Mickey webnaplója

A decrescendo (elhalkítás) nem jön magától, azt meg kell csinálni - mondta Maklári L. egykor, mint már oly sokszor említettem. Nos, elkezdtük.
Elkezdtük a pianínóval, mely lehangoló módon lehangoltan állt, emiatt nem is használtuk. Gazdára talált.
Folytatódott könyvállományunk passzív részének a felszámolásával. Maradtak a kézikönyvek meg néhány libling író kötete.
A többit az eklézsia rendelkezésére bocsátottuk, de bőven jut a helyi könyvmegállóba is, néhány kötet parkolópályán a garázsban.
Lekerült egy ritkán bekapcsolt rádió.
Lapátra kerültek a videokazetták.  Mert a műfajnak csak múltja van, jövője nincs.
Kidobtuk a floppykat, mert már meghajtója sincs a számítógépünkben. Vélem, hogy fel sem ismerné a gép.
Gazdára talált egy könyv-sorozat, egy másik várólistán van.
Lehet, hogy megválunk a videó lejátszótól is. (Minek, nem nézünk meg semmit videón. Kiszorította funkciójából a you tube.)
Megszabadultunk szervizbe adással két PC-től. Nem sokat tudtak, azt is hibásan.
Nem öncélú ez az önkéntes kiüresítés. Szoknunk kell azt a gondolatot, hogy éppúgy pőrén vonulunk a másvilágba, mint amennyire pőrén jöttünk ebbe. Másrészt fiataloknak készítünk helyet; ha a szükség úgy kívánja, hozzánk költözhessenek átmeneti időre, ameddig elkészül nagyobb hajlékuk, vagy ameddig nem találnak megfelelő kész épületet.
Van, aki lottót vesz, többen imádkozunk. Nem könnyű ma megfelelő lakást-házat találni normális áron. Apropó: milyen a normális ár? Lakásunkat vettük 2,5 móért, ma 45–50 mó között tántorog az ára. Jó helyen álló panel épület. Ekkora az infláció 30 év alatt?
***
Találtam egy érdekes mondatot Deske blogjában.
„Kata megjött. Én egy hétig gennyesre dolgoztam magam, ő egy hétig Rómában, ilyenkor egy-két napig gyanús idegenként udvariaskodunk egymással.”
Mi lehet egy ilyen előfordulás hátterében?  Gondolom az, hogy mindkét félnek más valami volt fontos egy időszakban. Ez nem köt össze, inkább valóban eltávolítja a feleket.
***
Az előző mondatra mintegy felel Laci atya mára feltett gondolata: „Nem jó az embernek egyedül" – szüksége van Istenre is, mert a magány sebét egyedül Ő tudja begyógyítani bennünk!
Így van ez, és nincs másképp.

Mára már meglehetősen sok könyvet olvastam stigmatizáltakról, misztikusokról, így hát meglehetős egykedvűséggel néztem bele egy újabb kötetbe. A könyv alcíme: Anna Maria Tauscher Bosch önéletrajza. Aztán valahogyan megfogott az 1855-ben született karmelita története. Nem akárki volt. Ötéves korában megjelent neki Jézus, és egész életét meghatározta ez a találkozás, mely érzésem szerint sokszor ismétlődött. Az apáca élő kapcsolatot alakított ki az Istennel. Családja felmenői a reformáció óta egy kivételével mind lelkészek voltak. Anna Mária katolizált. Belépett a karmelita rendbe, és sokfelé megfordult a világban. Járt Rómában többször is, de Hollandiában, Angliában, Svájcban, Olaszországban, az Újvilágban. Mondhatni világlátott apáca.
A róla szóló könyv XII. fejezete magyarországi tartózkodásának állít emléket. Meglehetősen fegyelmezetlen módon odalapoztam. Érdekelt, hogy mihez kezdett, milyen állapotokat talált itt. 1907 augusztusában érkezett ide társnőjével együtt. Az akkor kültelki és ateista lakosságú Újpesten telepedtek le, ahol a korabeli állapotokat mutatja: papot gyilkoltak. Az apácák szeretetükkel csakhamar odavonzották a helyieket. Gyermekeiket szeretettel tanították. Megváltozott a helyzet. Kápolnát létesítenek, az emberek pedig kezdenek templomba járni. Két évtized se telt el, és A. M. Tauscher négy helyen alapított anyaházat Bp.-en. Újpest után következett Kőbánya, Szentlőrinc, Erzsébetfalva. Itt érte őket a kommün, amiről így ír: „1919-ben a forradalom vihara söpört végig Magyarországon, főleg Budapesten. Főnöknőinket is igencsak megrázta; de ők sziklaszilárdan helyt álltak hitükért és gyermekeikért, és Istenben bízva kitartottak, jöjjön, aminek jönnie kell. Mint megtudták, nevük fölkerült a halálraítéltek listájára, de néhány nappal az ítélet végrehajtása előtt véget ért a forradalom.”
1924-ben Krisztus hívására távozott hazánkból. Így búcsúzik: „A Jézus Isteni Szívéről Nevezett Kármel négy zárdájának rakhattam le az alapjait... Isten oltalmában és segítésében és a buzgó nővérek hűséges együttműködésében bízva hagytam ott a megkezdett művet. Boldognak mondom magam, hogy a magyarokban az egyik legnemesebb és leghűségesebb nemzetet ismerhettem meg.” Lefogadom, hogy nem írta le ezeket az elismerő szavakat minden nemzetről, amelyeket meglátogatott és amelyekben dolgozott.
Meg kell vallanom, hogy megmelengette lelkemet ez az idézett utolsó egy mondat. Hát hogyne. Annyi gyalázatot terjesztenek rólunk. A nővérnek nem fizetett senki, hogy minket méltasson. Szívéből és tapasztalatai alapján nyilatkozott.
Olvastam már több ízben, hogy a magyarokat ki mindenki ismeri el valamilyen oknál fogva: Szent Pio atyától kezdve nyugati politikusok, írók, egyéb közéleti személyiségek. Nos, ezek sorába illik az általam felfedezett mondat.
Persze azt gondolom, hogy minden nemzetnek megvan a maga kis listája arról, hogy miért ők a legkiválóbbak, és ez természetes. Örüljenek ezeknek az elismeréseknek.
Mi is örülünk a miénknek.        

Egyik kedvencem az Ószövetségből a Prédikátor könyve. Mert megmondja:
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek. Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak…” (Préd 3,1–6)
Na ez az.
Eddig gyűjtöttük, őriztük a könyveket, most eldobjuk őket, na nem a szemétbe, hanem egy könyvtárnak adjuk őket, hogy tovább rendelkezzen velük. Mert ideje lett a szüléseknek és ebből fakadóan az építésnek. Nevetünk azon, hogy kiürítjük a lakásunkat a lehetséges mértékig, hogy az építkezés idejére befogadjuk az építtetőket. No, nem pusztítjuk le készleteinket az ínségesség mértékére (egy lábos, hogy főzni tudjanak, egy kecske, hogy megfejhessék), de törekszünk a minimalizmusra.
***
Van a karácsonyi beatmisének egy száma (Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott), amelynek meghatározó szinkópás kísérete megtalálható egy Beatles-számban. Még nem akadtam rá, hogy mi is a címe, de vagy 600 dalt írtak.
Próbáltam a youtube-on keresni, nem lesz könnyű. (Megtaláltam: I Feel Fine) Magam is elcsodálkoztam, hogy ez az 50 évvel ezelőtt prosperáló együttes milyen népszerű ma is. Egyik számát 2015-ben tette föl valaki, és eddig 60 millióan hallgatták meg.
Azért ez már valami.

Mondják, hogy a magyar orrlógató nép. Hozzánk képest a nyugatiak fenn hordják az orrukat. Megengedem.
Mi okunk van az orrlógatásunkra nekünk, akik túléltünk sokkal nagyobb nemzeteket?
Nem emlékszem rá, hogy Czeizel Endre genetikus rábukkant volna valami olyan markerre, amely genetikailag alátámasztaná, hogy a magyarok orrának lógnia kellene.
Fordítsunk.
Az egykori jezsuita, Teres Ágoston (Gusztáv) csillagász, aki Norvégiában élt és szolgált, egyszer ittjártakor arról nyilatkozott, hogy megőrül az itteni, szinte állandósuló frontoktól. Norvégiában nincsenek frontok, örömmel megy oda vissza.
Ez nagyon elült bennem.
Csakugyan: A meteorológusok szerint országunkban évente 270 front váltja egymást. Kb. a Duna É–D-i szakasza a fronthatár. Itt mindig front van. Idegrendszerünket folyamatosan cincálják a váltakozó hideg- és melegfrontok. Megszokhatatlan.
Akinek kétségei vannak ezzel kapcsolatban, hadd ajánljam figyelmébe a három műszakban dolgozók életritmusát, amely valójában nincs is, mert nem tud kialakulni (éjszakás, délutáni, reggeli műszak). Mire ráállna az éjszakás ritmusra, már a délutánit kellene megszoknia, mire ráállna a délutánira, már a délelőttire kellene ráállnia… stb.
És még néhány apróság: A klímaváltozás kapcsán felerősödtek a frontjelenségek. Ma még jobban igénybe veszik tűrőképességünket a frontok, mint korábban. Másfelől azt hallom, hogy „Nyugaton milyen jó hozzánk képest”. Megkockáztatom, hogy ha Nyugaton közel 300 frontváltás következne be évenként, ott se lenne jó. Fordítva, ha a klímaváltozás úgy hozza, meglehet, hogy egykor majd itt lesz frontmentes az év és másutt frontokkal teli. Akkor majd itt lesz jó, és nem másutt.
Mit tehetünk hát most?
Többfélét.
Olvassunk humoros írásokat, és saját humorunk el ne hagyjon. Vágjunk jópofát mindenhez! Nevessünk sokat! Simogassuk meg embertársainkat, akinek az idegességtől feláll a szőrük a hátukon. Öltözzünk vidám színösszeállítású ruhákba – különösen borús időben, amikor nem ragyognak a természet színei. Ne panaszkodjunk, ne rágalmazzunk, ne pletykálkodjunk. Másokat jelenlétükben és a hátuk mögött is dicsérjük.
Keszthelyi püspöktől hallottam a következőt: Aki meg volt elégedve a zarándokház ellátásának a színvonalával, terjessze a lehető legszélesebb körben. Aki nem volt vele megelégedve, az súgja az én fülembe, de másnak ne terjessze.
Így van ez valahogy.
Várom a további pozitív ötleteket.

Tegnap megszabadultunk Neuhold márkajelzésű pianínónktól. Új gazdájának tréfából megemlítettem, hogy kellene szerződnünk az ügyben, miszerint kötelezi magát, hogy soha nem hozza vissza a hangszert.
Amit viszont el akartam mondani, hogy megismétlődött Örkény István egymondatosa: Túlélsz pöcök. A pianínó sokáig szerepelt a Népművészeti KSzV leltárában, mint olyan hangszer, amelyet egyik elhunyt igazgató valaha kedvelt, és amely ünnepségek kísérőhangszere lehetett.  Módomban állt megvenni. Sok kellemes órát köszönhetek annak, hogy kedvemre nyúzhattam. A Népműv. cég megszűnt, így hát túlélte a pöcök, jelen esetben a pianínó. De a jó száz éves és kétmázsás behemót hihetőleg engem is túl fog élni.
A szállítás másik analógiáját egy Gelléri Andor Endre-novella adja. Ez arról szól, hogy lépcsőházban cipelnek a hórukk-emberek egy mackót, egy testes páncélszekrényt. De kifulladnak, elakadnak. Ekkor jön egy pohos úr, egy bankár, akinek a segedelmével sikerül teljesíteni a szállítást, sikerül felcipelni a terhet az emeleti lakásba.
Van ez így.
Bár nem én bújtam a hevederbe, nem én vittem le a hangszert, hanem három markos legény, én – látva szenvedésüket – a magam szerény tömegével támogattam az akciót.  
Végül sikerült baleset nélkül elbánni a hatalmas tömeggel.
Ittunk hát egy-egy kávét a nagy ijedségre.

Vannak, akik minden kedvelt dologra, személyre, fogalomra azt mantrázzák: isteni, imádom!
Tudom, hogy ezek csak nyomatékosító szavak kívánnak lenni, de igen erős túlzások. Vannak aztán, akik a tárgyakra, emberekre, bálványozott valamikre nem mondják ki, hogy isteni, meg hogy imádom, de valójában magatartásuk arra utal.
Már Pál kritikusan szemléli azokat, akiknek „istenük a has”. De talán ne bántsuk csak a falánkokat. Ezer és egy bálványunk van. Kinek mi. Elkezdtem nevesíteni legsűrűbben bálványozott dolgainkat, aztán töröltem a felsorolást. Nem célom senkit se magamra haragítani, sem megbántani. Elég, ha ki-ki arra gondol, minek „szenteli” életének lecsorgó napjait, ébrenléte óráit ahhoz, hogy képben legyen magával. Miket imád, mik a bálványai…
Életünk abszolút egy irányú utca. Attól abszolút, hogy lehetetlen benne visszafelé menni. Csak előrefelé lehetséges, arra viszont kötelező. Avagy ki tudná megállítani vagy megfordítani az idő kerekét?
Mivel pedig így van, életünk minden pillanata fontos.
Egyáltalán nem mindegy, hogy mivel töltjük ki a rendelkezésünkre álló időkeretet.
Így fordul elő, hogy mindenki a maga módján keresi „AZT” (hogy a nigériai író, Gabriel Okara megfogalmazását használjam).
És nagyon is jól teszi.
Hasznos keresést!

Szerda reggel felpattantam, megkeményítettem arcomat, és elindultam a 10. kemóra. Örömmel tapasztaltam, hogy az a nővérke van szolgálatban, aki nyugodtan és biztos kézzel szúrja belém a branült. Most is ez történt. (A branül tűjét egy kónuszos végű műanyag csövecske veszi körbe. Csak helyet csinál neki a tű, amit azonnal kihúznak a vénából. Csak a műanyagcső marad benne a csatlakozóval.)
A nővér figyelmeztetett, hogy egy áttétes beteg a halálán van a kettes ágyon. Ha úgy gondolom, várjak két órát, hogy más ágyra telepedhessek. Nem vártam. Lesz, ami lesz. A nővérnek igaza volt. Egy negyed óra elteltével úgy veszem észre, hogy BF úr melle nem emelkedik. Elsiettem hát jelenteni, hogy exitált a nagybeteg.
A nővér jött sietve, szakszerűen belegöngyölte egy tiszta műanyaglepedőbe, majd letakarta a tetemet fehér lepedővel. Figyeltem a tevékenységét. Diszkréten kis keresztet rajzolt a távozó homlokára. Néhai BF úr felesége is megérkezett, könnyeivel küszködve mesélte, hogy sokat szenvedett férje, így valóságos megváltás neki a halál, noha csak 65 éves volt. Van abban valami megszokhatatlan, hogy egy test, amely szellemmel és halhatatlan lélekkel bír, egyik pillanatról a másikra elválik egymástól: a test szellemestül elválik a lélektől, mely halhatatlan. Közelről láttam a folyamatot, és spontán imádkoztam érte: Istennek szent anyja imádkozzál érte, bűnösért most, a halála órájában. Ámen.      
Később szóba került, hogy szerkesztő publicista voltam nyugdíjaztatásom előtt. Az említett nővérke kérdezte, hogy melyik orgánumnál dolgoztam. Mondom neki, hogy a jezsuita Távlatoknál. Mire visszakérdez: A Horánszky utcában? Nem – válaszoltam –: a pasaréti Sodrás utcában működött a szerkesztőség. Ott nyomtam le az utolsó tizenöt esztendőt.
Ebben maradtunk.
A kemó 36 órás becsöpögtetését csak úgy lehet könnyen venni, ha van nálad egy jó könyv. Ezúttal volt nálam. Elég gyorsan eljött a kezelés vége. Mivel megkaptam a zárójelentést időben, hajnalban megindultam hazafelé. Fél ötöt mutatott az óra. Az az újszövetségi gondolat jutott eszembe, hogy megismétlődhetne velem, ami Szent Péterrel: Egy angyal leverte a bilincseit, kinyitotta börtöne ajtaját, és Péter kint találta magát a szabad levegőn. Mivel egy hónapja úgy kellett álmából felverni a kapuőrt, hogy nyissa már az ajtót, volt esélyem rá, hogy megismétlődik a jelenet: zárva találom a kórházi kijáratot. Ám nem ez történt, hanem az, hogy fent megszabadítottak az infúziós szerelékektől, lent pedig kinyílt a kapu előttem. Ugyanúgy, mint Péternek annak idején. Aki közösségébe igyekezett, én meg haza botorkáltam.         

VL pp.: „Krisztus Teste vagyunk. Az Atya akkor is látja bennünk a Fiát, amikor sem mi, sem mások nem vagyunk képesek meglátni Őt egymásban. A Szentlélek tesz látóvá bennünket, legyünk jóba vele!”
A sógor püspök éjjeli elmélkedése pedig arról szólt, hogy Krisztust a farizeusok és a házasságtörő nő ügyében az előzőek döntőbírónak kérik fel. Ő pedig mindegyik felet szereti, ezért olyan mondatot fogalmaz meg, amelyben egyik felet sem ítéli el, hanem a szeretet hangján beszél hozzájuk. Nem védi a bűnt, de mindkét fél méltóságát figyelembe veszi, amikor azt mondja:
1. Az vesse rá az első követ, aki vétlen közületek. Erre a farizeusok elmennek.
2. A nőhöz fordulva pedig azt mondja: Én sem ítéllek el, menj, és többé ne vétkezzél. Ezzel a nőt is elbocsátja.         
VL a krisztuskövetőknek nyomatékosan a figyelmébe ajánlja, hogy szeretettel szóljunk egymáshoz, és ha mást szeretnénk mondani, fogjuk be a (pörös) szánkat. Az egyik legnehezebb feladat.
Már csak az is, hogy ne panaszkodjuk tele a világot.
***
Más hírem is van. Megjelent az Emmerick Anna Katalin által diktált misztikus mű utolsó kötete: (A föltámadás, és az Ó- és Újszövetség misztériumai. Szent István T.). Azt olvasom, amikor nem vagyok túlságosan alélt hozzá. Helyenként izgalmasabb, mint egy krimi. Olyasmikről tájékoztat, amelyek 2000 éve történtek. Felvázolja pl. az apostolok Krisztus halála és feltámadása utáni sorsát. Meglepő eseményekről számol be, amit igen röviden Krisztus prófétikus mondatával összegezhetek: Még nagyobb csodákat fogtok művelni, mint amilyeneket én tettem. Eddig nem sejtettem, hogy ezek miben álltak és hogyan valósultak meg. A kötetet olvasva meglepetésként hatottak rám.          

Lejárt az év háromnegyed része és lejárt a kemó kezelések háromnegyed része is. Ha Isten is úgy akarja, halottak napján hagyom el a 12-es sorozat után a kórházat.
Lassan itt az óraátállítás ideje, és itt a téligumira cserélés ideje is. Mind a jogosítványom, mind a forgalmim cseréje csak jövőre lesz esedékes. Nem siettetem a macerás ügyintézést.
T. elvitte a két korrektúrán átesett anyagot. Nem tudom, hoz-e helyettük másikat. Addig folytatom a Füles Bagoly megfejtését. Ide csak két poént hozok. Egyike egy német viccre hajaz, miszerint a tengerhez vezető út mentén ilyen táblák vannak elhelyezve:
Das Meer 100 km.
Das Meer 50 km.
Das Meer 10 km,
das Meer 1 km. Majd a tengerparton:
Das Meer.
A FB viccei:
Két lord a teáját fogyasztja. A komornyik jön s szól:
- Uraim, a Temze kilépett a medréből.
- Köszönöm, elmehet – így a ház ura.
Fél óra múlva a komornyik: 
- Uraim, a Temze elárasztotta a város alacsony részeit.
- Rendben, elmehet.
Fél óra múlva a komornyik újra benyit és azt mondja:
- Uraim, a Temze.  
***
Közúti ellenőrzés.
rendőr - Jó napot! Maga ivott?
férfi: - Igen. A lányom esküvőjén ittam több üveg sört, bort is kortyoltam, és pálinka is került a poharamba.
rendőr: - Érti maga, hogy rendőr vagyok, és alkoholellenőrzést tartok?
férfi: Értem. És maga érti, hogy ez az autó angol, jobb oldalán van a kormánya, és a feleségem vezet, aki nem ivott egy korty alkoholt sem…?

Weöres Sándor Tíz lépcső c. versében figyelemre méltó gondolatokat oszt meg olvasójával:  
Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed–halálod – a teljesség legyél te magad
Végtére is azt mondja, hogy te légy a két lábon járó gazdagság, szépség, vígság, bölcsesség, erő, szerelem, jóság, hit, a világ, a teljesség. Ezek persze ideálok, de szívesen megtoldanám sorait eggyel: Az ajándék legyél te magad. Mondom ezt annak a fényében, hogy tegnap huszonhatan gyűltünk össze születésnapozni. Az emberben óhatatlanul felmerül az ajándékozás kérdése. Ma szívesen idézem apai öreganyám szavait, aki vagy negyven évvel ezelőtt azt mondta: Fiam, az a tiéd, amit megeszöl (sic!). Azért érdekes ez, mert fogyasztói társadalmunkban óhatatlanul tele vagyunk kacatokkal. Ha tehát ajándékozunk, hasznos szempont lehet, hogy olyan legyen, ami nem tölti meg a lakást, olyan, amit „megeszöl” (én pl. a krémest favorizálom), olyan, ami bár értékes, kis helyen elfér, olyan, amire az ajándékozott titkon vágyott, olyan, ami meglepetésként hat, olyan, amire szüksége lehet a mindennapok során.
Végső soron mégis visszatér a gondolat: az ajándék légy te magad. Te, aki megosztod szereteted másokkal, aki ünneplőbe öltözteted emberségedet, aki nem akarsz tolakodó lenni, de megmutatod, mi lakik benned, aki elsősorban figyelmesen meghallgatod szeretteidet.
Zárásképpen ide hozom Varga László pp. újabb gondolatai egyikét, amelyekkel rendre megajándékozza mindazokat, akik rákattannak FB-oldalára. Íme:      
Bármennyi jó pontot igyekszünk is szerezni Istennél, soha nem kapunk több szeretetet tőle, mert mindig teljesen szeret. Amikor ezt megértjük, már csak azon fáradozunk, hogy minél többet befogadjunk teljességéből.