez az! Ez az!
Ítélkezés: A mi ítéletünk annyira együgyű: mindig a másikat gondoljuk rossznak, magunkat pedig jónak.
Egy tévedés: Ahogy a Szentírás mondja: Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ez a mondat nincs a Szentírásban! Ez magyar közmondás.
Egy nekem kedves gondolat: Jó lenne, ha a püspökök egy nagy elhatározással eladnák vagy múzeummá alakítanák át a palotáikat, és beköltöznének valamilyen szép szoba-konyhás lakásba! Gondoljunk csak Jézusra! Lázár nővére, Márta, így szólítja meg: Uram… Eszébe se jutott azt mondani: Kegyelmes Uram, felszentelt kezeit csókolva alázatos tisztelettel… stb.
[Hát gondolunk Jézusra.]

Szeretem a GPS-t, amikor mobilon láttatja a soron következő útszakaszt. Megmondja, hogy milyen tempóban halad a kocsi, mikorra várható megérkezése a célba, van-e dugó az úton, sőt jelzi, hogy hol folyik sebességmérés a sztrádán. Előfordul, hogy valamiért nem követi a sofőr az ideálisnak feltüntetett útvonalat, hanem letér róla. Ilyenkor beszól egy géphang: Újratervezés. Ti. a változott utat kiindulópontnak tekintve újra megpróbálja megtervezni a relatíve legideálisabb útvonalat.    
Kicsit ez történt velem az elmúlt napokban. Egy hete, kedden még minden rendben volt, szerdára elkezdett kaparni a torkom, s egyre cudarabbul éreztem magamat. Így jött el a hétvége, amelyet együtt kívántunk tölteni a Balatonnál. Nem vitt rá a lélek, hogy fertőzzek másokat. S bevallom, attól is tartok ilyenkor, hogy állapotom rosszabbodhat, ha kilépek életem megszokott, kontroll alatt tartott medréből. Maradtam hát, és jól tettem, mert mint egy hűséges kutyát vonszolom az influenzát magammal. Úgy látszik, különféle fázisai vannak. Mindenesetre makacs.
Tegnap sem mentem temetésre (MS-t temették, Isten nyugosztalja), de hát muszáj naponta élni az újratervezés eszközével.
Ami vigasztaló, hogy kaptam egy hasznos itthoni időtöltést. Jobb, mint a rejtvényfejtés: egy terjedelmes könyv nyomdára való előkészítése jelenlegi munkám. Megismerek egy kis világot, s közben megpróbálom a kajlaságoktól megszabadítani a kéziratot.  Ilyenkor úgy érzem: van értelme annak, amit csinálok.
Házvásárlás lázában telnek környezetem hétköznapjai. Elég rút világ ma az ingatlanpiac. A szemünk láttára kúsznak felfelé az árak, mégpedig meglehetőse inflatórikus jelleggel. Nem sok szeretnivalót találok a jelenségben. Azt hiszem, mégis meg kell őriznünk könnyedségünket, és megimádkozni ezt az élethelyzetet. Nekem fontos volt annak idején Balczó András egy mondata, amelyet a Küldetés c. filmben mondott: „Sorsom? Majd elrendezi az Isten.” Mit mondjak? Így is lett. Sorsát elrendezte az Isten. A mi sorsunkat is elrendezi.
Szeretem látni egyéves unokánk erőfeszítéseit, amellyel azon igyekszik, hogy megtegye első lépéseit. Áll, és áll, majd ha nem figyel oda, tesz is spontán módon néhány lépést. A sikeres akció végén tapsol örömében.
A kis drága.  
***
Ébredés óta egy Sillye Jenő szám zúg a fülemben.
Hogy miért?
Nem tudom. Nem ez a kedvencem tőle.
Akkor meg miért?
„Ó, mondd, miért?”

Karinthyt és másokat is foglalkoztatta az, hogy négy-öt jól célzott emberi kapcsolódás elvezet a világ bármely másik emberéhez.
- Most, hogy a Bagdy Emőkével készült interjút olvasom, beszél Hernádi Gyuláról és Lux Elviráról, akiket együtt rúgtak ki az egyetemről, de beszél Kondor Béláról is, a „lázban égő, nyughatatlan, szüntelenül tevékeny művészről, [aki] amikor nem festett és rajzolt, akkor zenélt vagy verset írt. Munka- és alkoholmámorban égett, erősen dohányzott, rendszertelenül táplálkozott.” Rövid életet élt, hiszen élete gyertyáját mindkét végén meggyújtotta. Nos, ez a Kondor Béla jó ismerőse volt a szintén színvonalasan rajzoló Czakó Lacinak, aki viszont húga révén bátyám sógora lett. Legalább 60 éve Ausztráliában él. Ilyen kicsi a világ.
- Elmegyek a 2008-as kiadású Larousse mellett.  2007 nyarán vettük a francia Sens-ban. Átlátszó celofánszerű műanyagba van csomagolva. Azonnal kapcsolok. A celofánban egy virágcsokor rejlett. A celofánt kidobták, én meg hazahoztam és belepakoltam a szépséges Larousse-t. A csokrot pedig egy jezsuita kapta születésnapjára. Az erdélyi származású jezsuita Bécsben dolgozott, de gyakorta hazalátogatott Bp.-re. Munkakapcsolatba is kerültünk, amikor egy kötet lektorálását kérte tőlem. Utóbb rákos lett, a kemótól kihullt a haja.
Egy alkalommal immár kopaszon koncelebrált a többi páterrel. Fizimiskája annyira elváltozott attól, hogy a hajzata hiányzott, hogy bizony nem ismertem fel a „vendég papot” – mindaddig, amíg meg nem szólalt. A hang András Imréé – visszhangzott bennem az ószövetségből ismert kifejezés.
Ő volt az, Isten nyugosztalja, merthogy betegsége halálosnak bizonyult.
Emlékek, emlékek és emlékek. Szépek, egyedülállók és feledésbe hullók.
***
Ajánlás: BE többek között írt egy könyvet Családi szocializáció és személyiségzavarok címmel, amely tucatnyi kiadást ért el. Újabban pedig figyelme arra fordult, hogy a különféle életkorokban mit kell tenni és mit nem, ha hosszan szeretnénk élni.  Megjegyzem, ha általánosan használható és általánosan megvalósítható programja van, akkor reszkessenek a gyógyszergyárak. Hatalmas segítség lehet a kiegyensúlyozott és hosszas élet megvalósításához.

Első gyermekkor
Kést visszaadtam,
ollót letettem,
petróleumot nem bántottam,
kötőtűnek békét hagytam,
konnektort nem fogdostam,
apának-anyának szót fogadtam…
Második gyerekkor
hajnalban felébredtem
szememet kinyitottam
pc-met is megnyitottam
szájamat is kinyitottam
reggeli kávémat megittam,
fohászomat mind elmondtam
még egy órát bóbiskoltam
reggeliztem, míg jóllaktam
misére templomban voltam,
aktuális könyvet befejeztem,
gyógyszereket mind bevettem,
ágyamat is megvetettem
nápolyimat bakapkodtam
újabb kávémat megittam
zacskós levesem megfőztem
pörköltöm melegítettem
és most
várok, várok, várok, mert „ezek sose jönnek”.
:)
***
A FB olyan gyorsan változik, hogy ha tévesen akarsz valamit menteni, vagy szeretnél újra megnézni, általában reménytelen helyzetben találod magadat. Így jártam ma egy verssel, ami arról szólt, hogy egy kisgyerek vonzódását a wifi-hez és általábana számítógéphez el lehet terelni állatsimogatóval. A vers játékossága, hangsúlyos versformája ragadott meg. Az, hogy miként egykor Kazal Lászlónak a cipzáras nótáját az Offenbach kánkán-melódiára énekelte, ugyanúgy erre a versre is rá lehet húzni a dallamot. Mire felocsúdtam, szem elől tévesztettem a rigmust.
Hogy végleg, vagy csak átmenetileg, azt csak a jó ég tudja.    
***
PS kivételesen én is tudom: a keresett vers meglett. Csatolom. Nyolc-soronként ad egy emlegetett Kazal-féle versszakot, és tökéletesen elénekelhető.

Deák Mária: Mese az elveszett wifiről

Vendégségbe jött ma hozzánk
egy városi kisgyerek.
Táblagépét szorongatva
- Nincsen wifi? - pityereg.
- Gyere velem, édes lelkem!
Kézen fogom s vezetem.
Egy életem, egy halálom,
én a wifit meglelem.

Kezét nyújtja, mosoly ragyog,
- Vajon hová bújhatott?
Huncut wifit a nyúlólban,
bizony mondom, elkapod.
Közben Buksi is előjön,
üdvözli a vendéget.
Fark-csóválva vakkant kettőt,
bárányunk is felbéget.

Táblagépét nyújtja felém,
- Ugye kicsit megfogod?
Biz a kezem elengedte,
Buksi után úgy futott.
Kert végéig meg sem álltak,
a kiskapu nyitva áll.
Rózsaszínű kis nyusziorr
a rácson át kandikál.

Csöpp kis keze óvatosan
simogatni megtanul.
Selyemszőrű, pici nyuszi
az ölében meglapul.
Hangos szóval szól a kakas,
- tyúkudvarban ő a sztár -
- Kukuríkú, itt a wifi!
A gyereknek nem kell már.

Boldogságtól kipirulva
a kisnyulat letette.
Tojást szedni de jó móka,
így a wifit feledte.
Darát szór a csibék elé,
a kotlóssal beszélget.
Friss vizet ad a báránynak,
nem kell már az Internet.

Konyhakertet is bejárja,
répát szed a nyulaknak.
A megmosott csemegéből
velük együtt ropogtat.
Táblagépe árván marad,
de a gyerek nem szánja.
Simogatni jobb a nyuszit,
és a tablet sem bánja.

Március van: Jöhet számum, jöhet ciklon mi csak megyünk a biciklon – tartja az egyik közhely.
Egy szólást idézek: Told arrább a biciklidet! – mondják a kotnyelesekre.
Érdekes megjegyezni, hogy a szólás- és közmondás-gyűjteményben nincs egyetlen kifejezés se bicikli és kerékpár címszó alatt. Ez arra utal, hogy új keletű találmány a bicikli. Még nem rakódtak rá közérvényű megjegyzések. Pedig a szleng ismeri a pedálozást (Kb. stréber értelemben), a nagy pedál nagy elismerést jelent. Gárdonyi utalása sem terjedt el. A két garabonciás diákokról írja: előttük egy kerék, mögöttük egy kerék, és elnyilamodtak onnét a két kis ezüst kerékkel.
Egyszer cikket írtam a tavasz ébredéséről, s benne arról, hogy nekem tinikoromban akkor jött el a tavasz, amikor a szellőben megéreztem a bicikligumi fanyar szagát, amikor meghallottam a kerekek surrogását a kissé nedves földúton, amikor a kerékagyat és a láncot megkentük zsírral, és felpumpáltuk a belsőket.
Korszakaink voltak.
Az első önálló kerekezés ideje, amikor tekertünk kétségbeesetten, s nem tudtunk se kanyarodni, se tisztességesen megállni.
Amikor kinőttük biciklinket, amelyen úgy ültünk, mint majom a köszörűkövön.  
Újabb fázisként éltem meg a Balatonra biciklizést kánikula idején.
Majd a legalább háromszor megtett Bp-Paks túrát. Utóbbi az évek előre haladtával egyre kevéssé esett jól, abba is hagytuk. Pedig olykor rátettem egy lapáttal. A találkahely a belvárosban volt. Én Óbudáról rajtoltam, és már tíz km legalább a lábamban volt, amikor a rajthoz érkeztem. Innen már „csak” 126 km-t kellett a célig kerekezni.
Az utolsó évtizedekben még el-eljártam a környékre ülve mozogni. Ám egy alkalommal Budakalász környékén jártam, amikor azon kaptam magamat, hogy jelentősen csökkentenem kell a tempót, ha élve haza akarok érni. Úgy éreztem magamat, mint évekkel később a kórházban, ahol megbicikliztettek, s ahol 230-ra szaladt közben a tenzióm. Be kellett látnom, hogy itt az ideje leszállni a magas nyeregből.
Így is lett.
Dolgomat megkönnyítette, hogy Lupa térségében egy bukkanónál eltörött alattam a bicikli tengelye. Így nem lehetett hajtani. Budakalászról gyalog toltam a megemelt kerekű drótszamarat, amelyet sokféleképpen becéznek. A lábtekerészeti körduplánytól a bringáig, a bicajtól a cangáig, és még sorolhatnám. De úgy vélem, hogy egy posztot terjedelmi okokból kb. itt illik elszegni.    

Régóta tapasztalom, hogy egy-egy influenzajárvány alkalmával előbb környezetem dől ki, majd amikor már mindenki kilábalt a nyavalyából, akkor jövök én. Ellenállásom megtörik, ha akaraterőm nem is. Nem akarok beteg lenni, s mégis az leszek.
Nem ez történt most is? Tegnap reggel semmi bajom, némi orrfújogatást leszámítva, késő délutánra már berekedtem. Éjjel kulminált ez az állapot. Szopogattam a gyógyszert, s valamicskét engedett a szorításából a váladékképződés.
Ez örvendetes.
Ma este viszont indul egy társaság a Balatonra hétvégére. Együtt a szép táj, jó társaság, jó körülmények.
Mennék is, meg maradnék is. Nem tudom, mikor teszek jót a többieknek.
Meg tudom húzni magamat egy sarokban viszonylag visszafogottan, csendben. De kérdés, hogy akkor meg minek odamenni? Csendben visszafogottan itthon is ellehetek, és nincs az a rossz érzésem, hogy bárkire nézve fertőzőveszélyt jelentek. 
Most dél van. Van rá hat órám, hogy meggyógyuljak, a könnyebbedés jeleit világosan mutassam, vagy bedobjam a törölközőt.
Lesz, ami lesz. 
Nem először fordulna elő velem, hogy feldobok egy pénzérmét azzal, ha fej: megyek, ha írás: maradok. Tegnap vettem egy FülesBagoly újságot. Fejthetem kedvemre a kockás feladványokat. Végiglapoztam. Hátha most találok benne egy elfogadható humort.  Azt, ha nem is, egy szakállast igen. Így szól:
Sorakozó a katonaságnál:
Az őrmester egyszer csak felkiált:
– Ki mozog ott?
– Uram, csak a Föld mozog – vágja rá az egyik lelkes kiskatona.
–- Ki mondta ezt?
– Galilei – hangzik a válasz.
– Galilei közlegény, lépjen ki!
– De hát ő a tizenhetedik században mondta.
– Nálunk nincs is tizenhetedik század – zárja le a vitát az őrmester. 
Mégis igaza volt annak, aki a magyarok viccei ellen azt a kifogást emelte, hogy zömmel kárörvendésen alapulnak. Egy náció, egy foglalkozás, stb. karikatúrái. Hol igaz módon, hol nem.
***
Hat óra múlva
Nem dobtam fel pénzt, eldöntöttem, hogy maradok. Ha elmegyek, fertőző veszélyforrás vagyok. Ha maradok, akkor nem. Majd legközelebb. Van jó könyvem, van jó kajám, lesz jó egészségem, mi kell még?
Reggel a templomablakba rakták azt a minikönyv-sorozatot, interjúk ezek, amelyet a Kairosz menedzselt. Tán több százra tehető az emlékezők száma. Mindben találnék életvezetési ötleteket. Mivel a sokból az első hetet magamhoz vettem, nekifogtam a Nemeshegyi Péterrel készült interjúnak. „Pepi bácsi” közli a minievangéliumot, amely az ő megfogalmazása: Van Isten!  Szeret az Isten! Velünk az Isten! Hazavár az Isten!
És mivel kicsit ki is fejti a következő mondatokban, még megidézem:
A szeretet és annak alkotása örökké megmarad... Ezeket sem halál, sem világvége nem teszi tönkre, mert maga az Isten a szeretet, aki ezeket fönntartja és támogatja mindörökre.  
Végszónak is jó, sőt lényegesen jobb, mint egy végszó.

Tegnap szekcióülést tartottunk. Plenárisról szó nem lehetett, mert két húgunknak nem volt alkalmas az időpont. Maradtunk négyen, akik összedugtuk a fejünket, és minden unokáról, unokatestvérről elmondtuk, ami hír vert felőlük. Ez az a csevegési mód, ami tetszik nekem, és amit alig tudok másokkal megértetni. Meggyőződésem ugyanis, hogy egy kiscsoportnak nem kell előre meghatározott témákat feldobni. Elég, ha egymásra figyelnek a résztvevők. A közös érdeklődés nyomán kialakulnak azok a gondolati csomók, amelyeket megragadva jöhetnek a hozzászólások, esetleges új felvetések.  
Jó három órát beszélgettünk ebben a kötetlenségben, aztán felpattantunk és hazafelé vettük az irányt. Háromórás együttlétünk meglepetése számomra az volt, hogy közben végig nem került elő egyetlen mobil sem, senki nem volt kíváncsi rá, hogy milyen érdekes képek kerültek fel a FB-ra.
Beszélgettünk. 
Szó esett rejtvényfejtési módokról, különféle nehézségű rejtvényekről, a rejtvények standardjairól, és arról, hogy némelyik rejtvény akkora időigényű, hogy már nem éri meg vele foglalkozni. (Korunknál fogva szó esett természetesen gyógyszerekről, kockázatokról és mellékhatásokról is.)
Egy másik érdekessége a találkozásnak, hogy I.-nek hamarosan elközeleg a névnapja. Vittem hát neki egy tábla csokit és egy rejtvényfüzetet. Meglepetéssel mégis ő szolgált, mert meggratulálta blogomat, amelyben a posztok száma elérte az 5000-et. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez valakit is izgat, nem is azért írtam róla. Csak éppen a számláló kijelezte, hogy éppen kerek 5000-nél tartok. Ennyi.
Azért jól esett ez a váratlan gesztus.  

Nem jöttem rá, hogy mi szerint jön elő fejemben a dallamok ezreiből éppen ez vagy az a dallam.  Mindenesetre, ha előjönnek, s ha tehetem, szaladok a szintetizátorhoz, hogy „kizenéljem” magamból a kétségtelenül jelen lévő technikai csököttségeim ellenére is a kérdéses dalt.
Teszem azt, vagy tíz perce nem bírtam magammal tovább, és elindítottam a billentyűkön az ismert Abba-számot (I do, I do, I do, I do , I do). Azt, amelyiket Billy Waughn zenekara is eljátszhatott volna bízvást, annyira az ő hangzásvilágukra hajaz.
Jókedvem másik oka, a derűs nappal. A napsütés, amely jobban hat a kedélyemre, mint elvárható volna. Egyszerűen jobb élni, amikor élesen látok minden különösebb erőfeszítés nélkül. Elég, ha arra gondolok, hogy fagyos reggelen a szélvédőt hiába pucolom, visszatapad az üvegre és odafagy a levegő párássága, és bizonyos kockázatot hordoz a vezetés. Látok, de éppen csak hogy.      
Jókedvem harmadik oka, hogy B. E. alkalmasnak találta fotómat festménye témájául. És milyen jó lett! Pedig szerettem volna közelebbről lekapni a ködös parlamentet. De hát jött a combino, és gyorsan kattintottam egy bő hete, amikor arra jártam.
Jókedvem negyedik oka, hogy sikerült egy tisztességes tejbegrízt (alias darakása) összecsapni. Ma könnyű ebédünk volt.
Jókedvem ötödik oka, hogy tegnap este az Apostol-tévén láttam egykori társunkat, Dió Lacit. Mosolygós volt, mint mindig, és ez jól áll neki.
Jókedvem hatodik oka, hogy kezd kialakulni valami, amiből még házvásárlás is lehet. Ha pedig sikerül, egy nagyon nehezen megoldható kérdést rendeznek a fiatalok. Szeretném őket jó körülmények között tudni. Ha minden igaz, eltelik egy fél év, és joggal emlegethetem: Ezek soha nem jönnek hozzánk! És egyhangúvá lesz a szomszédok élete is a beálló nagy csend nyomán.
Jókedvem hetedik oka, hogy a közelmúltban elhunyt barátaim immár jó helyen vannak. Nem fáj nekik sehol, tudnak mindent, amit idáig legfeljebb hittek, látnak előre-hátra, kiestek az időből és beestek a Szeretetbe. Mondom: jó nekik.
Jókedvem nyolcadik oka, hogy nincs rosszkedvem. Ez megmagyarázhatatlan, miként az is, hogy máskor meg miért van rosszkedvem. Tán ideje van a jókedvnek és ideje a rossznak?
Most két anyagot kellene még megírni. Mindkettőhöz „katalizátorom” van. A téma adott, csak ki kell dolgozni. Ezek a humor, és a soros kommentár. A katalizátor nekem a téma, amely úgy működik, mint a kandiscukor madzagja. A kidolgozás úgy csapódik rá, mint erre a madzagra a cukorkristály.
Apropó madzag. Nem tehetek róla, kételkedem benne, hogy jogos volna a dz hang, ill. betű mivolta. Nem tudok jobbat, mint azt, hogy ejtsük ki ezeket a szavakat: bodza, edzés, nedvedző. Ejtsük ki azt, hogy meszes, pocsolya, gomolya, anya. A dz-s szavak hosszú szótagoknak számítanak, az sz, cs, ly, ny hangok ejtése pedig rövideknek, pedig éppúgy kétjegyűek, mint a dz.  Ha a dz önálló kettős hangzó, akkor rövid ejtésük a helyes. De egyetlenegy esetben sincs így. Ezek után mesterkéltnek hatnak az ilyen szavak szabályos elválasztásai: bo-dza, e-dzés, ned-ve-dző. Nekem természetesebb volna, és pl. a szavakat kiszámolóban így tagolnám, bod-za, ed-zés, ned-ved-ző.   
Létjogosultságukat az adhatja, hogy a d-z hangok összeolvadásakor új minőségű hang keletkezik, nem már meglévővé olvad össze, mint pl. a d-j páros. Tudja – ejtve tuggya, márpedig a ggy létező hang ill. leírt betű. Egyébként ugyanígy viselkedik a dzs is, ejtésével új hangzó keletkezik.
Még annyit, ha a zöngés dz zöngétlen párja a c, a dzs-é a cs hang.         

Talán 2003-ban esett, amikor is P. Nemeshegyi Péter jezsuita kereken 80. születésnapját ünnepelte, hogy a köszöntő végén ő is szólt egy pár szót. Valakit idézett, mert nagyon megtetszett neki amannak a mondása, miszerint 80 évet megérni nem érdem, de TELJESÍTMÉNY. Egyetértett vele.
Most, hogy a kb. 30 000 fotó mellé fel van pakolva a blog.hu számlálója alapján 5000 poszt is, erre már azt mondom magam is, hogy bár nem érdem egy grafomán palitól, de teljesítmény. Az
akkor is, ha nagyon szórt a posztjaim minősége,
akkor is, ha nincs tematizálva,
akkor is, ha nincs szerkezetük,
akkor is, ha az olvasók száma okán nem húzhatom ki magamat, és
akkor is, ha olykor önkéntelenül ismétlem magamat. (Előfordul ez nálam nevesebb irodalmárokkal is.)
Igazából örülök, hogy megadatott, hogy 2006 óta csaknem napi gyakorisággal elmondjam, mi történt szűkebb környezetemben, elmondjam, mi hogyan érintett, mik hatnak rám, mire ugrok, mik azok a vezérelvek, amelyek mentén lavírozom napról napra az idő egyirányú utcájában.
Hálával tartozom azoknak, akik segítettek, esélyt teremtettek a körülményeim kedvezővé tételében, hogy mindez megvalósulhasson. Ha K. lányom verseinek a Kötetlen kötet címet javasoltam, a magam parttalan agymenéseinek bízvást a Folyóírás címet adhatnám. Webnapló a laza formája posztjaimnak. Visszagondolva az eltelt közel másfél évtizedes írásgyakorlatra, azt remélem, hogy a magyar valóság egy szeletét sikerült rögzíteni a szemtanú emócióival megspékelve.
Átélte a blogom egykor a központi szerver kivénhedését és halálát, továbbá saját gépem egykori eszméletvesztését is. Egyelőre együtt az anyag, de hogy így marad-e, arról fogalmam sincs. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a virtuális könyvtár anyagai sokkal sérülékenyebbek, mint a papíralapúak. Ha egyszer megjelenik a „clear” a képernyőn, akkor elmondható, hogy volt-nincs. Ha viszont könyvalakban sokszorosított egy napló, akkor van rá esély, hogy akár könyvtárégés esetén is maradnak használható példányai.
A kimentés tehát napirenden van, ha nem is nekem fontos. Akár így, akár úgy, hálával tartozom az Égnek, hogy megengedte a hosszas véleményalkotást az élet legkülönfélébb dolgairól, és azt, hogy mindezt megoszthattam azokkal, akik eddig megtett utamon hosszabb-rövidebb ideig velem tartottak olvasóként. Utóbbi gondolatot azért tartom fontosnak ideírni, mert ki tudja, hogy még meddig tehetem.